Pesti Hírlap, 1913. július (35. évfolyam, 167-180. szám)
1913-07-16 / 167. szám
Lapunk a magyar királyi államvasutak pályaudvarain nem kapható, mert árusítását a Lukács-kormány törvény és jog ellenére megtiltotta. A leglesújtóbb kritika. Egy tekintélyes berlini újság azt a hírt röpíti világgá, hogy hötzendorfi Conrad, hadseregünk vezérkari főnöke, lemondott. Néhány nap előtt egy másik, nem kevésbbé jóhírű berlini lap gróf Berchtold külügyminiszterünknek közeli bukásáról közölt beavatott információt. Mind a két hírt természetesen cáfolni igyekeznek Bécsből, de semmiféle cáfolattal le nem mosható az, hogy az osztrák-magyar monarchiával szövetséges Németország sajtója, tehát az igazi, bár nem hivatalos német közvélemény hivatott szószólója: diplomáciánk és vezérkarunk főnökeit újabban szokatlan buzgalommal meneszti. A bécsi cáfolatok s azok is csak ideig-óráig, ellene mondhatnak a berlini hírek jólértesültségének, cáfolhatják Berchtold és Conrad közeli bukásának tényét; de nem cáfolhatják, nem takarhatják el magát azt a tényt, hogy a német sajtó tudni véli az ő közeli bukásukat, ami kettőt jelent: jelenti a német sajtó, a német külpolitikai és katonai közhangulat kritikáját Berchtoldról és Conradról s jelenti ugyancsak e közhangulat el nem leplezhető óhaját, az ő mennél gyorsabb távozásuk irányában. Hogy kritikáról és óhajról van szó, azt mutatja az a megokolás is, amivel a berlini sajtó Berchtold és Conrad bukását motiválja. Berchtoldról minden szépítés nélkül megállapítják, hogy állása a balkáni válság s különösen Romániának a balkáni válság legújabb fázisában tanúsított magatartása miatt megrendült, illetőleg, hogy Berchtold helyzetét különösen e legutóbbi kudarca tette teljesen tarthatatlanná. Conrad távozásának okát pedig abban keresik Berlinben, hogy vezérkari főnökünk felfogása szerint, melyet azonban nem honoráltak, a balkáni egyensúlyt csak úgy lehet helyreállítani, ha a monarchia bevonul a szandzsákba. A német sajtó tehát Conrad távozásának nem katonai, hanem politikai okát adja, mikor az osztrák-magyar külpolitika intézőjével, a diplomáciával, szembeállítja a politizáló katonát, ami a kapkodásnak, a hatáskörök összezagyválásának, a teljes fejetlenségnek olyan fokát mutatja a monarchiában, hogy ennél lesújtóbb kritikát még a monarchia ellenségei sem mondhattak volna róla. És a berlini sajtó híreiben épen az a legszomorúbb, hogy nem ellenségünk, hanem szövetségestársunk mondja rólunk ezt a lesújtó kritikát. És még szomorúbb, hogy ez a lesújtó kritika nem csupán a mi diplomáciánk és hadvezetőségünk jelenlegi főnökeinek személyéhez van kapcsolva, hanem magához a rendszerhez, magát az egész hagyományos osztrák diplomáciát állítja pellengérre. Mert milyen diplomácia lehet az, melynek dolgába a vezérkari főnök beleszól, hogyan állhatnak ebben a monarchiában a viszonyok, ha a balkáni egyensúly kérdését a vezérkari főnök akarja elintézni úgy, hogy a monarchiát be akarja vonultatni a szandzsákba?! S be akarja vonultatni most, mikor már csak egy világháború árán tehetné meg ezt a lépést s melyek ha meg akart volna tenni, a balkáni háború kezdetén kellett volna megtennie, sőt, melyet három év előtt meg sem kellett volna tennie: ha Bosznia annexiója idején nem vonultunk volna ki önként a szandzsákból, akkor most a harcias Conradnak eszébe se juthatna, hogy oda ismét bevonuljunk. S ha Conradnak akkor nem jutott eszébe, hogy protestáljon a kivonulás ellen, vagy eszébe jutott, de épen úgy hiába protestált ellene, mint amilyen hiába proponálta most a bevonulást, akkor a monarchia szandzsákra való igénye elejtésének nyilván hatalmasabb okai voltak akkor és vannak má s ez okok közt talán nem legutolsó az, hogy Németország Bosznia annexiójában csak épen a novibazári szandzsák határáig volt hajlandó oly tüntetően mellénk állani. A monarchiával szövetséges német birodalom sajtója tehát nyíltan beszél arról, hogy a monarchia diplomáciája és hadvezetősége között diszharmónia tombol s hogy ez a megállapítás ma a szövetséges részéről mit jelent, azt a kínálkozó bolgár analógia példázza. Hogyan lehet ott nemzetközi súlyról beszélni, ahol a külpolitika vezetőjére egyik kudarc a másik után zúdul, ahol a külpolitika vezetőjét és a vezérkari főnököt egyformán az a csapás éri, hogy katonai szövetségese a legsúlyosabb pillanatokban átpártol a monarchia legnagyobb ellenségéhez. Romániának Oroszországhoz való a közeledése, ez a legszörnyűbb kudarc, egyformán kellett, hogy érintse Berchtoldot és Conradot, sőt tán még inkább az utóbbit, akinek tüntető bukaresti útjára még emlékezhetünk. S ha a kudarcok láncolatában most egymást rülöm, szörnyű féléssel, mint megjavult bűntevő a börtönt, mint halálos betegségből fölépült a kórház táját. De hát megjavultam? Fölépültem? . . . Nem egészen bizonyos! Erős a lelkem, ur, hangulatok és meleg esték ellágyulása fölött. De jöhet egy perc forgószele, ami nála is erősebb és mindent elfúj és mindent felkavar. Mi lesz majd akkor? Ismerős helyen járok, majd kiszakad a szívem. Mintha egy eleven, véres, üszkös seb volna, amelyikről leválott a kötés. Hát mégis? . . . Még most is? Hát lehet, hogy itt, ahol maga az élet is rövid és hűtlenül elmúló, ilyen sokáig tartson egy semmiség, egy álom? . . . Hát él és van és nem csupán mese az a nagy, egyetlen szerelem, amely után jöhet kijózanulás, alku, nyugalom, de újabb szerelem vagy tökéletes feledés soha. Egyszerre irigység fog el. Lám, ezek a nyugodt, derül, kitáplált nyárspolgárok nem élik át ezt a szenvedést! És nyomban rá szánalmat érzek: igen, de ezek a derék nyárspolgárok nem ismerik ennek az érzésnek a gyönyörűségét sem! . . . Egy utcasarok, ahol bucsúzkodtunk néha selymes kézszorítással, hosszú nézéssel, az újralátás ígéretével. Egy kirakat, ahol sokszor megálltunk és nem láttunk a hamvas szamócából, ingizgató cseresznyéből egyetlen szemecskét se. A járdának egy elkeskenyülése, ahol a karjaink összesurlódtak . . . Jaj, hogy annyi sokat kibír az ember! Közeledem a házhoz, amelyik a réti időben otthonom volt. Most már határozottan rámtipor a láz, a libabőr apró dombjai szántják a testem, gyors ütemben forog fölöttem az Láz. Irta: ALBA NEVIS. Azon az alkonyaton már erősen gyötört a láz. A fogaim összeverődtek és a fantáziám a szürkeséget szivárványszínű szószszal öntötte le. Vers- és novella-témák születtek agyamban szokatlan szaporasággal és olyan alkotóhevület vett rajtam erőt, aminől sokan és sokszor csak az absynth, vagy cointreau jóvoltából érnek meg. Egyesegyedül voltam otthon, az ablak — mint májusban illik — nyitva. Egy ideig azzal mulattam, hogy letekintettem az utcára. A villanygyár kapuja tárva, szénnel rogyásig terhelt szekerek mennek-jönnek rajta, embertelen kocsisok ütik, hajszolják a megfeszült, reszkető ia állatokat. A lovak tehetetlenül vergődnek, szegény patájuk ide-oda kattog a kövezeten, meg-megrántják a hámot, hiába! Most leszáll az ember és oldalról, az ostor nyelével végigpattint a ló szügyén, egy rándizás, nyögnek a kerekek, verejtékkel fogódzó, hosszú nyálcérna nyúlik el az állati szájból és rettenetes erőlködések, lihegés közben megmozdul a szekér, a lelkemben pedig egy nagyon emberi elhatározás, hogy szólok valakinek, akinek kellő hatalma és lelke van és megvédné a szerencsétlen, panasztól is eltiltott párákat! Mikor e nyomorúságba belefáradok, egyszerre csak a szerelmet látom meg: a falhoz lapulva, fiatal mozgású testeket, amint kettesével mennek és eszükbe nem jutna fölpillantani hozzám, szegény magánoshoz, egy derítő percre. Sötétebb is lett és valahogy kellemetlen a zöld falak hideg ölelése. Borzongok és irtózó szemmel nézek körül, így egyedül lenni mégis nagyon rossz dolog; kint már égnek az utcalámpák s az emberek olyan nyílt tüdővel és nevetve járnak, mintha minden percben valami nagy gyönyörűséget akarnának magukba szívni. A kalap egy pillanat alatt a fejemen lemegyek, de a lépcsőn úgy érezem, mintha fáznék, ravaszak még a tavaszi esték, jó lesz valami kabát. Viszszafordulok, a garderobfal akasztóit sorra végigtapogatom, lüszter a felsőm, érdes fogású, bizonyos, hogy sötétben is ráakadok. Nincs, Ejnye de furcsa ... No mindegy, jó lesz most akármi is. Magamra akasztom találomra az édesanyám selyemkabátját, ez úgyis szebb, mint az enyém, fekete és több meleget is ad. De olyan nyugtalan vagyok, olyan különös érzés fog el. Mintha egy szigeten volnék, elkülönítve minden embertől, és magam élnék, magam szenvednék csak, olyan roppantul bús életet és olyan mérhetetlen nagy szenvedést, amilyenről ezeknek fogalmuk sem lehet. Jó lenne megállni és belemeredni szemmel-lélekkel az éjszakai messzeségbe; jó lenne egy kis szemérmetlen, meztelen sírással könnyíteni a lelkem elbirhatatlan súlyán. Hát lehet? Szabad? . . .. Hiszen mindjárt összecsődülnének körültem és bizton kinevetnének, de a legjobb esetben azt mondanák rám: bolond. Nem, az élet az embernek minden szép és igaz érzését agyon nyomorítja, tönkreszabályozza, akárcsak a fűző a leggyönyörűbb asszonyi testet. Visz az áradat, az emberek sodrása . . . dehogy, hazugság. A vágyam, — az egyedüli, az örökkéval, — viszen vissza, nyílegyenesen vissza a tegnapi életem, a tegnapi utcám felé . . . Egy esztendeje nem jártam erre, egy esztendeje ke A Pesti Hírlap mai száma 40 oldaL yf' Budapest, 1913. XXXV. évfolyam, 167. (12.097.) szám, Szerda, július 10. , ELŐFIZETÉSI ÁRAK: SZERKESZTŐSÉG: ^ | jj^ ||^j^ 73.' Az apró hirdetésekTM vonatkozó • T^l^fon ^6 40. •»*** klví“'“ Rúnáén nap.