Pesti Hírlap, 1919. október (41. évfolyam, 116-141. szám)

1919-10-21 / 132. szám

1919. október 21., kezd. pesti Hírlap. 7 A néma vándorok. Regény. Irta: BŐNYI ADORJÁN. 18 De a szomorúságot most elvette tőle a ■várakozás nyugtalansága. Az ősz lassan jött le a hegyről és a kis kertben megállott. Er­zsébet találkozott vele, de nem vette észre. Azt nézte, hogy a kert olyan, mint régiben volt. Ha a végében megtámaszkodik a kerí­tésre, leláthat a Dunára. Uj paloták fehér homloka ragyogott a napban odaát. De a házak fölött nehéz, szürke ködösség itta meg az ég jó kékségét. Erzsébet elfordította a fejét. A kapura nézett és kisimotta habját a homlo­kából. Ma még nem jöhet. Holnap sem, gon­dolta. De talán holnapután . Harmadnap gondosan öltözködött. Szép akart lenni a fiának. Régóta nem beszélgetett ennyit a tükrével. A nap a Gellérthegy felé készülődött. A fénye mintha tisztább és éle­sebb lett volna, mint a zádorosi sárga ház asszonyszobájában. Erzsébet egy szomorú kis vonást látott meg ajkai szögletében. És amint jobban megnézte magát a tükörben, a szeme körül sok kis ilyen vonás mintha abban a percben született volna meg. A szíve ijedten kezdett himbálózni a keblében. A púderes S­amacs az őszi barack hamvasságával igyk­­ezett eltakarni a szomorú vonalakat. A haját magas frizurába rakta. Olyan gondosan ké­szülődött, mint egy rossz asszony a kedve­sével való találkozásra. A tükre végül is azt mondta neki, hogy szép. Felállott. Vékony volt és gyöngéd, mint egy leány.­­ Az ablakhoz ment. A régi utca meg­fiatalodott. Új házak épültek. A járókelők kopogása most is behangzott a szobába. Er­zsébet odatartotta sápadt arcát a napnak. Lehunyta a szemét és kitárta a karjait. Tisz­tább vágyódással talán sosem nyíltak karok ölelésre.. . A fiú uzsonna után érkezett meg. Az öregek szobájában égett a lámpa. A fény át­lépett a nyitott ajtón az Erzsébet szobájába, végighasalt a szőnyegen és benézett a dívány alá. Erzsébet összefont karral és egymásra tett lábbal ült a dívány sötét sarkában. Hallotta a folyosón végigjönni a lépéseit. Ez nem lehet másé, csak a Tamásé. Mint a kis madár him­­bálgatja magát az ágon, úgy kezdett gyor­sabban mozogni a szíve. A szomszéd szoba ajtaja nyílt, a fiú belépett és köszöntötte az öregeket. Erzsébet magába szívta a hangját. Kicsit mély hang volt, de még gyermekes. A mélysége Ulrich Ádámra emlékeztette Er­zsébetet.­­ Előbb megkérte volt anyját, hogy őróla ne beszéljen a fiúnak. Mintha itt sem volna. Majd ő . . . maga. Várjon milyen lehet. És — mit fog szólani? És — hogyan lesz az, amikor meg­csókolja a száját? Várt. Hallgatózott. De a szive lassan mind jobban és jobban teli lett egy édesség­gel, egy melegséggel. Levette összekulcsolt kezeit a melléről, két oldalt a díványhoz tá­masztotta és így emelte föl magát. Az ajtóban megállott. A fiú észrevette mindjárt és rája nézett. Erzsébet a szemét nézte; ezek a nagy, sötét, ijedező szemek — ezek az ő szemei. De valahogy mélyről jön­nek, valami van mögöttük, valami eltakart, fáradt hidegség. Mint Ulrich Ádám szemeiben. A fiú egy jól nevelt fejbólintást tett és azt mondta csendesen: — Kezétcsókolom. Erzsébet lassan ment feléje. Végignézte, a közelébe állt. A fiú még egyszer meghajlott és bemutatkozott: — Ulrich Tamás vagyok.­­ Erzsébet lágyan elmosolyodott. Tamás csaknem a homlokáig ért. Erős volt és csinos. Kinyújtotta kezét és rátette a fiú sötét hajára. — Kis Tamás — mondta, de a szó­­ visszahullott lelkébe. — Kis Tamás — kezdte újra, — hát nem ismersz meg? (Folyt. köv.)' f I __H..I.U I............ .......... ... I i Főszerkesztő: DR. LÉGRÁDY IMRE.­­ Felelős szerkesztő : LENKEY 65132TÁV. (Kiadótulajdonosok: LÉGRÁDY TESTVÉREK. A május másodiki szovjetülés. IL Kövess János még abban az esetben is szükségesnek tartaná a munkászászlóaljak fel­fegyverzését, ha arra kerülne a sor, hogy Buda­pestet — amint a többség hangulataiból látszik — puskalövés nélkül átadják. Ezekre a szavakra ideges mozgás támadt a teremben. Amikor pedig azzal akarta folytatni, hogy össze kellene hívni a kerületi munkástanácsokat . . .* valaki közbe­kiáltott: — De hiszen holnap mér itt lesznek a ro­mánok! Schier­meister rendelet kiadását sürgette azok számára, akik ki akarnak tartani a végletek ig, Szíjgyártó Lajos pedig azt hangoztatta, hogy most következik az eszméért való tanús­ágtétel. Szador Lajos szintén a végsőkig való kitartás mellett beszélt. Lékai-Leitner János, gróf Tisza István merénylője állott ezután szólásra. Néhány per­cig beszélt csak, de minden szavát, külön hang­súlyozva, szinte tele torokkal belekiabálta a te­rembe. Minden hajaszála az égnek meredt és inkább komikus, mint nevetséges volt ez a vézna beteges, bűnös figura, amikor az ideákért való egységes, ba­rikádharcra akarta felhívni „elv­­társait.“ Hullahegyek a túszokból. !'Braun és Lukács János után, akik szintén a harcolók pártján voltak, Surek János állott szólásra. Katonaruha, fiatalos, műveletlen arc, piszkos beszéd, — ezek a megjelenésének külső­ségei, de a lelkében valami olyan vad kegyet­lenség rejtőzhetik, ami még a legdurvább lenin­­fiún is túltesz A legnagyobb hidegvérrel köve­telte az egész polgári osztály Mirtását és lét­ezőit az arcán, miilyen kéjjel tudná végrehajtani az erre vonatkozó rendeletet, ha anájak keresz­tülvitelét véletlenül reá bíznák. Beszédjében a következőket mondta: — A budapesti munkás- és katonatanács múltkori ülésén, mely a Városi Színház­ban volt, elhangzott egy Mielentés Pogány elvtárstól, hogy m­ától kezdve túsznak tekintjük a burzsoá­ziát. Ezt a kijelentést most tényleg valóra kell váltani Az volt a kérdés, válasszunk, hogy küzdjünk-e vagy sem. Küzdjünk! De meg kell tudnunk azt is, hogy hogyan kezdjük el a küz­delmet. Észrevettem már ma, hogy a burzsoázia mindenütt vigyorog és örül. Ezt a vigyorgást rá kell fagyasztani az ábrázatukra! Holnap ki be® menni a gyárakba, de a legelső azután az legyen, hogy a burzsoáziát tényleg tessék ki­irtani, a szó szoros értelmében. Mert a belső el­lenforradalom találkozik egy külső ellenforra­dalommal. Be kell tehát váltani azt a kijelentést, hogy mire ideér az entente, itt ne találjon mást, csak burzsoá — hullahegyeket és egy elszánt munkásosztályt Annyi burzsigát sem szabad élet­ben hagyni, hogy kormányt lehessen belőlük alakítani . . . Mindezt természetesen állandó zajban és lármában mondta el és még folytatta volna, ha az elnök rá nem szól, hogy most nem erről van szó, hanem arról, hogy hogyan védjék meg Budapestet. Surek erre más térre csapott át: — Hiába vezényeljük a munkásokat Gö­döllőre, ha a hátuk mögött az ellenforradalom, ha nem védekezünk a burzsoázia ellen. Hiába állítjuk fel a tartalékokat, hiába hagyjuk itt a gyárakat, hiába megyünk el a frontra, s ha itt van a burzsoázia, amely a hatalmat újból magához akarja ragadni. Elsősorban végezzünk a bur­zsoáziával és azután menjünk ki. De ennek hu­szonnégy óra alatt megszervezetten kell megtör­ténnie. Mert ha, tegyük fel, egy katonai diktá­tum lesz itt, akkor bizonyos, hogy a magyar munkásság nem fog dolgozni az imperialista diktatúrának, kezdődnek majd a sztrájkok, az­után a fosztogatás, amiben részt vesz majd az idegen katonaság is. El kell tehát intéznünk a burzsoáziát szervezetten. Tessék a burzsoákat túszokul tekinteni és az ententehoz olyan tar­talmú ultimátumot küldeni . . . (Állandó nagy zaj.) . . . hogyha nem hagyja abba az előnyomu­lást, kivégezzük őket. De ennek még az éjjel meg­ítéli történnie. Ki kell végeztetni a burzsoáziát, ezt mondom végezetül is, mert addig nem véd­­hetjük meg Budapestet. Meg ke® támadni a bur­zsoáziát, merd különben ugyanezt teszi meg­­, amíg mi a gödöllői határban leszünk. Eddig tartott a gyilkos beszéd, amely — nyugodt lélekkel állapíthatjuk meg, — nem talál­kozott a munkástanács többségének helyeslésé­vel. Ezt bizonyította az az állandó zsivaj, amely a beszéd nyomában járt és az a sok ellenző köz­­beváltáe, ami mind a szavak alót akarta tompí­tani. Nem tartott még olyan soká a diktatúra, hogy egészen kiölhette volna az embereidből, — már tudniillik a proletárokból — az emberies érzést és hogy hozzájárulhattak volna nyílt ülé­sen ilyen tömegr­észárláshoz. A vita folytatása. Ahogy a vihar elült és némi nyugalom ál­lott be, Wass Arthur kezdett beszélni és nagy ellenmondások között azt indítványozta, hogy ad­ják át az egész ügyet a szakszervezeteknek, mert a tagok elmennek ugyan a frontra, de meg­követelik, hogy a vezetőség­­e mind egy szálig ott legyen. A felszólaló nagyon az elevenére tapintott a dolgoknak. Nem is hagyták csendben tovább beszélni, letorkolták azzal, hogy*. — Hisz a vezetőség mind oda volt, csak a tagok nem! Ez a közbeszólóé megint a ülés tagjait érintette kellemetlenül, mire olyan nagy zaj tár­madt, hogy egymás szavát sem értették az embe­rek. Az elnök csak percek múlva tudott rendet, teremteni. A zaj elültével Hirossik János azt a véle­ményét fejezte ki, hogy a proletáriátusiban min­dig az öntudatos, a forradalmi kisebbség vezet és ennek meg kell tennie kötelességét az európai forradalommal szemben. Kubán Lajos annyira vakmerő volt, hogy a székelyek nevében mert be­szélni és azt mondta, hogy ők akár fegyver nél­kül is kimennek a frontra, megvédeni a proletár­­diktatúrát. Elhitték nem, hogy megbízása van ilyen kijelentésre és csak ennyit jegyeztek meg rá: — Inkább fegyverrel! Freud Károly, majd utána Ducket beszélt, aki azt indítványozta, hogy a kormányzótanács másnap reggel minden gyárba küldjön ki meg­bízottat, aki meggyőződést szerezzen a gyár hangulatáról. — Ki ke® menni a frontra, nem pedig meggyőződni! — Harcolni kell! — zúgták feléje a har­ciasak minden oldalról, nagy zaj közepette. Általános figyelem mellett állott szólásra Wettner Jakab. Minden zaj elült, amikor beszélni kezdett és egyhangú helyeslés kísérte szavait, amikor azt fejtegette, hogy a kormányzótanács itt egy olyan kérdést tett fel, amelyre csak hol­nap kaphatja meg a feleletet Semmiféle határo­zat ma nem használ semmit, mert nem a munkás­tanácstól, hanem a csapatoktól várják a tulaj-’ képeni feleletet. Azután a tuszgyilkoló Sörök­nek felett: — Elhiszem, — mondotta, — hogy vannak elvtársak, akik azt hiszik, hogy sokkal­ köny­­nyebb a burzsoáziát itt megtámadni, mint a fron­ton a románokat. (Lelkes taps.) De bízzák csak a kormányzótanácsra, hogy mit tegyen és népi apró csoportokra, mzért itt Budapesten már eddig is sok történt, ami a proletárdiktatúrának nem használt semmit Szűcs István, majd Törzsök Elek után Mánuel Sári beszélt minden megbízás nélkül a budapesti asszonyok nevében és nagy tetszés mellett jelentette­­, hogy ha kell, a férfiak he­lyett ők fogják megvédeni Budapestet és a dikta­túrát.­­ A követke­ző felszólaló, Schröder Ferenc, kellemetlen igazságokat vágott hallgatóinak fejé­­be. Nem is tudott nyugodtan beszélni, minden szavát letorkolták. Azzal kezdte, hogy hogyan akarnak új háborút kezdeni, amikor a kerületi sorozóbizottságok előtt alig tíz-tizenkét ember jelentkezik. E kijelentésnek visszhangja támadt és pár pilanat alatt olyan lárma volt a teremben, amilyen egy ilyen munkástanácsi ülésen csak lehetséges volt. — Hallgassuk meg! Ezt meg ke® mon­dani! — zúgták minden oldalról a lármázók felé. — Ha elhatározzuk, hogy kimerünk a frontra, kevesen lesznek, akik e­zt szivel-lélek­­f­el teszik és akkor ezek is éppúgy meg fognak szaladni, mint azok a katonák, öleik eddig ott voltak. Tisztában kell lenni a helyzettel, azért kérdi, van-e élelme Budapestnek és van-e min­­ald­ó ? Az a zaj, mely máig kissé elült, ezekre a szavaiéra megint újult erővel tört ki. Az elnök­nek sem tetszett a kellemetlen kérdés és rácsen­­gtetett, hogy arról van szó, miképpen lehet Buda­pestet megvédeni? — Hiszen arról beszél! — lváltották feléje. A zaj nem szűnt, de Schröder folytatta. Mindig­ gyárban dolgozott, ismeri a munkásokat, ezek azt mondják, hogy most az menjen­­ a frontra, aki eddig fel volt mentve. A terrorizáló kisebbség éktelen lármával fogadta ezt a ki­jelentést. Nem akarták engedni, hogy tovább beszéljen és rás­iabáltak, hogy tetett már az öt perc.­­ Tudtam, hogy sokaknak nem fog tet­szeni az, amit mondok, de hát most arról van szó, hogy a kormányzótanács, ha megvan hozzá a hatalma, mondja ki a kötelező sorozást­­.

Next