Pesti Hírlap, 1912. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1912-02-01 / 27. szám
II* / Budapest, 1992. XXXIV. évfolyam, 27. (11.648.) szám. csütörtök február 1. ELŐFIZETÉSI /.irAKI Egész évre...........2S K —v Félévre.....................lét „ — Negyedévre........... 7 „ ~ „ Egy bóra................. 2 ,40^ Egyes szám ára 10 f. tüntetések dijszabás szerint Az apróhirdetésekre vonatkozó emutlén tudnivaló a 32-ns oldalon olvasható.Pesti Hírlap i »• 1 | » ♦ r‘ i • . » ? SZERKESZTŐSÉG : Budapest, Váci-körút 78. I. «meist. Telefon 26—45. KIADÓHIVATAL: Budapest, Váci-körút 78. Telefon 26—40. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. Demokratikus és nemzeti választójog. „Általános, egyenlő, titkos!“ Ez a jelszó dördül el újra a pesti boulevardokon, mint a szervezett tömeghatalomnak föltétlen kinyilatkoztatása. Justh Gyula excellenciája pedig fogadalmat teszen a pártkör ablakából, ki az Utcára, hogy ez a hármas kinyilatkoztatás az ő szent dogmája, amelytől eltántorodni nem fog. És harsogják utána a hívők és még inkább a hitetlenek, akiknek épen utcai dogmákra és utcai agitációra van szükségük. Sajnos, politikai kérdések tekintetében egyáltalán nem tartozunk a föltétlen dogmahivők közé, utcai diktátumokra sem esküszünk vakon, jóllehet, köt épen azért, mert a nagy népakaratot valljuk az alkotmány alapigazságának Nem mondjuk egyszerűen: „általános, egyenlő, titkos“, mint során a politikai divathősök, akiknek ez a jelszó épen pillanatnyi taktikájukba vág bele. Pedig mi őszintén akarjuk a demokratikus néphatalmat, a választójognak lehetőleg széles alapokra fektetését. Pedig mi lelkünk mélyéből akarjuk a választások oly teljes szabadságát is, amely a független polgári meggyőződést minden illetéktelen befolyástól mentesítheti. Annyira akarjuk egyiket is, másikat is, hogy a mi vezérszempontunk mindig csak az, mikép lehessen ezeket a követelményeket összhangzásba hozni a magyar államiság erősítésével. Mert igenis, egy föltétlen politikai dogmánk nekünk is van: a magyar nemzeti állam. A Pesti Hírlap elmondhatja, hogy minden irányban tisztába hozta ezeket a legfőbb szempontokat és meg is találta összeegyeztetésüknek biztos formuláját Korlátozás és föntartás nélkül állást foglaltunk a szavazás titkossága mellett. Teljesen igazat adunk Justh Gyula legutóbb közölt fejtegetésének abban, hogy a választások tisztaságára és a meggyőződések szabadságára nézve jóformán semmit se jelent, ha csak a városokban hozzák be a titkos szavazást, mert a nyilvános szavazás rontása épen a falusi kerületek választásait teszi förtelmes pocsékká. Rhuen utolsó választási hadjárata végleg bebizonyította, hogy a nyilvános szavazás az alkotmányhamisításnak és a népakarat elnyomásának állandó gépezete, valósággal a bécsi hatalomnak kifogyhatlan arzenálja a nemzeti törekvések ellen. És akárha sok látszatos érvvel tudják is támogatni, sohasem fogadjuk el, hogy a nyilvános szavazás a nemzeti egység védelmére szolgál, a szétbontó irányzatok ellen.. A nyilvános szavazás a tömeges korrupciónak, minden nyilvános s titkos erkölcstelenségnek tropikus tenyészető melegháza s nem lehet az, hogy a magyarság nemzeti erejét a közromlottságra alapítsuk. A nyilvános szavazás mellett a szavazatjog demokratikus kiterjesztése is csalfa látszattá leszen, mert érintetlenül hagyja, sőt szélesebb térré terjeszti ki a feudális szervezetek elnyomó hatalmát, mi pedig soha sem ismerhetjük el, hogy a nemzeti erő fentartó tényezőit a feudális érdekkörökben lehetne keresnünk. . Mindez igazság mellett viszont nem lehet tagadni, hogy a titkos szavazás a magyar demokratikus fejlődésnek fölötte komplikált kérdése, mert az általánossággal kapcsolatban tömegesen fergeteges tömegben zúdíthatja választásainkra az államellenes és nemzetbontó agitációk veszedelmét. Ezt a hírlapot azonban nem illethetik azzal a váddal, hogy tetszetős igék és nagyon általános igazságok varázslatából nem számol állásfoglalásának minden konzekuenciájával. A mi követelésünk formulájában mi a méregnek megjelöltük ellenszerét , is, mert a választójogi általánosságot mi csak a magyarul olvasniimi tudás föltételével együtt hangoztattuk. Mindenkinek meg lehet értenie, hogy egyrészt a magyarul írni-olvasni tudás kikötése, másrészt a titkos szavazás követelése nemcsak véletlenül, ötletszerűen kapcsolódtak egybe. Noha a magyarul írni-olvasni tudás föltétele önmagában is mindig megáll, mint a nemzeti szupremácia érvényesítésének egyik módja, a titkos szavazás járulékaként úgyszólván logikai egységet jelent Még azoknak is, akik a nemzeti sovinizmusnak semmi szempontját elismerni nem tudják, ott, ahol a titkos szavazással kerül kapcsolatba, a magyarul írniolvasni tudást egyszerű választójogi igazságnak és szükségnek kell elismerniük. Nemzeti igazságnak és szükségnek, amelynek semmi megszorító célzata nincsen. • A választójog általánosságának, mint elvnek, mi a belső igazsága, magának a nagy népítéletnek mi az erkölcsi jelentősége? Az, hogy a nép valóban mint bíró ítél az ellentétes álláspontok, azaz a nemzet vezetéséért pereskedő felek között. Ebben a bírói szerepben van a demokratikus jognak kétségtelen népnevelő hatása. De hogy ezt a hivatást betölthesse, a választó népnek, azaz a pártok szuverén bírójának, akárcsak az esküdtszék tagjának, meg kell hallania a szembenálló feleket, módjában kell állania, hogy megismerje a vádat is, a védelmet is. Igenis, a titkos szavazásnak üdvös hatása, amelyért föltétlenül kívánjuk, az leszen, hogy lehetetlenné teszi a hatalmi erőszakot és a gyalázatos vesztegetéseket, amelyek ocsmány szolgasággá változtatják a népitélet fenségét. A szamár Todorfi. — Egy vén legény komédiája. —. Irta: ADONYI ÁRPÁD. II. Azonban nehezen engedő, szívós macskatermészete volt ennek a látszólag nyavalyás Tódorfinak — keresztül nyögte magát a láz heves rohamain és másnapra, már valamivel könnyebben érezte magát. Nem gyötörte sem a hideg, sem a forróság. — a feje nem fájt. Szemei megtisztultak, vékony ajaka nem volt száraz. A lakásban Vertan Viktória járt-kelt lábujjhegyen és tort-vett, rendezkedett, mint máskor. Szent isten, de derék, jó leány ez a Viki ... a beteg örmény hálásan tekintett rá, s oly lágy megindulást érzett, mint tán csak egyszer valaha, régen, az édesanyja temetése napján, aki szerette és mindig szembeszállt apjával, a rideg Todorfival, ha ez valami szamárságért nádpálcát ragadott, hogy a kereskedelem elemeinek első szükséges skáláit amúgy isten igazában kiverje hátán. Két-három napig hol jobban érezte magát, hol rosszabbul, s ebbeli váltakozó állapotában minden jelentéktelen semmiség módfelett elérzékenyítette. Ha Viki behozta a most kivételesen tojással elhabart levest és gyöngéden, megszokott csendes, fénytelen hangján így szólt: „Egyék, Todorfi bácsi“. — a beteg örmény úgy érezte, hogtt mindjárt elborítja szemeit a könny és sírva kell fakadnia. Hajteremtő Jézuskám, mit is csinálna így elgyengülve, gyámoltalanul az ágyban, e nélkül az áldott teremtés nélkül . . . mit is csinálna? Kórházba kellett volna mennie, vagy valami vad idegent fogadnia a házba, aki esetleg meglopta volna. Sőt bizonyosan meglopta volna. Sőt — alighanem — meg is fojtotta volna. „Megnyivasztott volna a bitang, mint egy kutyakölyket“ . . . gondolta nyugtalanul. Könynyen végezhetett volna vele, amilyen gyönge. Egy-két szorítás a vékony nyakára, egy-két ütés a mellére cs apász. Azután ellophatta volna akár az egész házat. De imhol, itten van Viki, hála az Urnák és az ő kegyelmes szentjeinek, nyomhatja bátorságosan az ágyat, nem vész el semmi. A biztosság e nyugalmas érzése megint csak elérzékenyitette. Meghatottan szipogott s oly szaporán és furcsán pislogatott, oly csúnya volt szegény feje elágyulása ez érzékeny perceiben sovány, fekete, majom-arcával — szinte nevetség. De Viki nem nevetett. Mindig egyformán csendes és egyformán szűkszavú volt kéknetytves olcsó karton ruhájában, mely tagjainak inkább fiúsan szegletes, mint leányosan finom vonalú formáit bánatos hűséggel mutatta megazon boldogoknak, akik mindennap jóféle sültet és cukros tésztát ehetvén, megtelhetnek, ahol kell, nem úgy, mint ő, ki babon meg zsírtalan főzeléken élvén, bátran elmehet a maga „szigorú“ (lesoványodott) tagjaival fia-számba. A beteg örmény megsimogatta kezével a leány kezét. — Jó leány vagy, Viki lelkem, — mondotta kétszer-háromszor, — ha isten megsegít és meggyógyulok, adok neked, adok . . . mit is adok neked, mit is? Meg fogod látni . . . — Ne beszéljen annyit, Todorfi bácsi, — intette le a leány a nagylelkűség fel-felbuzduló rohamait, — ne adjon nekem semmit, hanem gyógyuljon meg. — Be jó vagy. Isten fizesse meg, — rebegte az örmény. Aztán egy este, későn, éjféltájban, egyszer csak felkiáltott. — Mondok valamit, Viki! Viki, itt vagy? Mondok valamit. . — Hallom, Todorfi bácsi, de ne beszéljen, mert az orvos megtiltotta. . — Bánom is én, Viki! — folytatta élénk felbuzdulással az örmény, tán a láztól, mely ebben a kései órában ismét elővette. — meg akarom neked hálálni, hogy ilyen jó vagy ... és meg is fogom háláni, meg... Ne mondhassa senki, hogy nincs helyén a szivem és nem tudlak megbecsülni. Ne legyen igaza Dajbukátnak, aki sokszor gyalázott ... de nem haragszok rá, derék ember. Jó szívből tette. Miattad piszkolt. És ezt jól tette. De megmutatom. Viki lelkem, megmutatom! Viki, hallgass ide . . . ha meggyógyulök, elveszlek. — Engem, Todorfi bácsi? — Téged, Viki. — bólintott fejével a beteg, s miközben erejét vesztve megint csak viszszahanyatlott párnáira, félig már öntudatlanul, de állhatatos makacssága, folytonosan ismételgette: elveszlek, Viki, igenis ... te leszel az én törvényes feleségem ... te leszel, Viki . . . törvényes . . . amint illik . . . Vertán Viktória a fejét csóválhatta erre A Pesti Hírlap mai száma 40 oldal.