Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 181-194. szám)

1913-08-03 / 183. szám

­ nagyszerűségével egy klasszikus hadér hatását kel­tik, várják a jelszót, a kor intő szavát . . . Ilyen pillanatokban megkérdezi az ember — ha mástól nem, saját magától — hogy mi is az a történelem. Erre a kérdésre nem olyan könnyű­ felelni, mint amilyennek látszik. Legelőször azt mondaná az ember — és ez, mondják ma még a legtöbben — hogy a történelem kisebb társadalmi csoportok, nemzetek, vagy az egész emberiség életének „tudo­mánya“. Csakhogy mikor ez így megvan, elébe áll néhány germán bácsi és azt mondja: Nem, fiam, a történelem nem tudomány, hanem csak „tudás“, hiszen nincsenek olyan tényei, amelyek — bár in­dító rugóit, tehát szabályait ismered — tetszés szerint megismételhetők volnának. A tudomány pe­dig az, hogy valamit megismételhess, ha az jónak látszik. Mert nézd csak — folytatják — a francia forradalom sok embert tett szabaddá, sok szép gondolatot valóvá. Nos, ha ez így hasznos volt, csináld meg még egyszer. Vedd csak elő a kísérleti szereket, egy conventet, guillotinet, a régi Temple­­hez vagy Coneiergeriehez hasonlóan megépített börtönöket, egy hajporos bácsit, olyan Robespierre vagy Danton-félét, egy Lajost, nevezz ki valakit Samson mesterré és Simon vargává és hogy az egész együtt legyen, menj el Párisba, és csináld meg a forradalmat. Tis megteszed, úgy elhiszem, hogy a történelem tudomány. Mert nézd csak, ne­kem nem is kell ilyen so­k tényező, nem ie kell ennyi kísérleti szer, mégis megcsinálom az én vegyi kísérletemet, mégis megmondom, mikor lesz napfogyatkozás­ és mégis átrepülöm a Föl­dközi - tengert. Nos, ha ezek alapján elfogadjuk a tudomány azon meghatározását, hogy az nem egyéb, mint egyes tapasztalati tényekből levezetett szabályok által hasonló eseteket létrehozni, akkor tényleg ki kell törölnünk szótárunkból a történelem fogalmá­nak mint tudománynak elismerését és helyettesíte­­nünk kell a „tudás“ szóval. I ha pedig Klió és történészeink hivatalos tiltakozása dacára meg is tesszük ezt, a történelem a „tudás“ jelzővel épen oly keveset fog veszíteni értékéből, mint amilyen keveset nyer azzal, ha „tu­dománynak“ becézgetjük. Mert — és ez az igazi definíció — „egy iszonyú és végtelen tragédia az emberi történelem“ mondja Carlyle, a leglátnokibb történetíró — és ezzel el is intéz minden vitát a „­tudomány“ és „tudás“ fogalmai körül és ha netu is akadémiai köntösbe burkolva, mégis olyan meghatározást ad, melynél szabatolatokat mondani nem lehet, s me­lyen vitatkozni is lehetetlen. Mert nem tudományos társaság, hanem maga a történelem, ez az izzó színjáték tanította meg Carlylét e meghatározásra, a legtökéletesebbre, me­lyet vajaiba mondtak. Ha ugyanis megnézzük kicsinyek és nagyok irtózatos tülekedését, egyesek fölemelkedését,­­ azon harcokat, melyeket a szent önérdek vívott, majd az embernek az anyaggal és elemekkel való küzdelmét, egyes és ritka kiváltságosak hasztalan erői eszi tettét, renaissanceok keletkezését és csődjét, lángbelükkel látjuk kiírva az előbbi tételt a kinyi­tott élet lapjain. És nem véletlen, hogy épen Carlyle mondja ezt, a sokáig észre nem vett, sokáig megvetett skót paraszt, akinek elvonultságában épen elég alkalma volt kikeresni, megtalálni és kifejezni azt, amit — mint az emberiségnek fontos tudtuladandókat — évszázadok hordottak egybe. „Csak a tragédia és nem más a történelem, mert gyorsan épít, hogy­ gyorsan rombolhasson. Egyszer tündérvárat építtet fel egy-egy lánglelkű apostollal, egy Buddhával, Mózessel, Krisztussal, Mohamed­del vagy Kálvinnal, majd amidőn a mű kész, cir­kuszokat, inquiziciókat, keresztes hadjáratokat és Szent Bertalan-éjeket rendez. Tragédia a történe­lem, mert folyamán mindig hallod ismeretlen mil­­liárdok egyhangú siri lépteit, mely olyan, mint a katakombán végigmenő gyászmenet üteme és e me­netből tompa, érthetetlen zúgás hallatszik­ fel: az Ember gyászdala, aki a többiekkel együtt tart egy kapu felé, melyen ott ékeskedik a bántóan érthető felírás: Lasciate ogni speranza. Tragédia a történelem. Jegyezd meg jól óh Ember, aki élez és lelked forrong ama gondola­toktól áthatottam, melyek a ma láthatárán vannak. De azt is jegyezd meg, hogy a legnagyobb tragédia mégis azért, iszonyú és gúnyolódó, mivel a ké­sőbbi korok embere a maga kényelmes távolságából nem fogja értékelni a Te lelked forrongását. Te küz­­desz és küzdelmed gyümölcseit legjobban ő élvezi, ő, ki kényesen hátradőlve zsöllyéjében — más szó­rakozás hiányában — előveszi napjaid történetét és közönynyel vagy gúnyosan tekint végig harcaidon — mint Te tekintesz most az alkimistára — s neveti azon óriási erőfeszítésedet, mely minden energiá­dat fölemésztette. Hidd el, hogy mindenben ez a legtragikusabb és legiszonyúbb, óh Ember, ki a sö­tét Orcus felé sietsz ... Révész Jenő. A „matteawalli a fogoly anyja. — Mrs V. Thaw tragédiája. — Néhány évvel ezelőtt két világrész óriási szen­zációjává fejlődött az a newyorki hír, hogy Harry V. Thaw milliomos agyonlőtte Stanford White épí­tészt. A gyilkosság Thaw felesége, a ragyogó szép­ségű Evelina Nesbit, miatt történt egy este, a Ma­­dison­ Squares Garden Theatre előadása közben. Hogy azelőtt ki volt a szép Evelina, ez úgy­szólván minden újságolvasó ember előtt ismere­tes .. . Egy karcsú növésű, gyermekarcú grácia, aki a legsötétebb, bűnös nyomorúságból emelkedett a milliókig. Szédületes karrierjét a newyorki festő­akadémián kezdte, amidőn is mint modell, aktot állt az ifjú művésznövendékeknek. Tizenhat esztendős korában azonban egy könnyed, elegáns mosolylyal búcsút intett a vézna finomság a mesteriskolának s felcsapott kam­eraleán­ynak, egyik amerikai operette­­színháznál. Itt aztán felragyogott az egykori modell szerencsecsillaga, mert a színpad hátsó quadrillében is észrevette csillogó szemeit Stanford White, ez az előkelő, művelt gazdag és javakorabeli úr, akinek megtetszett a halovány arcú, szőke miss. A démoni szépségű, de szegény Evelina gazdag lett egyszer­re . . . Fényes toilettekkel, ragyogó ékszerekkel, csengő aranyakkal bőven ellátta White, majd el­küldte őt Parisba­ művészi táncot tanulni. A köny­­nyelmű, zajos világváros óriási forgatagában a gyö­nyörű leányt összehozta a sors egy valódi amerikai úrral, aki csekély tizenöt milliócskával volt gazda­gabb Stanford Whiténél és Evelin Nesbit gondolt egyet: barátnője lett a milliomos Harry Thawnak, aki később feleségül is vette az okos és ravasz szép­séget. Az amerikai jóizlésű társaságok nem kis el­­szörnyüködéssel vették tudomásul a szenzációs ese­tet és a kicsi, törékeny finomságú Evelinának sok társadalmi viszálykodással, förtelmes pletykákkal, családi erőszakossággal kellett szembeszállnia, de ő csodálatos kitartással legyőzte minden ellen­felét . . . Boldogságát csak egyetlenegy árny zavar­ta meg: a Stanford White elegáns alakja, aki ott motoszkált folyton szerelmes férje gondolatai­ban . . . Harry Thaw napról-napra féltékenyebb lett a feleségére s féltékenységével növekedett lángoló szerelme is ... Az okos, számító asszony csakhamar észre vette ezt , hogy azóta ezer veszélylyel fe­nyegetett, eszes csalafintasággal felépített karrierje ne dőljön romba, még szította is amúgy is hiperesz­­tériás férje féltékenységét. E ravasz számítás pecsételte meg a két millio­mos sorsát, mert mind a ketten áldozatai lettek az aranyhajú démonnak . . . Harry Thawot az őrületbe hajtotta féltékenysége s egy este, midőn a Garden Theatre előadásán megpillantotta a mit sem sejtő Whittét, nyugodtan felkelt a helyéről és egy köny­­nyed mozdulattal agyonlőtte az ártatlan „riválist.“ A Madison­ Squares Garden Theatre véres ese­te két halottal zárult: az egyik a megölt Stanford White, a másik a szerencsétlen Harry Thaw, aki ez­zel az egyetlen és másra irányzott revolvergolyóval a saját maga erkölcsi életét is kioltotta. Két végtár­­gyalás gyötrelmes elszenvedése után,­­ családja be­folyására, csakhogy megmentsék őt a villamosszék borzalmától, becsukták a szerencsétlen Harry Tha­wot a monumentális Matteawannak, a tébolyodott rabok fogházának egyik szomorú cellájába . . . Négy fájdalmas, szívsz­aggató esztendő múlt el azóta s most egy Budapestre jött érdekes asz­­szony, a Harry Thaw özvegy édesanyjának egyik barátnője, szomorú dolgokat beszélt el a véres tra­gédia hősnőjéről és életbenmaradt áldozatairól . . . Mert az ezüsthajú, özvegy Mrs Thaw, még min­dig nem adta fel reszkető anyai szívének egyet­len reményét. Mindenáron ki akarja szabadítani szerencsétlen fiát az élőhalottak otthonából s még az elúszott milliókat sem sajnálja, amelyek észre­vétlen könnyedséggel rámentek a nagy pörre,­ az orvosszakértőők és védők horribilis tiszteletdijaira. Végül newyorki palotáját is eladta s vagyonának megmaradt roncsain egy kis házat vett a Mattea­­wan mellett, hogy közelebb lehessen jóhoz . . . Az­óta buskomor lett, senkivel sem érintkezik s ha ro­konok jönnek, előlük is elzárkózik ... Most pedig Newyork előkelő társadalma a Thaw-család tragédiájának újabb szomorú szenzá­ciójáról suttog. A búskomor anya, Mr. W. Thaw beleőrült a szerencsétlen Harry tragédiájába . . . Immár minden véres fáradozása meddőnek bizo­nyult őrültté nyilvánított fia megszabadítására s a megtépett lelkű öreg asszony rideg vigasztalan­ságában meghibbant an­úggal őrzi a monumentális Matteawant kicsinyke házikójában . . . Az élőhalott özvegye pedig a szép Evelina? Már röviden megírták múltkoriban a lapok . . . Londonból — ahová az előkelő nemyorki társaság száműzte őt — ismét visszatért hazájába, ahol a legbotrányosabb életet éli. Színházakban, cirku­szokban, dalcsarnokokban látni sűrűn őt, hol mind­annyiszor körül van véve egész sereg züllött Al­fonzétól. Romlott lelkében nem fakad meleg sze­retet még ma sem a matteawani fogoly iránt, so­hasem tudakozódik szerencsétlen férje felől, aki immár lemondott teljesen a szabadulás reményéről. Evelin Nesbit Thaw vigan éli a világát s pazarul szórja a dollárokat, mert van miből . . . Ravasz kis feje értette a módját, hogy miképen kell hatal­mas apanage-zsal tönkretenni a Thaw-milliókat, hogy továbbra is gond nélkül folytassa a könnyel­mű, ledér életét ... És mialatt a sápadt arcú, finom grác­iájú modellből lett milliomosnő kacagva dőzsöl szeretőivel, addig egy fehérhajú, szomorú, összeesett testű, de valamikor nemes tartású mil­liomos asszony, tébolyodottan, teljesen szegényen rója az utat naponkint házikójától a hatalmas Mat­­tenwanig, hogy könnyes szemekkel fel-feltekint­hessen egy vasrácsos ablak szomorú tábláira . . . K. L. 1913. augusztus 3., vasárnap. Pesti hírlap 39 A tanitóképeznék államosítása. 1. Gróf Tisza Istvánnak még hátralevő sze­replését azzal is indokolják, hogy a közigazgatás államosításáról szóló törvényt meg akarja csi­nálni. Ezt a törvényt egyelőre oda redukálják, hogy elsősorban is a jegyzőket fogják államosí­tani. A többiről még egész világosan nem mernek beszélni. A dolog meglehetősen átlátszó. A vár­megyét Bécsben gyűlölik s ott szeretnék a nya­kát kitekerni. A jegyzőkre meg a munkapártnak volna szüksége. Ha a jegyzők meg lesznek álla­mosítva, akkor egy sikerült választás után szán­tani lehet Bécsnek a választott vármegyei alispá­nok fejét is. Ebben a dologban az a jellemző, hogy Tisza István és gárdája egyáltalán nem va­lami kultur irányzatú fejlődést várnak az új vá­lasztási rendszertől és nem a messze jövőben gondolják annak érvényesülését, hanem most, a közel­jövőben remélik bekövetkezni annak hatá­sát. Ez okból nem is arra törekednek, hogy a közművelődés eszközeit igyekezzenek megjavíta­ni s a magyarság kulturális erejét ezáltal emelni, hanem ehelyett a rendőrhatóságokat igyekeznek hatalmukba keríteni. A főszolgabíró, miként egy pest megyei újabban is felmerült eset bizonyítja, úgyis a kormány kezében van. A jegyző és a fő­szolgabíró Tiszáék reménykedése szerint meg fogják oldani azt a nagy problémát, amit a nem­zeti munkapárt olyan fontosnak tart, hogy őket újból megválasszák. Hogy lesz, mint lesz ez a pillanatnyi kérdés megoldva, erről egyelőre ne beszéljünk. Mivel a múlt választást Tiszáék túl­ságosan elsózták, aligha fog hasonló választás­ból a magyar nép még egyszer kanalazni. Itt minden reménynek, minden álmodozásnak ad­junk helyet. Elvégre a remény is valami a hal­doklónak.

Next