Pesti Hírlap, 1885. szeptember (7. évfolyam, 239-268. szám)
1885-09-25 / 263. szám
2 ik melléklet a Pesti Hírlap szeptember 25 (pénteki) számához REGÉNY-CSARNOK. Tőle© KCLeséje. — Egy majom életéből. — Elbeszélés. Irta : Tábori Róbert A Németországból ide származott Kranz Simeon leánya Anka, volt akkor a leg- szebb és leggazdagabb leány a Dnepr és Visz- Itula közt. Akárhány nemes kérője akadt, kik oda voltak a szép Ankáért és apja talléros hordóiért, melyeknek kincse sok úri portával, sok hatalmas kastélylyal ért fel. A Simeon csak nevette a kérők buzidalmát és legfőbb annyit mondott nekik: „Leánnyom nem lesz másé, mint azé, aki elég bátor megvédeni leányom kincseit és a kincsnél még drágább leányomat . Pedig abban az időben csak két ily férfi f élt e tájon: az egész Lithvániában csak a Stankoról és Deainskyről lehetett mondani, hogy nem félnek senkitől széles e világon és hogy még az ördöggel is szembe mernek szállani. Volt ugyan még sok jó vitéz ott, jártak nem egy harcban, kik szintén nem féltek az ördögtől — de igenis a Sankó vagy a Desatinszky Pál kádjától. Nagy baj mindenesetre, ha két férfi a legerősebb és ép e két férfi nyúl egy és ugyanazon gyöngyvirág után. Vagy megküzdenek egymással s akkor egyiké sem lesz a gyöngyvirág mert mind akettő annyira megtöri egymást a harcban, hogy a lesben álló harmadik könnyű szerrel viszi el tőlük a harc diját; vagy pedig épen a gyöngyvirágon kapnak össze és ekkor ezt is eltiporják dulakodásuk közben, maguk is elvesznek a küzdelemben. Akárhogy veszszük a dolgot, de bajos dolog, ha két egyenlő erejű vitéz ugyanazon díjért verseng! A szép Anka a Simeon leánya, azt találta hogy Delatinszky csókolni valóbb, mint Sankó kés és kard szabdalta arca. Delatinszky pedig meg volt győződve arról, hogy az Anka tüzes csókjainál nem csak apja német származásáról, de — mi még több — talléros hordóiról is meg lehet feledkezni. Egyszerre kérte meg a két vitéz a szép leányt — de míg Stankó kosarat kapott, Delatinszky sisakjára maga Anka tűzte oda a vőlegényi bokrétát. Azt mondják, hogy mikor Stankó ez este hazafelé lovagolt, olyan volt, mint meghalt ősapja, mikor Lechinnél zászlóstól takarították föld alá. Akik útközben találkoztak vele, megijedtek sötét arcától és hálát mondtak az égnek, ha már távolról hallották lova ügetését. Ez a szegény paripa utólszor is vitte gazdáját, mert midőn az út egy kanyarulatánál másfelé tért, semmint gazdája akart menni, olyant ütött öklével a paripa fejére, hogy ez rögtön búcsút mondott a világnak. Épen egy héttel ezelőtt köttetett egy évre fegyverszünet a lengyelek és oroszok között. Ki lett mondva, hogy álló egy évig nem szabad a szomszéd házát felgyújtani, nem szabad, még tréfából sem, a fejét betörni, nem szabad a marháját a legelőről elhajtani. Hogy mennyire törődött Stankó e parancscsal, bizonyítja az a körülmény, hogy harmadnap leégett a Kranz Simeon háza. A házigazdát szétzúzott fejjel találták a küszöbön, a szép Ankának pedig se hite, se hamva. És ezzel vége lett volna a dolognak, ha Delatinszky nem avatkozik be. Váltig csitítgatták a bolondot a mi öregeink, hogy mit is lármáz annyit egy kutya német koponyájáért? Az Ankánál szebb leányt is talál még, ha lengyel is, de azért elmegy hozzá akármelyik orosz leány. Hanem Delatinszky mit sem akart a cseréről tudni, azzal fenyegetőzött, hogy újra kezdi a harcot, ha nem hozzák a dolgot a ,,tanács“elé. Minthogy pedig az oroszoknak az utolsó évben nagy volt a veszteségük, nem tehettek mást, mint a bolond követelésnek eleget tenni. Összehívták tehát a tanácsot. Az a szokás dívott akkor, hogy valamely rejtélyes, ki nem tudható gyilkosság esetén mind a két nép legelőkelőbbjei teljes számmal gyülek a gyilkossággal gyanúsított portájára a „szent fa“ árnyékába. A tanács legöregebbik embere elmondatta aztán a gyanúsítottal az ártatlansági esküt, és oly nagy volt a szent fa tisztelete, hogy mindazon napig nem találkozott férfi, aki hamisan mert volna a „szent fa“ árnyékában esküdni. A Stankóban meg volt erre is a bátorság , olyan gyorsan mint más becsületes em , bér egy pár pohár rákit hajt föl, folyt ki belőle a szó: „hogy olyan igaz, mint egy Isten van az égben, földön, — amily igazán reméli, hogy neki is leszen része a földöntúli boldogságban, — oly igaz, hogy ő nem gyújtotta fel a Kranz Simeon házát, nem ölte meg a gazdát, nem tudja, hol van annak leánya, a szép Ankal“ „Hazudsz nyomorult!“ — kiáll a háta megött egy csengő női hang — „te gyújtottad fel házunkat! Te ölted meg apámat! Te vittél ki taléltan az égő házból!“ A Stankoval nagyot fordult a világ, midőn meghallotta az Anka szavát, kiről azt hitte, hogy jól őrzött börtönében el van zárva. I Vad dühében neki rontott Delatinszkynek és mielőtt a tanács tagjai felocsúdtak volnaá múlásukból, ott a szent fa alatt szúrta át a lengyel vezér szivét. Ekkor felállt a leány és kezét vőlegénye testére téve, olyan irtózatos átkot mondott a gyilkosra és annak házára, hogy rémület volt annak szavait meghallgatni. A tanács tagjai bedugták füleiket és futottak, hogy ne hallják az irtózatos beszédet, de nem egynek keserítette meg halála óráját is, amit a leány ajkáról hallott. Stankó a nemsokára újra kitörő háborúban a lengyelek fogságába esett akik a csata estéjén a Delatinszkyék portája előtti szent fára akasztották fel Azóta jár fel az ő lelke kisértgetni, leginkább pedig akkor, midőn a kastély birtokosát csapás fenyegeti és . . . Itt félbeszakitá Stipán a mesélőt és I szótlanul mutatott a kastély felé. — Uram, ne vezess kisértetbe! — rebegés Pero, — ez nem más, mint Stankó. Fus sunk, mert ezzel nem jó ilyenkor találkozni! Szent szűz, légy velünk! És a két vitéz gyors futással tűnt el a kert mélyében. Hol botorkálva, hol pedig egész hosszukban a földön elterülve, ismét csak fell ugrottak és folytatták a babonás félelem által gyorsított menekülést. Aki a félelem okozója volt, egy katonai köpenybe burkolt alak, egyenesen oda ment a pinceajtóhoz. Ekkor szétváltak a köpeny szárnyai és én a holdvilágnál egy kedves, ismeretes arcba , pillanték Perccel később nyikorgott a pince zára, a nehéz lakat lehullott és a vastag ajtó kinyílt. A rejtélyes lény eltűnt az ajtónyitásban és hallottam léptei hangját, amint lement a lépcsőkön. — Bezzeg csak udvariatlan nép ez az orosz, — szólalt meg egy gúnyos hang a pince mélyében — nem elég, hogy az embert ily nedves helyre zárják el, ahol még az egér sem tanyázik, még éjjeli álmát is háborgatják? Mi tetszik? — e szavakkal az imént érkezőhöz fordult — nem hinném, hogy hajnal volna már, a midőn is Dimitrevits uram szivességéből oktatást nyerek a céllövészeiből. Vagy tán már megunta volna szívélyes házigazdám , és régi jó barátom a várakozást és még az éjel akarja szürke köpenyegemet pirosra festeni ? A másik mit sem felelt a keserű gúny e kifakadására, de mély lélekzet vételén látni le■ietett, hogy erős megindulással küzd. Perc múlva felvillant egy fénysugár, kiss sértetiesen végig lejtve a nedves falakon, úgy , hogy nemcsak a pince belsejét, de még annak közeli környékét is jól át lehetett tekinteni. Az ifjú ajkain elhalt a gúny szava, amint az előtte álló alakra tekintett; halvány arcát • örömpir futotta át ajka körül, hol még imént ; gunymosoly cikázott, a gyönyör kéjmosolya je■lent meg. Egy szökéssel fennállt a rothadó szalmakévén, mely eddig fekvőhelyül szolgált neki — de mintha félne, hogy amit lát, nem egyéb álomképnél, mely azonnal eltűnik, hat felé közéig, mozdulatlanul állt meg bámuló helyzetében. De volt is elég ok a bámulatra, mert bizonyára ritka eset, hogy megviselt katonaköpenyeg ilyes valamit takarjon el. Amint a csuklya lehullott, gyönyörű leányarc tűnt elő, melyen az öröm hevesen küzdött a fájdalommal. Végre mégis csak az elsőé a győzelem; a leány arcán pajzán mosoly vonul át, hangosan nevet. — Ez már csakugyan szép dolog — mondá gyönyörű szemeit a pince falain jártatva — hogy félnek ma mindnyájan tőlem. Előbb a Sztipán meg a Per óra ijesztettem, most pedig ön, szép uram, úgy tekintget reám, mintha valami hazajáró lélek és nem az Ilinkája volnék. — 11 i n k a! Csak e szavakat mondta az ifjú és elragadtatással ölelte magához e kedves lényt; hosszú, önfeledt csókban ünneplé viszontlátását a két rég elválasztott szív. Amilyen hamar váltja színét a chameleon a mi erdőink mélyében, olyan gyorsan váltotta fel egymást a homlokegyenest ellenkező érzelem a két szerelmes találkozásánál Most az ifjú szeméből folyt a forró köny, a hála könnye, a leányka pedig víg nevetéssel iparkodott elűzni kedvese szivéből a múlt fájdalmak emlékét. Majd pedig a leány keble hullámzott a rég nem ontott könnyek kitörésénél és az ifjú iparkodott csókjaival, vigasztaló szavakkal a fájdalom kitörésének véget vetni. (Folytatjuk ) A marwoodi csoda. (Folytatás.) 15 Ezt az aranyhalmazt vagy a fösvény mr. Mill rejtette ide, vagy a ház előbbi gazdája felejtette itt. Dandy Dán gondolkozni kezdett. Ha az első eset áll úgy az ügyvéd még csinos ajándékot fog neki adni, azonfelül, hogy meg fog bocsátani neki, csak azért, hogy hallgasson, s ne mondja el senkinek, amit látott. Hanem az ügyvédé akkor Dandy a következő éjjel zsákkal térhet ide vissza és nemsokára úgy fognak róla beszélni mint nagyon gazdag emberről. De mi akadályozza őt, hogy az egész aranyhalmazt a magáénak tekintse. Dandy Dan kényes helyzete dacára is álmodozni kezdett, nagyban építette a légvárakat, épen ekkor hangok ütődnek fülébe, nem m messze a veremtől. Most már a szegény Dandy Dan nem tehetett egyebet, rá kellett magát bíznia a fösvény kegyelmére. — Erre kellett jönnie! — kiáltott egy hang, akit a Dandy Dan a rendőrének ismert fel. — Nem gondolnám — válaszolá mr. Mill. — De a letaposott fa arra vall. — Ha csakugyan erre ment akkor már el is menekült a kertből — mondá a fösvény — nem lehet itten. — Megengedi, hogy ezt a helyet átkutassam ? — kérdé a rendőr. — Nem, legalább ma éjjel nem. Nyugalmam meg van zavarva és és . . . legjobb lesz, ha ezt a dolgot reggelre hagyjuk. Jöjjön el korán reggel — Bocsásson meg sír, de a tolvajnak valahol itt kell rejtőzni — mondá Jock rendőr makacsul. A rend buzgó őrének jellemző tulajdonsága volt a makacsság. — Nem hiszem, — volt a Mill rövid válasza. — Ugyan nézzen erre a sűrűségre, itt akár száz tolvaj is elrejtőzhetik. — Nekem más a véleményem. — De azért engedje meg, hogy ezt a sűrűséget átkutassam. — Holnap talán, — de mist nem — válaszolt mr. Mill gyorsan. — Nos uram, ha ön nem akarja én nem erőszakolhatom a dolgot. Igazán nem értem magaviseletétét és . .. — Joshua — kiálltott mr. Mill. — Sir — viszonzá a szolga remegő hangon. Még akkor sem tudta elfelejteni Dandy Dan erős kézfogását és öklét. — Gondoskodjál róla, hogy a rendőr hagyja el az udvart és az éj többi részét az előszobában őrködve fogod tölteni. — Maradhatok én a házban is sir, — mondá Joshua, akinek fogai összeverődtek. — Persze, az még biztosabb állapot lesz rád nézve. Ami a kutatást illeti, nem akarom, hogy éjjel valami kárt tegyenek kertemben, azért jobb lesz most abbanhagyni. Megértetted Joshua. — Angol regény. — 18