Pesti Hírlap, 1910. augusztus (32. évfolyam, 183-207. szám)

1910-08-20 / 199. szám

féltékenynyé tenni... És azt is kitaláltam, hogy a „fenékig tejföl“ a te legmélyebb szerel­medet jelenti, mely a fenékig tart. — Iggen, a síring, — válaszolta Jaques kenetteljesen. ... És még ugyanazon nyári éjszakán, mikor a kis Tibor és Lilike már édesen hor­­tyogott ágyacskájában s ők ketten: Jaques és Hermina a hold ezüstös szálaival egyanúshoz fűzve, szerelmes öleléssel élvezték a tenger fe­löl beáradó friss levegőt, e költői pillanatban Jaques így szólalt meg: — Te istenni vagy, drágám, te egy nagygy­űnő vagy!... És ém­ esküszömm, hogy Ilii vagyokk hozzád, mint egy kutytya, mint egy szerelmes kutytya___ Az asszony felkacagott s hátba vágva férje­ urát, a fülébe súgta: — Te bolondos fiú, nem is tudom, a sze­relmes kutyák igazán olyan hűek-e . . . vagy nem? Kézdi­ Kovács László. Tegyerka szerencséje. — Egy szegény ördög története. — IV. így telt egy hét, majd a másik, a harma­dik — s a júliusi forróság megcsapta napfé­nyes ragyogásával a „Gialu Mare“ erdőségeit is. Változás e néhány hét alatt nem történt. A hercegasszony mindennap kikocsizott a feny­veshez és Tegyerka mindennap kalauzolta. Buzgalma, alázatossága éppen olyan határta­lan volt, mint a legelső napon. A leckét, amit az öreg Simótól kapott, olyan jól bemagolta szegény, hogy egy pillanatra sem felejtette el: tiszta volt, mint a liliom és alázatos, mint a kutya. A kegyelmes asszony egyetlen intésére kész lett volna akár tótágast állni, békát nyel­ni, vagy lelopni a csillagokat az égről, ha ha­talmában állott volna — csakhogy meg legyen vele elégedve és „megszabadítsa“. Mert ez az ő szerencséje, amelytől élete függ. A megszabadítással ugyan egy kis baj volt. Az oláh nem mert benne kételkedni, de érezte, hogy nem lehet egészen rendben a do­log — a kegyelmes asszony ritkán beszél róla és akkor sem bíztatja határozottan, csak úgy félvállról, mosolyogva, mintha nem sokat tö­rődnék vele. Persze — gondolta ilyenkor bú­san az oláh — mi vagyok én ehez a nagy rang­béli úri asszo­nyhoz képest? Féreg. Még annál is kevesebb. De tán csak még­se reménykedik hiába. Tán ha nem akarná megszabadítani, eddig már megmondta volna. A júliusi forróságok elkövetkeztével a hercegnő egy órával hamarabb kocsizott ki a fenyveshez, de még így is kellemetlennek talál­ta a hőséget. Tagyerka kötelessége volt, hogy beljebb vezesse a fenyves erdőbe, egészen a zuhogóig, ahol a patak még egy utolsó vízeséssel rohan tovább a völgybe. Ezen a helyen valamivel hű­vösebb volt a levegő. A fák tömött sűrűségén keresztül kevésbbé tudott áthatolni a nap. Itt itta meg a hercegnő azt a félüveg fris­sen fejt kecsketejet is, melyet Tagyerka két hét óta mindennap pontosan lehozott Petron­­tól, a birkástól, s amelyre a kegyelmes asz­­szony hamar ráfanyalodott, mert jó hatását érezte. Ritkábban és könnyebben köhögött, s nehezebben tűrte a hőséget is. Mindez annak a jele, hogy rohamosan gyógyul és teljesen vissza fogja nyerni az egészségét. Kedélye is elevenebb lett. Gondolkozását pedig már jócs­kán hatalmába kerítette a magányosság, a csend és a vadon patinája. A társaság és a nagyváros alig jutott eszébe. Majdnem idegen­kedve gondolt rájuk. Jól érezte magát és ezt Tagyerkával is éreztette. Egy reggel még a szokottnál is nagyobb volt a hőség. A levegő már fél hét órakor is szinte remegett a forróságtól. A hercegasszony tagjaira könnyű, szel­­lős batu­szt ruha simult, mégis ellepte homlo­kát a verejték, míg a fenyves belsejébe, a zu­hogóig Sétált és rendes helyét, egy száraz mo­hából nagyjában összevert padon, elfoglalta. — Nagy meleg van! — mondotta, miköz­ben Tegyerkától átvette a tejes üveget. — Örülj neki, mah­ásza, hogy izzadsz, — válaszolta naivul a­ legény — az izzad, aki­ben élet vagyon. Mondtam, hogy meg fogsz ír­nz A rr-rri VI ni a k­or­ chrnl eit ni fTcali Valvoorf n­er­ lev bátran — ettől meggyógyulsz és meghízol. — Azt gondolja? — Azt én, mert igaz. Majd meglátod! Rád is fér, mert elég sovány vagy. A hercegnő elnevette magát és vissza­adta Tagyerkának a kiürített üveget. — Maguk félnek a soványságtól? — Nem félünk, de neked jobb, ha meg­hízol, mert akkor aztán már semmi bajod . . . és tán jobb szívvel igazítod az én dolgomat. Tógyerka megint beleesett agyának ren­des körforgójába. Mindig ezt tartotta szem előtt. Ebből indult ki és ebbe tért vissza. A hercegnő intett, hogy jól van. Nem fe­ledkezett meg a dolgáról. Várjon csak türel­mesen és meg fog szabadulni. — Imádkozni fogok érted, mah­ásza ... hálálkodott a szegény ördög. — Ezt el is várom. Phű, csakugyan nagy meleg van. Tagyerka alázatosan bólintott, hogy bi­zony nagy. Azonban ha ő lenne a kegyelmes mahiásza helyén, levetné azt a drága köntöst s hadd érje nyakát a levegő. — Vetkezz neki, mahiásza — tanácsolta ártatlanul. A hercegnő hangosan nevetett. Pásztor idill a vadonságban, Watteau után . . . gon­dolta nem minden izgatott utógondolat nélkül. Majd dacosan beszívta az ajakát és gyors moz­dulattal szétgombolta nyakán és mellén a baj­u­szt blúzt, hogy kivillant alóla bőrének tejfe­hér keménysége. Tagyerka bólintott, így már jól van. A hercegnő érezte, hogy ezen a helyeslé­sen kívül semmi más hatást nem tett a fiúra, s ez megint csak boszantotta egy kicsit. A kö­vetkező pillanatban gyorsan összekapcsolta nyakán a blúzt és hátat fordított Tegyerká­nak. — Fázol, mah­ásza? Erre az együgyű kérdésre a hercegnő fejét elkapta valami érthetetlen harag. — Nem fázom, ostoba . . . mondotta in­gerülten. * Bármily halkan szivárgott is le azonban ajkairól a szó. — Tugyerka éles fülei meghal­lották, s szemei ijedten bámészkodtak a hölgy­re. Szent isten — reszketett át lelkén az aggo­dalom — csak nem haragítottam meg? Egyet fordult szegény buta fejével a világ, s a követ­kező percben már ott térdelt porig hajlongó alázattal az asszony előtt. •— Ne haragudj, kegyelmes asszony . . . ne haragudj. Mi lesz velem, ha megharag­szol és nem szabadítasz meg . . . A hercegnő megrezzent, azután megint csak elmosolyodott és most hirtelen, gondol­kozás nélkül, ajkait összeharapva nyújtotta ki kezét a fiú után. Belemarkolt a hajába és megráncigálta. Tudta ebben a pillanatban, hogy mit csinál? — Megszabadítalak, — suttogta heve­sen, — de csak ha engedelmeskedni fogsz. — Engedelmeskedni fogok. — És ha hallgatni fogsz . . . — Hallgatni fogok. — És ha soha senkinek sem árulsz el abból semmit . . . semmit, te ostoba, érted... semmit, amit látsz, vagy ami velem vagy ve­led történik. — Soha,,mah­ásza, soha . . . — Jól van . . . vigyázz magadra! És most jöjj közelebb és csókold meg a kezemet. Tagyerka megcsókolta a hercegasszony kezét és alázatosan vissza akart húzódni, ne­hogy az ő tiszta fehérre mosott, de durva szőt­tes köntöse valamiképpen hozzá találjon érni a kegyelmes asszony drága ruhájához, ame­lyik olyan lágy és pehely finomságú, hogy bi­zonyosan még a paradicsom boldogságos an­gyalkáin sincsen különb. A kegyelmes asszony azonban ráparancsolt, hogy üljön le mellé a gyeppadra és olyan őszintén feleljen arra, a­mit kérdezni fog, mintha a templomban az ol­tár lépcsőin térdepelne. Tagyerka engedelmeskedett és ígérte, hogy mindenre felelni fog. Hűségesen fog fe­lelni, mert ő nem ismeri a hazugságot. — Akkor sem hazudott, — kérdezte a hölgy, most már ismét magázni kezdvén a fiút, — amikor azt mondta, hogy nincs szeretője? — Nem hazudtam. — Valamelyik asszony vagy leány a fa­luban , . . . egyik sem? — Egyik sem. — De csak megcsókolta valamelyiket?, , ' Tegyerka szelíd, nagy szemei egy birka jámbor butaságával bámultak a hercegnő nyugtalan, kutató szemei közé. — Minek csókoltam volna meg őket? — kérdezte ámulva. —­ Szerelemből ... ': ' : — Miből, mah­ásza? — Szerelemből, — ismételte másodszor is az asszony, — csak tudja, hogy mi az? Tegyerkét megijesztette a türelmetlen hang. Félt, hogy valami bolondot mond, aztán megint csak megharagszik rá ez a nagy rang­­béli úriasszony, mint az imént. Egy darabig kínlódott szegény üres feje ezzel a félelemmel, de végezetre is kinyögte az igazságot, hogy ne haragudjék rá a kegyelmes úrnő . . . — Nem tudom, kegyelmes úrnő, hogy mi az, — rebegte aggodalmasan és rögtön, mohón utána tette, de megkérdezem Petrontól, a bir­kástul, vagy a sánta Popu­tól, aztán majd tudni fogom, ha megint kérded. A hercegnő elképedve vizsgálta egy pil­lanatig és most már nem kételkedett benne, hogy ennek gyermekei Herkulesnek csak­ugyan kőkemény a feje és nincsen lelke. Ü­res, üres, kimondhatatlanul üres az egész ember. Szépsége, fiatalsága, gyönyörű ereje — csupa „betise“ és semmi lélek. Csupa vonzó külsőség és semmi érték. A legszebb emberi világ — ezerszer becsesebb, mint az ő társaságának enervált férfiúi összevéve — de illat nélkül. Tökéletes biztosságban érezte magát ez­zel a léleknélküli fiúval szemben, s ez a biztos­ság, a játék veszélytelensége, melyben semmit sem kockáztat, megint csak fölizgatta már­­már lecsillapodó érzékeit. Szabadnak, vakme­rőnek és biztosnak érezte magát, mint Éva az isteni kertben. Az az Ádám­, aki ott elveszett, nem lehetett együgyűbb, mint ez itt. Ez a fa­­tuskó, aki szűzies ereje jámbor butaságában megcsúfolja a leggyanakvóbb asszonyi fantá­ziát. De vonzó és kívánatos, mint a hamvas barack. Szinte ragadja, szívja és megszédíti... — Jöjjön közelebb, — parancsolta izga­tott hangon. — Nem merek, mah­ásza — válaszolta fejét rázva az oláh — mert a köntösödhöz érek. A hercegnő elmosolyodott. Majd a biz­tosság kedves elégedettségével föllélegzett, ka­­céran kitolta mellét és másodszor is ráparan­­csolt, hogy jöjjön közelebb — mondani akar neki valamit. — Mondjad, kegyelmes úrnő — biztatta jámbor alázattal Tegyerka, — itt nincsen sen­ki és nem hallja senki, csak a harkályok, meg a mókuskák. A harkályok, meg a mókuskák ... A biztosság érzését ez csak még inkább megszi­­ lárdította az asszonyban. Bátor és helytelen lett egyetlen pillanat alatt, mint egy pajkos gyerek. Ismét kinyújtotta kezét Tegyerka felé és megsimogatta arcát. — Te vad ember — nevetett a szeme kö­zé és vakmerően odaszorította arcát a Tegyer­ka arcához, — megengedem, hogy megcsókolj... — Mahiásza . . . mit teszel . . . hebegte ijedten az oláh. Reszketett szegény, mint a nyárfalevél, de még ebben a pillanatban sem felejtette el, hogy engedelmes és alázatos legyen, mint a kutya, különben elvesztheti a szerencséjét . . . Ha azt parancsolja a kegyelmes asszony, hogy­ csókolja meg — hát megcsókolja, akár a lábát is, vagy a port cipőcskéje nyomán. Mindent, mindent, csak meg legyen vele elégedve .... Átkarolta tehát engedelmesen a hölgyet, be­­húnyta szemeit és ügyetlenül, bátortalanul, reszketve odanyomta ajkait a kegyelmes asz­­szony csöpp szájára. Érezte, hogy ez a mo­solygó szájacska tüzes, mint a parázs és ott marad ajkaira tapadva azután is . . . Te­gyerka vonaglott, mint egy féreg. Soha nem érzett nyilalás száguldott keresztül föllázadt, föltámadt, erőszakosan fölvert érzékein. A mel­lére simuló karcsú meleg csoda érintésére el­feketedett szemei előtt az egész világ. A követ­kező pillanatban már önként, ész nélkül, ösz­tönei forró unszolására szorította magához a csodát és csókolta eltorzult szájjal, mint egy bolond. A hercegnő a szeme szegletéből leste a fia vad kínlódását és majdnem szánakozva mo­solygott rajta. , ~ - • - - v ^ • - ■ ' PESTI HÍRLAP 1910. augusztus 20., szombat.

Next