Pesti Hírlap, 1912. április (34. évfolyam, 79-103. szám)

1912-04-07 / 84. szám

Iil ____________ 143 1912. április 7., vasárnap.____________ ______Pesti Hírlap______ körben forgolódunk. Mindig és újra csak rábukka­nunk az Űrre. Folytassuk azonban kutatásainkat és újabb nehézségekbe ütközünk. Húzzunk egy egyenes vonalat, amelynek két végét A és B betűkkel jelezzük. A és B között bi­zonyos távolság húzódik el. Vegyük ennek a felét, vegyük aztán ennek a félnek a felét és így to­vább a végtelenségig. Ugyan mikor jutnánk e mű­velet végére? A gyakorlatban, persze, nem jutnánk nagyon messze. Legerősebb mikroszkópjaink­ s­ engedik meg, hogy túlhaladjuk a milliméter egy milliomod­ részét és ezt se közvetlenül. Szellemi­leg azonban folytathatjuk a felezést, ha máskép nem, folytonos osztással és akkor soha se jutunk a végére. Mindazonáltal az a határ, amely felé ily mó­don igyekezünk, a zérus geometriai és spatiális szem­pontból: a pontnak nincs se szélessége, se hoszsza. Térjünk már most az egyenes vonalunkra vissza. — Hány pontot képzelsz el — mondotta va­lamikor Zenen, a filozófus. — A és B között? Bizonyára végtelen sokat. — Képzelj már most el egy mozgó dolgot, amely A-tól B felé halad. Két hypothezis lehetsé­ges csak: vagy bizonyos idő, mondjuk egy pilla­nat alatt érne egyik ponttól a másikig és akkor B-hez végtelen mennyiségű pillanat múlva, azaz soha se érkezne el, ami abszurd és ellenkezik az­zal, amit napról-napra tapasztalhatunk; avagy semmi idejébe (zérus idejébe) kerülne az egyik pontról a másikra jutás. Háromszor zérus azonban csak zérus marad és százszor zérus ugyancsak zé­rus, vagyis zérus idő alatt haladna át mindama pontokon, amik az A-t a B-től elválasztó távolsá­got képezik. Mit jelent ez? Ha zérus idejébe kerül csak­úgy, amikor A-ban van, már B-ben is van és a mozgás nem létezhetnek, amit szintén megcáfol a gyakorlat vagy pedig azt, hogy az A és B közötti távolság nem létezik, ami szintén abszurdum. Ime egy nagyon nehéz probléma azok szá­mára, akik a teret olyannak fogadják el, aminő­nek elképzeljük és ilyen példát sokat lehetne fel­hozni. Befejezésül hadd következzék még egy? Képzeljünk el egy egyenes vonalat­, amely végtelen hosszúra terjed el tőlünk jobbra és bal­ra. Tetszés szerint hosszabbíthatjuk meg képzele­tünkben. Végeredményben hány métert foglal majd magában? A felsőbb mathematikának bármely hall­gatója vonakodás nélkül válaszol majd: — Végtelen mennyiségű méter van, ez egye­nes vonalban. — Hány deciméter? — Végtelen sok. — Hány centiméter? — Végtelen sok. Helyes; tudjuk azonban, hogy egy mé­terben tíz deciméter vagy száz centiméter vagyon. A méterek száma végtelen lévén, a bennök fog­lalt deciméterek száma az előbbi szám tízszeresét tenné ki, vagyis az iménti végtelen szám nem volt végtelen, miután 10-zel, 100-zal, 1000-rel ... stb. lehet és kell megszoroznom. Tízszer végtelen, száz­szor végtelen non sens és abszurd, ami feltétlenül semminek se felel meg, épen úgy, mint maga az egyszerű végtelen is. Tehát bárminőkép is boncoljuk a geometriai teret, ellentmondásokra és abszurditásokra ju­tunk. Kívülünk a tér nem létezik úgy, ahogy mi képzeljük érzeteink adatai alapján. Más szavakkal mi a teret két érzékünkkel állítjuk elő: a látással és a tapintással és azon érzetekkel, amiket nekünk nyújtanak;­ a valóság azonban egyáltalában nem felel meg képzeletünk­nek. Csakúgy, mint a vörös szín nem hasonlít a szemhártyánkat érintő 450 trillió rezgéshez. Rajtunk kívül léteznek kiterjedés nélküli ré­szecskék. Véges számban, egymásra való hatásuk adja meg nekünk a kiterjedés érzését, amiként a pillanatnyi 870 rezgés a zenében az A hang érzetét adja fülünknek. Mindezek alapján egy más kategóriájú, ki­terjedés nélkül, mint a test mozgásét uraló lel­kem, reális lények létezését tudom elképzelni, ami­ket nem látok, de amik léteznek csak úgy, mint az Other végső részecskéi. A magyarok kalandozásai a X*ik században. Honfoglaló őseink maguknak hódítván a Du­­na-Tisza vidékeit, azon voltak, hogy a vérükkel szerzett uj hazát megvédjék szomszédjaik ellen, kik rossz szemmel nézték az idegen, betolakodott nemzet hódításait. A magyar­­új hona védelmére kelt s gyors támadásokkal igyekezett szomszédait meg­előzni. Ezen szándéka lett messze kalandozásainak indító oka. Csak az asszonyokat, aggokat e betege­ket hagyván otthon, kicsiny, de gyors és rendkívül kitartó paripáikon nemcsak a Balkánt száguldozták be, hanem Európa nyugati részeit, úgy mint a né­met s francia földet is, többszörösen felkeresték. Ezen kalandjaik által szomszédjaikat folytonos ret­tegésben tartották és így céljukat teljesen el is ér­ték. Egyszersmind azonban az összes népek réme lettek, kik nem egyszer robogók fohászkodva: „A magyarok nyilaitól ments meg Isten minket!“ De nemcsak közvetlen szomszédjaikat, a né­meteket zaklatták, hanem nem egyszer töltő rémü­lettel száguldó lovaik dobogása s gyors nyilaik sü­­vitése a művelt francia népet is. Fekvése következ­tében különösen északi Franciaország, az úgyneve­zett Champagne, volt támadásaiknak különösen ki­téve. Ily módon nem igen kell csodálkozni, ha ezen vidék nevezetesebb vitcdosainak régi könyvtáraiban még egyet-mást találunk, mi a magyarok ezen ka­landozásaira vonatkozik s örök időkre megőrzi a marcona vitézek emlékét. Ezen régi foliánsok között talán első helyet érdemel Flodoárd rheimsi pap la­tin krónikája, mely a X. századból való s kifejező rövidséggel őseinkről több érdekes dolgot mesél el, mely az emlitett város közelében levő szent Basolus­­féle apátságban játszódott le. Ezen érdekes munka címe: Flodo­ ardi presbyter­ Ecclesiae Rhemensis Ca­nonici Historiamra Eiusdem Ecclesiae libri quat­­tuor. Ezen könyv harmadik, szent Bazoluszról szóló fejezetében­ találtatik az idevaló cikk, melyben a krónikás két magyar vitéz rablásvágyának szigorú megbüntetéséről emlékezik meg. Flodoárd után azonban még két másik író rá foglalkozik elődjeink­kel, még pedig úgy az az ecettel. Az egyik D. J. Serei, ugyancsak rheimsi pap, a másik pedig Guil­laume Martot, ki 1596-tól 1667-ig élt. Míg Flodoár­­dusz munkája latin nyelven íródott, a két utóbbi már francia nyelven írt de — legalább minden ar­ra mutat — ők is az előbb említett régi latin for­rásból merítenek. Az első mű címe: Histoire de la vie et des miracles du glorious 3. Basle Confesseur, Par D. J. Soret. Míg Flodoard — ámbár taeitus­i rövidséggel, de e mellett, érthetően s pontosan beszéli el az ese­tet — a 17-ik századbeli Soret-n meglátszik kora ha­tása: előadása terjedelmes, hosszas és sokszor saját véleményét is összefűzi az ecseteléssel. Az említett cikk a tizenegyedik fejezetben találtatik a a követ­kezőképen szól: „A magyarok közeledésének első hírére rém fogta el mindenki szivét­ő, különösen a Champagne azon lakóit, kik sajnálatukra már megismerkedtek volt ezen embertelen nemzet kihágásaival s ráten­­telenségével. Ezek között voltak a szt. Bazolusz apát­ság papjai, kik félvén a kegyelmet nem ismerő nem­zet kezébe kerülni, elhatározók elhagyni zárdájukat s megmenteni legértékesebb holmijukat, ezek között szt. Bazolusz hamvait. Ezt a legnagyobb sietséggel Rheimsbe vitték, a zárdát pedig a szaracén nemzet kénye-kedvére hagyák. Ezek megérkezésük után lát­­ván, hogy a hely tartózkodásul igen alkalmas, elha­tározták táborukat ottan felütni. És valóban az el­hagyott épületet minden nehézség nélkül elfoglal­ták, egész seregükkel elhelyezkedtek és az összes pré­dát, melyet útjaikon csinálhattak, oda hozták. Ily módon az Istennek szentelt templom és épület rablók laktanyája lett.. De Isten, ki a magas­ból látja a rosszak életét s ki nem hagyja büntetés nélkül az istentelenséget, rémes bűnhődést késsített ezen rosszak számára. Egyikük ugyanis meglátta az aranyozott tetőt, mely a templom tornyát díszítette, s megkívánta azt. E célból a templom tornyára má­szott s — alig hogy feljutott — az arany elrablásán fáradozott. De Isten rossz szemmel nézte a szent hely megsértését, haragra lobbant s megmutatta neki, hogy a helyet magas protektora még el nem hagyta. És valóban, az istentelen egész váratlanul a földre zuhant, még pedig oly erővel, mintha a vil­lám sújtotta volna, úgy hogy heves esése következ­tében gyors halált halt. A hitetlen nép azonban más okoknak tulajdonította ezen csodálatos esést és nem hitt a titkos istenítéletben. Egy másikat ugyan csak a rablás vágya szállta meg s az oltárra akart mászni. E célból istentelen kezét az oltár márvány­­lapjára tette, de ez oly erősen a márványhoz tapadt, hogy többé azt vissza nem tudta vonni, így az oltár­hoz nőve, sokáig annak foglya volt, anélkül, hogy más valami tartotta volna. Társait ezen csoda rémü­lettel s félelemmel tölte el. Megismerték azon isten­ség haragját, melyben nem hittek, s ki — ámbár láthatatlan is­a súlyos büntetés által lett nyilván. Egyik sem akarván társát a bajban elhagyni, min­dent megtettek kiszabadítására. De hiába! Végre éles szerszámokkal törték le a vitéz keze körül levő követ, így kiszabadult ugyan, de élethossziglan vi­selte a heséhez tapadt márvány darabot. Hazatérte után ezt többen, kik szavának hihetünk, még látták és erről „bizonyságot is tettek.“ A harmadik író, ki őseinknek ezen kalandjá­val foglalkozik: Guillaume Martot, aki „Histoire de la villé, cité et université de Rheims“ című munkájában ugyancsak az említett eseményt be­széli el. Mint maga is mondja, Flodoárdusz mun­kájából merí­tett. Szent Bazolusz csodáiról beszélve ugyanis így szól: „La chronique de Eloard en (miracle) marque un trés sign­a­le qta mérite d’estre sceu, puisqiv il arriva de son temps.“­ Majd röviden elmondja, hogy a kérdésben levő verzyi apátságot szt. Kivárd építette, majd kétszáz év múlva Hincmar nevű püspök szt­. Bazolusz ham­vait egy ezüst ereklyében az apátság templomának szt. Márton oltára mögött helyezi el. Ezen szent által művelt csodák közül pedig ugyancsak megem­lékezik a már említettekről. Majd befejezésül ezeket írja: „Az oltáron, melyen ezen csoda történt, még mai nap (a 17. században) is hiányzik a kivágott darab és a Notre Dame kápolnában a templom alatt látható.“ Mind a három krónikás által előadott esemény körülbelül mindenben megegyezik, csald Sorét tér el, amennyiben a magyart nem nevezi „Hangárad­nak — mint Flodoárd — sem „hongrorá“-nak — mint Malot, hanem „nation sarrazaine“-nek. En­nek a magyarázata abban rejlik, hogy a francia írók nagy része mind­azon népeket, melyek hónukat pusztították, szaracénoknak hívták, nem törődve avval, hogy igazán azok voltak-e. Elbeszélésében azonban annyira megegyezik a két másik íróval, hogy kétség sem lehet abban, hogy igazán a magyarokat érti. Mindezen krónikákból tiszta képet nyerhetünk őseink kalandozásairól; nomád nép létükre szeret­ték­ a vándoréletet, keresték a harcot, a veszélyt, de kedvelték a prédát is. Mint az említettekből kitű­nik, kalandozásaik alkalmával a messze nyugatra rá el-elvetődtek. Majd gazdagon megrakva hazatér­tek, hogy rövid idő múlva újra útnak induljanak, mindig új s új vidéket járva be. Flodoárd véleménye szerint a magyarok ezen betörése 917-re esik. Ami az apátságot illeti, az, sajnos, nem ma­radt reánk. A nagy francia forradalom hullámai azt is magukkal ragadták , csakúgy, mint annyi más histórikus értékű kastély kifolytatott, majd eladatott. A régi épületet pedig, melyen meglátszott az idők vasfoga, lehor­­datták, szép nagy köveit, — melyeket gyakran met­szetek díszítettek — eladták, vagy a régi apátság helyén álló új épület építésére használták, úgy hogy mostan csak egy szerény kápolna jelzi a minket ér­deklő templom helyét, mely sötétzöld fenyőktől kö­rülvéve, a csönd és béke példás képét nyújtja, úgy hogy mostani látogatói nem is igen sejtenék nagy s viharos múltját. Pozsony. Elek Lajos. Mik tehát ez utolsó részecskéi az anyag­nak és miként hatnak? Kétségkívül, miként a szellem hat a testre. Ne kérdjetek tőlem többet- Itt már az anyag és a tett misztériumát érintjük. Soha semmi fajta filozófus se hatolt be ennek a mélységeibe. Az Élethez. Én oda adtam ifjúságom, És oda adtam száz reményem. S te úgy tartottál cudar élet, Mint a rabot: vizen, kenyéren, Mint a rabot, száraz kenyéren.­­Adósom vagy még sok gyönyörrel. Mámorok, álmok seregével. Emlékeim közt úgy kutatnám S nincs egy igazi lázas éjjel — Mámoros hajnal, lázas éjjel. Mennyit ígértél! — s mennyit adtál Hitvány rabtartó, úri szolga? Ki vérét áldozta fel érted, Letiprod zsarnokul a porba —• Letiprod gyermeked a porba. Ihletek, álmok, lázas órák, Még egyre várlak szivdobogva! —­ S te zsarnok élet, — lázadok bár — Könyörgöm, nézz le koldusodra. Szegény, rajongó koldusodra. Varságh János.

Next