Pesti Hírlap, 1897. március (19. évfolyam, 60-90. szám)
1897-03-01 / 60. szám
^ (897. Budapest, XIX. évf. 60. (6538.) szám Hétfő, március 1. Előfizetési árak: Szerkesztőség:: Egész évre . .14 írt kr. Budapest, váci körut 73. ?:£: Dpa« Éjjül III Egyes szám ír» 4 kr. Égjj §0 11 M fek 11 Jfi| HfeÉP — Vidéken 5 kr. M II If Mj| MA II Kiadóhivatal: TM —hová az előfizetések és a lap Megjelenik minden nap, ünnep szétküldésére vonatkozó fel* és vasárnap után is. E szólalások intézendők. ------------------------------------------ __ Hl Mmbs eg rag |§R Mg lg 1 SWs Pajj il. §§| Budapest, váci körút 78., Bejelentési hivatal. (bp.) Hát ez is van Budapesten? No, ezt ami kevesen tudták eddig. Törvényt ugyan láttak róla még a hetvenes években, s hogy irodája létezik valahol, azt a házmesterek minden hurcolkodáskor emlegetik az új lakóknak. De hogy mit művelnek ebben az irodában, arról senki sem tud, mert még senki nem látta hasznát. A törvény előírja a bejelentési kötelezettséget mindenkinek, aki Budapesten lakást vesz föl, vagy szállást fogad s csak 24 órára is bele költözik vagy onnan, ha csupán ideiglenes, eltávozik. Egy fürge, pontos gépezetnek kéne a lakosság mobilizálódását állandóan nyilvántartani, hogy a rend őrei tudják kiről-kiről, hol található, ha valaki keresi, vagy hova távozott, ha szükség van reá. Ilyen nyilvántartás a tömegélet nagy forgalmában nélkülözhetetlen. Naponként ezrekre megy azok száma, akik ügyeik gyors elintézése érdekében ügyfelekre szorulnak, akikhez csak úgy juthatnak el, ha őket útba igazítják. Pontos nyilvántartás nélkül a hatóság sem felelhet a polgárokról, akiknek ily módon nyoma vész, sem a gyanús exisztenciákról, melyek a lakosságban észrevétlenül elkeveredhetnek. Közel húsz év óta kellene ilyen nyilvántartó intézménynek léteznie. A törvény legalább igy rendelte és — ami még keservesebb — föntartása az adóalapot, húsz év óta terheli. De e két évtized során egyebet se tett, mint restanciákat dolgozott föl. Ezen kezdte, mikor megindult s ebben rekedt meg máig, dacára a gépezet többszörös átalakításának, s a költségek megkétszereződésének. Hasonlított az órához, mely naponkint hatvan percet késik s 24 nap múlva már huszonnégy órával, huszonnégy év múlva egy egész esztendővel jár a kalendárium mögött. Lassú, nehézkes kerekei nem győzték a bejelentések regisztrálását, annál kevésbbé viselték el a tudakozók kiszolgálását. A tömeges bejelentés már teher volt nekik, a tudakozódás meg épen akadály, amit amúgy gépiesen ellódítottak az útjukból. Az se tetszett nekik, hogy ők hatóságilag kezelendő bejelentési hivatal, azt meg komolyan kikérték maguknak, hogy tudakozó irodának tekintessenek. Húsz év telt el a restancia-földolgozás árkádiai állapotában. S a hivatal nem hogy magánfeleket pontosan kiszolgált volna, sőt a hatóságoknak se birt aszszisztenciával szolgálni, mikor a feleket kereste s számukra kézbesitni valójuk volt. Nincs város Európában, hol a kézbesítés lassúbb, hebehurgyább, konfúzusabb volna, mint Budapesten, mert a bejelentő hivatal a legtöbb esetben a harmadéve brit lakást jelöli ki s igen sürgős, fontos aktákat városrészből városrészbe vándoroltak így találja meg a bíróság hetek múlva a tanút, kire szüksége van, s az adóhivatal a harmadévi hátralékért foglal, mert az adókötelest még a kivetési ívvel sem volt képes idején megtalálni, ha mindjárt a szomszédban lakott is. Arról persze soha nem volt szó, hogy a bejelentő hivatal a szállásadó gazdák átfutó vendégeit bejelentésre szorítsa s a fővárost az állandón mobil státus dolgában rendhez szoktassa. Ilyen fajta rend valódi réme lett volna ennek a hivatalnak. Nem is tudta a rendőrség megtalálni az általa körözött egyéneket, ha állandó lakásuk nem volt, és szálló vendégi minőségükben biztos búvóhelyet találtak minden fedél alatt a nyilvántartási hatóság szeme elől. Most ime csoda történt : a bejelentő hivatal megembereli magát s megadja az első önkéntes tudósítást kérdezetlenül is a budapestieknek. Tudtunkra adja, hogy ő létezik, az államrendőrségi palotában megtalálható, de csak egy föltétel alatt, ha esetről esetre 15 krajcárt fizetünk neki. Ha eddig séftegy se szolgált is ki, ezentúl máskép lesz: a 15 krajcárnak bűvös ereje van. Aki ingyen szolgálatot akar, az snasz és az ilyen nem kívánhat semmit egy hivataltól. Fizettünk volna eddig 15 krajcárt, nem feneklett volna meg az iroda a hátralékokban, nem vezetett volna mára nyilvántartási naplót rég elfelejtett lakásainkról, nem küldte volna nyakunkra az adóvégrehajtót rég megfizetett adótételeink fejében s nem titkolta volna lakásunkat minden jó emberünk elöl, akik sürgősen kerestek. Tizenöt krajcárokért az iroda gyors, pontos, szolgálatkész, kötelességtudó lesz. Még megérjük, hogy a 15 kr jegyében más csodás dolgok is elkövetkeznek: a telekkönyvet s a választói névjegyzéket, esküdtek lajstromát, bíróságok hirdető tábláját ezentúl szintén csak 15 ki* lefizetése után lesz szabad megtekintenünk, a postahivatal a poste restante leveleket csak 15 kr fejében fogja kiadni, a nyilvános telefonállomásakat se lehet használnunk, ha 15 krt le nem szúrtunk előre, s a sarki rendőr is 15 krért nyújtja a markát, csak úgy veszi tudomásul panaszunkat, hogy a zsebtárcánkat ellopták vagy a fejünket valaki beverte. A bejelentési hivatal valószínűleg a vasúti zónatarifa korszakos jelentőségét tulajdonítja a 15 krajcáros baksis-tarifának. S nem vonjuk kétségbe, hogy meg is fog érte szolgálni ; a szándék nem dicstelen. De hasznát csak az a boldog százalék veszi a lakosságból, melynél A jósnőnél, Giip után. Narcrené asszony:fiatal özvegy, huszonöt éves, fogata fülkéjében ül, mely szürke és fekete selyemmel van kárpitozva. Ruhája saphirkék szövet, föltűnő egyszerűséggel varrva. Kalapja is saphirkék bársony. Nagyon izgatottnak látszik. Mondtam Tómnak, hogy a bank előtt álljon meg . . . Nem szeretném, ha megtudnák, hogy a jósnőnél jártam . . . mennyire kinevetnének ... és jogosan, mert nagy ostobaság ! ... De most már mindegy! . . . Csakis Pardy úr az oka! . . . azt állítja, hogy a jósnő néha egészen meglepő igazságokat mond . . . Legutóbb arról beszélt — nem nekem, mert nekem csakis a lángoló szerelméről beszél — szóval azt mondta Jacquesnak, hogy ezek az asszonyok igazán rejtélyesek , csodás szimatjuk van! Jól hallottam, mikor mesélte, mert titkon odahallgattam : . . . „Itt a közelben is lakik egy jósnő a Coq-Héron utca 4-dik száma alatt — így folytatta Pardly úr, magam is jártam nála. Először kártyát vetett, de akkor csak általános dolgokat jósolt, hanem azután a tenyeremből azt jósolta, hogy kificamítom a karomat, és két hét múlva kificamítottam . . . Egyik másik jóslata is teljesen bevált, azt jövendölte, hogy még ez évben komolyan szerelmes leszek valakibe ... és ezt is eltalálta! . . . Azután mindenféle adatokat olvasott ki a tenyeremből, melyek jellememre és szokásaimra meglepően illettek.“ Mindezeket jól az eszembe véstem s titkon figyeltem a további párbeszédükre is . . . »Ha azt szeretnéd tudni, hogy melyik karodat ficamitod ki ebben az esztendőben, csak keresd föl Mervielle Blanche kisasszonyt a Coq-Héron utca 4-ik száma alatt . . .« Mindjárt följegyeztem ezt a lakáscímet s igy kerültem ide . . . Még csak öt óra és már milyen sötét van! Nem hiszem, hogy valaki meglátott volna. Istenem, hát a világ végén van az a bank? No, végre! (kiszáll) Tom, várjon csak itt a bank közelében? (A kocsis elhajt.) Így! . . . Csak nem hajtatok a Coq-Héron-utcába, Tom az egész szolgaszemélyzetnek elmesélte, volna s talán ismerik is Merveille Blanche kisasszonyt . . . No, de hová is jutottam? Fogalmam sincs arról, hogy merre van az a Coq-Héron-utca! . . . . (egy rendőrhöz lép): Kérem, biztos úr, melyik itt a Coq-Héron-utca ’? . . . Ez ? Köszönöm ! (A Coq-Héron utcába siet.) Istenem’ . . . Milyen borzasztó utca! Sohse jártam még itt . . . És ez a ház ! Nem is merek belépni. Nincs is gázvilágítás! (Megpillant egy táblát.) Ő az! . . . . mégis csak itt lakik ! Előre! (Belép a házba s fölbotorkál a sötét lépcsőkön.) Istenem! (A lépcső karfájába kapaszkodik.) Szeretnék visszatérni! . . . Nem, az mégis ostobaság volna . . . (Fölkapaszkodik az első emeletre, melynek egyik ajtaján Mervielle kisasszony névjegyét olvassa.) Flivhii! ... itt vagyok! (Köhög. Egy kis púpos asszonyka nyit ajtót és kéri, hogy lépjen a váróterembe.) Narcrené asszony. Sokáig kell várnom A vénasszony: Nem, madame,, mindjárt sorra kerül ... Az a hölgy, aki bent van, márrégóta itt időzik . . . Különben majd kopogol és értesítem a kisasszonyt. (EL) Narcrené asszony: Már fél hatra! És én öt órakor otthon akartam, lenni! . . . Akkori? mondtam a barátaimnak . . . Képesek lesznek arra, hogy otthon várakozzanak reám ... A szegény Pardy már bizonyosan nyugtalanul jár föl és alá a kis szalonban. Igazán kiváncsi vagyok rá, hogy a jósnő róla is tesz-e majd em ütést? . . . (Lehúzza keztyüit; e percben az ajtó nyilik s egy hölgy int neki, hogy lépjen be. Nararené egy kis szalonba lép, melynek falain szent képek, titokzatosan vonalazott kezek, számok, jelvények függnek. Az ingaóra fölött egy óriás kitömött holló feketélik.) Merveille Blanche kisasszony (bizonytalan korban a 80. és 60-ik évek között; szemei feketék és arca hosszúkás; valami jobb házból szakácsnőnek is nézhetné az ember, ha a feje egy vörös rózsákból kötött koszorú és a nyakán egy ezüstláncon lógó nagy réz keresztben adna valamelyes rendkivüliséget a külsejének Int Narcrenénak, hogy üljön le a zöld téri töve borított asztalhoz s azután szembeül vele eg nagy karosszékbe és száraz hangon igy szól ■ —" Tudja, hogy mennyit kell fizetni a jószláimért ? A Pesti Hírlap jelen száma & oldal