Pesti Hírlap, 1883. február (5. évfolyam, 32-59. szám)
1883-02-01 / 32. szám
A függetlenségi párt válsága. Nem volt abban semmi valótlanság, de még túlzás sem, midőn a függetlenségi párt a magyar nemzeti hagyományos aspirációk hordozójának hirdette magát. Büszke önérzettel mondható, hogy az ő programmja az, melylyel a nemzet közérzülete leginkább rokonszenvez. A történelmi jog álláspontján foglalva pozíciót, visszatekinthetett a múltba s onnan meríthetett bátorságot a jövő küzdelemre és rendíthetetlen hitet e küzdelem egykori sikerében. Elmondható, hogy ugyanaz a szerződés, melyből a Habsburgok a magyar trónushoz való jogukat származtatják, egyúttal Magyarország régi önállásának, állami teljes függetlenségének is biztosítéka, és aki az utóbbit bolygatja, nem teheti azt anélkül, hogy a Habsburgok trónja alatt is ne ingassa az alapot. Valamennyi pártok között egyedül a függetlenségi pártnak volt meg az a dogmaerejű programmpontja : »legyen Magyarország teljesen önálló, független, semmi más országnak alá nem vetett állam, mely minden más akarat beleavatkozása nélkül maga intézi minden ügyeit«, amelyre a párt minden tagja esküt tehetett, mert megtalálta benne azt a történeti jogalapot, mely esküvel szentesített királyi hitlevelekben, vérrel megpecsételt szerződésekben, becikkelyezett törvényekben lelte szankcióját A többi pártok állásának nem volt ily erős, a történeti múltban, a törvényekben, a nemzet jogi meggyőződésében gyökeredző alapja. Az 1867-iki alap szintén törvény ugyan, történeti fejlődmény nem kevésbbé, — de nincsen meg a szankciója, melyet egy közjogi alkotásnak csak a nagy mult s a nemzet azon meggyőződése adhat meg, hogy az valóban jó is és javára szolgáló, ennélfogva örökkön örökké fönn is tartandó. Csak nagy megpróbáltatások, erős megrázkódtatások után, erős önmegtagadás áránkényszerhelyzet nyomása alatt sikerült annak többséget szerezni, nem is a nemzetben, hanem csak a törvényhozásban s megalkotói maguk sem úgy ajánlották, mint egy ekkora állam közjogi ideálját, hanem inkább csak mint modus vivendit, mint olyat, mely máról holnapra megélhetést biztosit s időt enged erőt gyűjteni s kitűzni majdan egy államhoz, egy nemzethez illő célokat is. Emlékszünk jól a jó öreg Madocsányira, ki a kiegyezés negyedik, ötödik esztendejében is ott a jobboldali padokról, közvetlen a miniszteri székek mögül kijelenté, hogy ők a kiegyezést soha se tartották ne továbbnak, de igenis „malum necessarium“-nak, mely csak azért fogadtatott el, mert a magyar nemzetre, a magyar államra a fölmerült kiegyezési tervek között még a legkevesebb veszélylyel járónak mutatkozott. Maguk a kiegyezés alkotói is azt mondták, hogy tekintse azt a nemzet csupán kiindulási pontnak, olyannak, melyben ő szerintük megvan a képessége, hogy az a nemzet jogos igényei értelmében fejlesztessék. És a függetlenségi párt közjogi állását, mint olyat, soha se is támadták meg a többi pártok. Sőt hangsúlyozták, hogy ahhoz jogi tekintetben kétség nem is férhet, s csak az opportunitás szempontjából szálltak síkra ellene. Azt sokszor mondták, hogy ez a programm most ki nem vihető, kivitele nem is kívánatos; azt azonban nem mondták soha, hogy nem jogos és hogy kivitelét előkészíteni hazafiatlan feladat. Nem egyszer hallottuk, hogy igenis, azon kell lenni minden igaz hazafinak, miszerint beálljanak azok a föltételek és viszonyok, melyek mellett az állami függetlenség nem lesz többé lehetetlennek mondható s magának Deák Ferencnek él az a mondása ma is: ,,ha nem lenne közjogi oppozíció, magunknak kellene teremteni.“ És ha függetlenségi párti emberrel szóba ereszkedett egy más pártbeli, — ha össze nem vesztek ■ — mindig az volt a diskurzus vége: „Hidd el, mi sem akarunk egyebet, mint amit ti akartok; csakhogy ti rövidebb uton akarnátok, de a mely szerintünk kockázatos s választjuk ennélfogva azt az utat, mely megengedem, hogy talán hosszabb, de biztosabb.“ Senki abba az ellenséges állásba a függetlenségi párttal nem helyezkedett, mely megsemmisítésre tör; sőt elmondhatni, minden más párt udvarolt neki s magának igyekezett megszerezni a jó indulatát. A mi csapást hébe-hóba intéztek ellene, az sújtotta a párt tagjait, eljárását, állásfoglalását egyik-másik kérdésben, — de a párt alapvető princípiumát nem érte az soha, szent volt az, mint maga a szent korona, mely fölötte áll a pártviadaloknak. Egy ily palladium birtokában, a minővel a függetlenségi párt közjogi programmjában s a magyar nemzet rokonszenvében birt, lelkes emberekből alakulva, más pártok által legalább fő princípiumára nézve kímeltetve: a függetlenségi pártnak természetszerűleg nőni, gyarapodni, erősödni kellett. És meg is nőtt, meg is erősödött. A „hetu mogerből“ amint a párt hét tagját kezdetben nevezték, néhány választás alatt oly tekintélyes szám lett, mely megközelítette a kerek százat. S most egyszerre egy, a principális kérdéshez képest csak alsóbb rendű kérdés alkalmából beleesik az egyenetlenség, szétmállással fenyegetve a pártot, mely már oly szép reményeket volt jogosulva táplálni, hogy nincs már igen messze az ő ideje. Csakugyan, a függetlenségi pártkör tegnapi értekezletének eredménye a régóta lappangott válságot akuttá tette. Herman Ottó és Pelónyi Géza képviselők nyomban bejelentették, hogy kilépnek a körből. Mintegy húsz más képviselő, köztük Eötvös, Ugrón, Helfy stb. pedig hirszerint követni fogják a példát. Hát nincsen mód az ellentéteket elegyengetni, úgy mint máshol is szokás ? Nincs mód megszabadulni e kellemetlen. Mai számunk 16 oldalt tartalmaz. . . ■ Budapest, 1833. V. évi 32. (1472.) szám. Csütörtök, február 1. ,11. - nl.SSm n • i.T........~~~.~*«SSgBSaagSaBfia»rBTOWIMmifflri»llS»Mmr. Mn....................- III Till Előfizetési árak: _____ Szerkesztési Iroda: err% 14 írta ki fi®*» 9WA Budapesten, nádor utca 7. is., I. ..................7 __ £i BBS kori a Up »zellemi rémsét ill «44 nkIMk* ........................I „ 61 » «h ii jjragL Bér mnon tutien lerólak Mdk Ukt-XK '**7 kér» ...........................1 s %C a BgcgKB fala pla konoktól fogadtatnak pl. XfjfN Mi» helyben X ki. jpESPr Ksa jgg| fig Sijj WkJSB §9 MM Kéziratok vissza nem sieEwA Vidék« 5 ki. I ^ ly p" p gl 1BA SBF Kiadóhivatal: A .Kotrómig él i Nagyvilág* dal M Hn ^Sbsjgl* §3 fgf SS §fj |y ifi 1|| ijfBWH tfjplm If kori u előfizetések ét a Up i*jjy képei lappal együtt: ■■ Hl Mi Hl Ml WW MajM WB Ütőre vonatkozó felnőlimlá—Hr ist ....................If , Ä ___ w Hirdetéseit— POLITIKAI NAPILAP wrofA «a atotik. A VijA 1 X1VTVA imi AJj/lX - BUDOLF MOSSE-néi ■ fL s ri 4f, Bue Notredaae des Yietofc*». '4i ■ !‘r- 7 A ■,PESTI HÍRLAP“ TÁRCÁJA. A t. Házból. — Karcolat. — A mi sok, az sok! Az ember már szinte jobban megunta az uzsora vitát, mint az uzsora kamatok fizetését. Mikor hajdanában Franciaország földarabolásának meggátlásáról tanácskoztak, az még csak megjárta, hanem az uzsora meggátlásáról, az haszontalan szóvesztegetés ! Mesebeli potencia kellene ahhoz! Minden Wertheim-kaszsza mellé egy drabant, aki följegyezze mennyit vesz ki onnan az uzsorás s mennyi értékű váltót tesz be helyére. S minden drabant mellé egy finánc, hogy a drabantot ne lehessen megvesztegetni. Ha itt volna a mi derék Beöthy Algernonunk, az megmondhatná nekik: — Ugyan ne okoskodjatok kérlek. Az uzsorások a legbecsületesebb emberek, mert rizikóra dolgoznak. Az uzsora a szerencsétlenek szigete, ahova menekülnek. Az uzsora a mamelukok nevelő intézete, az uzsora a hűség és szelídség vetett ágya. Minek bántjátok ti az uzsorát ? Hát már egészen agyon akarjátok ütni a szegény gentryt! Menjünk inkább, nézzük meg Faublas lovagot a Kék Macskában. Kiss Lajosnak pláne az a véleménye már így is, hogy: — Hagyjátok kérlek már leszállani a szószékről ezt a mi Kőrösy Sándorunkat. Mert bizony Isten megutálom benne a szülővárosomat. Szegény Kőrösy, hogy megöregedett azóta ! A háta meggörbedt, a haja még jobban megőszült, sőt már a füleire is nagyot hall. Mert inkább legyen az ember Tischler Vince két álló esztendeig, mint az uzsora ügyben előadó, a mely ügyhöz tudvalevőleg érteni vél minden egyes tagja a háznak — pedig nem ért hozzá tán csak gróf Karácsonyi Guidó, áttanulmányozván ősei történetét. Hanem isten a kisebb dolga is nagyobb annál a Háznak ma. Bánják is most, akármit beszélnek a szónokok az uzsoráról. Az egy Bittó Pistát kivéve, nem hallgatja egy lélek sem a vita folyamát. Maga Tisza Kálmán is összegyűjti a lelkeket s vakációt ad nekik. „Szavazzatok a meggyőződéstek szerint, akár a kamat-maximum ellen, akár mellette. Még azt is megengedem, hogy megéljenezhetitek Kőrösy Sándort. Legyünk már egyszer pajkosak is !“ Hogyne, hogyne... hiszen soha se volt még ilyen víg nap a képviselőházban! A kabarék párton csak az imént veszett össze diplomatice- szolgabiró vicispán. Sziágyi uramat ma is még görbe szemekkel méregeti Apponyi uram! Ezer mameluk szem kiséri, hogy referálhasson a mozdulatokról, a grimaceokról, a közeledésekről és távolodásokról. Különben is a habarék párt már úgy sem volt valami nagyon veszedelmes. A habarék párt már csak hamu, abból legfeljebb hamuzsír lehet még, ha a szél szét nem fújja..., de bizonyosan szétfújja. Sokkal többet ér az, hogy a függetlenségi párt is bomlik. Ez ültet rózsákat most a Tisza arcára, vagy hogy talán egyéb... hogy ő excellenciája e nagy napon alkalmasint megkínálta magát a bufgetben egy-két pohárka, káraszóval, — mivel hogy azt mondják, bort nem iszik ő excellenciája. Mert a borban igazság van. Mint a megrázott méhképüben, olyan élénk zsivaj folyik a baloldali folyosón. Odagyűlt minden vér : a szélbaliak fel s alá nyargalnak két pártra gabalyodva. Mint mikor a mesebeli ördög egy véka költi és egy véka mákot csap össze, hogy azt most már külön kell válogatni. A mákszemek keresik a mákszemeket, a kölesszemek a kölesszemeket. Nagy sor azt kiválogatni ! Herman Ottó mérges melancholiával méregeti a folyosó hosszú íutószőnyegét, Szalay Imre ónszintre vált arccal hirdeti a saját diadalát. A nagy Ugrón pedig mint valami új Robespierre csattog-pattog, szót vált itt, eszmét cserél ott. A legtöbb ember arcán tűnődés, habozás. Az öreg Almásy Sándor aggodalmasan tekint szét a híveken. »Végünk van, összeesünk. Mondtam mindig, hogy ne engedjük a fiatal kocsisokat, a Phaeton szekerére«. Kiss Albert Mocsáry után