Pesti Hírlap, 1904. május (26. évfolyam, 121-150. szám)
1904-05-06 / 126. szám
1904. május 6., péntek. 6 PESTI HÍRLAP utca Fénylik a sártól, melynek nincs hová lefolyni. Kettelül a házak mellett vonul végig a palló , kétszál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, ami az egész népet udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne mászszanak a gyalogjáróra, közönkint köpcös fabakterek vannak melléje cölöpözve. Az egész hosszú utcán csak egyetlenegy ember kutyagol; ez az igazi bakter; minden utca szegletén megáll és hirdeti: „éjfél után óra kettő, dicsértessék a teremtő“. Ettől megtudakoljuk, hogy hol lehetne itt megszállani. .Csak odáig kell cammogni, ahol az a veres lámpás világít, az a cserepcső. Az egész városban csak a vendéglő volt cseréppel fedve, innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is, a „leveles“, meg az „ürgés“, de azok csak a hajzsárok és a tyukászok által látogattattak. Itt megszállottunk. Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó Sándor, Tatay András tisztelendő urakat, akik mind szép, simára borotvált arcú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak, mosolyra hajlandó sarcok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, sovány teremtés, a tudományosságtól összeráncolt arccal. Csak a negyedik: Sipos Imre tanár úr viselt tekintetes elmét és hatalmas bajuszt. Ő volt az én leendő speciális tanárom: a professor juris. Karika tanár úr távoli rokonunk volt, ő rögtön utasított bennünket egy tisztességes családhoz, ahol engem kosztra kvártélyra elfogadnak. Egyenesen oda mentünk. Ez az a ház, a barátok klastromával szemben, ami most Muraközy ház név alatt ismeretes , akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt, elől hát szobával az utcára, a többi az udvarra néz, tágas ambitussal; a hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a promenádra nyílik. Ez a hely nemrég egy csúnya posvány volt ; amióta Gyenes Mihály ide telepedett, az egészet feltöltötte, szép nagy jegenyékkel beültette s lett belőle kedvenc mulatóhely, ahol a katonai zenekar muzsikált a publikum gyönyörűségére. Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemlené a monumentumot Kecskemét városa részéről, mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi homok puszták erdőkkel, kertekkel lőnek beültetve». Ez az ember hét millió fát ültetett el a kecskeméti határban. * Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam Gyenes Pali, amint az ágyból fölkelt, egy nagy lapos követ, ami lehetett félmázsás, elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször, folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszóktam: .mit csinálsz ?“ — A testemet edzem. Az ötvenedik emelésnél abbahagyta. .Felviszem százig, minden nap egygyel többet. Próbáld te is“. Hozzáfogtam, a tizedik emelésnél már elég volt. — Majd holnap kettővel többet. Azután megmostuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöltözködtünk s futottunk ki a promenádra a stúdiumunkkal, a leckét megtanulni. (Én már elkéstem egy pár nappal, azt is helyre kellett pótolnom.) Rohamlépésben vágtuk be a feladványt. Ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak járkálva tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagy éhesen bevágtunk egy pohár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalogoltunk a kollégiumba. Ott egyszerre jó pajtások lettünk valamennyien. A kecskeméti fiúk vidám, tréfaszerető cimborák voltak; én egész új világban éreztem magamat közöttük. Micsoda ép testű, egészséges arcú fiuk! Muraközy Jani, (ilyen lehetett Herkules suhanó korában) akivel csak Körösi Sándor tudott megmérkőzni. Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöttünk az a kecskeméti kollégiumban dívó szokás, hogy amelyik diák tud valamit, ami kívül esik a kötelezett tantárgyakon, az a többit oktatja e tudományából — ingyen. Muraközy Jani volt a tornamester, ő trenírozta a többieket, a temetőben volt a tornahelyünk, a jó puha porondon. Ő tanított bennünket karddal és tőrrel vívni, mégpedig plastron nélkül ! Hozzászokott a bőrünk a vágáshoz. Dicsekedés volt a kék, véres ütésfolt a karon és mellen. (Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztül vágta karddal tréfából.) Egy másik diák zenészeihez értett. Az nekem nem kellett. De annál jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatestvére prophegedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is produkálta magát mint szólójátékos. Rendes zenekara volt az iskolának. Egy harmadik énekmester volt. Ennek az alakját bele is hoztam az első regényembe mint „kántus prézest“. A negyedik táncolni tanított, ez lehetett Nagy Feri. Tőle tanultuk a francia négyest és a körmagyart, meg a magyar szólótáncot, amiről a mai kor gyermekének már ideája sincsen. Az ötödik tanította a francia nyelvet, (akkor még nem voltunk Bovnisták.) Ez volt Szalai Sándor (theológus diák.) Az első leckéjére én is felmentem, ámbár én már Hugó Viktor Bog Jargalját olvastam eredetiben. Azon kezdte, hogy mindenek előtt szerezze meg mindenki a könyvárusnál „Poche“ úr francia dikcionáriumát. Amire én azt mondtam neki:arra mifelénk így hitják a „Dictionnaire de poche“-t, hogy „szekszótár“. — „No ha jobban tudsz franciául, mint én, akkor ne jöjj ide, az én hitemet rontani.“ — Hanem azért is volt az igy. A fiúk csak megtanultak minden rendkívüli tantárgyat ingyen. Engem pedig megtettek rajztanárnak. Értékesítettem a komáromi tanulmányaimat. Valóban értékesítettem. Mert később annyi magántanítványom akadt, aki fizetett havon kint két forintot, hogy egész úrrá lettem. Ezek között volt Márton Ferkó is, ki irodalmi nevén Abonyi Lajos, kiváló szép tehetségű népszerű krőtársam. Eközben pedig festettem olajba a portrékat. Akikre emlékezem Kecskemétről a következők . Legelőször a szép háziasszonyom maga, azután a szívem mágnese, a szép kék szemű, szőke hajú, görög leány, Frankó Julcsa, majd a még annál is szebb, junói termetű, fekete hajú Matolcsy Mari. Azután Petőfi Sándor (kék kvekkerben, sárga gombokkal) kecskeméti színész korában, valamennyi professzorom és Szalay Sándor, Sallay Jancsi, Gaál Józsi, Zabolay Pista, Hartman Pali és nem tudom még hányan. Följegyzem még, hogy a festett arcképekért a „festék és vászon“ árában öt forint tiszteletdíjakat kaptam.Kivéve Petőfit, meg a szép hölgyeket. És annyi fontos elfoglaltatás dacára jutott még időm írónak is lenni, Írtam ez idő alatt egy drámát, meg egy vígjátékot. Sőt egy lapot is szerkesztettem, humorisztikusat, nem volt kinyomtatva, csak írásban sokszorosítva; az illusztrációkat is magam rajzoltam bele. Még a címére sem emlékezem. De az egész alaphangulatát irodalmi tevékenységemnek a kecskeméti élet határozta meg. Házigazdám, a városi mérnök, gyakran elvitt magával a gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe parasztszekéren. Elkóboroltunk a Tiszáig, a Szikra-csárdáig, a homokbuckákon keresztül a Fehér-tóig. Én mindenütt új meg új népélettel találkoztam, a pusztákon, a karámokban, a tanyákon, a csárdában, a halásztanyán; megismertem a magyar fajt a maga őseredeti sajátságaiban ; összejöttem pusztabirákkal, hadnagyokkal, akik betyárokat üldöznek s a futó betyárokkal, akik azokat kikerülik, megismerkedtem a népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival, kifogyhatlan humorával; hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett, a kukorica-fosztásnál, a szüretelésnél. Láttam a híres bikaharcot s a pünkösdi király parádéját, aminek mind most már hire sincsen; meg azokat a pusztai párbajokat, amik meseszámba mennek. Ezek mind úgy megörökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap, történt volna. És most végig jártatom emlékezetem bűvlámpája előtt a velem együtt élt alakok képeit, hányan vannak még meg? De soknak az alakján keresztülsüt már a csillag, mikor elhaladnak előtte! Mivel vagyok jobb náluknál, hogy őket túléltem ? Egy könyv nem volna elég megírni, mit tettek, mit szenvedtek, akik valamikor pajtásaim voltak ? De amit vétettek, azt leírni egy körömnek a lapja is sok volna!“ Jókai vörösbegyű szarkája. Volt Komárom városában egy kedves, mindig jókedvű, közszeretetnek örvendő és igen tekintélyes alak : Szarka János bácsi, a komáromi színészek és írók lelkes patrónusa. Mikor egyszer hire futott, hogy Jókai érkezik a városba , bizony nem maradt volna otthon egy világért sem. Annyira kedvelte Jókait, hogy szeretett volna külsőleg is méltón megjelenni. El is gondolta, hogy felveszi szép, vörös bársony magyar díszruháját, de azután, mikor már a mellény rajta volt, a rettenetes nagy melegre gondolt s addig hányta-vetetni a dolgot, mig egyszer csak beszólt, kedves élete párja, hogy ha el nem akar késni, hát csak menjen ám, mert a hájó egyszeriben megérkezik. No persze János bácsi se fontolgatott tovább, hanem felkapta kényelmes könnyű kabátját a piros mellény fölé s utca ment, amint a tisztes has engedők a Dunapartra. Nem késett el, mert késett a hajó s Így János bácsi csatlakozhatott azokhoz, akik az akkor még jó harminc évvel fiatalabb Jókai elé mentek. Végre megérkezett a hajó. Jókai az üdvözlésére kivonultak közé sietett, akik az igazi szeretet s benső tisztelet őszinte melegével fogadták. A viszontlátás édes derűje rajzolódott az arcokon, midőn a mi János bátyánk állt rokonszenvének egész melegével Jókai elé : r- -— Isten hozott! Örülök, hogy látlak végre s bizony, ha a viszontlátás első percét nem sajnálnám zavarni, panaszkodnám, amiért oly ritkán jösz közénk s igy nem láthatunk gyakrabban. — Oh, édes bátyám — felelé Jókai rögtön végignézve Szarka János bácsi piros mellényén _ sohase panaszkodjál, hiszen te nagy előnyben vagy, mert magad is elismered, hogy ha ritkán is, de látsz, én azonban még sohase láttam a mostani alkalmon kívüli vörösbegyű szarkát!“ Azt a nevetést, azt a jóizű kacajt, mely most felharsant, elképzelni is bajos. Így azután a szerencsésen megcsinált jó hangulat mellett, tréfálva vonult be a seregnek is beillő tisztelgők csoportja s Szarka János bácsinak annyira megtetszett a dolog, hogy ettől fogva, míg csak el nem szakadt a viselő a piros bársony mellényt. * Jókai parókája. Jókai Mór parókája tudvalevőleg némi nevezetességre, sőt népszerűségre tett szert, annak révén, hogy a nagy író egy cseppet sem csinált titkot belőle. Jókai ugyanis fejedelmi humorral viselte a vendéghaját és pediglen télen, hogy kopasz fejét megvédje, nyáron aztán letette a parókáját. Erről a paróka-ügyről igen szellemes levelet intézett 1871-ben az „Ellenőr” hasábjain Ghyczy Kálmánhoz, a baloldali kör akkori elnökéhez. A levél így szól: „Kedves Barátom és tisztelt Vezérem!. Sokáig küzdöttem saját kétségeimmel, mig azon kényszerű elhatározásra jöttem, hogy barátaimnak eddig felőlem táplált nézetét megváltoztassam. Kényszerít e változásra azon többé alig titkolható deficit, mely homlokomat már már nyakam csigolyájáig kezdi meg nyújtani s több idő óta kényszer rit hajamat Podmaniczky Frigyes barátom mintájára közepén ketfelé választva viselni. Barátaim és rokonaim unszolásain kívül döntő befolyást gyakorol rám azon hidegség, melylyel tisztelt barátom Tisza Kálmán irántam viseltetik, ki is valahányszor meglát a klubban tarokkozni, hideg kezét fejemre téve megáld s átlól én rögtön elvesztem az anfglegtaltimot. Annálfogva elhatároztam magamat, hogy e magasra hágott deficitet egy lengő adósság kölcsön vétele által palliative fedezzem s parókát csináltassak. Dacára ezen végbemenendő változásnak, elveim tántorithatatlanok maradnak. Ha szabad dicső példákra hivatkoznom, legyen megengedve e tekintetben magamat egy sorba helyeztetni Kossuth Lajossal és Csanády Sándorral, Magyarhon legkitűnőbb férfiával s Biharország egyik legkitűnőbb szónokával. És ezáltal egyúttal visszafoglalom 48-iki álláspontomat. Kérlek, légy szíves e jelentésemet nagyon tisztelt klubunkkal tudatni, melynek azért buzgó tagja lenni meg nem szűnök, ha ugyan kegyeskedtek engemet e változás után is megtűrni magatok között, amit annál inkább remélek, mivelhogy ha Kegrevich Bélának kegyesen elnézetett az, hogy szakáséval megfogyatkozva foglaljon helyet sorainkban, mennyivel inkább elnézhető lehet nekem, ha fürtökkel megszaporodva ellenkező változáson mentem keresztül. Mely tiszteletteljes kérésem ha helybenhagyásoddal találkoznék, kérlek, légy szíves , hátam mögött ülő Szontágh Pál Csanádinak meghagyni, megparancsolni és intimálni ex praesidio, hogy a parókát ne húzogassa le a fejemről, amiért viszont én is kötelezem magamat Csernátony barátunknak a parókáját nem huzgálni, mikor a karzatra kokettroz. Minden egyebekre nézve maradvány Pesten, 1871. márc. 3-án, alázatos szolgád és tisztelő barátod Jókai Mór. Jókai nótája. Viss Imrének volt egyszer párbaja, párbaj után pedig áldomást ittak, hol a segédeken kívül ott volt Jókai Mór, Hegedűs Sándor, Frecskay János és Odry Lehel. A vacsoránál, engedve Jókai kérésének Odry dalra gyújtott. Egyszer csak azt mondja neki Jókai: — „Mind szép ez öcsöm, de hát tudod-e az én nómi tárnát?“ S megmondta Odrynak, melyik az ő nótája. Odry legnagyobb sajnálatára kénytelen volt kijelenteni, hogy ez a nótát ő nem tudja. „Megáldjatok &9a4 JóKH. ~ Jöáj4 eldalolo.» hát,.