Pesti Hírlap, 1910. augusztus (32. évfolyam, 183-207. szám)
1910-08-20 / 199. szám
féltékenynyé tenni... És azt is kitaláltam, hogy a „fenékig tejföl“ a te legmélyebb szerelmedet jelenti, mely a fenékig tart. — Iggen, a síring, — válaszolta Jaques kenetteljesen. ... És még ugyanazon nyári éjszakán, mikor a kis Tibor és Lilike már édesen hortyogott ágyacskájában s ők ketten: Jaques és Hermina a hold ezüstös szálaival egyanúshoz fűzve, szerelmes öleléssel élvezték a tenger felöl beáradó friss levegőt, e költői pillanatban Jaques így szólalt meg: — Te istenni vagy, drágám, te egy nagygyűnő vagy!... És ém esküszömm, hogy Ilii vagyokk hozzád, mint egy kutytya, mint egy szerelmes kutytya___ Az asszony felkacagott s hátba vágva férje urát, a fülébe súgta: — Te bolondos fiú, nem is tudom, a szerelmes kutyák igazán olyan hűek-e . . . vagy nem? Kézdi Kovács László. Tegyerka szerencséje. — Egy szegény ördög története. — IV. így telt egy hét, majd a másik, a harmadik — s a júliusi forróság megcsapta napfényes ragyogásával a „Gialu Mare“ erdőségeit is. Változás e néhány hét alatt nem történt. A hercegasszony mindennap kikocsizott a fenyveshez és Tegyerka mindennap kalauzolta. Buzgalma, alázatossága éppen olyan határtalan volt, mint a legelső napon. A leckét, amit az öreg Simótól kapott, olyan jól bemagolta szegény, hogy egy pillanatra sem felejtette el: tiszta volt, mint a liliom és alázatos, mint a kutya. A kegyelmes asszony egyetlen intésére kész lett volna akár tótágast állni, békát nyelni, vagy lelopni a csillagokat az égről, ha hatalmában állott volna — csakhogy meg legyen vele elégedve és „megszabadítsa“. Mert ez az ő szerencséje, amelytől élete függ. A megszabadítással ugyan egy kis baj volt. Az oláh nem mert benne kételkedni, de érezte, hogy nem lehet egészen rendben a dolog — a kegyelmes asszony ritkán beszél róla és akkor sem bíztatja határozottan, csak úgy félvállról, mosolyogva, mintha nem sokat törődnék vele. Persze — gondolta ilyenkor búsan az oláh — mi vagyok én ehez a nagy rangbéli úri asszonyhoz képest? Féreg. Még annál is kevesebb. De tán csak mégse reménykedik hiába. Tán ha nem akarná megszabadítani, eddig már megmondta volna. A júliusi forróságok elkövetkeztével a hercegnő egy órával hamarabb kocsizott ki a fenyveshez, de még így is kellemetlennek találta a hőséget. Tagyerka kötelessége volt, hogy beljebb vezesse a fenyves erdőbe, egészen a zuhogóig, ahol a patak még egy utolsó vízeséssel rohan tovább a völgybe. Ezen a helyen valamivel hűvösebb volt a levegő. A fák tömött sűrűségén keresztül kevésbbé tudott áthatolni a nap. Itt itta meg a hercegnő azt a félüveg frissen fejt kecsketejet is, melyet Tagyerka két hét óta mindennap pontosan lehozott Petrontól, a birkástól, s amelyre a kegyelmes aszszony hamar ráfanyalodott, mert jó hatását érezte. Ritkábban és könnyebben köhögött, s nehezebben tűrte a hőséget is. Mindez annak a jele, hogy rohamosan gyógyul és teljesen vissza fogja nyerni az egészségét. Kedélye is elevenebb lett. Gondolkozását pedig már jócskán hatalmába kerítette a magányosság, a csend és a vadon patinája. A társaság és a nagyváros alig jutott eszébe. Majdnem idegenkedve gondolt rájuk. Jól érezte magát és ezt Tagyerkával is éreztette. Egy reggel még a szokottnál is nagyobb volt a hőség. A levegő már fél hét órakor is szinte remegett a forróságtól. A hercegasszony tagjaira könnyű, szellős batuszt ruha simult, mégis ellepte homlokát a verejték, míg a fenyves belsejébe, a zuhogóig Sétált és rendes helyét, egy száraz mohából nagyjában összevert padon, elfoglalta. — Nagy meleg van! — mondotta, miközben Tegyerkától átvette a tejes üveget. — Örülj neki, mahásza, hogy izzadsz, — válaszolta naivul a legény — az izzad, akiben élet vagyon. Mondtam, hogy meg fogsz írnz A rr-rri VI ni a kor chrnl eit ni fTcali Valvoorf ner lev bátran — ettől meggyógyulsz és meghízol. — Azt gondolja? — Azt én, mert igaz. Majd meglátod! Rád is fér, mert elég sovány vagy. A hercegnő elnevette magát és visszaadta Tagyerkának a kiürített üveget. — Maguk félnek a soványságtól? — Nem félünk, de neked jobb, ha meghízol, mert akkor aztán már semmi bajod . . . és tán jobb szívvel igazítod az én dolgomat. Tógyerka megint beleesett agyának rendes körforgójába. Mindig ezt tartotta szem előtt. Ebből indult ki és ebbe tért vissza. A hercegnő intett, hogy jól van. Nem feledkezett meg a dolgáról. Várjon csak türelmesen és meg fog szabadulni. — Imádkozni fogok érted, mahásza ... hálálkodott a szegény ördög. — Ezt el is várom. Phű, csakugyan nagy meleg van. Tagyerka alázatosan bólintott, hogy bizony nagy. Azonban ha ő lenne a kegyelmes mahiásza helyén, levetné azt a drága köntöst s hadd érje nyakát a levegő. — Vetkezz neki, mahiásza — tanácsolta ártatlanul. A hercegnő hangosan nevetett. Pásztor idill a vadonságban, Watteau után . . . gondolta nem minden izgatott utógondolat nélkül. Majd dacosan beszívta az ajakát és gyors mozdulattal szétgombolta nyakán és mellén a bajuszt blúzt, hogy kivillant alóla bőrének tejfehér keménysége. Tagyerka bólintott, így már jól van. A hercegnő érezte, hogy ezen a helyeslésen kívül semmi más hatást nem tett a fiúra, s ez megint csak boszantotta egy kicsit. A következő pillanatban gyorsan összekapcsolta nyakán a blúzt és hátat fordított Tegyerkának. — Fázol, mahásza? Erre az együgyű kérdésre a hercegnő fejét elkapta valami érthetetlen harag. — Nem fázom, ostoba . . . mondotta ingerülten. * Bármily halkan szivárgott is le azonban ajkairól a szó. — Tugyerka éles fülei meghallották, s szemei ijedten bámészkodtak a hölgyre. Szent isten — reszketett át lelkén az aggodalom — csak nem haragítottam meg? Egyet fordult szegény buta fejével a világ, s a következő percben már ott térdelt porig hajlongó alázattal az asszony előtt. •— Ne haragudj, kegyelmes asszony . . . ne haragudj. Mi lesz velem, ha megharagszol és nem szabadítasz meg . . . A hercegnő megrezzent, azután megint csak elmosolyodott és most hirtelen, gondolkozás nélkül, ajkait összeharapva nyújtotta ki kezét a fiú után. Belemarkolt a hajába és megráncigálta. Tudta ebben a pillanatban, hogy mit csinál? — Megszabadítalak, — suttogta hevesen, — de csak ha engedelmeskedni fogsz. — Engedelmeskedni fogok. — És ha hallgatni fogsz . . . — Hallgatni fogok. — És ha soha senkinek sem árulsz el abból semmit . . . semmit, te ostoba, érted... semmit, amit látsz, vagy ami velem vagy veled történik. — Soha,,mahásza, soha . . . — Jól van . . . vigyázz magadra! És most jöjj közelebb és csókold meg a kezemet. Tagyerka megcsókolta a hercegasszony kezét és alázatosan vissza akart húzódni, nehogy az ő tiszta fehérre mosott, de durva szőttes köntöse valamiképpen hozzá találjon érni a kegyelmes asszony drága ruhájához, amelyik olyan lágy és pehely finomságú, hogy bizonyosan még a paradicsom boldogságos angyalkáin sincsen különb. A kegyelmes asszony azonban ráparancsolt, hogy üljön le mellé a gyeppadra és olyan őszintén feleljen arra, amit kérdezni fog, mintha a templomban az oltár lépcsőin térdepelne. Tagyerka engedelmeskedett és ígérte, hogy mindenre felelni fog. Hűségesen fog felelni, mert ő nem ismeri a hazugságot. — Akkor sem hazudott, — kérdezte a hölgy, most már ismét magázni kezdvén a fiút, — amikor azt mondta, hogy nincs szeretője? — Nem hazudtam. — Valamelyik asszony vagy leány a faluban , . . . egyik sem? — Egyik sem. — De csak megcsókolta valamelyiket?, , ' Tegyerka szelíd, nagy szemei egy birka jámbor butaságával bámultak a hercegnő nyugtalan, kutató szemei közé. — Minek csókoltam volna meg őket? — kérdezte ámulva. — Szerelemből ... ': ' : — Miből, mahásza? — Szerelemből, — ismételte másodszor is az asszony, — csak tudja, hogy mi az? Tegyerkét megijesztette a türelmetlen hang. Félt, hogy valami bolondot mond, aztán megint csak megharagszik rá ez a nagy rangbéli úriasszony, mint az imént. Egy darabig kínlódott szegény üres feje ezzel a félelemmel, de végezetre is kinyögte az igazságot, hogy ne haragudjék rá a kegyelmes úrnő . . . — Nem tudom, kegyelmes úrnő, hogy mi az, — rebegte aggodalmasan és rögtön, mohón utána tette, de megkérdezem Petrontól, a birkástul, vagy a sánta Poputól, aztán majd tudni fogom, ha megint kérded. A hercegnő elképedve vizsgálta egy pillanatig és most már nem kételkedett benne, hogy ennek gyermekei Herkulesnek csakugyan kőkemény a feje és nincsen lelke. Üres, üres, kimondhatatlanul üres az egész ember. Szépsége, fiatalsága, gyönyörű ereje — csupa „betise“ és semmi lélek. Csupa vonzó külsőség és semmi érték. A legszebb emberi világ — ezerszer becsesebb, mint az ő társaságának enervált férfiúi összevéve — de illat nélkül. Tökéletes biztosságban érezte magát ezzel a léleknélküli fiúval szemben, s ez a biztosság, a játék veszélytelensége, melyben semmit sem kockáztat, megint csak fölizgatta mármár lecsillapodó érzékeit. Szabadnak, vakmerőnek és biztosnak érezte magát, mint Éva az isteni kertben. Az az Ádám, aki ott elveszett, nem lehetett együgyűbb, mint ez itt. Ez a fatuskó, aki szűzies ereje jámbor butaságában megcsúfolja a leggyanakvóbb asszonyi fantáziát. De vonzó és kívánatos, mint a hamvas barack. Szinte ragadja, szívja és megszédíti... — Jöjjön közelebb, — parancsolta izgatott hangon. — Nem merek, mahásza — válaszolta fejét rázva az oláh — mert a köntösödhöz érek. A hercegnő elmosolyodott. Majd a biztosság kedves elégedettségével föllélegzett, kacéran kitolta mellét és másodszor is ráparancsolt, hogy jöjjön közelebb — mondani akar neki valamit. — Mondjad, kegyelmes úrnő — biztatta jámbor alázattal Tegyerka, — itt nincsen senki és nem hallja senki, csak a harkályok, meg a mókuskák. A harkályok, meg a mókuskák ... A biztosság érzését ez csak még inkább megszi lárdította az asszonyban. Bátor és helytelen lett egyetlen pillanat alatt, mint egy pajkos gyerek. Ismét kinyújtotta kezét Tegyerka felé és megsimogatta arcát. — Te vad ember — nevetett a szeme közé és vakmerően odaszorította arcát a Tegyerka arcához, — megengedem, hogy megcsókolj... — Mahiásza . . . mit teszel . . . hebegte ijedten az oláh. Reszketett szegény, mint a nyárfalevél, de még ebben a pillanatban sem felejtette el, hogy engedelmes és alázatos legyen, mint a kutya, különben elvesztheti a szerencséjét . . . Ha azt parancsolja a kegyelmes asszony, hogy csókolja meg — hát megcsókolja, akár a lábát is, vagy a port cipőcskéje nyomán. Mindent, mindent, csak meg legyen vele elégedve .... Átkarolta tehát engedelmesen a hölgyet, behúnyta szemeit és ügyetlenül, bátortalanul, reszketve odanyomta ajkait a kegyelmes aszszony csöpp szájára. Érezte, hogy ez a mosolygó szájacska tüzes, mint a parázs és ott marad ajkaira tapadva azután is . . . Tegyerka vonaglott, mint egy féreg. Soha nem érzett nyilalás száguldott keresztül föllázadt, föltámadt, erőszakosan fölvert érzékein. A mellére simuló karcsú meleg csoda érintésére elfeketedett szemei előtt az egész világ. A következő pillanatban már önként, ész nélkül, ösztönei forró unszolására szorította magához a csodát és csókolta eltorzult szájjal, mint egy bolond. A hercegnő a szeme szegletéből leste a fia vad kínlódását és majdnem szánakozva mosolygott rajta. , ~ - • - - v ^ • - ■ ' PESTI HÍRLAP 1910. augusztus 20., szombat.