Pesti Hírlap, 1914. március (36. évfolyam, 52-64. szám)
1914-03-01 / 52. szám
Budapest, 1914. XXXVI. évfolyam, 52. (12.290.) szám. Vasárnap, március 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : . SZERKESZTŐSÉG: I^ész^év^e^^y 28 K — 1 Budap^ Váci körül 78. Az apróhirdetéseikre vonatkozó „ . . .. minden tudnivaló a 32-ik ^V/ Megjelenik Hétfő kivételével oldalon olvasható. y*y KQvRK/ minden nap. A Pesti Hirap következő száma keetten — március 3-án — regge jelenik meg. A korona félrevezetése. -" A nemzeti küzdelem rövid pár napra a főrendiházba ment át s szombaton már be is fejeződött ott. A históriában szomorú emlékezetű lesz a február 28-iki dátum, mert e napon járult hozzá a felsőház többsége az esküdtszéki intézmény megnyomorításához s a sajtószabadság kiirtásához. Mielőtt a kormány hozzájuthatott volna e két alkotmányellenes eszközhöz, melylyel hatalmát akarja növelni, kínos vesszőfutáson kellett keresztülmennie A főrendeknek egy ép oly elite, mint bátor csapatja azon a helyen szokatlan éles támadást intézett a Tisza-féle rémuralom ellen. Még pedig e független gárda egy része Szakszerű fejtegetésekkel ostorozta a bilincsjavaslatokat s kimutatta ezekről, hogy mint törvényalkotások, a judikatúrának is örök szégyenei lesznek, a szónokok másik része pedig a kormány általános politikáját illette oly jogosan éles jelzőkkel, amilyeneket még nem hallott a főrendiház. Abban a testületben, ahol az egyéni integritás, a korrektség, az erkölcs és a becsület családi hagyományt képeznek, igen nagy súlylyal bírtak azok az élesen elítélő szavak, amelyekkel a visszaéléseknek,inkorrektségeknek egész sorozatát s a panamának bíróság által igazolt vádját vágták a kormány fejéhez. Tisza a vízbe dobott kutyától kérte kölcsön a taktikáját, mikor egyszerűen lerázni próbálta magáról a komoly vádakat s csak apró kellemetlenkedéssel próbált visszavágni az őt legérzékenyebb oldalról támadó koronaőrnek. De ebben az incidensben is ő maradt alul. Báró Wesselényi Mikós koronaőr, a magyar közéletnek egyik legtiszteletreméltóbb előkelősége, azt vágta a kormány arcába, hogy: „összes bajaink forrása az erőszakos pártpolitikai rendszer, mely pártjának önző hatalmi érdekében megengedhetőnek tartott oly cselekményeket is, amelyek a köztisztesség legelemibb fogalmával ismerő ellentétben állanak s ez a rendszer megengedhetőnek tartotta még azt is, hogy tévesen informálja, félrevezesse a koronát és nem gondolta meg, hogy a mindnyájunk által szentnek tartott korona nimbuszának ilyként való meghurcolásával, mily végzetes bűnt és mily helyrehozhatatlan hibát követett el országunknak nemzeti, állami és dinasztikus érdeke ellen“. Tisza fölszisszent e kemény csapásra s azt mondotta, hogy tessék bizonyítani e vádat, aztán pedig homályos célzást tett arra, hogy neki része van a Wesselényi ellenzéki támadásában. A szombati ülésen pedig megmagyarázta e célzását olyképen hogy első miniszterelnöksége idején báró Wesselényit lemondatta főispáni állásáról, mert ez a kormány ellen mondott beszédet. Ebben a beállításban tehát az a perfid gyanúsítás rejtőzött, hogy lám, Wesselényi azért támadja most őt, mert valamikor több mint egy évtizeddel ezelőtt, lemondatta a főispánságról. Ez a leleplezés azonban csak visszafelé sült el, mert azt bizonyította hogy Wesselényi már főispán korában támadta Tiszát, tehát nemcsak következetes maradt, hanem akkor is volt neki bátorsága a meggyőződését nyíltan kifejezni. Mibár a Tisza-féle fölfogásra jellemző ez a történeti reminiszcencia, mert azt mutatja, hogy a miniszterelnök úr a főispánokban ép úgy alárendelt lakásokat lát, akár csak a kormánypárti képviselőkben. De mutatja azt is, hogy báró Wesselényi főispán korában is oly gerinces politikus volt, aminőnek most koronaőri minőségében mutatta magát. Tisza ismét elkövette azt, amiért az új sajtótörvényben már büntetni akarja az újságírókat- burkoltan gyanúsított. Amit Wesselényiről mondott, arra ráhúzható az új sajtótörvény ama szakasza mely „a való tények hamis színben való feltüntetéséről“ szól .Ha ezt a burkolt gyanúsítást valaki újságban követi el, az új törvény rendelkezése szerint helyreigazítási joga van a méltatlanul megtámadott és meggyanúsított embernek, nem is szólva arról, hogy az őt ért erkölcsi kárért kártérítést is követelhet. Az a magasabb fokú erkölcs, amit a miniszterelnök úr a sajtótól megkövetel, nem kötelezi-e őt is? A leghangosabb purifikátornak legalább is olyan szigorúnak kell lennie önmagával szemben, mint azok irányában, akiknek purifikációját arrogálja. Incidenssel nem lehet elterelni a figyelmet a dolgok lényegéről A lényeg pedig az, hogy a korona hivatalos tanácsosa szembe került a korona őrével s ez utóbbi szemére lobbantotta, hogy félrevezeti a koronát! E tény mellett nem lehet egyszerűen szó nélkül elmenni. A koronaőr méltóságában nem azt a férfit kell keresni, aki a koronát fegyverben őrt állva őrzi. Mert hiszen ezt a koronaőrség tagjai végzik. Báró Wesselényi Miklós a korona fényét. Éjfélkor egy régi fogadóban. Irta: PAKOTS JÓZSEF. Az aznapi újságok hasábszámra foglalkoztak valami rejtelmes történettel s a kávéházi asztalnál természetesen ennek a történetnek a hatása alatt állottak. És az asztal körül ülők közül ennek is, annak is az emlékezésében fölvetődött egy-egy rejtelmes epizód vagy esemény. Egy folyammérnök, akit hivatása igen exotikus, vad helyekre is elvetett, szinte borzbangó ellágyulással kezdte mesélni: — Engem gyakran kisért egy különös, rejtelmes éjszakának fantasztikus emléke. Egy halálosan jeges és észbontóan forró éjszakáé. Ha kívánják az urak, elmondom. — Halljuk! — érdeklődött a társaság Udvariasan. — Kár, hogy nem áldott meg a természet az igazi mesemondók, az írók ama nagy adományával, hogy meg tudják jeleníteni, amit láttak, vagy amit színes képzeletükkel kigondoltak, így szárazon, egy mérnök rideg Szabatosságával kell előadnom a történetemet. .|k'j A társaság egyik javíthatatlan élcelője Sietve jegyezte meg: ^ — Egy folyammérnök nem beszélhet szárazon. Ezen egy kicsit mosolyogtak s a mérnök végre rátért a históriára: — Valahol messze a felvidéken folyamszabályozási munkálatokat kellett ellenőriznem s egy este nagyon csöndes m ódon kis városba érkeztem. Nem tudom, ismerik-e az urak a felvidéki kis városokat? Nehezen tudnám méltóképen leirni, hacsak nem építészeti leirást adnék róluk. A német stílusban épült, vastagfalú, bolthajtásos házak, vaskosaras ablakok s a kapuk fölött, amelyek hosszú, visszhangos, boltíves folyosóra nyílnak, címerpajzsok, latin jelmondatok. Minden ilyen kis város voltaképen egyetlen egy utca. Itt-ott kiágazik a főutcából egy-egy parányi, rossz kövezetű, csöndes mellékutcácska is, de az idegen ezt talán észre sem veszi. Mert ezek a kis utcák is egyegy ház kapujából nyílnak, egy-egy címerpajzsos kapuzat visszhangos, boltíves folyosójából. Tele van kedves, régi hangulattal a felvidéki város. Csöndes zugaiban mintha kétháromszáz év előtti sóhajok, kacagások szunynyadnának s a tétován ődöngő mai ember hangulatától függ, hogy mit hall belőlük: a sóhajt-e, vagy a kacagást? Én nagyon nyomott kedvben érkeztem. Amilyen kedveseknek találtam ez ódon, romantikus kis városkákat, annyira irtóztam a hoteljeiktől. Mert természetesen a hoteljeik is inkább hasonlítottak a vaskosaras, kőkapuzatú, ó-német házaikhoz, mint a berlini Hotel Adlonhoz, vagy hogy ne menjek messzire, a Ritzhez. Hideg, nyirkos, bolthajtásos épületek voltak ezek is s szekérállásaik alatt valamikor talán Rákóczi kurucainak vagy Heiszter labancainak lovai szénáztak. Mikor elfoglaltam szobámat az emeleten, mindjárt tisztába jöttem a helyzettel. Az asztalon rozsdás vasgyertyatartó állott, benne faggyúgyertya és koppantó. Ez a koppantó, ez volt a szimbóluma e hotelnek, ez ósdi, elmaradt világnak. Kinéztem az ablakon, vasrudak rácshálója fedte. Hogy fogok én fázni ma éjjel e várszobában . Lementem a földszintre, az étkezőbe és vacsorázni próbáltam. Nem vagyok kényes ember, a magamfajta mérnök, aki gyakran hétszámra el van zárva minden kultúrától, sokszor kénytelen a munkásai kosztján élni. Jóízűen fogyasztottam el tehát a jó borsos berbécstokányt és a brinzás galuskát. Vacsora közben szétnéztem a bolthajtásos étteremben. Nagyon vigasztalan látványosságban volt részem. Csak két vendég gubbasztott meg kívülem. Az egyik helybeli lehetett, valami írnok vagy erdőgyakornok-féle, aki itt kosztolt, a másik vigéc. Az erdőgyakornok nagyokat ásított, a fogát piszkálta és hol engem mustráltból a vigécet. Ez utóbbi egy pincérlánynyal beszélt. A lány köténynyel és kulcscsomóval a derekán a vigéc asztala mellett állott s egyik kezével egy székre támaszkodva, kipirultan beszélt. Azt hiszem, a helyet szidta. Valami ilyesféle mondata jutott el hozzám: — Nincs itt soha egy valamire való pasas. Az ember megavasodik, mint a brinza. Hej Nagyváradon . . . A vigéc vigasztalta. Nagy hangon, hogy én is, az erdőgyakornok is meghalljuk, mondta: — Van Pesten egy előkelő szállodás barátom. Majd szólok annak . . . A lány dühösen felelte: — Menjen! Csak úgy beszél. Holnap úgy elfelejt, mintha sohasem látott volna. Ez a szegény lány már pesszimistává savanyodott a háromszáz éves házban. Rosszkedvűen baktattam föl a szobámba. Odabent kinyitottam a kofferemet, hálóinget vettem ki, meet egy könyvet, mert olvasni akar- A Festi Hírlap mai száma 80 oldal.