Pesti Hírlap, 1913. május (35. évfolyam, 103-128. szám)
1913-05-21 / 119. szám
1913. május 21., szerda. Pesti Hírlap Emléktáblák. —Budavár bevételének hatvannegyedik évfordulójára. — Cigale, május 18. Messze a hazától, messze mindenkitől, egyedül járok a tenger partján, citromfák és babérlombok alatt. A tengerről hófehér, sárga, tarka vitorlák integetnek felém. Körülöttem illat, verőfény, az élet melege, apró lármája. Minden oly szép, kedves, oly távol a prózától. De távol az otthontól is, melynek gondolataim szólnak, a Kissvábhegy aljától, amely már bizonyára egészen zöldbe borult. Leülök egy padra s a tavalyi naplómban lapozgatok. Lássam csak, május 18. Ma egy éve hármasban rándultunk ki a Nagysvábhegyre. Felejthetetlen nap, mert egy illúzióm foszlott szét azon. Pedig nem bennünk volt a hiba, sem a tájékban. Mert ami szépet nyújthat a természet, mind megkaptuk. Bejártuk a hegy minden zegét zugát, regényes helyeit. Sokáig elnézelődtünk Budapest hatalmas panorámáján, változatos, a távolban már részleteket alig mutató épülettengerén, melynek előterében olyan büszkén áll a Várhegy, tornyaival és régi falaival. A múltba is visszaszálltunk. Jókai és Eötvös emlékezetén is eltűnődtünk. A Karthauzi-úton a nagy regény volt a beszéd tárgya. Eközben a Diana-útra jutottunk. A huszonötös számú villához érve, megállított minket az új kilátás, mely innen a szemünk elé tárult. Harmadik társunk, egy idős úr, egyszerre hozzám fordult. — Nézze csak meg jól ezt a kis villát a kertben, — s ezzel a huszonötös számú villára mutatott. Egy kis ókori görög templomhoz hasonlító, sárgára meszelt épületet láttam a lombok közt, oszlopos tornáccal, zöld zsalus ablakokkal. Olyan, mint a negyvenes években épült többi svábhegyi villa. Ennek azonban a homlokzatán, a háromszög közepén egy berozsdásodott, rég nem járó óra van. Előtte kavicsozott sétány, virágágyak, lejebb a lejtőn gyümölcsöskert. A tornácról zavartalan lehet a kilátás, főképen a budai várra. Egészben véve nyugalmas, barátságos hely, amelyen meglátszik a gazda jóléte és gondossága. Még nem jött el a nyaralás ideje, minden zárva, egy lelket sem látok, csak a villa mögött levő melléképületből hallok gyereksírást. — Micsoda villa ez, kié? — kérdeztem társunkat. A válaszból megtudtam, hogy az óra után általánosan Óravillának hívják, a negyvenes években egy pesti csokoládégyáros építette, mostan Bernáth Istvánnak, a közgazdasági írónak, a tulajdona. — Egész Budapesten nincs még egy villa, amelynek olyan nevezetessége volna, mint ennek, — mondotta társunk és egy pillanatra elhallgatott. Valami regényes történetet sejtettem. Társunk erre elmondotta, hogy mikor 1849. május elején Görgei Budavár ostromlásához fogott, először „A remetéhez“ címzett Városmajor utcai kocsmában volt a hadiszállása (Pár évvel ezelőtt a János-szanatórium épült a helyére.) Mikor Hentzi megtudta, hogy Görgei ott tartózkodik, elkezdte bombáztatni. Erre az egész hadiszállás felpakolt és a Zugligeti-útra hurcolkodott ki, a Szarvas-vendéglővel szemben levő Laszlovszky-villába, amely mostan a pesti angolkisasszonyoké. Ennek a kertjéből azonban nem volt elegendő kilátása és pár nap múlva a Svábhegyre költözött. Az Dravala volt a főhadiszállás tizenegy napig, az ostromharc végéig. Görgei itt adta ki a legfontosabb parancsait, innen alig mozdult ki, mindig a háromlábú távcső mögött ült. Itt látogatta meg Petőfi Sándor és Klapka tábornok, aki Petőfit egy ellene irányuló verse miatt börtönbe akarta csukatni, de Görgei közbenjárására simán intéződött el az ügy. Innen figyelte Görgei az utolsó támadást is és mikor meglátta, hogy a bástyákon a magyar zászló leng, lóra ült és a várba ment, katonáit üdvözölni. — Úgy ám, ez a villa sokat látott és hallott, — mondotta társunk. — Nagyon érdekes, — feleltem, — de nem hiszem, nem is lehetséges, hogy ez a villa lett volna az. Mert akkor már két emléktábla is volna rajta. A hadiszállásnak is, Petőfinek is . . .No, menjünk. Egy szó nem sok, annyi ellenvetést sem tettek. Hallgattak, megértettek. Mondom, felejthetetlen nap volt ez, mert egy illúzióm foszlott szét azon. Én mindig azt hittem, hogy mi magyarok egy kicsit túlzásba is megyünk az emléktáblákkal és a szobrokkal. Hiszen a budai vár tele van velük. Aki ott ötszáz évvel ezelőtt háztulajdonos volt, az már meg van örökítve. Érdem nem kell egyéb, csak adat hozzá. A dunaparti fürdők alapítóinak, a török basáknak is aranybetűkkel írták föl a neveit. De mi emlékeztet Hunyadi László kivégzésére, vagy azokra a helyekre, ahol török időkben és negyvenkilencben százával esett el a magyar ? Mikor ezt mondtam az uramnak, azt felelte, hogy ez csak onnan van, mert nálunk nincsen tervszerűség az emlékek felállításában, ezt egy országos bizottságnak kellene irányítania. Én meg azt mondom, hogy van tervszerűség, csakhogy az emlékek föl nem állításában van, vagy volt. Mert például miért nem tettek emléktáblát azokra a helyekre, ahol a hadiszállása volt Görgeinek? Mert azelőtt hazaárulónak tartották. Ma restellem leírni e szót, mert mindenki meg van győződve róla, hogy nem igaz és hogy Görgei a legnagyobb férfiak közt is nagy. Mostanában pedig azért nem gondolt senki az emléktáblákra, mert elvonta figyelmét a politika, a háború, meg a rettenetes pénzviszonyok. De tartozunk ezel az elégtétellel a még élőnek, aki már kilencvenhat esztendős, kétszer negyvennyolc esztendős. Amit a férfiak elmulasztottak, azt hozzuk helyre mi, nők. Mert csak mi tudunk igazán egy hibát jóvátenni, levezekelni, elfelejtetni. Ezért fordulok elsősorban a magyar asszonyokhoz és lányokhoz, női egyesületeinkhez, indítsanak gyűjtést legalább a három hadiszállás és Petőfi emléktábláira. Magam is fogok gyűjteni az itteni magyarok közt. Meg vagyok róla győződve, hogy felhívásomnak sikere lesz. Nem kell hozzá sok, hiszen összesen hat-nyolcszáz komából a négy emléktáblát, háromnégyezer koronából pedig már négy domborművet lehetne felállítani. Afelől is biztos vagyok, hogy az illető helyek tulajdonosai, a János-szanatórium, az Angolkisasszonyok és Bernáth Istvánék, valamint a Petőfi-Társaság is, rajta lesznek, hogy a terv megvalósuljon s ezel e helyek történelmi emlékének fenmaradását, örök időkre biztosítsák. Megírtam ezt haza, ahogy a szivem súgta. A szerkesztő úr talán hozzált még valamit. Vagy ne is írjon. Gyenge hangom talán átrezdül a meszszeségen s megerősödve a honi levegőn, elér honfitársaim szivéig is. És én tépem a babért, sok száz levelet tépek s rábízom a hazafujdogáló szellőre, terítse oda imádattal, ahol a hősök éltek és haltak. Aggházy Kamilné: házaséji álom. — Ah! ez már sok! . . . hangosan álmodni . . . Miről? kiről? . . . — Aaaaaaaah! — Nem mondanád meg? — Mit? — Hadd gyújtsam meg a lámpát . . . — Ah! az a piszok lámpa . . . mikor olyan jól aludtam. — Nem aludtál. Álmodtál. — Oltsd el. Aludni akarok. — Nem, ameddig magyarázatot nem adsz. Most rögtön. Kiről álmodtál? — Rólad. — Csak gúnyolódj . . . még csak ez hiányzik . . . — Ne döngesd, kérlek, a vánkost . . . nagyon kellemetlen . . . Aludjunk. — Nem addig, míg el nem mondtad . . . — Didó búsan sétált a trójai síkon . . . — Mit énekelsz? — Egy tizenkét lábas verset. — Csak tréfálj. Azt hiszed, a dolgot olyan simán csúsztatod át, mint a csipkéket a vámhatáron. — Semmit sem hiszek . . . aludni akarok . . . oltsd el a lámpát . . . — Hogy folytasd az álmod . . . — Ó, anyám, miért is szültél engemet.... — Nagyon szellemes ... de ne félj, átlátok kisded játékaidon . . . — Kérlek, könyörgöm, oltsd el . . . szerelmem, drágám . . . — Nem! — Akkor fölkelek és én oltom el . . . — Ha csak a lábad kinyújtod a takaró alól, úgy fogok ordítani, mintha gyilkolnál. Hadd szaladjanak össze a szomszédok. — Hát jó Fekve maradok. — A lámpa pedig egész éjjel égni fog. — Legyen. Két percnyi kínos csönd. A bútorok mintha lelket nyernének, hogy álmélkodjanak e két egymás mellett fekvő lény magatartása felett, akiknek hálószobáját ékesítik. — Ne gondold, hogy aludni fogsz . . . Mégis csak kierőszakolom a választ. — Hát jó. Ha ilyen módon elnyerem a vágyott pihenést. Kérdezz. Felelek. — Hazudni fogsz. — Kénytelen leszek. Azzal vádolsz, hogy hangosan álmodtam. Miután semmit sem álmodtam, a fantáziám segítségét kell igénybevennem. — Utálatos vagy! — Volt idő, mikor másként vélekedtél felőlem. De jó! Hadd elégedjek meg a múlt emlékeivel. — Ó, ne gondold, hogy féltékenység beszéltet. Egyszerűen erkölcsi aggályaim ... de, persze, ilyesmi megértéséhez gyöngédebb lélekkel kellene bírnod . . . Nem hiába figyelmeztettek, mikor még nem lett volna késő . . . — Visszaélsz vétkes türelmemmel. — Ó, hagyjuk a frázisokat . . . nevetségesek . . . — No, nekem csöpp kedvem sincs a nevetéshez. — No lám . . . már fenyegetsz! . . . Engem! . . . Úgy látszik, rosszul ismersz tíz évi házasság után. — Hagyj már békén, no! — Most következik a gorombaság! Kitűnő nevelésre vall! Csak hallgass . . . színlelt közömbösségeddel el nem ámitasz . . . — Juj, csak legalább valami hirtelen fogfájást éreznél . . . — Áldott szív . . . hiába fúrod a füled a párnába, föléd hajolok, s mégis hallod a szavam ... — Dante, mikor a poklot lefestő . . . — Figyelmeztetlek, ha eloltod a lámpát, ordítok és újra felgyújtom — Egy lámpa eloltásához sincs jogom az otthonomban? — Nincs. — Hát jó! Kérdezz. Felelek. — Hiszen mondtad, hogy hazudni fogsz. — Nem fogok hazudni. Összeesem az álmosságtól. Az égre kérlek, kérdezz, hadd feleljek, és fejezzük be. Kérdezz és ne gonoszkodj... — Nem mindenki tart gonosznak. — Kérdezz! — Kérdezz! Kérdezz! Már egyebet sem tudsz. Mielőtt kérdeznélek, előbb a sértegetéseiddel végzek. — Kérdezz, vagy aludjunk. Tudod, hogy te még a jó Isten türelmét is próbára tennéd? Még az angyalokat is kifárasztanád! — Jó, hát kérdezlek . . . Térjünk vissza kiinduló pontunkhoz . . . Jaj, milyen szívdobogást kaptam egyszerre . . . Persze, ezzel te nem törődsz . . . — Ha, alszol, nem érzed . . . Aludjunk. — Inkább meghalok, semmint engedjek . . . — Micsoda egy lény . . . — Lény vagy te magad . . .Nem elég, hogy szenvedek, még sértegetsz . . . — Azzal csak nem sértettelek meg, hogy azt mondtam: — lény! — Ne kezdj új jelenetet. Elég volt az első . . . — Az elsőt te akartad. Én aludtam . . . — Nem aludtál, álmodtál, most kérdezlek .. . — Csak kérdezz! Rajta! — Majd ha nekem tetszik! Ne parancsol ___________________33