Pesti Hírlap, 1902. augusztus (24. évfolyam, 209-239. szám)
1902-08-01 / 209. szám
2 i' Jbi T 1 Ji 1 U JLi A 1 szívű. augusztus 1., péntek kezét egy újsággal és el tudja venni a krajcárt. Pár krajcárnyi befektetéssel ezt mindennap megkétszerezheti, ha még hozzá nyöszörögni és sinni is tud, jószivü emberek egy-egy hatost is adnak. S ha még szopik a pirinyke, az anyjaveszi a karjára s megtanítja siránkozni. Itt kezdődik a gyermek értékesítése a tisztesség leple alatt. Elzavarják pénzt keresni, hogy ne legyen útban otthon s úgy vélik, hasznosabb lesz, ha élelmességet tanul az utcán, semhogy az iskolában haszontalankodjék. A szülők megszabadulnak a gondtól; több marad pálinkára, borra, sőt olykor a gyermek is meghozza a szükségeseket. S az valóban a pénz istenségét imádni tanulja. Minden módon minél több krajcárt iparkodik szerezni. Mosolyogni kell az öreg urakra? Tessék. A kosaras asszonyok kitanítanak kettőt-hármat, azok aztán terjesztik a tudást s egy sereg leánygyermek ott van a keritőnők tanyáin, telve betegséggel. Hajnalban aztán megint megy az újságért, este ismét és ott kóvályog vele a kávéházak és lebujok környékén, a sötét lépcsőházak előtt, a liget rosszul világott utjain. Ki olvassa a liget- ben sötét este az újságot ? És mégis ott kínálja lépten-nyomon a leányka. Az esti krajcáros lapot már rég kiolvasta mindenki éjjel tiz óráig s mégis ott leled a gyermekek kezében, ahogy kinálgatják és utánad mennek: „Nagyságos úr . . . méltóságos úr . . . egy krajcárt . . .“ Az élelmes, az igazi rikkancs, az más. Az erős, gyorsan futó suhanc. Beszaladja a várost a lap megjelenése után, elfoglal egy-egy jó helyet és ököllel űzi el a többit, aki későbben jön. A többi koldul és pedig leginkább szükség nélkül koldul. Megpróbáltuk a nyugati pályaudvartól a kerepesi útig, hogy minden olyannak, aki koldulva ajánlja az újságot, adunk valamit. Huszszal találkoztunk. Legtöbbnek csak egy-egy példánya volt az újságból este kilenc órakor. Alkoholtól büdös emberek állottak az utón. Nyolc éves korukban kifestett arcú leánykák. Vásott fiuk, akik a „Rózsabimbó és a méh“ travesztált szövegét énekelték jókedvükben, hogy ingyen kaptak két-három krajcárt. Nyomorék, undorító betegséget mutató arcú emberek nyújtották kezüket az újsággal. Ki fogja meg az ilyen papirost? De nincs is arról szó, ez csak a koldulás ürügye. Egy se mondta a húsz közül, hogy ő nem alamizsnát kér, de legalább tizen látszott, hogy a siránkozása betanult s a leánygyermekek vihogása mást is jelentett. Hazugság, tolvajlás és minden más bűn megfogamzik oly korán e szerencsétlenekben. És még azt kell mondani, hogy tulajdonképen a kultúrát terjesztik az olcsó lapok utcai árusításával (éjjel és hajnalban is) és a pauperizmus csökkentésére szolgálnak. Nagy fallada. Bizonyos csakugyan, hogy az olcsó lapok terjesztése hasznos, mert növeli az olvasóközönséget és eképen hasznos a nagy lapok részére is, minthogy szükségletté teszi az újságolvasást s ezeknek a nagyobbaknak is publikumot szerez. De az árusítás erkölcstelen módja ezerszeresen okoz romlást más téren. A kultúra terjesztésével meghatványozott arányban terjeszti a ledérséget és a bűnt. Fővárosunk utcai élete kezd hasonlítani azokhoz az olasz városokhoz, ahol minden lépésnél koldusok és tolvajok leselkednek. Fordulj be akármelyik sötétebb utcába s ott találod mind egy csomóban az ujságárulás címén magát kínáló gyermekleányt, a virágárus asszonyt, aki mindent kész megkenteni, a karját kabátja alá kötő koldust, a részeg naplopót, aki éjszakai szállásra kér húsz krajcárt, de kést szorongat a kezében és az utcai leányt, akinek esetleg egy rendőr kurizál. Egyik tanulja a másiktól a mesterséget. Mind egyformán terjesztik a kultúrát azzal a gyermekkel együtt, aki „Nagy szerencsétlenség az üllői úton“-t kiált, de alapjában nincsen semmi a szerencsétlenségből. Ezeket már kitanították, hogy csalni kell, mint a gyermekleánykákat kitanították, hogy nem szabad megmondani a fehér mellényes uraknak, hogy betegek. Meg a kultúrában sokkal többet veszít Budapest azáltal, hogy száz meg száz gyermek nem megy iskolába, minthogy újságárulás címén koldulnak. A pauperizmus továbbá nem enyhül, hanem nagyobb mértékűre növekszik. " Azok a szülők, kiknek gyermekei az utcán ődöngnek, még inkább belevethetik magukat a bűnök fertőjébe, még kevesebbet gondolnak exisztenciájuk biztosításával, miután a gyermekekről nem kell gondoskodni s a züllés terjed felülről lefelé és alulról fölfelé. Kérdezzük : magukra vállalják a felelősséget rendőrség és hatóság azért, hogyha ez a mostani utcai gyermeknemzedék felnő, hogyha ez az erkölcstelenség, a bűnös gyermekek számának szaporításával, a mostani arányban terjed, minő állapotok lesznek Budapesten ? Mutatványt már láthatott belőle a rendőrség és belügyi kormány. A sajtószabadság elvét bizonyára nem sérti sem az egyik, sem a másik, a kultúra fejlődését nem akasztja meg és a" humanizmusnak nem tesz kárt, ha az utca erkölcstelenségének gátat vet a zsengekorú rikkancsok beszüntetésével. Sőt épen annak tenne szolgálatot, hogy a sajtó tisztességét emelné, amikor gátat vetne annak, hogy sajtótermék árulása révén a főváros utcáit beszenynyezzék és egy nagy sereg gyermeket megrontva, a jövőre a bűntettesek számát oly óriási mértékben megnagyobbítsák. Különben az olcsó krajcáros lapokat másképen is szabadon lehet terjeszteni. Arra valók a tőzsdék, melyek amúgy is agyon vannak nyomva adóval, illetékekkel, hogy ott vehesse mindenki az újságot s bemehet oda krajcárjával a szegény ember épen ugy a lapért, mint a gyufáért. Abból semmiesetre se kérünk, hogy a budapesti utcai életet szemlélő még ezután is konstatálhassa, hogy a gyermekek és rosszhajlandóságú szülők megrontói közt a krajcáros újságárulás jelentős tényező gyanánt szerepeljen és ez sajnálatosan igaz indokul szerepeljen ama rendőri statisztikában, hogy a tizenhat éven aluli bűnös gyermekek száma egy év alatt megkétszereződött. Pedig ahogy most van, ez így van. Kívánjuk, hogy a legközelebbi esztendőre okos gondoskodással jobbra forduljon ez a statisztika, mond többet, boldogan gondolja hozzá, amit kimondani akar, hogy meg is látszik a zacskón, ugyancsak pocakos. A bandagazda eközben nézi a három embert. A pipát igen keményen szívja és ezalatt ujjközre fogja a vékony nyakú pityóka-üveget. Azután fölemeli, behányja az egyik szemét és úgy gusztálja, hogy üveg van, de pálinka nincs. Hogy észrevetesse a szándékát, azt mondja: — Ha én szólok, van munka, amennyit elbirtok . . . Mert ott annyi fogja meg a talicska-szarvát, amennyi embert én akarok látni. Ha ötven, ötven, ha harminc, harminc . . . — úgy igaz az, Márton bácsi . . . Tudjuk mind azt. — Mer’ én a Dajcs uraknál harminc esztendő óta dolgozok, aztán úgy történik, ahogy én akarom . . . — Nono . . . — Ez most nem sietős, leginkább tovább lesz munkátok. Elhallgat a három ember. Egymásra néznek, mintha azt kérdeznék : mit csináljunk most ? . . . Vegyünk-e bort az öregnek, vagy ballagjunk? . . Szólni azonban egyik sem mer. Nem is csoda, a pénz igen benn van, nem lehet azt olyan könnyen elővenni. A legszélesebb mellű ember, akit Jánosnak hívnak a cimborák, fölkel a helyéről és a nyakába veti a tarisznyát. — Gyerünk! — Nem iszunk többet? — kérdi az egyik ember. — Hát ihatnékod van ? Vállat von amaz. A bandagazda beleszól: — Elfogy még egy kis üveggel, hová sietsz ? — Nem sietek— neveti el János — csak mondok, vár az asszony, ne pazaroljuk hiába az időt. A cimbora ezalatt megkopogtatja az asztalt. — Egy üveg bort adjon — mondja a korcsmárosnak. Azután a szótlanná lett emberek felé fordul: — Köll a kutyának a pálinka . . . Megiszszuk ezt, Márton bátyám, aztán koszolódunk. A bor szép piros és igen jó. Ereje is van. Apró, fehér gyöngyök libbennek a felületén. A nehéz munkában elgyötört embereket egyszerre megmarkolja. Előbb kábulttá teszi őket, azután megpüzzeszti az izmaikat, bátorságot és kedvet önt beléjük. A szemüket lassan kint áttüzesíti és az arcukra sötét pirosságot fest. A beszédjük is élénkebb, szaporább lesz. És keményebb, szilajabb a hangjuk. A szabadban élő emberekben rendszerint kifejlettebb az állati vadság, mely ilyenkor lassan föltámad, mint portverő szél a mezőn és szinte félelmetessé lesz. Akik az asztalnál ülnek és tüzesítik a vérüket, sejtelmük sincs erről, aki azonban távolról figyelve nézi az indulatoknak ezt a békebontogatását, látja a hatalmas különbséget ember és ember között. Egyet azonban majdnem általánosnak talál. A pazarlásig menő könnyelműséget. Jól mondja a magyar ember, hogy a borból csak az első liter drága, a többit olcsón mérik. Veszi az ember, ha kell, ha nem. Sok még akkor is, ha rávalója sincs. íme, itt is beteljesül a példaszó, mert alighogy kifogy az üvegből, János megzörgeti az asztalt és italt hozat. — Dűtse tele — mondja a vendéglősnek kissé nagyobb hangon, mint kellene, amiből tisztán kicseng a magyar paraszt büszkesége — hogy eladta lelke, én csak nem leszek utolsó ember a kompániában. Én se vagyok kivetnivaló ember, vagy mi a manó .. . Nehéz ugyan elővenni még most a bőrzacskót, de azért kikerül és János, bár van apró pénze is, tíz koronás aranynyal fizet. — Fogja ki belőle — veti a korcsmáros elé némi kevélységgel a pénzt. S amíg nézi, miként aprózza föl a csillogó aranyat az ember, neheztelő érzés ereszkedik a lelkére. Sajnálja a szép jószágot, amivel örömet akart szerezni az asszonynak. Szegény asszony úgyis olyan, mint a befogott állat, csak az igát húzza, anélkül, hogy tudná, mi az igavonás jutalma. És hogy van-e egyáltalán az életnek öröme, derűje. Az ilyen még a pénz ragyogásában is örömet talál. János ilyformán egy percre elkedvetlenedik, megtörni a pipát azzal a szándékkal, hogy rágyújt és megy. Az órát is megnézi pipatömés közben és olyan hangon, mint aki végkép rászánja magát az indulásra, azt mondja: — Fene nem ette meg, kilenc felé jár ? • • • . Oda néznek az emberek is és az egyik Belpolitikai hírek. Széll Kálmán miniszterelnök e hó 1 év, pénteken, Budapestre érkezik és két napot a fővárosban tölt, mely idő alatt a miniszterelnökség és belügyminisztérium teendőit itt végzi. Ugyanez időben a kabinet tagjai közül Lukács László, Plósz Sándor és Darányi Ignác is Budapesten lesznek. A vámtarifa harmadik olvasása, Bécsből jelenti tudósítónk. Az önálló vámtarifa harmadik olvasása zavartalanul folyik tovább. A kevésbbé lényeges tételeknél eddig nevezetesebb nehézségek nem merültek fel. A legnehezebb tételek, melyeknél a legjelentékenyebb nézet