Pesti Hírlap, 1913. augusztus (35. évfolyam, 181-194. szám)
1913-08-03 / 183. szám
nagyszerűségével egy klasszikus hadér hatását keltik, várják a jelszót, a kor intő szavát . . . Ilyen pillanatokban megkérdezi az ember — ha mástól nem, saját magától — hogy mi is az a történelem. Erre a kérdésre nem olyan könnyű felelni, mint amilyennek látszik. Legelőször azt mondaná az ember — és ez, mondják ma még a legtöbben — hogy a történelem kisebb társadalmi csoportok, nemzetek, vagy az egész emberiség életének „tudománya“. Csakhogy mikor ez így megvan, elébe áll néhány germán bácsi és azt mondja: Nem, fiam, a történelem nem tudomány, hanem csak „tudás“, hiszen nincsenek olyan tényei, amelyek — bár indító rugóit, tehát szabályait ismered — tetszés szerint megismételhetők volnának. A tudomány pedig az, hogy valamit megismételhess, ha az jónak látszik. Mert nézd csak — folytatják — a francia forradalom sok embert tett szabaddá, sok szép gondolatot valóvá. Nos, ha ez így hasznos volt, csináld meg még egyszer. Vedd csak elő a kísérleti szereket, egy conventet, guillotinet, a régi Templehez vagy Coneiergeriehez hasonlóan megépített börtönöket, egy hajporos bácsit, olyan Robespierre vagy Danton-félét, egy Lajost, nevezz ki valakit Samson mesterré és Simon vargává és hogy az egész együtt legyen, menj el Párisba, és csináld meg a forradalmat. Tis megteszed, úgy elhiszem, hogy a történelem tudomány. Mert nézd csak, nekem nem is kell ilyen sok tényező, nem ie kell ennyi kísérleti szer, mégis megcsinálom az én vegyi kísérletemet, mégis megmondom, mikor lesz napfogyatkozás és mégis átrepülöm a Földközi - tengert. Nos, ha ezek alapján elfogadjuk a tudomány azon meghatározását, hogy az nem egyéb, mint egyes tapasztalati tényekből levezetett szabályok által hasonló eseteket létrehozni, akkor tényleg ki kell törölnünk szótárunkból a történelem fogalmának mint tudománynak elismerését és helyettesítenünk kell a „tudás“ szóval. I ha pedig Klió és történészeink hivatalos tiltakozása dacára meg is tesszük ezt, a történelem a „tudás“ jelzővel épen oly keveset fog veszíteni értékéből, mint amilyen keveset nyer azzal, ha „tudománynak“ becézgetjük. Mert — és ez az igazi definíció — „egy iszonyú és végtelen tragédia az emberi történelem“ mondja Carlyle, a leglátnokibb történetíró — és ezzel el is intéz minden vitát a „tudomány“ és „tudás“ fogalmai körül és ha netu is akadémiai köntösbe burkolva, mégis olyan meghatározást ad, melynél szabatolatokat mondani nem lehet, s melyen vitatkozni is lehetetlen. Mert nem tudományos társaság, hanem maga a történelem, ez az izzó színjáték tanította meg Carlylét e meghatározásra, a legtökéletesebbre, melyet vajaiba mondtak. Ha ugyanis megnézzük kicsinyek és nagyok irtózatos tülekedését, egyesek fölemelkedését, azon harcokat, melyeket a szent önérdek vívott, majd az embernek az anyaggal és elemekkel való küzdelmét, egyes és ritka kiváltságosak hasztalan erői eszi tettét, renaissanceok keletkezését és csődjét, lángbelükkel látjuk kiírva az előbbi tételt a kinyitott élet lapjain. És nem véletlen, hogy épen Carlyle mondja ezt, a sokáig észre nem vett, sokáig megvetett skót paraszt, akinek elvonultságában épen elég alkalma volt kikeresni, megtalálni és kifejezni azt, amit — mint az emberiségnek fontos tudtuladandókat — évszázadok hordottak egybe. „Csak a tragédia és nem más a történelem, mert gyorsan épít, hogy gyorsan rombolhasson. Egyszer tündérvárat építtet fel egy-egy lánglelkű apostollal, egy Buddhával, Mózessel, Krisztussal, Mohameddel vagy Kálvinnal, majd amidőn a mű kész, cirkuszokat, inquiziciókat, keresztes hadjáratokat és Szent Bertalan-éjeket rendez. Tragédia a történelem, mert folyamán mindig hallod ismeretlen milliárdok egyhangú siri lépteit, mely olyan, mint a katakombán végigmenő gyászmenet üteme és e menetből tompa, érthetetlen zúgás hallatszik fel: az Ember gyászdala, aki a többiekkel együtt tart egy kapu felé, melyen ott ékeskedik a bántóan érthető felírás: Lasciate ogni speranza. Tragédia a történelem. Jegyezd meg jól óh Ember, aki élez és lelked forrong ama gondolatoktól áthatottam, melyek a ma láthatárán vannak. De azt is jegyezd meg, hogy a legnagyobb tragédia mégis azért, iszonyú és gúnyolódó, mivel a későbbi korok embere a maga kényelmes távolságából nem fogja értékelni a Te lelked forrongását. Te küzdesz és küzdelmed gyümölcseit legjobban ő élvezi, ő, ki kényesen hátradőlve zsöllyéjében — más szórakozás hiányában — előveszi napjaid történetét és közönynyel vagy gúnyosan tekint végig harcaidon — mint Te tekintesz most az alkimistára — s neveti azon óriási erőfeszítésedet, mely minden energiádat fölemésztette. Hidd el, hogy mindenben ez a legtragikusabb és legiszonyúbb, óh Ember, ki a sötét Orcus felé sietsz ... Révész Jenő. A „matteawalli a fogoly anyja. — Mrs V. Thaw tragédiája. — Néhány évvel ezelőtt két világrész óriási szenzációjává fejlődött az a newyorki hír, hogy Harry V. Thaw milliomos agyonlőtte Stanford White építészt. A gyilkosság Thaw felesége, a ragyogó szépségű Evelina Nesbit, miatt történt egy este, a Madison Squares Garden Theatre előadása közben. Hogy azelőtt ki volt a szép Evelina, ez úgyszólván minden újságolvasó ember előtt ismeretes .. . Egy karcsú növésű, gyermekarcú grácia, aki a legsötétebb, bűnös nyomorúságból emelkedett a milliókig. Szédületes karrierjét a newyorki festőakadémián kezdte, amidőn is mint modell, aktot állt az ifjú művésznövendékeknek. Tizenhat esztendős korában azonban egy könnyed, elegáns mosolylyal búcsút intett a vézna finomság a mesteriskolának s felcsapott kameraleánynak, egyik amerikai operetteszínháznál. Itt aztán felragyogott az egykori modell szerencsecsillaga, mert a színpad hátsó quadrillében is észrevette csillogó szemeit Stanford White, ez az előkelő, művelt gazdag és javakorabeli úr, akinek megtetszett a halovány arcú, szőke miss. A démoni szépségű, de szegény Evelina gazdag lett egyszerre . . . Fényes toilettekkel, ragyogó ékszerekkel, csengő aranyakkal bőven ellátta White, majd elküldte őt Parisba művészi táncot tanulni. A könynyelmű, zajos világváros óriási forgatagában a gyönyörű leányt összehozta a sors egy valódi amerikai úrral, aki csekély tizenöt milliócskával volt gazdagabb Stanford Whiténél és Evelin Nesbit gondolt egyet: barátnője lett a milliomos Harry Thawnak, aki később feleségül is vette az okos és ravasz szépséget. Az amerikai jóizlésű társaságok nem kis elszörnyüködéssel vették tudomásul a szenzációs esetet és a kicsi, törékeny finomságú Evelinának sok társadalmi viszálykodással, förtelmes pletykákkal, családi erőszakossággal kellett szembeszállnia, de ő csodálatos kitartással legyőzte minden ellenfelét . . . Boldogságát csak egyetlenegy árny zavarta meg: a Stanford White elegáns alakja, aki ott motoszkált folyton szerelmes férje gondolataiban . . . Harry Thaw napról-napra féltékenyebb lett a feleségére s féltékenységével növekedett lángoló szerelme is ... Az okos, számító asszony csakhamar észre vette ezt , hogy azóta ezer veszélylyel fenyegetett, eszes csalafintasággal felépített karrierje ne dőljön romba, még szította is amúgy is hiperesztériás férje féltékenységét. E ravasz számítás pecsételte meg a két milliomos sorsát, mert mind a ketten áldozatai lettek az aranyhajú démonnak . . . Harry Thawot az őrületbe hajtotta féltékenysége s egy este, midőn a Garden Theatre előadásán megpillantotta a mit sem sejtő Whittét, nyugodtan felkelt a helyéről és egy könynyed mozdulattal agyonlőtte az ártatlan „riválist.“ A Madison Squares Garden Theatre véres esete két halottal zárult: az egyik a megölt Stanford White, a másik a szerencsétlen Harry Thaw, aki ezzel az egyetlen és másra irányzott revolvergolyóval a saját maga erkölcsi életét is kioltotta. Két végtárgyalás gyötrelmes elszenvedése után, családja befolyására, csakhogy megmentsék őt a villamosszék borzalmától, becsukták a szerencsétlen Harry Thawot a monumentális Matteawannak, a tébolyodott rabok fogházának egyik szomorú cellájába . . . Négy fájdalmas, szívszaggató esztendő múlt el azóta s most egy Budapestre jött érdekes aszszony, a Harry Thaw özvegy édesanyjának egyik barátnője, szomorú dolgokat beszélt el a véres tragédia hősnőjéről és életbenmaradt áldozatairól . . . Mert az ezüsthajú, özvegy Mrs Thaw, még mindig nem adta fel reszkető anyai szívének egyetlen reményét. Mindenáron ki akarja szabadítani szerencsétlen fiát az élőhalottak otthonából s még az elúszott milliókat sem sajnálja, amelyek észrevétlen könnyedséggel rámentek a nagy pörre, az orvosszakértőők és védők horribilis tiszteletdijaira. Végül newyorki palotáját is eladta s vagyonának megmaradt roncsain egy kis házat vett a Matteawan mellett, hogy közelebb lehessen jóhoz . . . Azóta buskomor lett, senkivel sem érintkezik s ha rokonok jönnek, előlük is elzárkózik ... Most pedig Newyork előkelő társadalma a Thaw-család tragédiájának újabb szomorú szenzációjáról suttog. A búskomor anya, Mr. W. Thaw beleőrült a szerencsétlen Harry tragédiájába . . . Immár minden véres fáradozása meddőnek bizonyult őrültté nyilvánított fia megszabadítására s a megtépett lelkű öreg asszony rideg vigasztalanságában meghibbant anúggal őrzi a monumentális Matteawant kicsinyke házikójában . . . Az élőhalott özvegye pedig a szép Evelina? Már röviden megírták múltkoriban a lapok . . . Londonból — ahová az előkelő nemyorki társaság száműzte őt — ismét visszatért hazájába, ahol a legbotrányosabb életet éli. Színházakban, cirkuszokban, dalcsarnokokban látni sűrűn őt, hol mindannyiszor körül van véve egész sereg züllött Alfonzétól. Romlott lelkében nem fakad meleg szeretet még ma sem a matteawani fogoly iránt, sohasem tudakozódik szerencsétlen férje felől, aki immár lemondott teljesen a szabadulás reményéről. Evelin Nesbit Thaw vigan éli a világát s pazarul szórja a dollárokat, mert van miből . . . Ravasz kis feje értette a módját, hogy miképen kell hatalmas apanage-zsal tönkretenni a Thaw-milliókat, hogy továbbra is gond nélkül folytassa a könnyelmű, ledér életét ... És mialatt a sápadt arcú, finom gráciájú modellből lett milliomosnő kacagva dőzsöl szeretőivel, addig egy fehérhajú, szomorú, összeesett testű, de valamikor nemes tartású milliomos asszony, tébolyodottan, teljesen szegényen rója az utat naponkint házikójától a hatalmas Mattenwanig, hogy könnyes szemekkel fel-feltekinthessen egy vasrácsos ablak szomorú tábláira . . . K. L. 1913. augusztus 3., vasárnap. Pesti hírlap 39 A tanitóképeznék államosítása. 1. Gróf Tisza Istvánnak még hátralevő szereplését azzal is indokolják, hogy a közigazgatás államosításáról szóló törvényt meg akarja csinálni. Ezt a törvényt egyelőre oda redukálják, hogy elsősorban is a jegyzőket fogják államosítani. A többiről még egész világosan nem mernek beszélni. A dolog meglehetősen átlátszó. A vármegyét Bécsben gyűlölik s ott szeretnék a nyakát kitekerni. A jegyzőkre meg a munkapártnak volna szüksége. Ha a jegyzők meg lesznek államosítva, akkor egy sikerült választás után szántani lehet Bécsnek a választott vármegyei alispánok fejét is. Ebben a dologban az a jellemző, hogy Tisza István és gárdája egyáltalán nem valami kultur irányzatú fejlődést várnak az új választási rendszertől és nem a messze jövőben gondolják annak érvényesülését, hanem most, a közeljövőben remélik bekövetkezni annak hatását. Ez okból nem is arra törekednek, hogy a közművelődés eszközeit igyekezzenek megjavítani s a magyarság kulturális erejét ezáltal emelni, hanem ehelyett a rendőrhatóságokat igyekeznek hatalmukba keríteni. A főszolgabíró, miként egy pest megyei újabban is felmerült eset bizonyítja, úgyis a kormány kezében van. A jegyző és a főszolgabíró Tiszáék reménykedése szerint meg fogják oldani azt a nagy problémát, amit a nemzeti munkapárt olyan fontosnak tart, hogy őket újból megválasszák. Hogy lesz, mint lesz ez a pillanatnyi kérdés megoldva, erről egyelőre ne beszéljünk. Mivel a múlt választást Tiszáék túlságosan elsózták, aligha fog hasonló választásból a magyar nép még egyszer kanalazni. Itt minden reménynek, minden álmodozásnak adjunk helyet. Elvégre a remény is valami a haldoklónak.