Pesti Hírlap, 1887. január (9. évfolyam, 1-30. szám)
1887-01-01 / 1. szám
a lomhoz, ha annak veszélyeztetése árán kellene azt megtartani. Horváth Gyula: Egy év öröksége. Lehetetlen úgy búcsúznunk tőle, mint valami örökre elvesztendő jó baráttól. Nem sok jót, ellenben tömérdek bajt hozott s a mellett, hogy annyi reményünket csalta meg, a kép távozik, mint valami bűnös, aki egy könnyelműen eltöltött élet után kivégzi magát, tetézve az utána maradók zavarát, melyet hátrahagyott. Először is állami háztartásunk végleges rendezhetésébe vetett hitünket rendítette meg. Hiszen ez a remény az előbbi évek eredményei után sem lehetett bennünk valami erős. De legalább néha mégis fölcsillant a javulás látszata. Ez az év azonban kíméletlen kézzel rántotta le a lepelt, mely pénzügyeink nyomorúságát rejtegetni igyekezett. A gyöngyvirágok nyájas hónapjában terjesztették a törvényhozás elé azt a javaslatot, mely a parlament előleges tudta nélkül elköltött 22 millióra kért utólagos abszolúciót, föltárván a gazdálkodásnak ama rendszerét, mely állami hitelünket végromlással fenyegeti. Heves, elkeseredett vita kerekedett e miatt, melynek mérgét csak kevéssé enyhítette az, hogy e gazdálkodás végzetes voltát a kormány is belátta már s gyökeres intézkedéseket tett megváltoztatására elsősorban a közlekedésügyi miniszter tárcájánál, ahol megváltoztatták az adminisztráció egész rendszerét az államvasutak üzeménél és igazgatásánál. Az ez által elért eredmény az egyetlen, melytől még az ellenzéki pártok sem tagadják meg elismerésüket, s mely mindenesetre alkalmas arra, hogy biztató fénysugárként világítson a zavarainkból való kibontakozás felé. Mindjárt kora tavaszszal egy gyűlöletes ügy merült föl, mely aztán hónapokig tartó izgatottságban a kedélyeket. A Janszki-ügyet értjük, mely március 15-ike óta adott dolgot kormánynak, képviselőháznak egész augusztus 10-éig, amikor királyi kézirattal kellett nyakát szegnie. Mindenesetre nevezetes és ritka momentum történetünkben, hogy a nemzet megnyugtatására maga a király hajlata szavát. De a nyugalom azért még azután sem állott be teljesen. Interpellációk hozták újabb meg újabb vonaglásba s szerte-szét az országban páros viadalokban folyt a vér miatta. De a hadsereg kérdésében, mely a Janszki-ügy révén fölmerült, a nemzet nem jutott közelebb óhajtásaihoz s a kérdés vitatása a hadseregnek sem szellemében sem szervezetében nem eredményezett oly változást, mely az alkotmányos irány felé jelentékenyebb közeledést jelentene. Sőt félő, hogy a fölkeltett elkeseredés inkább még rontott az eddigi helyzeten. A törvényhozás ez évi tényei között kiemelendők a közigazgatási törvények, melyek a központi kormánynak a törvényhatóságokkal szemben kiterjedtebb hatalmat adnak az eddiginél s hazafias kormány kezében kétségkívül alkalmasabbak is a magyar államiság megszilárdítására. Nevezetes momentum az országgyűlési időtartamnak három évről öt évre kiterjesztése is. Még ennél is életbevágóbb egy nagy és esetleg igen súlyos adónak a megszavazása, annak a véradónak t. i., melylyel a törvényhozás az állam biztonságának oltárán akkor áldozott, mikor a népfölkelésről szóló törvényt megalkotta, mely szerint betöltött 42-ik évéig az állam minden épkézláb férfia fegyver alá szólítható s esetleg a működő hadsereg tartalékjába lesz beosztható. Az esztendő végének ismét keserű ize volt. A kormány által az év elején beterjesztett törvényjavaslatban még korántsem voltak mind fölsorolva a túlköltekezések. Még utólag érkezett a kereskedelemügy minisztere a minisztériuma számára épített palota túlkiadásaival és a tavalyi országos kiállítás költségeinek pótlásával. Az előbbi megszavaztatott, de oly megjegyzésekkel, melyekből jogosan lehet következtetni a miniszter állásának tarthatatlan voltára. A kiállítási póthitel még ezután kerül sorra. Még ajtózárás előtt jött egy új miniszteri kinevezés. Az év folytán b. Kemény Gábor a közlekedésügy minisztere a kabinetben előfordult belső differenciák miatt, melyeket választóihoz írott levelében jelzett is, beadta lemondását s a tárcát azóta névleg b. Orczy Béla, de a valóságban Baross Gábor államtitkár vezette. Most az utóbbit nevezte ki a közlekedésügy miniszterévé a király, úgy látszik nem csak az uralkodó párt, hanem az egész közvélemény nem csekély megnyugvására, mely unja már az e tárca körül eddig előfordult kapkodásokat és provizóriumokat. Ezek voltak politikai életünknek a lefolyt év alatt felötlőbb mozzanatai. Gazdasági életünket egy rossz gabnatermés, tartós aszály, a Romániával folytatott vámháború, a nyugati vámok folytán bekövetkezett kereskedelmi pangás jellemezték ez év alatt, amelyhez hozzájárult még a Fiuméban nyár derekán kitört, aztán a fővárosba s az ország számos más részeibe is elszármazott kolera s egyéb pusztító járványok, melyek nálunk mintegy polgárjogot nyerve, szomorúan jellemzik közegészségügyi viszonyainkat, valamint a némi joggal szintén a pusztító járványok közé sorolható nagyszámú öngyilkosságok és párbajok erkölcsi állapotainkat. Mindezekhez hozzájárult a bizonytalan külügyi helyzet, mely többször volt azon a ponton, hogy a német birodalommal való szövetségünk értékét kérdéssé tegye. A külügyekben természetesen a keleti kérdés s ebben is a bolgár kérdés volt a domináló. Reánk nézve legkevésbé sem közönyös, sőt épen életbevágó dolog, miként alakulnak a velünk tőszomszéd Balkán-félszigeten a viszonyok. Befolyásunknak sikerült az év elején olyan békét hozni létre, mely a legyőzött Szerbiát is kielégíthető s igy némi jogunk lehetett szomszédunkban huzamos nyugalomra számítani. Másként történt. Oroszország terjeszkedési vágyai nem engedték békésen fejlődni a viszonyokat. Összeesküvést szítottak a fejedelem ellen, mely ennek erőszakos eltávolításával, majd később önkénytes lemondásával végződött. Azóta Bulgária léte egy régensség kormányzata alatt a legnagyobb bizonytalanság hajszálán lebeg. Az érdekelt hatalmak, elsősorban mi, feszült figyelemmel kisérjük a fejleményeket, bízva a berlini szerződés tekintélyében s az azt aláírt hatalmak erejében. Ezek azonban a saját egyéb bajaik miatt nem foglalnak a kérdéssel szemben határozott állást, a helyett mindenik fokozni siet a maga hadi erejét s egyre telhetetlenebbé válik a népek jóllétén rágódó ismeretes moloch, mely minket is arra kényszerít, hogy haderőnknek ismétlő fegyverekkel ellátását siettessük, így állunk az év végén benn és kifelé. Az Akarat is közbe szólt szerényen: — Nekem nem kell nagy állás. Én egyszerűen tanácsadótok leszek. — Pompás ! Pompás ! Csak az Igazság hallgatott szomorúan. — Hát te semmi sem akarsz lenni ? — kérdé nagy sokára, úgy félvállról a hatalom. Az Igazság a fejét rázta egy darabig. — Mi legyek ? szólt aztán kedvetlenül. Hisz akkor abban az országban már csak egy szükséges állás marad : a sírásóé. Az Igazság tehát nem kapott semmi hivatalt. És ezzel az én mesémnek is vége van. Mert hát olyan furcsa mese ez, hogy talán nem is mese. Az Abencerage. (Sárosi Ferenc uj operája.) — A „Pesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Három évi készülődés után ma végre megértük Sárosi Ferenc uj operájának, „Az Abencerage“-nak főpróbáját. A főpróba zárt ajtók mögött folyt, csak a budapesti napilapok zenebírálóival tett kivételt Kegevich István gr. intendáns és meghívta őket a főpróbára, m oly előzékenység, amelyet korábbi években soha sem tapasztaltunk, bár ismételten fölszólaltunk miatta. Sajátságos balcsillagzat látszik Sárosi uj dalműve fölött lebegni. Alig hogy az ifjú szerző néhány évvel ezelőtt „Alala“-jával meglepte a közönséget, mely lelkesedéssel üdvözölte a váratlanul föltűnt hazai tehetséget, máris hire járt, hogy az első kísérlet sikere újabb tevékenységre serkentette Sárosit. Nemsokára csakugyan új operát nyújtott be a nemzeti színház igazgatóságának, e címen: „Az Abencerage“ Ez három évvel ezelőtt történt. Azóta az igazgatóság minden évben rendesen kitűzte az „Abencerage“-t a „legközelebbi évad“ előadandó újdonságai közé, de azután minden évben következetesen félre is tette. Végre az őszszel komolyan hozzáfogtak betanulásához és bemutatóját holnapra, vagyis újév napjára tűzték ki. De az intendáns tervez , a tenorista pedig elreked. Már a mai főpróba kezdetén elterjedt a hír, hogy az „Abencerage“ holnap nem fog mehetni, mert Hajós is, meg Turolla Emma k. a. is rosszul van. A próba csakugyan e két főszereplő nélkül indult meg. E közben illatos levélke érkezett a szerzőhöz, amelyben Turolla k. a. tudatja, hogy gyöngélkedése miatt nem jöhet el a főpróbára, de holnap az előadáson okvetlenül helyt áll. Viszont Hajós később megjelent ugyan a próbán, de kijelentette, hogy holnap nem fog énekelhetni, mert rekedt. Ily körülmények közt tehát mit lehetett tenni egyebet, mint a bemutatót ismét elhalasztani. Ilyen előzmények után az „Abencerage“ bemutatója igazi „esemény“ lesz, nemcsak azért, mivel eredeti újdonságról van szó, hanem azért is, mivel a mű oly régóta foglalkoztatja már a közvéleményt, hogy nem csoda, ha a közönség kíváncsisága e dalmű iránt a legnagyobb mértékben föl van csigázva. Ki fogja-e majd az előadás elégíteni minden tekintetben a várakozásokat, a fölött ma még korai volna véleményt mondani, anny azonban bizonyos, hogy az operaszínház részéről minden megtörtént a mű sikerének biztosítására. A szereposztás a szerző kívánságának megfelelően történt. Az új díszletek és jelmezek igen szépek és teljesen korhűek. A negyedik felvonás balletje pedig fényes kiállításával és eredeti jelmezeivel bizonyára átalános meglepetést fog okozni. A szöveg Bartók Lajos jeles tollából került ki, aki azt Chateaubriand „Az utolsó Abencerage kalandjai“ című szép elbeszéléséből merítette. Az Abencerageok egy régi nemes mór nemzetség voltak, mely a VIII. század elején jött Spanyolországba és több századon át nagy szerepet játszott Granadában, míg katholikus Ferdinánd 1492-ben Granada elfoglalásával véget nem vetett a mórok uralmának Spanyolországban. Boabdil, az utolsó granadai mór király, kénytelen volt elhagyni ősei birodalmát és híveivel Afrikába menekült, de a mór családok új hazájukban is híven megőrizték régi dicsőségük emlékét és folyton visszavágyódtak a szép Granadába. Az opera meséje Granadában játszik, 1525-ben. Aben-Hamet (Hajós), az Abencerageok utolsó sarja, fölkeresi ősei tündértanyáját, az Alhambrát. Vele van darabnője, Zoraima (Tu r o 11 a Emma), aki annyira szereti urát, amennyire gyűlöli a spanyolokat és Aben-Hametet folyton boszúra tüzeli. Az első felvonásbeli színteret ábrázol Granadában. Jobbról templom, homlokzatával. A háttérben a Santa-Fé palota egyfelől, másfelől PESTI HÍRLAP 1887. január 1.