Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)
1912-04-07 / 84. szám
Iil ____________ 143 1912. április 7., vasárnap.____________ ______Pesti Hírlap______ körben forgolódunk. Mindig és újra csak rábukkanunk az Űrre. Folytassuk azonban kutatásainkat és újabb nehézségekbe ütközünk. Húzzunk egy egyenes vonalat, amelynek két végét A és B betűkkel jelezzük. A és B között bizonyos távolság húzódik el. Vegyük ennek a felét, vegyük aztán ennek a félnek a felét és így tovább a végtelenségig. Ugyan mikor jutnánk e művelet végére? A gyakorlatban, persze, nem jutnánk nagyon messze. Legerősebb mikroszkópjaink s engedik meg, hogy túlhaladjuk a milliméter egy milliomod részét és ezt se közvetlenül. Szellemileg azonban folytathatjuk a felezést, ha máskép nem, folytonos osztással és akkor soha se jutunk a végére. Mindazonáltal az a határ, amely felé ily módon igyekezünk, a zérus geometriai és spatiális szempontból: a pontnak nincs se szélessége, se hoszsza. Térjünk már most az egyenes vonalunkra vissza. — Hány pontot képzelsz el — mondotta valamikor Zenen, a filozófus. — A és B között? Bizonyára végtelen sokat. — Képzelj már most el egy mozgó dolgot, amely A-tól B felé halad. Két hypothezis lehetséges csak: vagy bizonyos idő, mondjuk egy pillanat alatt érne egyik ponttól a másikig és akkor B-hez végtelen mennyiségű pillanat múlva, azaz soha se érkezne el, ami abszurd és ellenkezik azzal, amit napról-napra tapasztalhatunk; avagy semmi idejébe (zérus idejébe) kerülne az egyik pontról a másikra jutás. Háromszor zérus azonban csak zérus marad és százszor zérus ugyancsak zérus, vagyis zérus idő alatt haladna át mindama pontokon, amik az A-t a B-től elválasztó távolságot képezik. Mit jelent ez? Ha zérus idejébe kerül csakúgy, amikor A-ban van, már B-ben is van és a mozgás nem létezhetnek, amit szintén megcáfol a gyakorlat vagy pedig azt, hogy az A és B közötti távolság nem létezik, ami szintén abszurdum. Ime egy nagyon nehéz probléma azok számára, akik a teret olyannak fogadják el, aminőnek elképzeljük és ilyen példát sokat lehetne felhozni. Befejezésül hadd következzék még egy? Képzeljünk el egy egyenes vonalat, amely végtelen hosszúra terjed el tőlünk jobbra és balra. Tetszés szerint hosszabbíthatjuk meg képzeletünkben. Végeredményben hány métert foglal majd magában? A felsőbb mathematikának bármely hallgatója vonakodás nélkül válaszol majd: — Végtelen mennyiségű méter van, ez egyenes vonalban. — Hány deciméter? — Végtelen sok. — Hány centiméter? — Végtelen sok. Helyes; tudjuk azonban, hogy egy méterben tíz deciméter vagy száz centiméter vagyon. A méterek száma végtelen lévén, a bennök foglalt deciméterek száma az előbbi szám tízszeresét tenné ki, vagyis az iménti végtelen szám nem volt végtelen, miután 10-zel, 100-zal, 1000-rel ... stb. lehet és kell megszoroznom. Tízszer végtelen, százszor végtelen non sens és abszurd, ami feltétlenül semminek se felel meg, épen úgy, mint maga az egyszerű végtelen is. Tehát bárminőkép is boncoljuk a geometriai teret, ellentmondásokra és abszurditásokra jutunk. Kívülünk a tér nem létezik úgy, ahogy mi képzeljük érzeteink adatai alapján. Más szavakkal mi a teret két érzékünkkel állítjuk elő: a látással és a tapintással és azon érzetekkel, amiket nekünk nyújtanak; a valóság azonban egyáltalában nem felel meg képzeletünknek. Csakúgy, mint a vörös szín nem hasonlít a szemhártyánkat érintő 450 trillió rezgéshez. Rajtunk kívül léteznek kiterjedés nélküli részecskék. Véges számban, egymásra való hatásuk adja meg nekünk a kiterjedés érzését, amiként a pillanatnyi 870 rezgés a zenében az A hang érzetét adja fülünknek. Mindezek alapján egy más kategóriájú, kiterjedés nélkül, mint a test mozgásét uraló lelkem, reális lények létezését tudom elképzelni, amiket nem látok, de amik léteznek csak úgy, mint az Other végső részecskéi. A magyarok kalandozásai a X*ik században. Honfoglaló őseink maguknak hódítván a Duna-Tisza vidékeit, azon voltak, hogy a vérükkel szerzett uj hazát megvédjék szomszédjaik ellen, kik rossz szemmel nézték az idegen, betolakodott nemzet hódításait. A magyarúj hona védelmére kelt s gyors támadásokkal igyekezett szomszédait megelőzni. Ezen szándéka lett messze kalandozásainak indító oka. Csak az asszonyokat, aggokat e betegeket hagyván otthon, kicsiny, de gyors és rendkívül kitartó paripáikon nemcsak a Balkánt száguldozták be, hanem Európa nyugati részeit, úgy mint a német s francia földet is, többszörösen felkeresték. Ezen kalandjaik által szomszédjaikat folytonos rettegésben tartották és így céljukat teljesen el is érték. Egyszersmind azonban az összes népek réme lettek, kik nem egyszer robogók fohászkodva: „A magyarok nyilaitól ments meg Isten minket!“ De nemcsak közvetlen szomszédjaikat, a németeket zaklatták, hanem nem egyszer töltő rémülettel száguldó lovaik dobogása s gyors nyilaik süvitése a művelt francia népet is. Fekvése következtében különösen északi Franciaország, az úgynevezett Champagne, volt támadásaiknak különösen kitéve. Ily módon nem igen kell csodálkozni, ha ezen vidék nevezetesebb vitcdosainak régi könyvtáraiban még egyet-mást találunk, mi a magyarok ezen kalandozásaira vonatkozik s örök időkre megőrzi a marcona vitézek emlékét. Ezen régi foliánsok között talán első helyet érdemel Flodoárd rheimsi pap latin krónikája, mely a X. századból való s kifejező rövidséggel őseinkről több érdekes dolgot mesél el, mely az emlitett város közelében levő szent Basolusféle apátságban játszódott le. Ezen érdekes munka címe: Flodo ardi presbyter Ecclesiae Rhemensis Canonici Historiamra Eiusdem Ecclesiae libri quattuor. Ezen könyv harmadik, szent Bazoluszról szóló fejezetében találtatik az idevaló cikk, melyben a krónikás két magyar vitéz rablásvágyának szigorú megbüntetéséről emlékezik meg. Flodoárd után azonban még két másik író rá foglalkozik elődjeinkkel, még pedig úgy az az ecettel. Az egyik D. J. Serei, ugyancsak rheimsi pap, a másik pedig Guillaume Martot, ki 1596-tól 1667-ig élt. Míg Flodoárdusz munkája latin nyelven íródott, a két utóbbi már francia nyelven írt de — legalább minden arra mutat — ők is az előbb említett régi latin forrásból merítenek. Az első mű címe: Histoire de la vie et des miracles du glorious 3. Basle Confesseur, Par D. J. Soret. Míg Flodoard — ámbár taeitusi rövidséggel, de e mellett, érthetően s pontosan beszéli el az esetet — a 17-ik századbeli Soret-n meglátszik kora hatása: előadása terjedelmes, hosszas és sokszor saját véleményét is összefűzi az ecseteléssel. Az említett cikk a tizenegyedik fejezetben találtatik a a következőképen szól: „A magyarok közeledésének első hírére rém fogta el mindenki szivétő, különösen a Champagne azon lakóit, kik sajnálatukra már megismerkedtek volt ezen embertelen nemzet kihágásaival s rátentelenségével. Ezek között voltak a szt. Bazolusz apátság papjai, kik félvén a kegyelmet nem ismerő nemzet kezébe kerülni, elhatározók elhagyni zárdájukat s megmenteni legértékesebb holmijukat, ezek között szt. Bazolusz hamvait. Ezt a legnagyobb sietséggel Rheimsbe vitték, a zárdát pedig a szaracén nemzet kénye-kedvére hagyák. Ezek megérkezésük után látván, hogy a hely tartózkodásul igen alkalmas, elhatározták táborukat ottan felütni. És valóban az elhagyott épületet minden nehézség nélkül elfoglalták, egész seregükkel elhelyezkedtek és az összes prédát, melyet útjaikon csinálhattak, oda hozták. Ily módon az Istennek szentelt templom és épület rablók laktanyája lett.. De Isten, ki a magasból látja a rosszak életét s ki nem hagyja büntetés nélkül az istentelenséget, rémes bűnhődést késsített ezen rosszak számára. Egyikük ugyanis meglátta az aranyozott tetőt, mely a templom tornyát díszítette, s megkívánta azt. E célból a templom tornyára mászott s — alig hogy feljutott — az arany elrablásán fáradozott. De Isten rossz szemmel nézte a szent hely megsértését, haragra lobbant s megmutatta neki, hogy a helyet magas protektora még el nem hagyta. És valóban, az istentelen egész váratlanul a földre zuhant, még pedig oly erővel, mintha a villám sújtotta volna, úgy hogy heves esése következtében gyors halált halt. A hitetlen nép azonban más okoknak tulajdonította ezen csodálatos esést és nem hitt a titkos istenítéletben. Egy másikat ugyan csak a rablás vágya szállta meg s az oltárra akart mászni. E célból istentelen kezét az oltár márványlapjára tette, de ez oly erősen a márványhoz tapadt, hogy többé azt vissza nem tudta vonni, így az oltárhoz nőve, sokáig annak foglya volt, anélkül, hogy más valami tartotta volna. Társait ezen csoda rémülettel s félelemmel tölte el. Megismerték azon istenség haragját, melyben nem hittek, s ki — ámbár láthatatlan isa súlyos büntetés által lett nyilván. Egyik sem akarván társát a bajban elhagyni, mindent megtettek kiszabadítására. De hiába! Végre éles szerszámokkal törték le a vitéz keze körül levő követ, így kiszabadult ugyan, de élethossziglan viselte a heséhez tapadt márvány darabot. Hazatérte után ezt többen, kik szavának hihetünk, még látták és erről „bizonyságot is tettek.“ A harmadik író, ki őseinknek ezen kalandjával foglalkozik: Guillaume Martot, aki „Histoire de la villé, cité et université de Rheims“ című munkájában ugyancsak az említett eseményt beszéli el. Mint maga is mondja, Flodoárdusz munkájából merített. Szent Bazolusz csodáiról beszélve ugyanis így szól: „La chronique de Eloard en (miracle) marque un trés signale qta mérite d’estre sceu, puisqiv il arriva de son temps.“ Majd röviden elmondja, hogy a kérdésben levő verzyi apátságot szt. Kivárd építette, majd kétszáz év múlva Hincmar nevű püspök szt. Bazolusz hamvait egy ezüst ereklyében az apátság templomának szt. Márton oltára mögött helyezi el. Ezen szent által művelt csodák közül pedig ugyancsak megemlékezik a már említettekről. Majd befejezésül ezeket írja: „Az oltáron, melyen ezen csoda történt, még mai nap (a 17. században) is hiányzik a kivágott darab és a Notre Dame kápolnában a templom alatt látható.“ Mind a három krónikás által előadott esemény körülbelül mindenben megegyezik, csald Sorét tér el, amennyiben a magyart nem nevezi „Hangáradnak — mint Flodoárd — sem „hongrorá“-nak — mint Malot, hanem „nation sarrazaine“-nek. Ennek a magyarázata abban rejlik, hogy a francia írók nagy része mindazon népeket, melyek hónukat pusztították, szaracénoknak hívták, nem törődve avval, hogy igazán azok voltak-e. Elbeszélésében azonban annyira megegyezik a két másik íróval, hogy kétség sem lehet abban, hogy igazán a magyarokat érti. Mindezen krónikákból tiszta képet nyerhetünk őseink kalandozásairól; nomád nép létükre szerették a vándoréletet, keresték a harcot, a veszélyt, de kedvelték a prédát is. Mint az említettekből kitűnik, kalandozásaik alkalmával a messze nyugatra rá el-elvetődtek. Majd gazdagon megrakva hazatértek, hogy rövid idő múlva újra útnak induljanak, mindig új s új vidéket járva be. Flodoárd véleménye szerint a magyarok ezen betörése 917-re esik. Ami az apátságot illeti, az, sajnos, nem maradt reánk. A nagy francia forradalom hullámai azt is magukkal ragadták , csakúgy, mint annyi más histórikus értékű kastély kifolytatott, majd eladatott. A régi épületet pedig, melyen meglátszott az idők vasfoga, lehordatták, szép nagy köveit, — melyeket gyakran metszetek díszítettek — eladták, vagy a régi apátság helyén álló új épület építésére használták, úgy hogy mostan csak egy szerény kápolna jelzi a minket érdeklő templom helyét, mely sötétzöld fenyőktől körülvéve, a csönd és béke példás képét nyújtja, úgy hogy mostani látogatói nem is igen sejtenék nagy s viharos múltját. Pozsony. Elek Lajos. Mik tehát ez utolsó részecskéi az anyagnak és miként hatnak? Kétségkívül, miként a szellem hat a testre. Ne kérdjetek tőlem többet- Itt már az anyag és a tett misztériumát érintjük. Soha semmi fajta filozófus se hatolt be ennek a mélységeibe. Az Élethez. Én oda adtam ifjúságom, És oda adtam száz reményem. S te úgy tartottál cudar élet, Mint a rabot: vizen, kenyéren, Mint a rabot, száraz kenyéren.Adósom vagy még sok gyönyörrel. Mámorok, álmok seregével. Emlékeim közt úgy kutatnám S nincs egy igazi lázas éjjel — Mámoros hajnal, lázas éjjel. Mennyit ígértél! — s mennyit adtál Hitvány rabtartó, úri szolga? Ki vérét áldozta fel érted, Letiprod zsarnokul a porba —• Letiprod gyermeked a porba. Ihletek, álmok, lázas órák, Még egyre várlak szivdobogva! — S te zsarnok élet, — lázadok bár — Könyörgöm, nézz le koldusodra. Szegény, rajongó koldusodra. Varságh János.