Pesti Hírlap, 1902. január (24. évfolyam, 1-30. szám)
1902-01-01 / 1. szám
1902. január 1., szerda. PESTI HÍRLAP , hogy a tárgyalásoknál Hegedűs Sándor jelen volt — mégis Széll Kálmán képviselte. Kereskedelemügyi államtitkár hir szerint Járándy Lajos miniszteri tanácsos lenne. Forrásunk kijelenti, hogy a miniszterváltozás hirét minden esetleges cáfolattal szemben is fentartja. E hírre vonatkozólag a magyar Távirati Iroda a következő cáfolatot közli: A Magyar Távirati Irodát illetékes helyről fölhatalmazták a következő kijelentésre : Egy reggeli lapnak az a híre, hogy Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter legközelebb megválik állásától és hogy Széll Kálmán miniszterelnök veszi át a tárca vezetését, teljesen alaptalan kombináció. Jellemző e híresztelés megbízhatóságára, hogy nem igaz az a körülmény sem, amelyet támogatására fölhoztak. Mert nem áll az, hogy Széll Kálmán miniszterelnök képviselte volna a pénzügyi bizottságban a kereskedelmi tárcát. A kabinet feje hatásköréből kifolyólag az általános vámpolitika védelmére fölszólalt ugyan, de a kereskedelmi tárca képviseletét és az egyes reszortkérdések körül támadt vita vezetését a kereskedelmi miniszter intézte. Amint az imént említett s a dolog természetéből folyó körülményt félremagyarázták, úgy az egész kombináció is a helyzet teljes félreismerésén alapul. Kormányakció a ruthén vidéken. Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter a ruthén vidéken rendszeres ipari akciót indított s erre vonatkozólag most leiratot küldött Máramaros megye törvényhatóságának és iparfejlesztő bizottságának. A leirat szerint a miniszter Husit községben néhány évi időre agyagipari műhely létesítését rendelte el, melyen hat állandó munkahely lesz létesítendő. A fentartási összegből munkadijak címén 2400 korona azon fazekasok díjazására szolgál, akik a műhelybe képzés céljából bemennek és pedig engedélyezek kiképzésük tartamára vidékiek része napi két, helyiek részére napi egy korona segélydíjat, hogy így biztosítva az illeték megélhetését tanulásuk ideje alatt is, ezzel serkentessenek a tanulásra. Minthogy pedig az ottani agyagiparosoknak nincsenek megfelelő égető kemencéik, minden községben hajlandó a miniszter egy-két közös használatra szolgáló katlant is építtetni. Végül gondoskodni fog arról is, hogy a vármegye területén levő összes agyagiparosokat speciális szakértő évenként egyszer felkeresse, meggyőződést szerzendő arról, hogy a tanultakat kellően értékesítik-e. A szövőipar érdekében gondoskodott a miniszter egy központi műhely felállításáról, melyben a szövőháziiparral foglalkozó asszonyok és felnőtt leányok bizonyos turnusokban megfelelően kiképeztessenek. Ezt a műhelyt megfelelő festőberendezéssel is felszerelte a miniszter, hogy a vármesye területén levő összes szőnyegszövő háziiparosoknak a feltétlen színtartó növényi festőanyagokkal való festést végezze, sőt addig, amíg erre más alkalmas megoldás nem fog találtatni, ezt a műhelyt arra is képesíteni fogja, hogy az iparosokat a szükséges nyersanyaggal olcsón ellássa. A faipar — melynek nagyarányú fejlesztésére a megye testülete nagy erdőgazdasága következtében kiválóan alkalmas — csak nagyobb vállalatok révén lévén fejleszthető, e tekintetben a helyzet természetesen sokkal nehezebb. Mindazonáltal reméli a miniszter, hogy ez Irányban is erőteljes intézkedést fog tehetni, mely, ha eredményre vezet, a vármegye egy részének gazdasági föllendülését fogja maga után vonni. Ugyanis oly faipari vállalatnak a Busz völgyében háziipari alapon való létesítése iránt, mely már az első évben 200, a másodikban 300, a harmadikban 400, a negyedikben pedig 500 ottani munkást foglalkoztatna csak ipari üzemében, tehát az ugyancsak szükséges erdei munkások nélkül, sőt az illető vállalkozó kilátásba venné — ha a munkásokkal kedvező tapasztalatokat szerez — azoknak számát évenként további százzal szaporítani, hogy azok létszámát ezerre emelje. E vállalatnak létesítése esetére tekintélyes állami támogatást helyezett kilátásba és reméli, hogy 1902. tavaszán már megkezdi az építkezést. Áttérve végezetül a kisipar terén tehető intézkedésekre, itt egyrészről az ottani önacélárukat készítő vállalat, másrészről a vármegye székhelyének timáripara jön tekintetbe. Az első helyen említett vállalatnak gépekre lévén szüksége, azokat 6400 korona erejéig engedélyezte a miniszter. A timáripart úgy igyekszik fejleszteni a miniszter, hogy közösen használandó gépek beszerzésére 11.163 koronát adkozik, hogy ez a 67-es kiegyezés intencióinak semmiképen meg nem felelhet. Más oldalról azonban nem lehet tagadásba venni, hogy annak is, amit önálló rendelkezésnek nevezünk, meg vannak a maga nehézségei. Ez a nehézség különösen abban áll, hogy úgy a gazdasági szétválasztást, vagy hogy még meszszebb menjünk, a politikai szétválasztást illetőleg a közvélemény a kérdéssel egyáltalában nem foglalkozott, sőt azok részéről sem kapta meg az irányítást, akik erre magukat hivatottnak tekintik, amennyiben a szétválasztást, mondjuk a teljes függetlenséget írtál: zászlajukra. Ezalatt értem el a függetlenségi pártnak eljárását és magatartását. Természetesen távol áll tőlem annak — amit ezen párt sztratégiájának vagy taktikájának kell nevezni — bírálatába bocsátkozni. Tisztán csak az érvelés szempontjából, mint állításom illusztrációját hozom föl a következőket. Ott van például a hadsereg különválasztásának kérdése. A függetlenségi párt követeli az önálló magyar hadsereget, azonban nem megy bele a delegációba. Márpedig arra nézve, hogy a hadseregnek intézményét, szervezetét, költség- ■ vetését, egyszóval annak minden csinját-binját megismerje, — mert ez a megismerés a szétválasztás okszerű keresztülvitelének conditio sine qua non-ja okvetlenül szükséges, hogy részt vegyen egy oly testületnek működésében, mely épen ezzel a matériával foglalkozik. A gazdasági szétválasztást illetőleg természetesen a dolog nem jár annyi nehézséggel és hosszasabb előtanulmányokat nem is követel. Különben erős meggyőződésem, hogy a dolog odajutni ezen kormány és kormányzati rendszer alatt nem fog, mert föltéve azt az esetet, hogy amit az osztrákok renitenciájának neveznek, odavinné az állapotokat, hogy a mi kormányunk az önálló vámterületnek nemcsak jogi álláspontjára, hanem tényleges pontjára is helyezkednék, akkor, amint szokták mondani, maguk az osztrákok jönnének, mégpedig ész nélkül, hogy megkössék a kiegyezést. Amennyire én az osztrák viszonyokat ismerem, dacára annak, hogy folytonosan ránk licitálnak és az ő torzsalkodásuknak árát velünk akarják megfizettetni, mégis az utolsó leheletig ragaszkodnak a közös vámterülethez, miután az rájuk nézve életkérdés, mert rossz portékájuk számára oly biztos piacot sehol sem találnának, mint nálunk. Én magam beszéltem nem egyszer erről osztrák gyárosokkal, kik közül sokakat személyesen ismerek és akik nekem őszintén bevallották, hogy amely pillanatban fölállítják nálunk a vámsorompót, azonnal gyáraiknak mintegy expozitúrait fogják nálunk fölállítani, olyannyira életkérdésnek tekintik, hogy a magyar fogyasztást számukra biztosítsák. A pénzügyi bizottság első ülése. A pénzügyi bizottság január 3-án tartja első ülését délelőtt 11 órakor a képviselőházban a szokott helyiségben. Az ülésen a bizottság a földmivelésügyi minisztérium költségvetését tárgyalja. I ( i 1N jL'~:^=r^TL=:rrT- jttilt " -jnrmrrrirrm szik, tud valamely új csodarendszert, mely lehetetlenné teszi a bukást, mint a Turgot nyerte a lóról való leesést. Hát Széll is megbukhat, de hogy lejárja magát, arra túl kedvező a szituációja. Az ő nagy debatteri képességével (melyhez foghatóért egész Európát hiába turkálnánk fel) és nyílt methodusával (valóságosan bele lehet látni a lelkébe, mint egy Zirdzon-köpűbe) az egész országot meggyőzte becsületes hótiszta politikájáról. S ez a benyomás még ma oly teljes, oly friss, oly ízes, mint a most köpült vaj. És hozzá az, hogy margarinnal főztek azelőtt. Casimir Perrier mondotta: „Mikor igazságom van, nincs szükségem barátaimra."4 Széli azt mondhatná: „Soha sincs szükségem a barátaimra.“ Helyzetét nem lehet a praecedensek szerint megítélni. Más kormányférfiak, kik barátok szerzésére fektették a fősúlyt, ha barátjaik elhagyták, tényleg le voltak járva, elmehettek ellenben, ha Szélit (föltéve, hogy az marad, aki eddig) elhagynák bármily árnyalatú barátai vagy csak távolodnának tőle , ők járnák le magukat az ország előtt. Hanem a többi körülbelül igaz. Ha szabadelvű képviselő az ember és az estéjét a a legnagyobb politikai ellenségei közt szeretné tölteni, hát elmegy a szabadelvű klubba. A politizáló közönség erre az egyöntetűségi hiányra lel. Ebből a lyukból várja az orkánokat és szenzációkat. Mindig ezt a pontot figyelte. A fúzió után Beöthy Ákos a közös ügyek bonyodalmairól. A közös ügyek dolgában felmerült ama kombinációra vonatkozólag, hogy az osztrák alkotmány felfüggesztése esetén ezeket szükségtörvénynyel akarják elintézni, ma egy hírlapíró előtt nyilatkozott Beöthy Ákos orsz. képviselő, a magyar parlament e kiváló tagja. Beöthy Ákos a következőket mondta: Másáról a szükségtörvényről érdemileg nem nyilatkozhatom, igen egyszerűen azon okból, mert azt és annak tartalmát nem ismerem. Az iránt azonban teljesen tisztában vagyok, hogy maga a szükségtörvény a 67-es kiegyezés negációját jelenti. A 67-es kiegyezés alapgondolata ugyanis a kétoldalúság. Miután Ausztria alkotmányt kapott, nekünk a közös ügyeket illetőleg nem a fejedelemmel, hanem Ausztria népeivel van dolgunk. Mihelyt tehát ezt a közös ügyes rendelkezést ő nélkülük, egyoldalúan tisztán a magunk szakállára kell megcsinálnunk, világosan következvetlenül azzal a gyanúval és szepegéssel, hogy hamar fog a két árnyalat összeszokni, de a barátság poharában, melyet kiürít, mint egykor a Kleopátra asztalánál, benne lesz felolvasztva, megsemmisítve a gyöngy, a liberalizmus. Most mióta tudjuk, hogy a gyöngyöt a sárkánynál is jobban őrzi Széll Kálmán, csak a szecesszióra kombinálnak a csibukok füstjénél és a kapucinerek párájánál. Hiszen az igaz, hogy egy kicsit soká tart az összesimulási processzus. Az 1875-iki fúzió jobban prosperált. Annak azonban oka van. Megélhetési szükség hozta létre. A Deák-pártnak szavazatok kellettek s megkapta, a balközépnek hatalom kellett és ő is megkapta a hatalmat. A mostani fúzió ellenben tisztán erkölcsi alapon történt. A szabadelvű pártnak nem kellettek szavazatok, a nemzeti párt pedig nem kapta meg a hatalmat. Azt már nem mondom, hogy nem kellett volna neki. Természetes tehát, hogy akiknek egymásra égető szükségük van, hamarabb és jobban simulnak össze, mint akik egyénileg semmit sem várnak egymástól. Hosszú elkeseredett harcok emléke fekszik köztük, mint a mesékben olvassuk, mikor a házaspár közzé éjjelenként leereszkedett a nászágyba egy hideg, meztelen kardpenge. A nemzetipártiak, akik a saját lovukon, saját szakállukra csatároztak more patria, nem találják föl e nagy tömeg közt azt az önállóságot, azt a romantikus napsugarat, mely az ellenzék kenyerét megaranyozta, míg másrészt a régi szabadelvű párt stréberei a cirkulusaikat látják megzavarva. Azok még mindig ostromolni látszanak, ezek pedig védekező, támaszkodó helyzetben verődnek össze. Szóval még mindenki a régi ruhájában van — annak kell mindenekelőtt elkopni. És azért okosak a királyok, akik ha egymáshoz közelednek, mindenik a másik uniformisát veszi föl. A fúzióval az ország sokat nyert, mert megnyerte a békét (és ez a fő), de az egyének bizonyos fokig kényelmetlenségbe sodortattak s ez az oka a lassú összekövülésnek. És nem csak az ország nyert, de maga a szabadelvű párt is, mert az egyöntetűség hiányát kipótolja az, hogy fölfrissült, petyhüdt testébe új vér jöt be a nemzeti párttal. A kalitkában nőtt tigrisek, farkasok, mókusok, hörcsögök és házimacskák közzé, akik már nem tudtak jól üvölteni sem, csak nyöszörögni és kaparni, szabad levegőn nőtt példányok kerültek, fürgébbek, agilisabbak. Azonfelül sok erőteljes tehetség. Ebben tagadhatlanul gazdag volt a kis nemzeti párt, az öreg szabadelvű párt nagyobb kaliberű emberei pedig épen már fogytán voltak. A Bánffy-kabinet alakításánál már nagyon alul kellett kotorászni. Ki tudja, maradt-e még egy kabinetre való? Tisza István, Berzeviczy Albert, Vörös László és még vagy hárman-négyen . . . . Egy csomó öreg politikus lézengett még a padokon, mint ócska kalandáriumok, melyek elmúlt