Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)
1914-12-16 / 318. szám
december 16., szerda. PESTI HÍRLAP meredek hágóra, oly könnyen gurultak most lefelé ágyúink az aszfaltsima műúton, s néhány óra múlva a barátságos Dornavatra fürdőhelyre értünk, amely Bukovina legdélibb csücskében néhány kilométerre a román határtól fekszik. A vidék valóban szép. Ide kozákok még nem jutottak el, de saját katonaságot sem látott még a lakosság a háború kezdete óta és közeledtünkre a falvak apraja-nagyja az utcára csődült, hogy csukaszürke vitézeinket megbámulja és szerencsét kívánjon. Dornavatrán újból bevagyoníroztak bennünket és innét még körülbelül ötven kilométernyi utat tettünk meg vasúton, míg arra a helyre értünk, hol hadosztályunkat központosították. Onnét egy hétig meneteltünk Bukovinán át Galíciába, anélkül, hogy ellenségre bukkantunk volna. Kimondhatatlanul piszkos galíciai falvakban éjjeleztünk és nemsokára találkoztunk az orosz vandalizmus nyomaival. Megváltóként üdvözölt bennünket a szegény megsanyargatott lakosság. Lélekemelő és megható volt, hogyan viselkedtek ezek a szegény emberek, mily szeretettel és gondoskodással bántak katonáinkkal és igyekeztek magukat hasznossá tenni. Soha sem fogom elfelejteni azt, hogyan segített szorult helyzetünkön egy több mint hetven éves öregember. Bemasírozott ütegünknek egy bizonyos helyzetet egy , ideig feltétlen tartani kellett. Ha elvágnak bennünket, ami a velünk szemben álló óriási túlerőknél biztos volt, csak egy választásunk volt, hősiesen meghalni. A kitűzött óráig vitézül tartottuk magunkat Muníciónkat kilőttük. Vissza kellett volna vonulnunk, de az összes kivezető utakat az oroszok túlerővel megszállták. A szemben levő oroszok pedig állandóan erős tűz alatt tartottak bennünket. Ekkor egy nem messze levő házból oda jön hozzám az említett öregember, aki önként vállalkozott, hogy egy általa ismert erdei ösvényen elvezet bennünket a főcsapathoz, amely néhány kilométerre hátrább egy falu mellett foglalt állást. Mondtam neki, hogy ha visszatér, oroszok biztosan felakasztják. — Az nem baj — felelte — öreg vagyok, szívesen halok meg, sok fiatal katona életét mentem meg. És két óra hosszat jött velünk a szegény beteg öreg ember, majd összeesett a fáradságtól, de kimentett a halál torkából. Sem ételt, sem pénzt nem fogadott el tőlünk, hanem kissé kipihenve magát, roskadozó térdekkel, botjára támaszkodva visszaindult otthona felé, mely közben biztosan a lángok martaléka lett. Mikor itt, a kies dél-tiroli klimatikus gyógyhelyen, ahol csak a sebes és beteg tiszt, meg a Garda-tó felé néző ágyuk torka emlékeztetnek a háború borzalmaira, visszagondolok a Kárpátok rengetegeire, fantasztikus álomnak tűnik fel az egész. A Casino Municipaleban és a pálmáktól szegélyezett sétányon osztrák-magyar, porosz és bajor tisztek sétálnak, a németek elegáns interims-rokkban, a mieink dolmányban, peng a sarkantyú, ragyog az aranyzsinór, oly elegánsak és jókedvűek, hogy az újonan e jött alig veszi észre, hogy kard helyett bottal jár. Érdekes csoportok verődnek össze. Egy német pionir hadnagy, kinek a mellét a vaskereszt diszíti, a Reims melletti harcokat meséli. Egy másik az Antwerpen melletti küzdelmekről tart előadást. Egy kapitány Sabac ostromáról beszél. Egy tarackos főhadnagy Hindenburg hadseregében küzdött. Egyhonvédfőhadnagytól Przemysl ostromáról hallunk érdekes részleteket. • Feszült érdeklődéssel prezidiál asztalunknál egy nyugalmazott altábornagy, ki negyven évi szolgálat után a mostani harcokban már nem vehet részt, ő Bosznia okkupációja óta nem látott ellenséget. De látszik rajta, hogy szeretne velünk jönni, mint 1878-ban, mikor Boszniába behasítottunk, ahogy az öreg úr büszkén mondja. Felhordják a levest, tányérok, kanalak csörömpölnek, a tekintetek elrévedeznek innét a messze fekvő, hóval fedett orosz síkságokra. Torkunkban megakad a falat és kiáltani szeretnénk: Előre! Előre! Nemsokára mink is ott leszünk, s megvárom ott az estét, a havas estét, s megfigyelem, miként játszik össze a hó világossága a fák sötét színeivel. — Olyan vezetőt rendeljen énnekem, — mondtam a papnak, — aki megvéd a gyanakvóktól és aki máskülönben is becsületes. Merthiszen este csak megbízható emberrel kóborolhatok. A pap gondolkodott, aztán csengetett a cselédjének: — Eredj, hívjad át Gács András bácsit. Egy nyitott bajszú, ködmenes ember lépett be alig negyedóra múlva. Kis ember, de vastag lábú. Persze nem a lába volt vastag, hanem a nadrágja volt báránybéléses, meg csizmát viselt olyat, amelyikben több a szalma, mint a láb. Megállt az ajtó mellett, totvósan, mint az öregek szoktak, akik többet ülnek már, mint állnak. lvs a csizmája balzsir-szagával egyszerre megtöltötte a szobát. — Andorás bácsi, — mondja neki a pap, •— egy kis kereset akadna itt. Ez a festő úr olyan helyre szeretne menni, ahol vén fákat láthat. Kend gyakorta szed hangyatojást az erdőn . . . Andorás bácsi csak állt és lógatta zsírtól csapzott szürke haját. Nyakig érő, nyakon körülnyírt haja volt az öregnek. Valahányszor lefelé nézett, a haja mindig előre lódult a fülétől. Ha meg fölemelte a fejét, a haja visszatért a rendes helyére rázás nélkül is. — Tudok olyan helyet, — bólogatott Andorás. S ráncok közé sülyedt apró fekete szeme vizsgálón csillant reám.— Csakhogy az nincs közel, tekintetes uram. — Mennyire lehet? — Hát tekintetes uram, gyalogosan másfél óra. — Másfél óra? Nem sok. De ha rend nehezli már a járást, fogadhatunk kocsit? — Nem nehézlem én, tekintetes uram. .— De estére vissza is kell térnünk. Négykor már sötétedik. Nyolcra vagy kilencre megtérünk. Sok járás. Aztán egy kis teher is van itt: ez a festékes ládika, ez a tábori szék, ez az állvány. Nem lesz nehéz? Az öreg megbecsülte egy tekintettel a készséget. Oda is lépett, megemelte. — Semmi ez, tekintetes uram. Indultunk. Megnyugvással láttam, hogy az öreg nyugodt erővel mozog. A jobb lábára rejteget kissé, de csak mint aki elvesztette a félcsizmája sarkát. Nyugodt lépésekkel roptatott előttem dombokon, völgyeken át, az araszos hóval borított szántóföldeken által. Itt-ott a hóból egy-egy elsárgult krumpliszár emelkedett ki, másutt egy-egy csonka napraforgó maradványa. Igen tetszett nekem. Meg-megálltam, szemlélődtem. Szép a tél, szép, dehát nem ezért jöttem. Csak tetszett. Napfény aranyozta a havas táblákat. Nagy fehér táblák. Helyenkint mozgó belükként feketéit rajtok egy-egy varjúrdandár. Föl is lebbentek a közeledésünkre, és a hó fölött alig néhány méternyire emelkedve szállottak odább. Tetszett. Megálltam, szemlélődtem. Az erdőt is láttam már a távolban, de Andorás még mindig csak tarlókon vezetett. S mintha nem is az erdőnek tartana . . . Mégis csak jobb lett volna kocsin jönnünk, — gondoltam, — ki tudja, mennyire van még? Andorás szótlanul cammogott előttem. A hátán a festőládám, bal kezében a tábori székecske meg az összehajtott állványka, jobbjában a botja. A ködmen alól egy dohányzacskó cafrangja játszott balfelől, s az egyik szálon, sárgaréz pipaszurkáló. Indulás elött a papnak a bagós skatulyáját abba takaritotta be. Volt annyi eszem, hogy mögötte jártam, az ő széles nyomdokaiban. A lépésünk nem egyezett ugyan hajszálig, mert biz ő rövidebbeket lépett, dehát a járásban is lehet alkalmazkodni. — Hány esztendős kend Andorás bátyám? — Szüretkor múltam hetven. — Nem véltem annyinak. — Pedig annyi vagyok, tekintetes uram. — Nohát sokáig fog élni. — Ameddig az Isten akarja, tekintetes uram. Egy lejtőn ő szólalt meg: — Az erdőt festené, tekintetes uram? — Azt, Andorás bátyám, vén erdőt, a lehető legvénebb erdőt. — A vénet? — Azt, Andorás bátyám, mert képnek csak az szép, ami vén. Egy összeroskadt vén ház többet ér nekünk egy uj kastélynál. Egy rozoga vén kút érdekesebb a festőnek akármi szép uj kútnál. — Mégis az erdő . . . Találkozna annál különb festenivaló is errefele, tekintetes uram. — Micsoda? — Sok minden. — Mégis . . . — Mer az erdő csak fa. Itt is fa, ott is fa. Lombja sincs ilyenkor. (Folyt. köv.) Maraneia-belga harctér. Német hivatalos jelentés. A nagy főhadiszállás közli december 15-én délelőtt. .....„ Berlin, dec. 15. A franciák tegnap több ponton eredménytelenül támadtak. Yperntől délre állásaink ellen intézett támadásuk összeomlott, miközben nagy veszteségeket szenvedtek. A Suippes-től északnyugatra levő területről ellenünk intézett ellenséges előretörést épúgy, mint a Verdimtől északra, Ornestől északkeletre ellenünk intézett ellenséges támadást az ellenségnek súlyos veszteségeket okozva vertük vissza. Ailly-Apremont környékén (St Mihieltől délre) a franciák négyszer intéztek rohamot állásaink ellen, de támadásaik meghiúsultak. Époly kevéssé sikerült Flirey irányában (Toultól északra) az ellenségnek ellenünk intézett új előretörése. A Vogézekben a harcok még folynak. A Sennheimtól nyugatra fekvő Steinbach falu visszahódítása alkalmából 300 franciát fogtunk el. A legfőbb hadvezetőség. Elkeseredés az orosz hadvezetőség ellen. Brüsszel, dec. 15. •— Saját tudósítónktól. — A francia és angol körökben, Bordeauxban és Londonban, egyre nagyobb az elkeseredés az orosz hadvezetőség ellen, mely nem arra koncentrálta minden erejét, hogy Berlin ellen vonuljon, hanem inkább a Kárpátok felé vonult, hogy Szerbiának vigyen segítséget. A nyugati szövetséges államok azonban, úgy látszik, nem sokat törődnek Szerbiával, ellenben azzal, hogy a németországi előrenyomulás elmaradt, a szövetségesek kétségbeejtő helyzetbe jutottak. Úgy Havreban, mint Bordemixban, és Londonban most az a vélemény, hogy az egész haditerv el van hibázva és máris aggódnak, hogy a háború rosszul fog végződni a nyugati szövetségesekre nézve. Nézeteltérés Joffre és French között. Brüsszel, dste. 15. — Saját tudósítónktól. — Joffre és French között, megbízható jelentések szerint, az utóbbi időben komoly nézeteltérések merültek föl. Egy Dünkirchenben tartott haditanácson Joffre felpanaszolta, hogy Angliában lassan megy az újoncozás, ami az Yser mentén lehetetlenné teszi az offenzívát. Ez annál nagyobb baj, mert a francia haderő tekintélyes része ott főleg Anglia védelmére van lekötve. .