Pesti Hírlap, 1912. december (34. évfolyam, 285-309. szám)
1912-12-22 / 303. szám
zík 1912. december 22., vasárnap. Pesti Hírlap A szent Athosz-hegye Ott, hol a kaloideai félsziget hármas földnyelve messze benyúlik a kék égei-tengerbe, Macedónia végpontján, egy hosszúra nyúlt hátú, 1935 méter magasra emelkedő hegy tekint alá a mélységbe, melynek meredek oldalán mint sasfészkek hófehér házak, messze ellátszó, aranynyal bevont kupolák verik vissza a napsugarat. A szent hegy, a Hagion orosz ez, ahogy az egész orthodox világban hívják, vagy az Athosz, ahogy a földrajzban nevezik. Az orthodox világ legszentebb helye ez s jelentőségre nézve megfelel a katholikus Rómának. Csak Jeruzsálem múlja felül fontosságban és az orthodox hívő, ha Jeruzsálembe megy zarándokolni, útba ejti a szent hegyet is, hogy az ott levő számtalan kolostor és templom egyikében elkészüljön a világ közepének fölkeresésére, aminek az orthodoxok Jeruzsálemet tartják. De már itt előre kell bocsátanunk, hogy a szent hegyet csak férfi lába érintheti, nőzarándokot be sem engednek Athosz területére. Az egyetlen hely ez az egész földön, ahonnan a női nem mindenféle formában és örök időkre ki van rekesztve, annyira, hogy az egész Athosz-félszigeten nőstény állat sincs, nehogy a nőstény kecskék, juhok és tehenek látása, tyúkok és ludak szerelme megzavarja a szent hegy lakóinak nyugalmát és bűnös gondolatokat keltsen minden földi vágytól megtisztult lelkükben. A szent hegy egyetlen, óriási kolostor-köztársaság, melyhez hasonló sehol másutt a földön nincs. Egy egész ország, melyben ideális nyugalomban, minden kísértéstől menten lakik háromezerötszáz görög kalugyer, kiknek semmi más feladatuk, csak hogy lelküket előkészítsék a nagy útra, mely mindnyájunkra vár és elmerüljenek a vallás szent titkainak fürkészésében, iparkodjanak a szentek példáját követni, kik a világtól elvonultan e hegy barlangjaiban éltek és teljes lemondásban, a világgal való minden közösség megtagadásában igyekeztek lelküket megtisztítani az eredendő bűntől, mely mindnyájunkra nehezedik. Egy-egy szent életű remete körül, aki még a keresztényszámítás első évszázadaiban e kietlen, a tengerből kiemelkedő hegység Szikla odúiban igyekezett istennek tetsző életet folytatni, a követők és tanítványok egész tömege támadt, akik mindenben követték mesterük életét, cselekedeteit, úgy hogy lassanként a szent hegy benépesedett és ahol azelőtt csak pár kunyhó vagy barlang nyújtott menedéket vihar, hó, eső ellen, büszke templomok és hatalmas kolostorok keletkeztek. Míg eleinte csupa szegény ember menekült a szent hegyre, ahol menhelyet talált minden üldözés és sanyargatás elől, később a gazdagok és hatalmasok is felkeresték a földi béke ez idillikus helyét, hogy ott kipihenhessék hiúságos életük fáradalmait és új erőt gyűjtsenek későbbi élvezetekre vagy hogy a földi pompa, gazdagság és minden jóban tobzódás után rendbehozzák kimerült idegeiket. A modern világ szanatóriumainak szerepét akkoriban a kolostorok töltötték be és az akkori világ legnagyobb urai is szükséges érezték annak, hogy időről-időre visszavonuljanak egy ilyen kolostorba és eddigi zajos életük után pár napot vagy hónapot csendes szemlélődésben töltsenek el. A nagy Dusán cár, a győzelmes Simeon császár, de még a büszke Bizánc urai is felkeresték a szent hegyet, hogy itt elmélkedjenek minden hatalom és dicsőség hiúságos voltáról, ami nem akadályozta meg őket, hogy a szent hegyet elhagyva, újból fenékig ne ürítsék ki az élvezetek kelyhét és ne éreztessék hatalmukat mindenkivel, aki csak kezük ügyébe került. Főleg a bizánci császárok voltak a szent hegy állhatatos pártfogói. Hogyne, mikor engedetlen püspökeiket és kényelmetlen, főuraikat, családtagjaikat, testvéreiket, gyermekeiket, sőt magát őszentségét, az ökumeni patriarchát is ide küldhették hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lelki gyakorlatra. Megbecsülhetlen intézmény volt ez az Athosz-hegy, mert a császárok még jótéteményt is gyakoroltak azzal, akit ide küldöttek, hisz azzal az illető lelki üdvösségének tettek szolgálatot és igy a császárok nemcsak megnyugtathatták kényes lelkiismeretüket, hanem még érdemekre is tettek szert az orthodox egyház szemében. De ahogy egyre nagyobb állású és fényesebb születésű jámborok keresték fel a szent hegyet, az eleinte oly szűkös kolostorok, egyszerű kunyhók nem lehettek méltók az ő befogadásukra és így pompás paloták épültek, igazi csodái a bizánci építészeti művészetnek, melyekben a császár ő felsége is ellakhatott és a patriarcha ő szentsége oly templomban celebrálhatta a misét, mely nem igen maradt a Hagia-Szófia mögött. A szent hegy egyre gyarapodott kincsekben, kiváltságokban és adományokban és hogy az itt élő szent férfiak ne unatkozzanak, a kolostorokat ellátták gazdag könyvtárakkal, melyek még ma is a régi bizánci kéziratok valóságos kincsesbányái. A bizánci és a többi orthodox fejedelmek eme bőkezűsége és jámbor gondoskodása nem mentette meg ez országokat az összeomlástól és hogy a pogány török ne foglalja el a szent hegyet is. Csakhogy a pogány ezúttal is jobb volt hírénél és egy ujjal sem bántotta a szent hegy lakóit, nem fosztotta meg őket kiváltságaiktól s nem szentségtelenítette meg templomaikat. Megelégedett azzal, hogy a barátok évi adót fizettek és hogy uralma jeléül Dafnéban, a félsziget egyetlen kikötőjében, egy hivatalnokot és egy tucat katonát tartson, kiknek azonban tilos volt a falu határán túl menniük, nehogy lábuk megszentségtelenítse a szent hegyet. így éltek teljes egyetértésben és zavartalan összhangban teljes négyszázötven éven át a pogány török és a jámbor keresztény egymás mellett, anélkül, hogy e két ellentétes világ találkozása bármely kellemetlenséggel járt volna. A török kajmakám átvette az adót és vigyázott arra, hogy nőszemély ne tegye lábát a rábízott földre, egyebekben pedig nem törődött a barátok eme sajátságos köztársaságával, mely fenn r. hegytetőn élte a maga életét s tudomást sem vett a külvilágról, melynek harcai, hullámai, változásai messze kikerülték az athoszi szent hegyet. Itt minden a régi rendben, a régi hagyományok szerint ment, ahogy ezt az Athosz-hegy első szentjei megállapították. Az egyes kolostorok, melyek száma majdnem ötven, egészen függetlenek egymástól, csak az egész szerzetes-köztársaságot érintő ügyekben gyűlnek össze a priorok és határoznak közösen. Különben az egyes barátok alig érintkeznek egymással. A kolostorok szétszórva feküsznek az egész félszigeten, de a legtöbb, a legrégibbek és legelőkelőbbek Kargaisz-ben a félsziget déli részén vannak. Abban mind megegyeznek, hogy magasan, gyakran szinte megközelíthetlen meredek helyen feküsznek, de míg az egyik hatalmas épülettömb, büszke kathedrálissal, a másik szétszórt kunyhókból áll, középen egy alacsony kápolnával, hol egy szent sírja körül éneklik ájtatos zsolozsmáikat. Míg az egyik kolostor lakói sohasem hagyják el a zárdát és egész életüket a szent könyvekben való búvárkodással vagy csendes szemlélődéssel töltik el, a másik kolostor lakói egész nap künn vannak a szabadban, a földet művelik meg, pásztorkodnak, gyümölcsfáikat gondozzák vagy valami mesterséget folytatnak. Az athoszi köztársaság maga gondoskodik szükségleteiről Lehetőleg kerülik a külvilággal való érintkezést. A pénz fogalma itt ismeretlen, Kisfaludy Sándor, a „ kesergő — és a boldog szerelem“ klasszikus írója, bécsi gárlistáskodásának idejében gyakorta látogatta az udvari színházakat. A „szép szemű, sólyomfürtű“ magyar főnemesi házból eredő poéma-katona épen úgy otthon volt a kulisszák között, mint az előkelő szalonokban. Ez időtájban udvarolgatott Medina Máyának, Vigano balletmester bájos feleségének. Az akkori udvari színház príma ballerinájának. Akkor még életvidám, dalra, mulatozásra mindig kész legény volt Kisfaludy Sándor. Néni ismerte meg életének nagy szenvedélyét, mezőszegedi Szegedy Rozáliát, aki fölváltvaismertette meg vele a kesergő szerelem „dúló kínjait“ meg a boldog szerelem „égbe csapkodó lángadozását.“ Sümeg lankás szőlőhegyén nem kísérgette az „aranyos-hajú, kék szemű Rozit.“ Sem Vaucluse, „szikla-patakjával versenyt nem zokoga érette.“ Viganoné kedvéért még balfeszöveget is irt a nyalka testőr és pedig eredeti — olasz nyelven. Bohóskodott, tréfáit, mikor a híres diva konyhájában együtt főzték a mottót, a papagálg pedig vadul rikácsolta közbe: — Sandám• — Sandám. Az óra tette az akcentust a huncut, torkatollú madár, ahogy úrnőjétől, idegenszerű kiejtéssel hallotta ejteni a Kisfaludy uram keresztnevét. A kongresszusi Bécsben, a mulatságoknak ezen a boszorkányszombatján, Bigottini Emilia csavarta el minden nemzetbeli urak fejét: „úgy táncol, mintha énekelne. Csupa rythmus, csupa poézis“, — írja róla Varnhagen Ráhel, Goethe barátnője. — Razumovszky András, az orosz nagykövet, egy szereplése alkalmából vagyont érő brilliáns mellcsatot ajándékozott a „divina Emiliá“-nak. Poharakon, csészéken, dohány ka. Saáry Fám. A balest leginkább Olaszországban divatozott. Colombine, Pierrot, a pantomimák közismert, meglehetősen elkoptatott alakjai mind onnan keltek vándorútra. A Mediciek vidám, zajos udvarában táncos játékokkal mulattatták a főrangú urakat és hölgyeket. Itália után Franciaországban vert legmélyebb gyökeret Terpsidore könnyű gárdája. A roisoldi, XIV. Lajos, maga is táncolt balettet. Lully édes-bájos menüettéit enyhe lanyha szárnyon vitte a szellő, amikor Versailles kertjeire ezüstös fényt vetett a júniusi éjszakák méla holdvilágja. Érdekes, hogy régen elmúlt századokban hosszét roliban táncolták a balettet. Gamargo, a világhírű táncosnő, volt az első, aki a térden felüli kurta szoknyát divatba hozta. A magyarnak inkább melancholiára hajlik a kedélye. Nem is igen ment soha olyan jól a dolga, hogy sok kedve lett volna a bolondságra. Még a mulatsága is szomorú volt. Sírvavigadt legtöbbnyire. Török-tatárdúlás nehezen engedte fejlődni a kultúrát. A művészeteket. Piktorunk, szobrászunk nem igen akadt a XVIII. századig. Joculatoraink is csak a XVIII. század vége felé kezdtek rendszeresebb, szervesebb társaságokká tömörülni. Szomorú játékokat játszottak többnyire. Egy-két német vígjáték-fordítást. Operánk nem volt. Igaz, színházunk sem a saját országunk fővárosában. Operát, balettet csak Bécsben láttak dédapáink. Leginkább azok, akik gárdistáskodtak. VI. Károly, de különösen Mária Terézia vidám, mulatós férje, lotharingi Ferenc nagyon szerette a balettot. Az udvari színházban már a nagyasszony-király idejében rendes „táncos játékokat“ adtak elő. Novers, korának egyik leghíresebb balettmestere, igazgatta akkor Bécsben ezeket a táncos játékokat. Bessenyey György, az elegáns író-gárdista, többízben emlékezik erről a jeles coreográfusról ,,Eszterhásai vígasságok“ című könyvében „páratlanul dicső”-nek írja le „az általa producált Jánczos-játékokat.“ Az ,,eszterházai vígasságok“ akkor íródtak, amikor Esterházy Miklós gárdakapitány két hétig tartó mulatságokat rendezett eszterházai pazar pompával berendezett kastélyában. Láttak balettokat Parisban, Madridban, Pétervárott a kurir-szolgálatot teljesítő gárdisták is, így egy Doloviczényi nevű gárdista rokonaihoz írott levelében emlékezik egy pétervári balettról, amelyben „kétszáznál több tántzos lány tántzola. Oly káprázatos fény és világosítás volt a’ Színpadon a’ mikor bévonula a’ tündérkirályné, hoggy azt hittük, száz nap ragyog az égen . . Bernáth gárdista, aki Madridba járt mint kurír, naplójában ugyancsak emlékezik ott látott nagy ünnepélyekről s következőket írja: „Mint nálunk Bétsben avagy Pest-Budán, úgy emitten is vágynak állat-herzek. De sem bivalyok, sem farkasok nem produkáltalak, csak is bikák. Ez a bika-hetz, avagy corrida, amint a hispaniolok által neveztetik. De vagynak tánczos-játékok is. Ezekben sok szám nélkül való kurta-rokolyos nő-személly által adódnak elő andalító micska mellett szép néma játékdarabok.“ Mentől jobban fejlődött a kultúra a bécsi udvarnál, annál inkább kultiválták a táncosjátékokat. Voltak táncosjátékok, amelyek egy egész színházi estét töltöttek be, de leginkább dalművekbe szőtték be később a balettet. 85