Pesti Hírlap, 1902. január (24. évfolyam, 1-30. szám)

1902-01-01 / 1. szám

1902. január 1., szerda. PESTI HÍRLAP , hogy a tárgyalásoknál Hegedűs Sándor jelen volt — mégis Széll Kálmán képviselte. Kereskedelemü­gyi államtitkár hir szerint Járándy Lajos miniszteri tanácsos lenne. Forrásunk kijelenti, hogy a mi­niszterváltozás hirét minden esetleges cáfolattal szemben is fentartja. E hírre vonatkozólag a magyar Távirati Iroda a következő cáfolatot közli: A Magyar Távirati Irodá­t illetékes helyről fölhatalmazták a következő kijelentésre : Egy reggeli lapnak az a híre, hogy Hege­dűs Sándor kereskedelmi miniszter legközelebb megválik állásától és hogy Széll Kálmán minisz­terelnök veszi át a tárca vezetését, teljesen alaptalan kombináció. Jellemző e híresztelés megbízhatóságára, hogy nem igaz az a körül­mény sem, amelyet támogatására fölhoztak. Mert nem áll az, hogy Széll Kálmán miniszterel­nök képviselte volna a pénzügyi bizottságban a kereskedelmi tárcát. A kabinet feje hatásköré­ből kifolyólag az általános vámpolitika védelmére fölszólalt ugyan, de a kereskedelmi tárca kép­viseletét és az egyes reszortkérdések körül tá­madt vita vezetését a kereskedelmi miniszter intézte. Amint az imént említett s a dolog ter­mészetéből folyó körülményt félremagyarázták, úgy az egész kombináció is a helyzet teljes félreismerésén alapul. Kormányakció a ruthén vidéken. Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter a ruthén vidéken rend­szeres ipari akciót indított s erre vonatkozólag most leiratot küldött Máramaros megye törvényhatóságának és iparfejlesztő­ bizottságának. A leirat szerint a miniszter Husit községben néhány évi időre agyagipari műhely létesítését ren­delte el, melyen hat állandó munkahely lesz létesí­tendő. A fentartási összegből munkadi­jak címén 2400 korona azon fazekasok díjazására szolgál, akik a műhelybe képzés céljából bemennek és pedig enge­délyezek kiképzésük tartamára vidékiek része napi két, helyiek részére napi egy korona segélydíjat, hogy így biztosítva az illeték megélhetését tanulásuk ideje alatt is, ezzel serkentessenek a tanulásra. Minthogy pedig az ottani agyagiparosoknak nincsenek megfelelő égető kemencéik, minden községben hajlandó a mi­niszter egy-két közös használatra szolgáló katlant is építtetni. Végül gondoskodni fog arról is, hogy a vármegye területén levő összes agyagiparosokat spe­ciális szakértő évenként egyszer felkeresse, meggyő­ződést szerzendő arról, hogy a tanultakat kellően ér­­tékesítik-e. A szövőipar érdekében gondoskodott a miniszter egy központi műhely felállításáról, melyben a szövő­háziiparral foglalkozó asszonyok és felnőtt leányok bizonyos turnusokban megfelelően kiképeztessenek. Ezt a műhelyt megfelelő festőberendezéssel is fel­szerelte a miniszter, hogy a vármes­ye területén levő összes szőnyegszövő háziiparoso­knak a feltétlen szín­tartó növényi festőanyagokkal való festést végezze, sőt addig­, amíg erre más alkalmas megoldás nem fog találtatni, ezt a műhelyt arra is képesíteni fogja, hogy az iparosokat a szükséges nyersanyaggal olcsón ellássa. A faipar — melynek nagyarányú fejlesztésére a megye testülete nagy erdőgazdasága következtében kiválóan alkalmas — csak nagyobb vállalatok révén lévén fejleszthető, e tekintetben a helyzet természete­sen sokkal nehezebb. Mindazonáltal reméli a miniszter, hogy ez Irányban is erőteljes intézkedést fog tehetni, mely, ha eredményre vezet, a vármegye egy részé­nek gazdasági föllendülését fogja maga után vonni. Ugyanis oly faipari vállalatnak a Busz völgyében háziipari alapon való létesítése iránt, mely már az első évben 200, a másodikban 300, a harmadikban 400, a negyedikben pedig 500 ottani munkást foglal­­koztatna csak ipari üzemében, tehát az ugyancsak szükséges erdei munkások nélkül, sőt az illető vállal­kozó kilátásba venné — ha a munkásokkal kedvező tapasztalatokat szerez — azoknak számát évenként további százzal szaporítani, hogy azok létszámát ezerre emelje. E vállalatnak létesítése esetére tekin­télyes állami támogatást helyezett kilátásba és re­méli, hogy 1902. tavaszán már megkezdi az épít­kezést. Áttérve végezetül a kisipar terén tehető in­tézkedésekre, itt egyrészről az ottani önacélárukat készítő vállalat, másrészről a vármegye székhelyének timáripara jön tekintetbe. Az első helyen említett vállalatnak gépekre lévén szüksége, azokat 6400 ko­rona erejéig engedélyezte a miniszter. A timáripart úgy igyekszik fejleszteni a miniszter, hogy közösen használandó gépek beszerzésére 11.163 koronát ad­­kozik, hogy ez a 67-es kiegyezés intencióinak sem­­m­iképen meg nem felelhet. Más oldalról azonban nem­ lehet tagadásba venni, hogy annak is, amit önálló rendelkezésnek nevezünk, meg vannak a maga ne­hézségei. Ez a nehézség különösen abban áll, hogy úgy a gazdasági szétválasztást, vagy hogy még mesz­­szebb menjünk, a politikai szétválasztást illetőleg a közvélemény a kérdéssel egyáltalában nem foglalko­zott, sőt azok részéről sem kapta meg az irányítást, akik erre magukat hivatottnak tekintik, amennyiben a szétválasztást, mondjuk a teljes függetlenséget ír­tál: zászlajukra. Ezalatt értem el a függetlenségi pártnak eljárását és magatartását. Természetesen tá­vol áll tőlem annak — amit ezen párt sztratégiájá­­nak vagy taktikájának kell nevezni — bí­rálatába bocsátkozni. Tisztán csak az ér­velés szempontjából, mint állításom illusztráció­ját hozom föl a következőket. Ott van például a hadsereg különválasztásának kérdése. A függetlenségi párt követeli az önálló magyar hadsereget, azonban nem megy bele a delegációba. Már­pedig arra nézve, hogy a hadseregnek intézményét, szervezetét, költség- ■ vetését, egyszóval annak minden csinját-binját meg­ismerje, — mert ez a megismerés a szétválasztás okszerű keresztülvitelének conditio sine qua non-ja okvetlenül szükséges, hogy részt vegyen egy oly tes­tületnek működésében, mely épen ezzel a matériával foglalkozik. A gazdasági szétválasztást illetőleg ter­mészetesen a dolog nem jár annyi nehézséggel és hosszasabb előtanulmányokat nem is követel. Külön­ben erős meggyőződésem, hogy a dolog odajutni ezen kormány és kormányzati rendszer alatt nem fog, mert föltéve azt az esetet, hogy amit az osztrákok reniten­­ciájának neveznek, odavinné az állapotokat, hogy a mi kormányunk az önálló vámterületnek nemcsak jogi álláspontjára, hanem tényleges pontjára is he­lyezkednék, akkor, amint szokták mondani, maguk az osztrákok jönnének, még­pedig ész nélkül, hogy megkössék a kiegyezést. Amennyire én az osztrák viszonyokat ismer­em, dacára annak, hogy folytonosan ránk licitálnak és az ő torzsalkodásuknak árát velünk akarják megfizettetni, mégis az utolsó leheletig ra­gaszkodnak a közös vámterülethez, miután az rájuk nézve életkérdés, mert rossz portékájuk számára oly biztos piacot sehol sem találnának, mint nálunk. Én magam beszéltem nem egyszer erről osztrák gyáro­­­sokkal, kik közül sokakat személyesen ismerek és akik nekem őszintén bevallották, hogy amely pilla­natban fölállítják nálunk a vámsorompót, azonnal gyáraiknak mintegy expozitúrait fogják nálunk fölállítani, olyannyira életkérdésnek tekintik, hogy a magyar fogyasztást számukra biztosítsák. A pénzügyi bizottság első ülése. A pénz­ügyi bizottság január 3-án tartja első ülését délelőtt 11 órakor a képviselőházban a szokott helyiségben. Az ülésen a bizottság a földmivelésügyi minisztérium költségvetését tárgyalja. I ( i 1N­ jL'~:^=r^TL=:rrT- jttilt " -jnrmrrrirrm szik, tud valamely új csoda­rendszert, mely le­hetetlenné teszi a bukást, mint a Turgot nyerte a lóról való leesést. Hát Széll is megbukhat, de hogy lejárja magát, arra túl kedvező a szituációja. Az ő nagy debatteri képességével (melyhez foghatóért egész Európát hiába turkálnánk fel) és nyílt methodusával (valóságosan bele lehet látni a lelkébe, mint egy Zirdzon-köpűbe) az egész or­szágot meggyőzte becsületes hótiszta politikájá­ról. S ez a benyomás még ma oly teljes, oly friss, oly ízes, mint a most köpült vaj. És hozzá az, hogy margarinnal főztek azelőtt. Casimir Perrier mondotta: „Mikor igazsá­gom van, nincs szükségem barátaimra."4 Széli azt mondhatná: „Soha sincs szükségem a bará­taimra.“ Helyzetét nem lehet a praecedensek szerint megítélni. Más kormányférfiak, kik ba­rátok szerzésére fektették a fősúlyt, ha barátjaik elhagyták, tényleg le voltak járva, elmehettek­ ellenben, ha Szélit (föltéve, hogy az marad, aki eddig) elhagynák bármily árnyalatú barátai vagy csak távolodnának tőle , ők járnák le magukat az ország előtt. Hanem a többi körülbelül igaz. Ha sza­badelvű képviselő az ember és az estéjét a a legnagyobb politikai ellenségei közt szeretné tölteni, hát elmegy a szabadelvű klubba. A politizáló közönség erre az egyöntetűségi hiányra lel. Ebből a lyukból várja az orkáno­kat és szenzációkat. Mindig ezt a pontot figyelte. A fúzió után Beöthy Ákos a közös ügyek bonyodal­­mairól. A közös ügyek dolgában felmerült ama kombinációra vonatkozólag, hogy az osztrák alkot­mány felfüggesztése esetén ezeket szükségtörvény­­nyel akarják elintézni, ma egy hírlapíró előtt nyilat­kozott Beöthy Ákos orsz. képviselő, a magyar parla­­ment e kiváló tagja. Beöthy Ákos a következőket mondta: Másáról a szükségtörvényről érdemileg nem nyilatkozhatom, igen egyszerűen azon okból, mert azt és annak tartalmát nem ismerem. Az iránt azon­ban teljesen tisztában vagyok, hogy maga a szükség­­törvény a 67-es kiegyezés negációját jelenti. A 67-es kiegyezés alapgondolata ugyanis a kétoldalúság. Mi­után Ausztria alkotmányt kapott, nekünk a közös ügyeket illetőleg nem a fejedelemmel, hanem Ausztria népeivel van dolgunk. Mihelyt tehát ezt a közös ügyes rendelkezést ő nélkülük, egyoldalúan tisztán a ma­gunk szakállára kell megcsinálnunk, világosan követ­kezvetlenül azzal a gyanúval és szepegéssel, hogy hamar fog a két árnyalat összeszokni, de a barátság poharában, melyet kiürít, mint egy­kor a Kleopátra asztalánál, benne lesz felol­vasztva, megsemmisítve a gyöngy, a liberaliz­mus. Most mióta tudjuk, hogy a gyöngyöt a sárkánynál is jobban őrzi Széll Kálmán, csak a szecesszióra kombinálnak a csibukok füstjé­nél és a kapucinerek párájánál. Hiszen az igaz, hogy egy kicsit soká tart az összesimulási processzus. Az 1875-iki fúzió jobban prosperált. Annak azonban oka van. Megélhetési szükség hozta létre. A Deák-párt­nak szavazatok kellettek s megkapta, a bal­középnek hatalom kellett és ő is megkapta a hatalmat. A mostani fúzió ellenben tisztán erkölcsi­ alapon történt. A szabadelvű pártnak nem kel­lettek szavazatok, a nemzeti párt pedig nem kapta meg a hatalmat. Azt már nem mondom, hogy nem kellett volna neki. Természetes tehát, hogy akiknek egy­másra égető szükségük van, hamarabb és jobban simulnak össze, mint akik egyé­nileg semmit sem várnak egymástól. Hosszú elkeseredett harcok emléke fekszik köztük, mint a mesékben olvassuk, mikor a házaspár közzé éjjelenként leereszkedett a nászágyba egy hideg, meztelen kardpenge. A nemzetipártiak, akik a saját lovukon, saját szakállukra csatároztak more patria, nem találják föl e nagy tömeg közt azt az önállóságot, azt a romantikus nap­­sugarat, mely az ellenzék kenyerét megara­nyozta, míg másrészt a régi szabadelvű párt stréberei a cirkulusaikat látják megzavarva. Azok még mindig ostromolni látszanak, ezek pedig védekező, támaszkodó helyzetben verőd­nek össze. Szóval még mindenki a régi ruhá­jában van — annak kell mindenekelőtt el­kopni. És azért okosak a királyok, akik ha egymáshoz közelednek, mindenik a másik uni­formisát veszi föl. A fúzióval az ország sokat nyert, mert megnyerte a békét (és ez a fő), de az egyének bizonyos fokig kényelmetlenségbe sodortattak s ez az oka a lassú összekövülésnek. És nem csak az ország nyert, de maga a szabadelvű párt is, mert az egyöntetűség hiányát kipótolja az, hogy fölfrissült, petyhüdt testébe új vér jöt be a nemzeti párttal. A kalitkában nőtt tigrisek, farkasok, mókusok, hörcsögök és házimacskák közzé, akik már nem tudtak jól üvölteni sem, csak nyöszörögni és kaparni, szabad levegőn nőtt példányok kerültek, fürgébbek, agilisabbak­. Azonfelül sok erőteljes tehetség. Ebben tagad­­hatlanul gazdag volt a kis nemzeti párt, az öreg szabadelvű párt nagyobb kaliberű emberei pedig épen már fogytán voltak. A Bánffy-kabinet alakításánál már nagyon alul kellett kotorászni. Ki tudja, maradt-e még egy kabinetre való? Tisza István, Berzeviczy Albert, Vörös László és még vagy hárman-négyen . . . . Egy csomó öreg politikus lézengett még a pado­­kon, mint ócska kalandáriumok, melyek elmúlt

Next