Pesti Hírlap, 1921. október (43. évfolyam, 218-243. szám)

1921-10-27 / 240. szám

Budapest, 192 L ELŐFIZETÉSI ÁRAK S figtac évre« . 440 K félévre ..•«*»«•« 320 w Negyedévre 110 M Egy hóm. » « • « • • »• 40 + Egy w szám óra helyben, vi­déken és pályaudvarokon 2 K Snltre fa apróhirdetés d*­, 240. (145060.) szám. •V Csütörtök, október 27. ALAP Kiadó tulaj­domosok­­ LÉGRÁDY TESTVÉREK SZERKESZTŐSÉG: KIADÓ­HIVATAL ÉS NYOMDA: Budapest, Vilmos és Vezár-út 781 FIÓKKIADÓHIVATAL: Budapest, Erzsébet-tórát I­­asi Visszatérés az örvény széléről. Magyar vért­ontó polgárháború, idegen megszállás, végső megsemmisülés veszedelme fenyegette Magyarországot. A végpusztulás örvényének a szélén jártunk. Azonban ebből a megpróbáltatásból is származhatik jó. Ügyes politikusok és ügyes diplomaták dolga, hogy ezt a jót úgy a belkormányzat, mint a külpolitika szempontjából megtalálják és hasz­nosítani tudják. A külpolitika szempontjából kézen­fekvő az, hogy miből kell előnyt kicsiholnunk. Ma­gyarország iránt eddig a külföld a Habsburg­kérdés rendezetlensége miatt volt bizalmatlan. Az volt ellenünk a gyanú, hogy meglepetéssze­rűen és erőszakkal akarjuk a magyar trónra visszahozni IV. Károlyt. Most azonban, amikor a kelevény fölfakadt, amikor a puccs­politikusok meggondolatlansága Magyarorszá­got­ beledobta a legveszedelmesebb válságba, az is bebizonyítódott, h­ogy a puccsisták hazárd­játéka csak egy kisebb csoport egyéni akciója volt, amelytől távol állott úgy a magyar nem­zet többsége, mint a magyar állam mai kor­mányzata. A kormányban volt annyi erély és volt annyi elszántság, hogy meghiúsítsa ezt a vakmerő kísérletezést. Magyarország a maga erejéből megaka­­dályozta azt, hogy IV. Károly elfoglalja a trónt. Nem azért akadályozta ezt meg, mert az entente így akarta, hanem megakadályozta azért, mert az adott helyzetben a nemzet élet­ösztöne ezt a megoldást találta helyesnek. Ezt a tényt lehetetlen, hogy kellőképen ne értékelje a külföld, aminek természetes következménye lesz az is, hogy volt ellenségeinkkel szemben vi­szonyunk tűrhetőbbé válik. Ehez azonban szük­séges az is, hogy mi magunk is számoljunk a té­nyekkel és a biatorbágyi csatából levonjuk a megfelelő konzekvenciákat. A nemzetnek félre­érthetetlenül kifejezésre kell juttatnia azt, hogy a magyar trón sorsa fölött a maga akara­ta szerint rendelkezik. Az új helyzettel számol­niuk kell még azoknak is, akik a legitimista ál­lásponton vannak, bele kell nyugodniuk abba, hogy a mai idők nemcsak a legitimista tervek megvalósítására, hanem még arra is alkalmat­lanok, hogy elveiket nagyon hangoztassák. Aki legitimista, maradjon az a szívében, de ne be­széljen róla, mert minden szó, minden deklará­ció és minden határozat alkalmas lehet arra, hogy újra föltámassza külföldön a Magyaror­szág külpolitikáját teljesen megbénító bizal­matlanságot. Így áll a helyzet kifelé. Befelé pedig a következő szempontokat kell megszívlelni: Az utolsó napok drámai eseményei hatalmas pró­bára tették a magyar kormányzat erejét és el­lentálló képességét. A magyar kormányzat ezt a próbát megállta, aminek természetes követ­kezménye az, hogy tekintélye hatalmas ará­nyokban megnövekedett. Nagyon sokan voltak olyanok, akik azért kívánták vissza a koronás királyt, mert azt hitték, hogy annak a tekin­télye véglegesen megszünteti az ország rendjét és konszolidációját zavaró jelenségeket. Beth­len István kormánya, hatalomban és tekintély­ben megerősödve, most már bárkivel szemben a­ legkíméletlenebb erőtől érvényesítheti a köz­ponti hatalom törvénytiszteletet követelő kö­nyörtelen erélyét. Kíméletlen szigor a háború­ságot keltő elemekkel szemben, akik kiskirá­lyosdit vagy mellékkormányt játszva akarják megzavarni" a belső rendet. Az építő erőknek pedig szabad fejlődést és belső békét! A mun­kásosztállyal megértést. Felekezeteknek és pár­toknak egyforma biztonság. A jogrend és köz­szabadság teljes helyreállítása. Ezt várja ma a kormánytól az ország közvéleménye s ez az út vezet azoknak a legitimistáknak a leszerelésére, akik azt hitték, hogy a legitimizmus és jogrend egymástól elválaszthatatlanok* Mz antant IV. Károly kiadatását kéri a magyar kormánytól. Internálási tervek. — A cseh kormány katonai intézkedéseit rosz­szalják a német szenátorok. — az antant mérsékletre inti Szerbiát. na lövetek tanácsa köszönetét fogja kifejezni » Londoni jelentés szerint. az antant már hivata­lo­ in lépéseket tett Budapesten Károly király ki­látása ügyébemAejchtföldi sajtó már meg is jelöli az okataj)iif^!Strahova a nagyhatalmak IV. Ká­rolyt internálni akarják, de ezek a fal" csak feltevések, mert egyelőre még nem hogy az antantnak mi a célja. Mint érdekességet kiemeljük az olasz sajtó egy részének azt a kíván­ságát, hogy Károly királyt Olaszországban inter­nál­ják. Ettől az állásponttól állítólag az olasz­­­mány sem idegenkedik, de, hir szerint, ra­­gaszkodik ahhoz, hogy a királyt olyan gyék, ahonnan nem térhet egykönnyen U­gyarországba. 'ftfW* Az olasz sajtó különbem is a legszimpati­kusabb hangon ír Magyarországról, amely sze­rintük most már jogot szerzett ahoz, hogy hang­ját hallattassa a népek koncertjében. Hasonló szim­pátiával kommentálják a francia lapok is a ma­gyarországi eseményeket, sőt tudni vélik, hogy a nagyon M^H maguk a csehek sem. A prágai szenátusban a­­ szenátorok tiltakoztak a katonai intézkedések. Alen­ás figyelmeztettgl^Benest/hogy nincs­ joga be_ HQCdrtTaSh­e^'k­ea ~ lyPrm^mtyi fia,"inni h­uti kormány is — amint j^etelést támaszt Mag^arrfr^&gga), .•glfcJij'beij,,wdc még megerősítésre szj látás azt jelenti, hogy Anglia" di képviseleteik utján értesitett a kormányt, hogy a krizisi sima lefolya?" __ tartózkodjanak minden katonai beavatkozástól. Ez a démars — ha tényleg megtörtént — mindeneset­re mérséklő hatással lesz a kisantant magatartási* r­a, mert a saját, bajunkat el tudjuk mi intézni ma­gunk is, nincs szükségünk külföldi kárbesörtetésre, a szövetségesek IV. Károly kiadatását kér­ték. London, akt." A szövetségesek a magyar kor­ony­tól hivatalosan a király kiadatását kérték. Ra­gaszkodni fognak ahoz, hogy a király forma szerint oly tartózkodási helyet jelöljenek ki számára, amely elég messze van a volt monarchia államaitól, hogy visszatérési kísérleteinek megis­métlése egyszer és mindenkorra lehetetlenné váljék. Della Torretta Olaszország politikájáról. Bécs, okt. 26. A Neue Freie Presse római leve­lezője tegnap beszélgetést folytatott Della Torretta márkival, melyről a következőkben számol be: Már Torretta hivatali helyiségében hallottam, hogy Ká­roly kalandt,őt elintézték és hogy az antant elhatá­rozta, hogy­­ lemondásra kényszeríti és oly helyre viteti, ahol részéről további meglepetésektől nem, kell tartani. Ha másként nem lehetséges, Olaszország maga fog róla gondoskodni, hogy újra meg ne szük­hessék. Hallottam azt a meggyőződést, hogy Bethlen kormánya lojálisan járt el és hogy benne ezután is meg lehet bízni. Midőn a tudósítót Torrettához ve­zették, a miniszter eléje jött és azt mondta, hiszen tudhatja, hogy nem szokott interjúvot adni, és kéri, hogy ezt a beszélgetést se tekintse annak. Midőn a tudósító kijelentette, hogy Olaszországnak a magyar kérdésben való magatartásáról szállingózó, egymás­sal ellenkező hírek folytán szükségesnek látszik, hogy a külügyminiszter maga adjon fel vi­lágosítást* Della Torretta megjegyezte: — Nagyon csodálkozom a bécsi berlini sajtó riasztó híresztelésein és az a­ benyomásom, hogy merő kombinációból teljesen eltévesztették a kiindulópontot és az egyenes vonalat. Nem tudnám, hol kezdjem a cáfolgatást, látva, hogy miként inga­doznak a különböző verziók a katonai egyezmény közt,­­melyet állítólag Velencében kötöttem­ és a tit­kos támogatás közt, amelyben állítólag Károly kir­­rályt részesítettük. Ez merő képtelenség". Olaszor­szág továbbá állítólag odadobta Ausztriát az új magyar politika áldozatául. Semmi sem valótlanabb ennél. Ausztriával jó barátságban óhajtunk élni, én sem okunk, sem szándékunk ezt a barátságot meg­zavarni. Hol és miként áldoztuk volna fel Ausztriát? Károly királlyal szemben való politikánkat változat­lanul fenntartottuk és az első pillanattól az utolsóig a nagy- és kisántanttal való teljes egyetértésünket dokumentáltuk. Azok a következtetések, amelyeket le­vontak és amelyeket csodálkozással olvastam, nem tőlem származnak, és azokkal szemben nem kell állást foglalnom. Tesék csak tizenkét emberrel asz­talhoz ülni és magyaráztassa meg magának egy mathematikussal, hogy az ülés sorrendjének hány kombinációja lehetséges. Én erre a térre nem léphe­tek. Utunk világos és tiszta. Mindent megteszünk. Történet egy asszonyról. Irta: S. Bokor Malvin. — Miután ma este egészen egymás között va­gyunk, elmondhatom ezt a történetet, amely meg­mutatja, milyenek is vagyunk valójában mi asszo­nyok. Ezt egy különös szemű, szőke asszony mondta, mikor már ő is, a többiek is annyira belefáradtak a nevetésbe és a tréfálkozásba, hogy egyszerre szo­morúak lettek. — Tarján Ernő hazatért a háborúból és meg­tudta, hogy a felesége megcsalta. Nem lehet azt mondani, hogy túlságosan csodálkozott a dolgon. Nem ostoba ember, de még az ostobák is láthatták a kis Radák Idáról már leánykorában, hogy nem lesz belőle úgynevezett komoly asszony. Azt hi­szem, mindnyájan emlékeztek rá a boldog béke­időből, mikor a barátok templomába járt a déli mi­sére. Kint, a templom előtt még galamb sem volt hétköznap annyi, mint ahány huszártiszt várta vasárnaponként Badák Idát, mikor kacér áhítattal az arcán és a hirtelen világosságban kedvesen hu­nyorgatva kilépett a széptevői közé. Ha már abban az elsülyedt világban ismerték volna ezt a szót, a tekintélyes kis huszárcsapatot bátran el lehetett volna nevezni Radák-különítménynek . . . A leány veszedelmesen kacér volt, ami annyit jelent, hogy kissé ostoba volt. Az okos leányok ön­tudatos kacérsága nem veszedelmes. Ida azonban mindenkire mosolygott, mindenkivel suttogott és majdnem mindenkivel csókolózott. Ez volt az egész tudománya és ez volt a titka nagy sikereinek, ame­lyeket mi többi leányok nem tudtunk megérteni. Tarján Ernő nem volt huszártiszt, legalább is a békében nem volt az. Komoly ember volt, aki soha sem próbálta meg a szendén lesütött szemű Idát jól derékon kapni a félsötét előszobában. Bodákék­nál még gáz pislogott akkoriban. Ennél fogva ko­molyan vette a leányt, úgy a mosolygását, mint az áruló, hirtelen félszavakat, amelyek elröppentek az ajkáról. Így hát, úgy Idának, "mint a " családnak nagy meglepetésére, ez a komoly és okos ember volt az, aki Bodákéknál végleg lépen ragadt. Ez külön­ben így szokott lenni. Azok a férfiak, akik hasonlók hozzánk, nagyon is hamar kiismernek bennünket. Csak a nagyon eszeseket és nagyon férfiasakat lehet mindhalálig bolonddá tartani." Ha közben nem jön a háború, úgy Ernő hat­van év múlva, mint a leghűbb és legönfeláldozóbb hitvestől búcsúzott volna Idától. De közbejött. Er­nőnek fel kellett vennie az attiláját, amelyből a leg­utóbbi szemle óta kissé kihízott. Akkor így szólt Idához: — Ha valami bajom esnék, a végrendeletem Gábor bácsinál, a közjegyzőnél, van letéve. A safe-em kulcsa pedig a ruhásszekrényem legfelsőbb polcán van. Ez volt a búcsúja. Nem akarta nehezebbé ten­ni a válást holmi érzelmes szavakkal. Ida azonban még aznap elpanaszolta Kálmán Gidának, a lány­kori raktárból maradt főhadnagyának, hogy Ernő nem szereti őt. A szobalány ... csak nem néztek olyan asz­szonynak, aki cselédpletykákra ad valamit? Szóval, az akkori szobalánya, aki most az én szobalányom, azt mondja, hogy Gida már akkor este ott maradt . . . Ez persze, rágalom. Legalább huszonnégy órába kellett telnie, míg leküzdték a lelkiismeretü­ket. Ernő hazatért szabadságra és megtudott min­dent. Sokkal nyugodtabb természete volt, mintsem hogy valami nagy skandalumot csapott volna. Meg aztán Ida olyan gyönge, sajnálni való és törékeny kis teremtés volt, hogy jóravaló férfi nem emelte volna rá a kezét. Gida főhadnagy akkorra már elveszítette a fél karját. A jobbat. Hát vele ugyan mit lehetett volna csinálni? Talján Ernő nem is csinált semmit. Amíg ott­hon volt, egy szó szemrehányást sem tett az asszony-

Next