Pesti Hírlap, 1900. június (22. évfolyam, 149-177. szám)

1900-06-01 / 149. szám

1900. június 1., péntek, PESTI HÍRLAP - ról tárgyalásra. A javaslatok között legfontosabb a magyar polgári általános törvénykönyv, továbbá a büntető törvénykönyv több szakaszának módosítása és az egységes polgári­ perrendtartás, mely a szóbeli­ségre és a közvetlenségre van alapítva. A büntető­törvénykönyv novellája ki fog terjedni a bűntettekről, vétségekről és kihágásokról szóló számos szakasz módosítására. Ez a novella már teljesen elkészült, de Plósz Sándor igazságügyminiszter mielőtt a par­lamentben benyújtaná, kriminalistákból álló anguette bí­rálata alá bocsátja. A büntetések kimérésére, arányo­sítására, az egyes büntetendő cselekmények tüzete­sebb meghatározására vonatkozólag több javítás lesz a novellában, mely a büntetőtörvénykönyv életbelép­tetése óta a törvénykezési gyakorlat terén észlelt hi­ányok figyelembe vételével készült. Ezen kívül több új intézkedés is lesz. Az új intézkedések közt leg­fontosabb a feltételes elítélés intézménye, mely ed­dig hiányzott jogrendszerünkből- Tudniillik a fiatal és először vétkező bűnösökön nem fogják végrehajtani az ítéletileg kimondott büntetést, hanem aki először ke­rül ítélet alá, azt a javulás eredményében szabadon bocsátják. Az intézmény meghonosításánál a belga, francia rendszert veszik át. E szerint formális ítéle­tet hoznak, a büntetést kimérik, mely ellen jogorvos­lattal is lehet élni. De a már jogerőre emelkedett ítélet végrehajtását fölfüggesztik addig, míg az illető újabb bűncselekményt nem követ el, ekkor azonban már nem kegyelmeznek.­­ Az egységes polgári per­­rendtartás előadói tervezetét évekkel ezelőtt maga Plósz Sándor dolgozta ki két törvényszéki bíró se­­gédkezése mellett. A miniszter az eredeti előadói ter­vezetet főképp a felsőbíróságoknál az új sommási el­járási törvény szerint kifejlődött gyakorlat alapján hozott elvi jelentőségű határozatoknak figyelembe vé­­­telével dolgozza át. A delegációkból. Záróülések. A delegációk ma két heti ülésezés után bevégezték tanácskozásaikat,­ úgy a magyar, mint az osztrák delegáció az utolsó formalitá­sokat is elintézte. Délelőtt az osztrák bizottság, délután a magyar tartotta meg záróülését. A Záróülések ténye az, hogy a nyilvános ülése­ken hozott határozatokat az összeegyeztetés után itt országos határozatoknak jelentették ki s elhatározták, hogy átküldik az illeté­kes miniszterelnökhöz a szentesítés kieszközlése végett. Ami magát a végzett munkát illeti, a magyar delegációban a tárgyalások csodálatos simán és gyorsan haladtak. Vita alig volt s az is csak az albizottságokban, hol legfőbbképén abból a szempontból szólaltak föl, hogy a ma­gyar iparnak és termelésnek a közös szükség­letek beszerzésénél juttassanak olyan részese­dést, mint a költségekhez való hozzájárulási aránynak megfelel. Erre a közös­ kormány ré­széről biztató kijelentések történtek s most a magyar kormányon van a sor, hogy résen legyen, ellenőrizze és sürgesse a delegacioná­lis határozatoknak megfelelő intézkedéseket. A magyar kívánságok hangoztatásánál hiányzott a plenáris ülésekből a tenor, melyet a delegáció­ban a múlt ülésszakban helyet foglaló Ugron­­párt vitt be. De a függetlenségi pártnak hiány­zása egyáltalán nem jelenti azt, mint hogyha érdemben mást végezhettek volna ennek a párt­nak a jelenlétében. A néppárt távolléte nem látszott meg, hacsak azzal nem, hogy ezúttal nem hallatszott kérdés a katonák templomba­­járása dolgában. Az ellenőrzés jelenlétét a had­ügyi költ­ségvetés tárgyalásakor Horánszk­y Nándor fölszólalásában lehetett konstatálni. De az egész delegáció színvonalán magasan kiemelkedett Apponyi Albert gróf beszéde, melyet a külügyi jelentés tárgyalása alkalmával mondott. Ez a beszéd a magyar szempontoknak kiemelésével többet ért, mint száz dörgő ellenzéki szó­noklat. A delegacionális ebédek és az udvari ebé­dek képezték a közös bizottsági tárgyalások unalmának oázisait. Hanem mindent egybevetve, végigtekintve a delegációk által végzett munkán, azt láthatjuk, hogy a nagyobbrészt formalitás­ból álló munkának az értéke nem felel meg­­ azoknak a költségeknek, melyeket ráfordítanak. Mindenképen nagyon költséges a parlamentariz­mus Magyarország viszonyaihoz képest és arány­lag még legköltségesebb a delegáció, holott ettől ennek fejében mindig csak a közös terhek nö­velését kapjuk. Senki sem busul miatta, hogy a delegá­ciónak vége van, hacsak a hotelierek nem, akiknél a bécsi delegátusok laktak, meg ahol a delegacionális ebédeket rendezték. De Budapest színe egy kicsit mégis megváltozik a delegációk bezárása folytán. A közös miniszterek jelenléte, a közös hadügyi és tengerészeti tisztviselők, mindenféle közös főtisztviselők itt időzése,­­ az osztrák politikusok és főurak budapesti tartóz­kodása, hozzácsatlakozva a király Budapesten való időzéséhez, olyan jelleget kölcsönzött e napokban Budapestnek, mintha ez lenne a mon­archia központja. Itt beszélgetett a király taná­csosaival a monarchia hatalmi állásának bizto­sításáról ; itt tanácskoztak az osztrák helyzet megjavításának eszközei felől. A budapesti ud­vari ebéd alkalmát használta föl a király arra, hogy elítélje a csehek Ausztriában való maga­tartását és a delegációban való ellenségeskedé­sét. Budapesten hangzottak el az első hivatalos nyilatkozatok a király berlini útjának jelentősé­géről. Szóval miniatűrben képet kaptunk arról, hogy inyen volna Budapest, ha ez lenne a monarchia fővárosa. De csak úgy van a dolog, hogy ezek az események bizonyos „kirándulás“ következményei gyanánt tűnnek föl, hogy mert épen Budapesten időzött most a király és Buda­pesten üléseztek a delegációk, hát idekoncentrá­lódtak az események. De a bécsi irodák együtt jöttek a bécsi urakkal, mint a bécsi víz, a bécsi hús és a bécsi személyzet. Emlékül legin­kább az marad meg, hogy a közös hadsereg és a tengerészet költségeihez többel kell hozzá­járulni. Ezen napok alkalmából a magyar politi­kusok sokat beszéltek arról a kérdésről, hogy mivé fejlődnék Budapest, ha az udvar szék­helye az év felében teljesen Budapesten lenne. Kétségtelennek tartják, hogy Budapest jelentő­sége óriási mértékben emelkednék az állandó és valóságos udvartartás, a közös intézmények és a külügyi képviseletnek arányos áthelyezése által. De nem tagadják, hogy ennek­ fejében oly áldozatok kiválhatnának, melyeket az ország teherviselési képessége nem bízna meg; más­felől pedig a militarizmus rendkívüli módon túl­súlyra jutna. Visszatérve a delegációk bezárásának for­maságaira, érdekes volt tapasztalni, hogy az osztrák delegáció, mely a külügyi vitával nyúj­totta a tárgyalásokat, korábban zárta be a ta­nácskozást, mint a magyar. Délelőtt tizenegy órakor volt az osztrák delegáció zárólé­k, nem is egyéb ok miatt, mint azért, hogy a delegátusok már a délutáni gyorsvonattal visszautazhassanak Bécsbe. Az osztrák delegáció munkálkodásának befejezése alkalmából Javorski intézett beszédet a delegátusokhoz. Nem rekriminált és nem pár­­toskodott. A delegáció vitájával ezenkívül az el­nök jobban meg volt elégedve, mint a király. Mert az elnök a hosszabb tárgyalást a kötelességek gondos teljesítésének tudta be és ezért még meg is dicsérte a delegátusokat. Sőt a parla­mentarizmus szempontjából példaképen állította a delegációt a Reichsrath elé. Természetes is, mert ha az ostrukció itt is kitört volna, ugyan­csak nehezen lehetett volna hivatkozni Ausz­tria népeinek megbízhatóságára. Az osztrák delegáció elnöke a király éltetésével végezte beszédét, mire a szokásos köszönetnyilvánítások következtek. A magyar delegáció délután négy órakor tartotta záróülését. Az egész ülésnek ünnepies pulzusa többé. (Dr Griby unghi önkénynyel érezte, tompította és csereberélte a magán­hangzókat.) Fáy nem győzött sopánkodni: „Ej, ej, szegény Kaporné, szegény Kaporné, pedig mi­lyen jól tudta csinálni a lekváros derelyét.“ Aztán, hogy a doktort kiengesztelje, fejedelmi uzsonnát hordatott fel neki, minthogy szép, langyos estefelé volt, a verandára, ahol a hosszú idő alatt, míg Krok a levelekkel pepe­cselt, sok mindenféléről beszélgettek, de kivált az istenben boldogult Medve doktor nagy tudo­mányáról és csodálatos gyógyításairól. — Hja, hja! Sokat tanultunk egymástól — ismételte Griby újra és újra. Már unalmas is volt, mikor végre kip-kop jött az ő tipegő, de fürge lépéseivel Krok apó, kezében hozva a leveleket. Fáy élénken ugrott fel: — Talált valamit? — Alig. Mindössze annyit tudtam meg, hogy a gróf úrfi nem a legjobb hangulatban távozott innét Ah istenem! Történt vele valami ? — Méltóztassék elolvasni! Átfutotta a leveleket, aztán csüggedten, szomorúan eresztette le a kezeit — Mondtam úgy-e, hogy búskomorság, életuntság. . . . — Eh patvarba! Nem kell megyárt a leg­rosszabbat gondolni. Én most rögtön indulok Kaposra. — Az isten is megáldja! Fogassak? — Igenis, de még egy pár kérdésem van. Nincs meg itt valahol a fiatal gróf arcképe, mert én nem ismerem, nem láttam őt soha sem és különben is szükségem volna a képre. — Egy képem ugyan van róla a medail­­lonban, az óraláncomon, de igen piciny. — Az nem baj. Melyik időből való? — Most márciusban leszaladtunk volt Enyedre, a Buttler egyik nagynénje halálos ágyához, kitől örökölt is. Ott festette le elefánt­csontra, miniatűrben, képzelje csak, egy tizenkét éves fiúcska, nem nagyobb, mint az öklöm. Valami Barabás Miklós nevű. Mondtam is a főkirálybí­­rónak, hogy csukassa be ezt a kölyköt, mert abból, ezzel az irdatlan talentummal, okvetle­nül bankócsináló lesz. — Szabad megnézni ? Fáy lekapcsolta a kis arany jou-jout, mely XVI. Lajos lenyesett fejét ábrázolta, egy rugót kellett megnyomni, szétnyílt a királyi koponya, amelybe agyvelő helyett (no az ugyan az ere­detiben is kevés volt) kis elefántcsont lap volt betéve a Buttler email-arcképével. — Hm, a gróf gyönyörű fiatal ember, bár a termetet nem lehet kivenni — Szikár jegenye gyerek. — Ha én ilyen volnék — pislogott Krok apó — teremt egy segélyen, nem adnám alább királynéknál. — Gondolom — felelte Fáy gépiesen. — Nincs más arcképe? — Nincs és, azt hiszem, nem is lesz soha.*) Roppant szerény és timid, ugyancsak erősen kellett föllépnem, hogy mégis üljön an­nak a Babszem festőnek. — Magammal vihetem a képet? — Nem bánom, öreg, de lélekre, hogy visszaadja — fenyegette meg Fáy uram — mert ha maga ezt a kedves emlékemet elsin­­kófálja, hasat ereszt a jövő télen. (A nem nemes ember t. i. csak a bör­tönben juthatott annyira, hogy hasat ereszt­hessen.) Krok apó szeretetreméltóan mosolygott. — Mindenesetre megőrzöm. Hanem most még egyet szeretnék bizonyosan tudni. Miképen volt a gróf öltözve, mikor elment ? — No ez a legkönnyebb, a komornyikja bizonyosan tudja, meg a kocsis is. Sok ruhája úgy sem volt, azokat én varattam Patakon. Hóha, valaki! (Tapsolt a kezeivel, míg megje­lent a kulcsárné.) Küldje kérem ide a komor­nyikot ! A komornyikot nem volt nehéz megta­­lálni Ott fülelt a kőoszlopokhoz lapulva, igen kiváncsi teremtés volt és szerette volna tudni mi történik. — Hé Márton, miféle ruha volt a grófon, mikor elment ? De jól összeszedd az eszedet és úgy beszélj ennek az öreg úrnak. *) Buttler János gróf életnagyságú olajképe­­megvan a nógrádi megyeház dísztermében. - M. jUj"

Next