Pesti Hírlap, 1890. január (12. évfolyam, 1-30. szám)
1890-01-01 / 1. szám
12 PESTI HÍRLAP Belpolitikai hires.’ — dec. 31. it minisztereinél az új év elején. A Pol. Corr. budapesti levele utal a szabadelvű párt ez idei újévi tisztelgésének különös jelentőségére, minthogy a szabadelvű párt szándéka ezúttal a kormányelnököt igen határozott módon biztosítani támogatásáról, hasonlóan kategorikus nyilatkozatot óhajtván az ő részéről is provokálni. Legutóbb különben elnémultak a Tisza „közeli“ viszszalépéséről terjesztett hírek, ami annak bizonyítékául tekinthető, hogy az ellenzék belátta, mennyire sikertelen volt eddigi taktikája. Minden megtörtént, hogy a függőben levő politikai ügyek — honvédtörvény, honossági törvény stb. — sikeres megoldást nyerjenek. Tisza lejális eljárása iránt kétely nem merülhet föl, azonban pressziót nem enged magára gyakorolni, sem általánosságban, sem a törvényhozás működésére, sem végül a napirendre kerülő politikai ügyek sorrendjére nézve. Berzeviczy nyílt levele a löcseiekhez. Tisztelt barátom! Táviratilag közöltem már veled, hogy országos pártunk fontos érdekeire vak tekintetből kénytelen voltam magamat elhatározni, budapest-józsefvárosi kerületben szabadelvű párti képviselőjelölt gyanánt fellépni. Ismétlem ezúttal is, hogy elhatározásom indoka egyes-egyedül az volt, mert egyfelől a nevezett kerület szabadelvűpárti választói, másfelől országos pártunk vezérférfiai ottani fellépésemet szükségesnek ítélték a végből, hogy pártunknak e kerületben az utolsó általános választások alkalmával fényes győzelemmel kivívott pozíciója a Visi Imre gyászos elhunyta után is biztosítva maradjon. E tényezők egyetértő óhajtása előtt pedig meg kellett hajolnom annál inkább, mert véleményem szerint ily kérdésekben az egyéni véleménynek és hajlamnak a mérvadó tényezők kivonata fölé állítása a párt ügyeinek vezetését folytonos ingadozásnak tenné ki. Én, aki a pártfegyelemnek csak nagyon szűkkörű jogosultságát ismerem el a véleménynyilvánítás és politikai meggyőződés kérdéseiben, teljes jogosultságot tulajdonítok annak minden olynemű követelményeiben, amelyek csak egyéni helyzetekre, vagy egyes képviselők és választókerületek közötti, bár egyénileg mégoly becses kötelékek megbontására vonatkoznak. Én annyira átérzem az egy meggyőződésnek politikai szolidaritását, hogy felfogásom szerint valamely választókerület sohasem tekintheti képviselőjét elszaladtnak azáltal, ha más kerület mandátumát vállalja el, ha csak azokhoz az elvekhez, amelyek alapján a kerületben megválasztatott, új kerületében is hű marad. Én úgy vélem ismerni a lőcsei választókerület szabadelvűpárti választóinak gondolkozását is, hogy nem nézhetik közönyösen, ha pártunk zászlaja harcba vitetik egy oly kerületbe, amelyben annak győzelmét vagy vereségét a körülmények fokozott jelentőségre emelték és nem veszik rossz néven képviselőjüknek, ha ily helyzetben annak a zászlónak , az ő saját elveik zászlajának hordozására vállalkozik. Légy meggyőződve tisztelt barátom, és legyenek meggyőződve lőcsei kerületi tisztelt elvtársaink mind, hogy a lőcsei kerület mandátumát nem azért kívánom fölcserélni a józsefvárosival, mintha ezt amainál magamra nézve díszesebbnek, értékesebbnek, előnyösebbnek tartanám, mert én polgártársaim bizalmát egyaránt megtisztelőnek tartom bármely kerületben nyilvánul az irántam, hanem csupán azért, mert ezáltal pártunknak és az általa képviselt elveknek jobb szolgálatot vélek tehetni. Kimondom azt is nyíltan, hogy bármily megtisztelő lesz reám nézve a Józsefváros mandátuma, ha azt elnyerem, annak birtokában nem találhatnék kárpótlást lőcsei kerületi elvtársaim bizalmának és rokonszenvének elvesztéséért, ha azt e kötelességszerű lépésem legnagyobb sajnálatomra mégis maga után vonná. Hogy pedig bebizonyítsam, mily súlyt fektetek arra a véleményre, amelyet jelenlegi választókerületem közönsége táplál felőlem, kijelentem már most, hogy el vagyok határozva a lőcsei kerület mandátumát megbízóim kezébe visszatenni abban az esetben is, ha a Józsefvárosban meg nem választatnám. így akarok, új választás által alkalmat és módot nyújtani lőcsei kerületi tisztek . Csak néhány csomót, a legjavát. Kezébe vette az egész nyalábot, hogy kiválaszsza. Ekkor (soha sem fogom elfelejteni, ami most történt) kénszag ütötte meg az orromat. A vörösszemű macska előjött valahonnan és nagy robajjal felugrott egy asztalkára. Hihihihi! Mintha nevetne. Úgy tetszett, mintha valami reccsenne alul a lábaimnál. Rémülve láttam, hogy a tohó mozdul egy helyen. • A vevő felkiáltott. — Jaj* jaj, én már megyek! — Hova megy ténsuram? hebegtem, de az utolsó szót már belém fojtotta a rémület, mert a föld csakugyan megnyílt s egy szempillantás alatt (akár hiszik kendtek, akár nem) elnyelte a vevőmet. Még láttam kezében a dohányt, amint a hóna alá szorította, még láttam vállait, fejét, amint fogyott, ment, szállt alá a poklokra . . . Megdermedtem, lábaim megrogytak, reszketve mormoltam a miatyánkot. (Jó szerencse, hogy eszembe jutott e szörnyű percben) aztán mihelyt összeszedhettem magamat, futottam az átkozott helyről, ahogy csak lehetett. Künn vihar rázta a fákat, forgószél hömpölygette a pelyheket és papírdarabokat, egy de- a Hányszor, de hányszor hallottuk s ismerek be ellenmondás nélkül igazságnak azt, hogy Magyarország az újkor növekvő és szaporodó zükségletei között, mint egyoldalú agrikulturálláin fönn nem állhat. Sőt éreztük is érzékenyen, az évek óta uralkodó gazdasági krízis, a külállamok elzárkózási politikája, a nagy világverseny megtanított reá. De mit tettünk ellene egyebet azon kívül, hogy jajgattunk és panaszkodtunk ? Semmit. Vártuk, „dum defluat amnis“, míg a gazdasági konstellációk megjavulnak maguktól, míg a külországok vendégszeretőleg megint megnyitják határaikat terményeink előtt, mig Amerika, Kanada, India s az egész Kelet megszűnik terményeit a világpiacokra ontani s mi ott versenytárs nélkül diktáljuk az árakat. Hogy e keleti származásunkra valló fatalizmusból fölocsudtunk s hogy számolni kívánunk a megváltozott s kedvünkért visszaváltozni sehogy sem akaró helyzet követelményeivel, hogy egyebütt nem kelendő, vagy legalább haszonnal el nem árusítható termékeinknek itt az ország határain belül kívánunk teremteni piacot, annak komoly szándékot eláruló jelenségei a múlt évben merültek föl oly mértékben, hogy a kezdemény sikere fölött kétségbe esnünk már nem kellene. A kereskedelem és iparügy vezetésének egyesítése a közlekedési ügygyel azokban a kezekben, amelyek ez utóbbit anynyira föl bírták emelni, szolid záloga annak, hogy nálunk is lesz igazi kereskedelem, lesz igazi ipar, a nemzet gazdaságának e két nagy tényezője, melynek jóformán fajával tengődtünk eddigelé. Nemzeti jóllétünknek az eddigi egyetlen helyett minálunk is hármas alapja lesz ez után, nem leszünk kitéve a bizonytalan évi termések esélyeinek s biztosabban fogunk megindulhatni azon az úton, mely más államokat az erő, a nagyság, a hatalom oly magas fokára vezetett. Az anyagi jóllét e feltételeinek megalkotásában az állam jár elől, miután belátta, hogy a társadalmi tényezők erre erőtlenek vagy bizalmatlanok. Az állam ad lökést az önmagában pigra masszának, lelket ver bele, vállalkozásra, tevékenységre sarkantyúzza. S ugyanakkor, midőn ez irányban mozgalmat indít meg, gondoskodik e törekvés biztosításáról, boldogulásáról az által, hogy rendezett igazságszolgáltatási és közfák között, mint egy óriási giliszta. Talán az is volt, csak én néztem pataknak, káprázó szemmel. Egy nagy fekete kecskebak állt a kerítés mögött, s rám nézett mereven, kísértetiesen. Mekegett is valamit, utólagosan úgy rémlik, mintha ezt lehetett volna kiérteni: Ki, ki, ki! Bocsoki! Mert beléptem a kertbe, minthogy egy pajta volt a kert innenső szélén s a pajta előtt egy papképü ur fel s alá járkált, valami igéket mormogva egy könyvből, észrevett messziről s emberi hangon szólított meg — Mit árul bácsi ? — Izét — feleltem , tartózkodva — egy kis izét. A szokott titokteljes kacsintással magyaráztam meg bővebben. — Ha jő az izé, veszek. Jöjjön kend! Mondom, a kertbe léptem. Egy kis szélfuvallat rázta meg e percben a gallyakat fázékonyan, összeborzadtám, mintha elkárhozott lelkek bús sóhaja suhogna a fák és füvek között. Hiszen , legalább ne felejtettem volna keresztet vetni magamra. De édes istenem, ki gondolt volna olyasmire, fényes nappal. A pajta gádorában egy kandúr macska meresztette rám az izzó, vörös szemeit. Huh, de borzasztó volt! Még most is remeg minden porcikám, ha rá gondolok, igazgatási állapotokat igyekszik teremteni s megindítja a reformok munkáját az egész vonalon. Jön a valutarendezés s a hitelügy javítása, olcsóbb kölcsön könnyebb szerezhetőségének a lehetősége beruházási célokra a kisgazdáknál is, akik meg fognak ismerkedni a szövetkezésben rejlő óriás erővel s megkezdődik az a várt alakulás minden téren, melyből Magyarország mint igazi modern állam fog kibontakozni s úgy indul világhistóriai missziójának második ezredéve elé. De hogy ez így legyen, békére van szükségünk mindenekelőtt. Isten kezében van, hogy kívülről békénk lesz-e ? De hogy itt belül az legyen , az egyedül mi rajtunk, saját belátásunkon áll. Hiszszük, hogy a nemzet, mely nyugalmat akar, hogy zavartalanul munkálhasson szebb jövőjén, meg is fogja tudni magának szerezni, ha kell, meg fogja tudni parancsolni e nyugalmat. Ez az, ami minden másnak a legelső föltételei mi nem kezdhetnők meg az új évet jobb kívánsággal, mint hogy ha azt mondjuk: adjon a jó isten a magyar nemzetnek békét és nyugalmat, úgy kivül, mint belül, ez uj esztendőben ! __• , Berzeviczy Albert államtitkár Kermeszky Mór ügyvédhez, mint a lőcsei szabadelvű párt elnökéhez, a következő levelet intézte : De akkor észre se vettem. A borotvált képű úr sürgetve tuszkolt előre: — Erre, erre, utánam, ott bent nézzük meg a portékát. Megkerültük az épületet, hátulról mentünk be a pajtába, melynek arról az oldalról nem volt se kapuja, se fala. Ugyan bolond kőműves építhette. — Ne lássuk most bátyókám azt a plántát! Gyanakodva vonogattam a vállamat, mivelhogy még két másik ur is ott settenkedett. — Menjetek a pokolba! — szólt az én vevőm s a két urnyomban eltűnt valami furcsa kerítések mögött. Most aztán kibontottam a dohánykát. Tetszett neki a színe. Csak nem muskotály ? — kérdé. De bizony van közte az is. Még egy pár kérdést tett: nem-e valami nagyon erős ? Hát csak nem üti földhöz az embert. Nem-e lesz nagyon nyirkos ? Eszébe sincs a makrancosság, úgy ég az, mint a parancsolat. Kifogásolta, hogy nagyon vastagok a csutkái. Nem tehetnek arról a dohánylevelek, de meg ez a csutka omlós, mint a rakéta a pipában. Félek — mondja — hogy nagyon pattog. Pattog — mondom — de nem lő, így beszélgettük magunk közt, nyájasan. Egy kicsit drágállotta. — Mennyit akar venni? 1890. január 1."