Pesti Hírlap, 1914. december (36. évfolyam, 303-332. szám)

1914-12-16 / 318. szám

december 16., szerda. PESTI HÍRLAP meredek hágóra, oly könnyen gurultak most le­felé ágyúink az aszfaltsima műúton, s néh­ány óra múlva a barátságos Dornavatra fürdőhely­re értünk, amely Bukovina legdélibb csücskében néhány kilométerre a román határtól fekszik. A vidék valóban szép. Ide kozákok még nem jutot­tak el, de saját katonaságot sem látott még a la­kosság a háború kezdete óta és közeledtünkre a falvak apraja-nagyja az utcára csődült, hogy csukaszürke vitézeinket megbámulja és szeren­csét kívánjon. Dornavatrán újból bevagyoníroztak ben­nünket és innét még körülbelül ötven kilomé­ternyi utat tettünk meg vasúton, míg arra a hely­re értünk, hol hadosztályunkat központosították. Onnét egy hétig meneteltünk Bukovinán át Galí­ciába, anélkül, hogy ellenségre bukkantunk vol­na. Kimondhatatlanul piszkos galíciai falvakban éjjeleztünk és nemsokára találkoztunk az orosz vandalizmus nyomaival. Megváltóként üdvözölt bennünket a szegény megsanyargatott lakosság. Lélekemelő és megható volt, hogyan viselkedtek ezek a szegény emberek, mily szeretettel és gon­doskodással bántak katonáinkkal és igyekeztek magukat hasznossá tenni. Soha sem fogom elfe­lejteni azt, hogyan segített szorult helyzetünkön egy több mint hetven éves öreg­ember. Bemasíro­zott ütegünknek egy bizonyos helyzetet egy , ideig feltétlen tartani kellett. Ha elvágnak ben­nünket, ami a velünk szemben álló óriási túlerők­nél biztos volt, csak egy választásunk volt, hő­siesen meghalni. A kitűzött óráig vitézül tartot­tuk magunkat Muníciónkat kilőttük. Vissza kel­lett volna vonulnunk, de az összes kivezető uta­kat az oroszok túlerővel megszállták. A szemben levő oroszok pedig állandóan erős tűz alatt tar­tottak­ bennünket. Ekkor egy nem messze levő házból oda jön hozzám az említett öreg­ember, aki önként vállalkozott, hogy egy általa ismert erdei ösvényen elvezet bennünket a főcsapathoz, amely néhány kilométerre hátrább egy falu mel­lett foglalt állást. Mondtam neki, hogy ha vissza­tér, oroszok biztosan felakasztják. — Az nem baj — felelte — öreg vagyok, szívesen halok meg, sok fiatal katona életét men­tem meg. És két óra hosszat jött velünk a szegény beteg öreg ember, majd összeesett a fáradságtól, de kimentett a halál torkából. Sem ételt, sem pénzt nem fogadott el tőlünk, hanem kissé kipi­henve magát, roskadozó térdekkel, botjára tá­maszkodva visszaindult otthona felé, mely köz­ben biztosan a lángok martaléka lett. Mikor itt, a kies dél-tiroli klimatikus gyógyhelyen, ahol csak a sebes és beteg tiszt, meg a Garda-tó felé néző ágyuk torka emlékeztetnek a háború borzal­maira, visszagondolok a Kárpátok rengetegeire, fantasztikus álomnak tűnik fel az egész. A Ca­sino Municipaleban és a pálmáktól szegélyezett sétányon osztrák-magyar, porosz és bajor tisz­tek sétálnak, a németek elegáns interims-rokk­ban, a mieink dolmányban, peng a sarkantyú, ragyog az aranyzsinór, oly elegánsak és jóked­vűek, hogy az újonan e jött alig veszi észre, hogy kard helyett bottal jár. Érdekes csoportok verőd­nek össze. Egy német pionir hadnagy, kinek a mellét a vaskereszt diszíti, a Reims melletti har­cokat meséli. Egy másik az Antwerpen melletti küzdelmekről tart előadást. Egy kapitány Sabac ostromáról beszél. Egy tarackos főhadnagy Hin­denburg hadseregében küzdött. Egy­­honvédfő­hadnagytól Przemysl ostromáról hallunk érde­kes részleteket. • Feszült érdeklődéssel prezidiál asztalunk­nál egy nyugalmazott altábornagy, ki negyven évi szolgálat után a mostani harcokban már nem vehet részt, ő Bosznia okkupációja óta nem lá­tott ellenséget. De látszik rajta, hogy szeretne velünk jönni, mint 1878-ban, mikor Boszniába behasítottunk, ahogy az öreg úr büszkén mondja. Felhordják a levest, tányérok, kanalak csö­römpölnek, a tekintetek elrévedeznek innét a messze fekvő, hóval fedett orosz síkságokra. Torkunkban megakad a falat és kiáltani szeret­nénk: Előre! Előre! Nemsokára mink is ott le­szünk, s megvárom ott az estét, a havas estét, s meg­figyelem, miként játszik össze a hó világossága a fák sötét színeivel. — Olyan vezetőt rendeljen énnekem, — mondtam a papnak, — aki megvéd a gyanak­vóktól és aki máskülönben is becsületes. Mert­hiszen este csak megbízható emberrel kóborol­hatok. A pap gondolkodott, aztán csengetett a cselédjének: — Eredj, hívjad át Gács And­rás bácsit. Egy nyitott bajszú, ködmenes ember lé­pett be alig negyedóra múlva. Kis ember, de vastag lábú. Persze nem a lába volt vastag, ha­nem a nadrágja volt báránybéléses, meg csizmát viselt olyat, amelyikben több a szalma, mint a láb. Megállt az ajtó mellett, totvósan, mint az öregek szoktak, akik többet ülnek már, mint áll­nak. lvs a csizmája balzsir-szagával egyszerre megtöltötte a szobát. — Andorás bácsi, — mondja neki a pap, •— egy kis kereset akadna itt. Ez a festő úr olyan helyre szeretne menni, ahol vén fákat lát­hat. Kend gyakorta szed hangyatojást az er­dőn . . . Andorás bácsi csak állt és lógatta zsírtól csapzott­ szürke haját. Nyakig érő, nyakon kö­rülnyírt haja volt az öregnek. Valahányszor le­felé nézett, a haja mindig előre lódult a fülétől. Ha meg fölemelte a fejét, a haja visszatért a rendes helyére rázás nélkül is. — Tudok olyan helyet, — bólogatott An­dorás. S ráncok közé sülyedt apró fekete szeme vizsgálón csillant reám.­­— Csakhogy az nincs közel, tekintetes uram. — Mennyire lehet? — Hát tekintetes uram, gyalogosan más­fél óra. — Másfél óra? Nem sok. De ha rend ne­hezli már a járást, fogadhatunk kocsit? — Nem nehézlem én, tekintetes uram. .— De estére vissza is kell térnünk. Négy­kor már sötétedik. Nyolcra vagy kilencre meg­térünk. Sok járás. Aztán egy kis teher is van itt: ez a festékes ládika, ez a tábori szék, ez az áll­vány. Nem lesz nehéz? Az öreg megbecsülte egy tekintettel a készséget. Oda is lépett, megemelte. — Semmi ez, tekintetes uram. Indultunk. Megnyugvással láttam, hogy az öreg nyugodt erővel mozog. A jobb lábára rejte­get kissé, de csak mint aki elvesztette a félcsiz­mája sarkát. Nyugodt lépésekkel roptatott előttem dom­bokon, völgyeken át, az araszos hóval borított szántóföldeken által. Itt-ott a hóból egy-egy elsárgult krumpli­szár emelkedett ki, másutt egy-egy csonka napraforgó maradványa. Igen tetszett nekem. Meg-megálltam, szemlélődtem. Szép a tél, szép, dehát nem ezért jöttem. Csak tetszett. Napfény aranyozta a havas táblákat. Nagy fehér táblák. Helyenkint mozgó belükként feketéit rajtok egy-egy varjúrdandár. Föl is leb­bentek a közeledésünkre, és a hó fölött alig né­hány méternyire emelkedve szállottak odább. Tetszett. Megálltam, szemlélődtem. Az erdőt is láttam már a távolban, de Andorás még mindig csak tarlókon vezetett. S mintha nem is az erdőnek tartana . . . Mégis csak jobb lett volna kocsin jönnünk, — gondoltam, — ki tudja, mennyire van még? Andorás szótlanul cammogott előttem. A hátán a festőládám, bal kezében a tábori szé­kecske meg az összehajtott állványka, jobbjában a botja. A ködmen alól egy dohányzacskó caf­rangja játszott balfelől, s az egyik szálon, sárga­réz pipaszurkáló. Indulás elött a papnak a ba­gós skatulyáját abba takaritotta be. Volt annyi eszem, hogy mögötte jártam, az ő széles nyomdokaiban. A lépésünk nem egyezett ugyan hajszálig, mert biz ő rövidebbe­ket lépett, dehát a járásban is lehet alkalmaz­kodni. — Hány esztendős kend Andorás bátyám? — Szüretkor múltam hetven. — Nem véltem annyinak. — Pedig annyi vagyok, tekintetes uram. — Nohát sokáig fog élni. — Ameddig az Isten akarja, tekintetes uram. Egy lejtőn ő szólalt meg: — Az erdőt festené, tekintetes uram? — Azt, Andorás bátyám, vén erdőt, a le­hető legvénebb erdőt. — A vénet? — Azt, Andorás bátyám, mert képnek csak az szép, ami vén. Egy összeroskadt vén ház többet ér nekünk egy uj kastélynál. Egy rozoga vén kút érdekesebb a festőnek akármi szép uj kútnál. — Mégis az erdő . . . Találkozna annál különb festenivaló is errefele, tekintetes uram. — Micsoda? — Sok minden. — Mégis . . . — Mer az erdő csak fa. Itt is fa, ott is fa. Lombja sincs ilyenkor. (Folyt. köv.) M­araneia-belga harctér. Német hivatalos jelentés. A nagy főhadiszállás közli december 15-én délelőtt. .....„ Berlin, dec. 15. A franciák tegnap több ponton eredménytelenül támad­tak. Yperntől délre állásaink ellen intézett támadásuk összeom­lott, miközben nagy vesz­teségeket szenvedtek. A Suippes-től északnyugatra levő te­rületről ellenünk intézett ellenséges előretörést épúgy, mint a Verdim­től északra, Ornestől északkeletre ellenünk intézett ellenséges táma­dást az ellenségnek súlyos veszteségeket okozva ver­tük vissza. Ailly-Apremont környékén (St Mih­ieltől délre) a franciák négyszer intéztek rohamot állásaink ellen, de támadásaik meghiúsul­tak. Époly kevéssé sikerült Flirey irányában (Toultól északra) az el­lenségnek ellenünk intézett új előre­törése. A Vogézekben a harcok még folynak. A Sennheimtól nyugatra fekvő Steinbach falu visszahódítása alkal­mából 300 franciát fogtunk el. A legfőbb hadvezetőség. Elkeseredés az orosz hadvezetőség ellen.­­ Brüsszel, dec. 15. •— Saját tudósítónktól. — A francia és angol körökben, Bor­deauxban és Londonban, egyre nagyobb az elkeseredés az orosz hadvezetőség ellen, mely nem arra koncentrálta minden erejét, hogy Berlin ellen vonuljon, hanem inkább a Kárpátok felé vonult, hogy Szerbiának vigyen segítséget. A nyugati szövetséges államok azonban, úgy látszik, nem sokat törődnek Szerbiával, ellenben azzal, hogy a németországi előrenyomulás elmaradt, a szövetségesek kétségbeejtő helyzetbe jutot­tak. Úgy Havreban, mint Bordemixban, és Londonban most az a vélemény, hogy az egész haditerv el van hibázva és máris aggódnak, hogy a h­áború rosszul fog vég­ződni a nyugati szövetségesekre nézve. Nézeteltérés Joffre és French­ között. Brüsszel, dste. 15. — Saját tudósítónktól. — Joffre és French­ között, megbízható jelenté­sek szerint, az utóbbi időben komoly nézeteltéré­sek merültek föl. Egy Dünkirchenben tartott ha­ditanácson Joffre felpanaszolta, hogy Angliában lassan megy az újoncozás, ami az Yser mentén lehetetlenné teszi az offenzívát. Ez annál nagyobb baj, mert a francia haderő tekintélyes része ott főleg Anglia védelmére van lekötve. .

Next