Pesti Hírlap, 1908. június (30. évfolyam, 132-156. szám)
1908-06-02 / 132. szám
Budapest, 1908. XXX. évf. 12. (10.&10) szám. Kedd, június 2. Előfizetési árak: Egész évre . . . .28 k. — f. Félévre.............., Negyedévre . . . 7 „ , Egy hóra........... 2 . 40 „ Egyes szám ára 10 ”. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Szerkesztőség : Budapest, Vaei-körut 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, Váci körút 78., hová az előfizetésök és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Ingyen oktatás. Kilenc rövid paragrafusból áll az a törvényjavaslat, amit ma gróf Apponyi Albert közoktatásügyi miniszter a parlament elé terjesztett, de ez az egy rövid törvény nagyobb előhaladást jelent Magyarország fejlődésében, mint a corpus juris sok vaskos kötetje. Az ingyenes népoktatásról szól az Apponyi javaslata, mégpedig nemcsak az állami népiskolákban törli el a miniszter a tandíjat, hanem az összes felekezeti és községi népiskolákban is. Ebben a formájában az Apponyi javaslata, frázis nélkül szólva, igazán korszakalkotó reform. Dicséretére válik a miniszternek és dicsőségére az országnak. Mihelyt ebből a javaslatból törvény lesz s reméljük, hogy hamar az lesz, Magyarországon ingyenes lesz a népoktatás. Ezzel egy nagy lépést tettünk a mintaállam felé, amely csak a rajongók lelkében él s amelyben az egész oktatás ingyenes lenne. A 48-as és függetlenségi párt programmját is közelebb vitte Apponyi a megvalósulás felé. Mert e párt programmjában az ingyenes állami népoktatás foglalt helyet. Az állami népoktatástól még messze vagyunk, mert nincs hozzá elég pénzünk. De már az is haladás a nagy cél felé, hogy a miniszter ingyenessé teszi a népnevelést. Az a mód azonban, ahogyan a felekezeti és községi népiskolákban végrehajtja a reformeszmét, elég szerencsés abban a tekintetben, hogy az államnak a tandíjpótló államsegély címén befolyást biztosít ezekbe az intézetekbe. Az állam befolyása ezen a téren elsőrendű politikai szükség, mert a községi és felekezeti népiskolák egy részében folyik az államellenes és magyargyűlölő nevelés munkája. A nemzetiségek békés meghódítására s az agitáció gyökeres megszüntetésére természetesen a népoktatás államosítása volna az egyedül hatékony eszköz. De ha ezt el nem érhetjük, legalább egyelőre, akkor nagyon helyesen cselekedett Apponyi, hogy megkerüli a kérdést s az államsegély címén közelebb férkőzik a legveszedelmesebb iskolákhoz is. Persze minden jó törvény csak akkor áldásos, ha jól végrehajtják. Az Apponyi népoktatásügyi törvényeire kétszeresen áll ez az igazság, mert ezen a téren épen azért maradtunk eddig oly nagyon bátra, mert nem tudtuk a régi népiskolai törvényeket sem jól végrehajtani. Apponyi összes népoktatásügyi törvényei együtt egy összefüggő egészet képeznek , hogy kellő eredményt érjünk el általuk, első feladat a népoktatás összes intézetei fölött a kellő állami felügyeletet biztosítani. Állami tanfelügyelői karunk a legderekabb emberekből áll. Ezek a nemzeti eszmének igazi önzetlen hősei, a népműveltségnek szegény apostolai. Elismerés és hála illeti őket hasznos működésükért. De oly kevesen vannak s egy-egy tanfelügyelőre oly óriási terület és oly sok iskola jut, hogy az állami felügyelet így nem lehet intenzív. Az emberekben nincs hiba, de hibás a rendszer, mely túlterheli az embereket. Már évek óta folyik a tanácskozás, hogy miként kevesbítsék a tanfelügyelők munkáját. De még az e kérdés fölött való tanácskozás is csak az ő munkájukat szaporította. Apponyi Albert most úgy készül segíteni a bajon, hogy a tanítóképző-intézeteket kiveszi a tanfelügyelők hatásköre alól, sőt a népiskolák egy részénél is külön szakfelügyelőket szervez. Nézetünk szerint az volna a legjobb mód, ha a tanfelügyelők létszámát szaporítanák. Eddig minden megyében csak egy tanfelügyelő volt. Oszszák be ezentúl a népesebb megyéket több tanfelügyelői területre. Ez mindenesetre helyesebb reform volna, mint különböző című és qualifikációjú „szakfelügyelőkkel“ konfúzussá tenni az adminisztrációt s provokálni a hatásköri összeütközéseket és a rangkérdést kiélezni. A vármegyék nincsenek lélekszám és terület-nagyság szerint kikerekítve és egymással harmóniába hozva, tehát nevetséges dolog, hogy a tanfelügyelői kerületek a megyei területekhez alkalmazkodjanak. Amiért a tanfelügyelőknek hivatalos szerepük van a közigazgatási bizottságban, ez nem ok, hogy csak egy tanfelügyelő legyen egy megyében, hanem minden tanfelügyelő referáljon a maga járásáról, általános kérdésekben pedig a rangidős tanfelügyelő reprezentáljon. Apponyi Albert úgy járt a saját reszortjával, hogy belekezdett a reformálásba s ezt most már folytatnia kell, mert egyik üdvös reformja már a másikat készíti elő. Ebben a szép munkásságában a nemzet szeretete kíséri. Élet. A faluból, a Duna felé vezető lankás úton egy formás fiatal asszony haladt lefelé. A jobb karján egy fél évesnek látszó kis gyermek aludt, könnyedén betakargatva s a parányi fejét odaszorította az anyja puha melléhez. Az asszony tétova, bizonytalan lépésekkel haladt előre a göröngyös úton. Riadtan nézett a kapuba itt-ott kint ácsorgó emberekre, akik nyugodtan szívták magukba az alkonyati levegőt, melybe a víz felöl lengő friss szúr a rét illatát keverte. Néha az alvó gyermekre vetett egy mély, szomorú pillantást, a torkát szorongatta a fájdalom, hosszan, mélyen felsóhajtott. Egyszerre az egyik közből egy öreg asszony fordult hirtelen elébe. — Hallottam, galambom ... Az a rossz ember, az a csúf ember! — sopánkodott s a kis gyerek takaróját simogatta. — Ki gondolta volna! Mi is lesz belőletek? Belőled meg a kis csemetédből? Hogy is volt szíve hozzá? Az istentelen! Hogy itt hagyott, hogy megcsúfolt azzal a személylyel! — Ne, ne beszéljen kigyelmed, — sirt föl a fiatal asszony s baltenyerével végigtörölte a szemét. — Ha már megvette az ördög a lelkét, — folytatta gyorsan az öreg asszony, — hát rosszalkodott volna azzal a hitvány aszszonynyal, de ne hagyta volna itt ezt az ártatlanságot is nyomorúságban. Ki neveli föl? Ki keres neki? Azóta a nagy vizen járnak a gyalázatosak! A fiatal asszony keblét hirtelen erős hullám rázta végig, az arca eltorzult, a szeme egyszerre tele lett könynyel, hangosan fölsírt, a gyermekét hevesen az arcához szorította s szótlanul elfutott. Tovább botorkált az úton, itt-ott megbotlott a durva göröngyökben, a fejét lelógatta s a falut a vízzel összekötő jegenyés út felé tartott. Az öreg asszony a fejét csóválta, néhányat kiáltott utána, de a fiatal asszony vissza sem fordította a fejét, csak a piros, pettyes kendője széle libbent vissza, ahogy a víz felől szárnyaló szél belekapaszkodott. Messziről látszott már a Duna. Szélesen, szelíd folyással, mint valami halovány kék selymes palást húzódott végig a jegenyés út mögött, a friss, zöld rét aljában. Az asszony hirtelen felsóhajtott, ahogy a vizet meglátta. Milyen szelíd, milyen nagy. Milyen csendesen folyik. Milyen lágyan csókolgatja, nyalogatja a partot! A gyermekére nézett s a szeméből lassan pergő nehéz cseppek rágurultak a parányi alvó ember takarójára. Egy pillanatra megállt. A gyors lélegzését lassította, a szemét megtörölte, az ajka mozgott, ahogy a tekintete rámeredt a kis gyermek kövéres, rózsaszínű, alvó fél arcára. A keblét erősen megrázta valami, csak a torkán fulladt el a sikoltás. Mindjárt vége lesz mindennek. Minek is élne tovább? Mit keresne ezen a világon? Talán, hogy ebből az ártatlan cseppségből ide-oda rugdalt szegény koldus legyen? Hogy a születése percét megátkozza? Az anyját, aki a világra hozta! Ott a víz, a csendes, puha víz, elnyel egyszerre minden bánatot és szenvedést. S valami különös elszántság, ünnepélyes szelídség szállt az arcára. Ment tovább az úton. Elérte az első jegenyefákat. Hosszú, széles, két mély árokkal beszegett út nyílt meg előtte, melyet két oldalt, mint az égnek fordított bozontos nyirfa seprők, szegtek be a jegenyefák barna törzsei. Kora tavasz volt. A fák ágait gyenge, zöldessárga aranyharmat öntötte el, a friss, apró levelek lágy zománca. Az út szélén végighúzódó árkok barna, tüskés bozótjait mintha pihenőre felibbent millió fehér, lepke szállta volna meg: tele volt minden ág apró, hószin virággal. A jegenyék oszlopai között két oldalt friss, bársonyos ,mező puha szőnyege terült el, melyre halovány, finom ködöt lehelt a falu mögött, a zöld árnyékba borult hegy gerince fölött enyhe lángokban alámerülő nap. A hatodik jegenyefánál, az út szélén, durva, szürke rácscsal körülvéve, keresztre feszített, kő Krisztus állt. Egy cserebogár pár keringett a kereszt körül, az egyik levágódott az asszony felé s hirtelen körülbúgta a fejét. A rétről üde madárcsipegés hallatszott. A fiatal asszony hirtelen leereszkedett a földre. Az alvó gyermeket gyöngéden letette maga mellé a fűbe. A kendője lecsúszott a fejéről a földre, fölvette, megtörölte vele a szemét s az ölébe ejtette. A kezét összekulcsolta, a fejét lassan fölemelte a kő Krisztus szürke, fájdalmasan félrefordított arcához s míg az összefont ujjai görcsösen egymásba markoltak, lassan, hogy az alvó gyermeket föl ne ébreszsze, susogta: — Ó bocsáss meg nekem, szent Jézus . .. nem magamért teszem, hanem ezért a parányi lélekért . . . hogy ne sebezze meg a szívét a földi gonoszság . . . hogy tisztán, harmatosan fogadhasd magadhoz, szent szerelemmel . . . A Pesti Hírlap mai száma 36 oldal.