Pesti Hírlap, 1904. május (26. évfolyam, 121-150. szám)

1904-05-06 / 126. szám

1904. május 6., péntek. 6 PESTI HÍRLAP utca Fénylik a sártól, melynek nincs hová le­folyni. Kettelü­l a házak mellett vonul végig a palló , kétszál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, ami az egész népet udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne mászszanak a gyalogjáróra, közönkint köpcös fabakterek vannak melléje cölöpözve. Az egész hosszú utcán csak egyetlen­egy ember kutyagol; ez az igazi bakter; min­den utca szegletén megáll és hirdeti: „éjfél után óra kettő, dicsértessék a teremtő“. Ettől megtudakoljuk, hogy hol lehetne itt megszállani. .Csak odáig kell cammogni, ahol az a veres lámpás világít, az a cserepcső. Az egész város­ban csak a vendéglő volt cseréppel fedve, innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is, a „leveles“, meg az „ürgés“, de azok csak a hajzsá­­rok és a tyuk­ászok által látogattattak. Itt meg­szállottunk. Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó Sándor, Tatay András tisztelendő urakat, akik mind szép, si­mára borotvált arcú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak, mosolyra hajlandó sarcok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, sovány teremtés, a tudományosságtól összerán­colt arccal. Csak a negyedik: Sipos Imre tanár ú­r viselt tekintetes elmét és hatalmas bajuszt. Ő volt az én leendő speciális tanárom: a pro­fessor juris. Karika tanár úr távoli rokonunk volt, ő rögtön utasított bennünket egy tisztességes családhoz, ahol engem kosztra kvártélyra elfo­gadnak. Egyenesen oda mentünk. Ez az a ház, a barátok klastromával szem­ben, ami most Muraközy ház név alatt ismere­tes , akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt, elől hát szobával az utcára, a többi az udvarra néz, tágas ambitussal; a hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a prome­­nádra nyílik. Ez a hely nemrég egy csúnya posvány volt ; amióta Gyenes Mihály ide telepe­dett, az egészet feltöltötte, szép nagy jegenyék­kel beültette s lett belőle kedvenc mulatóhely, ahol a katonai zenekar muzsikált a publikum gyönyörűségére. Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemlené a monumentumot Kecskemét vá­rosa részéről, mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi homok puszták erdőkkel, ker­tekkel lőnek beültetve». Ez az ember hét millió fát ültetett el a kecskeméti határban. * Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam Gyenes Pali, amint az ágyból fölkelt, egy nagy lapos követ, ami lehetett fél­mázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kéz­zel, egymás után többször, folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszók­tam: .mit csinálsz ?“ — A testemet edzem. Az ötvenedik emelésnél abbahagyta. .Felviszem százig, minden nap egygyel többet. Próbáld te is“. Hozzáfogtam, a tizedik emelésnél már elég volt. — Majd holnap kettővel többet. Azután megmostuk a testünket hideg víz­ben, gyorsan felöltözködtünk s futottunk ki a promenádra a stúdiumunkkal, a leckét megta­nulni. (Én már elkéstem egy pár nappal, azt is helyre kellett pótolnom.) Rohamlépésben vágtuk be a feladványt. Ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak járkálva tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagy éhesen bevágtunk egy po­hár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalogol­tunk a kollégiumba. Ott egyszerre jó pajtások lettünk vala­mennyien. A kecskeméti fiúk vidám, tréfaszerető cimborák voltak; én egész új világban éreztem magamat közöttük. Micsoda ép testű, egészséges arcú fiuk! Muraközy Jani, (ilyen lehetett Herkules suhanó korában) akivel csak Körösi Sándor tudott meg­mérkőzni. Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöttünk az a kecskeméti kollé­giumban dívó szokás, hogy a­melyik diák tud valamit, ami kívül esik a kötelezett tantárgya­kon, az a többit oktatja e tudományából — ingyen. Muraközy Jani volt a tornamester, ő tre­nírozta a többieket, a temetőben volt a torna­helyünk, a jó puha porondon. Ő tanított ben­nünket karddal és tőrrel vívni, még­pedig pla­stron nélkül ! Hozzászokott a bőrünk a vágás­hoz. Dicsekedés volt a kék, véres ütésfolt a karon és mellen. (Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztül vágta karddal tré­­fából.) Egy másik diák zenészeihez értett. Az nekem nem kellett. De annál jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatest­vére prophegedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is produkálta ma­gát mint szólójátékos. Rendes zenekara volt az iskolának. Egy harmadik énekmester volt. Ennek az alakját bele is hoztam az első regényembe mint „kántus prézest“. A negyedik táncolni tanított, ez lehetett Nagy Feri. Tőle tanultuk a francia né­gyest és a körmagyart, meg a magyar szóló­­táncot, amiről a mai kor gyermekének már ideája sincsen. Az ötödik tanította a francia nyelvet, (akkor még nem voltunk Bovnisták.) Ez volt Szalai Sándor (theológus diák.) Az első leckéjére én is felmentem, ámbár én már Hugó Viktor Bog Jargalját olvastam ere­detiben. Azon kezdte, hogy mindenek előtt szerezze meg mindenki a könyvárusnál „Poche“ úr francia dikcionáriumát. Amire én azt mond­tam neki:­­arra mifelénk így hitják a „Diction­­naire de poche“-t, hogy „szekszótár“. — „No ha jobban tudsz franciául, mint én, akkor ne jöjj ide, az én hitemet rontani.“ — Hanem azért is volt az igy. A fiúk csak megtanultak minden rendkívüli tantárgyat ingyen. Engem pedig megtettek rajztanárnak. Érté­kesítettem a komáromi tanulmányaimat. Valóban értékesítettem. Mert később annyi magántanít­ványom akadt, aki fizetett havon kint két forin­tot, hogy egész úrrá lettem. Ezek között volt Márton Ferkó is, ki irodalmi nevén Abonyi Lajos, kiváló szép tehetségű népszerű krő­­társam. Eközben pedig festettem olajba a por­trékat. Akik­re emlékezem Kecskemétről a kö­vetkezők . Legelőször a szép háziasszonyom maga, azután a szívem mágnese, a szép kék szemű, szőke hajú, görög leány, Frankó Julcsa, majd a még annál is szebb, junói termetű, fekete hajú Matolcsy Mari. Azután Petőfi Sándor (kék kvekkerben, sárga gombokkal) kecskeméti szí­nész korában, valamennyi professzorom és Sza­­lay Sándor, Sallay Jancsi, Gaál Józsi, Zabolay Pista, Hartman Pali és nem tudom még hányan. Följegyzem még, hogy a festett arcképekért a „festék és vászon“ árában öt forint tiszteletdí­jakat kaptam.­­Kivéve Petőfit, meg a szép höl­gyeket. És annyi fontos elfoglaltatás dacára jutott még időm írónak is lenni, Írtam ez idő alatt egy drámát, meg egy vígjátékot. Sőt egy lapot is szerkesztettem, humorisztikusat, nem volt ki­nyomtatva, csak írásban sokszorosítva; az il­lusztrációkat is magam rajzoltam bele. Még a címére sem emlékezem. De az egész alaphangulatát irodalmi tevé­kenységemnek a kecskeméti élet határozta meg. Házigazdám, a városi mérnök, gyakran el­vitt magával a gondjaira bízott kiterjedt erdő­ségekbe parasztszekéren. Elkóboroltunk a Ti­száig, a Szikra-csárdáig, a homokbuckákon ke­resztül a Fehér-tóig. Én mindenütt új meg új népélettel találkoztam, a pusztákon, a karámok­ban, a tanyákon, a csárdában, a halásztanyán; megismertem a magyar fajt a maga őseredeti sajátságaiban ; összejöttem pusztabirákkal, had­nagyokkal, akik betyárokat üldöznek s a futó betyárokkal, akik azokat kikerülik, megismer­kedtem a népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival, kifogyhatlan humorá­val; hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett, a kukorica-fosztásnál, a szüretelésnél. Láttam a híres bikaharcot s a pünkösdi király parádéját, aminek mind most már hire sincsen; meg azokat a pusztai párbajokat, amik mese­számba mennek. Ezek mind úgy megörökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap, történt volna. És most végig jártatom emlékezetem bűv­­lámpája előtt a velem együtt élt alakok képeit, hányan vannak még meg? De soknak az alak­ján keresztülsüt már a csillag, mikor elhalad­nak előtte! Mivel vagyok jobb náluknál, hogy őket túléltem ? Egy könyv nem volna elég megírni, mit tettek, mit szenvedtek, akik valamikor pajtásaim voltak ? De amit vétettek, azt leírni egy köröm­nek a lapja is sok volna!“ Jókai vörösbegyű szarkája. Volt Komárom városában egy kedves, mindig jókedvű, közszeretetnek örvendő és igen tekintélyes alak : Szarka János bácsi, a komáromi színészek és írók lelkes patrónusa. Mikor egyszer hire futott, hogy Jókai érkezik a városba , bizony nem maradt volna otthon egy vi­lágért sem. Annyira kedvelte Jókait, hogy szeretett volna külsőleg is méltón megjelenni. El is gondolta, hogy felveszi szép, vörös bársony magyar díszruhá­ját, de azután, mikor már a mellény rajta volt, a rettenetes nagy melegre gondolt s addig hányta-ve­­tetni a dolgot, mig egyszer csak beszólt, kedves élete párja, hogy ha el nem akar késni, hát csak menjen ám, mert a hájó egyszeriben megérkezik. No persze János bácsi se fontolgatott tovább, hanem felkapta kényelmes könnyű kabátját a piros mellény fölé s utca ment, amint a tisztes has engedő­k a Dunapartra. Nem késett el, mert késett a hajó s Így János bácsi csatlakozhatott azokhoz, akik az akkor még jó harminc évvel fiatalabb Jókai elé mentek. Végre megérkezett a hajó. Jókai az üdvözlé­sére kivonultak közé sietett, akik az igazi szeretet s benső tisztelet őszinte melegével fogadták. A viszontlátás édes derűje rajzolódott az ar­cokon, midőn a mi János bátyánk állt rokonszenvének egész melegével Jókai elé : r- -— Isten hozott! Örülök, hogy látlak végre s bizony, ha a viszontlátás első percét nem sajnálnám zavarni, panaszkodnám, amiért oly ritkán jösz kö­zénk s igy nem láthatunk gyakrabban. — Oh, édes bátyám — felelé Jókai rögtön végignézve Szarka János bácsi piros mellényén _ sohase panaszkodjál, hiszen te nagy előnyben vagy, mert magad is elismered, hogy ha ritkán is, de látsz, én azonban még sohase láttam a mostani alkalmon kívül­i vörösbegyű szarkát!“ Azt a nevetést, azt a jóizű kacajt, mely most felharsant, elképzelni is bajos. Így azután a sze­rencsésen megcsinált jó hangulat mellett, tréfálva vonult be a seregnek is beillő tisztelgők csoportja s Szarka János bácsinak annyira megtetszett a do­log, hogy ettől fogva, míg csak el nem szakadt a viselő a piros bársony mellényt. * Jókai parókája. Jókai Mór parókája tudvalevőleg némi neve­zetességre, sőt népszerűségre tett szert, annak révén, hogy a nagy író egy cseppet sem csinált titkot be­lőle. Jókai ugyanis fejedelmi humorral viselte a ven­­déghaját és pediglen télen, hogy kopasz fejét meg­védje, nyáron aztán letette a parókáját. Erről a paróka-ügyről igen szellemes levelet intézett 1871-ben az „Ellenőr” hasábjain Ghyczy Kálmánhoz, a baloldali kör akkori elnökéhez. A levél így szól: „Kedves Barátom és tisztelt Vezérem!. Sokáig küzdöttem saját kétségeimmel, m­ig azon kényszerű elhatározásra jöttem, hogy barátaim­nak eddig felőlem táplált nézetét megváltoztassam. Kényszerít e változásra azon többé alig titkol­ható deficit, mely homlokomat már már nyakam csi­golyájáig kezdi meg nyújtani s több idő óta kényszer rit hajamat Podmaniczky Frigyes barátom mintájára közepén ketfelé választva viselni. Barátaim és rokonaim unszolásain kívül döntő befolyást gyakorol rám azon hidegség, melylyel tisz­telt barátom Tisza Kálmán irántam viseltetik, ki is valahányszor meglát a klubban tarokkozni, hideg ke­zét fejemre téve megáld s átlól én rögtön elvesztem az anfglegt­altimot. Annálfogva elhatároztam magamat, hogy e ma­gasra hágott deficitet egy lengő adósság kölcsön vé­tele által palliative fedezzem s parókát csináltassak. Dacára ezen végbemenendő változásnak, el­veim tántorithatatlanok maradnak. Ha szabad dicső példákra hivatkoznom, legyen megengedve e tekintetben magamat egy sorba he­lyeztetni Kossuth Lajossal és Csanády Sándorral, Magyarhon legkitűnőbb férfiával s Biharország egyik legkitűnőbb szónokával. És ezáltal egyúttal visszafoglalom 48-iki állás­pontomat. Kérlek, légy szíves e jelentésemet nagyon tisztelt klubunkkal tudatni, melynek azért buzgó tagja lenni meg nem szűnök, ha ugyan kegyesked­tek engemet e változás után is megtűrni magatok között, amit annál inkább remélek, mivelhogy ha Kegrevich Bélának kegyesen elnézetett az, hogy sza­káséval megfogyatkozva foglaljon helyet sorainkban, mennyivel inkább elnézhető lehet nekem, ha fürtök­kel megszaporodva ellenkező változáson mentem keresztül. Mely tiszteletteljes kérésem ha helybenhagyá­soddal találkoznék, kérlek, légy szíves , hátam mö­gött ülő Szontágh Pál Csanádinak meghagyni, meg­­parancsolni és intimálni ex praesidio, hogy a paró­kát ne húzogassa le a fejemről, amiért viszont én is kötelezem magamat Csernátony barátunknak a paró­káját nem huzgálni, mikor a karzatra kokettroz. Minden egyebekre nézve maradván­y Pesten, 1871. márc. 3-án, alázatos szolgád és tisztelő barátod Jókai Mór. Jókai nótája. Viss Imrének volt egyszer párbaja, párbaj után pedig áldomást ittak, hol a segédeken kívül ott volt Jókai Mór, Hegedűs Sándor, Frecskay János és Odry Lehel. A vacsoránál, engedve Jókai kérésének Odry dalra gyújtott. Egyszer csak azt mondja neki Jókai:­ — „Mind szép ez öcsöm, de hát tudod-e az én nómi tárnát?“ S megmondta Odrynak, melyik az ő nótája. Odry legnagyobb sajnálatára kénytelen volt kijelen­­teni, hogy ez a nótát ő nem tudja. „Megáldjatok &­9a4 JóKH. ~ Jöáj4 eldalolo.» hát,.

Next