Pesti Hírlap, 1924. július (46. évfolyam, 129-155. szám)
1924-07-27 / 152. szám
— Esti levél. — A hivatalszobák drámái. — Ibsent kellene föltámasztani, hogy megfesse szürke háttérre sötét szinekkel azokat a szoba-drámákat, mik a hivatalok négy fala között játszódnak most le. A magyar intelligenciának átlag fele a szomorú szereplő, nők és férfiak, öregek és fiatalok vegyesen. Regényírók és drámaszerzők száz és száz témát találhatnának az életben, csak észre kellene venniök azt, ami körülöttük történik s nem kellene idegen irodalmak emlőiből szivni az impressziókat. Volt, igen, csak volt egy szépen fölépített magyar társadalom, amelyben ha voltak is hagyományos hibák, de voltak tradicionális erények. S azok a hibák csak gyengeségek voltak és nem bűnök. Az erények pedig a kihalásra szánt idealizmus romantikus világát építették föl. Szép volt élni abban a kedves, úri világban, amelyben a középosztály vezette az országot. Mégpedig egyik része az öröklött vagyonával, amely mellé a becsületességet, az áldozatkészséget, a műveltségre való törekvést, a közszereplésben való korrektséget és az úri modort is örökölte; a másik része pedig az eszével, a képzettségével a hivatalos buzgalmával. Amilyen utálatos a közönséggel pöffeszkedő „tútanyaló" bürokrácia, olyan kellemes az igazi úri modorú, művelt tisztviselői kar, melyet most többször is megtizedelnek. Bizony értékes volt az a hivatalnoki társadalom, mely ambíciótól vállalt munkát s azért ment a tisztes szegénység pályájára, mert érzéke sem volt a meggazdagodás iránt s mely a szerényen beosztott keresetével fenntartotta az irodalmat, a művészetet, a magyar kulturát. Hát most ennek az intelligenciának egy részével együtt a magyar kulturát is B-listára teszik. Az átcsoportosítás szót megtanultuk a háborúban s megtanulta volna a hivatalnoki társadalom is, ha a kormányok idejében megtanították volna rá. Ha kellő időt, alkalmat és módot adtak volna, a tisztviselők más pályákon is az elsők közzé küzdötték volna magukat s föllendítették volna az ipart, kereskedelmet, mezőgazdaságot s minden szabad pályát, amelyen a műveltségnek, szorgalomnak és becsületességnek hasznát lehet venni. Enélkül azonban az egyéni és családi drámák napról-napra szaporodnak s végül társadalmi válsággá nőnek. Pedig mindenki tudja, hogy Magyarországnak nem lehet kétszerte több tisztviselője, mint Ausztriának. Tömeges pályaváltoztatásra szükség van. De ép ezért több gyöngédséget, tapintatot, igazságot és szeretetet kérünk úgy a kormány, mint a társadalom, úgy a hivatalfőnökök.,, mint a vállalatok részéről az átcsoportosításra utalt értelmiséggel szemben. A tehetségtelen és lusta embereknek jogtalan pártfogolása növelte betegessé a bürokráciát s ezért kell most erről legalább egy harmadát leoperálni. De a pártfogóknak és hivatalfőnököknek is a beteges protekciója, mely majd mindenütt a hízelgő, alázatos vagy képmutató hülyéket tolja előtérbe s a tehetséges, képzett, szorgalmas, de ép ezért önérzetes embereket háttérbe szorítja, most is kitör, amennyiben sok helyen az értékesebbeket küldik el. Sőt új állásokat is hamarább kapnak a selejtesebb munkaerők. Hány családi dráma és regény szövődik ebből az igazságtalanságból! A régi világban, mikor nem szorult rá, a legtöbb úriember a maga szellemi szakmája mellett csupa játéktól és divatból kitanult egy mesterséget is. Például a Palatínus-családban ez hagyomány volt. József főherceg édesapja például kitűnő asztalos volt. Kár volt ezt a régi jó divatot megszüntetni. S gróf Klebelsberg közoktatásügyi miniszter megörökítené nevét azzal a reformmal, ha minden középiskolában lehetővé tenné fakultative egy-egy mesterségnek megtanulását a diákok számára. Dóczi írta, hogy a könyvkötés is irodalmi és nem agynyomó foglalkozás. Az iskolákban rettenetes sok haszontalan lomot tanulunk s az élet legprimitívebb szükségleteihez nem is „konyít" a kitűnő tanuló. Ne „tantárgyakat" tanítsanak, hanem életet. Végre is nem lehet a mai reális korban egy egész nemzetet hivatalosan az élhetetlenségre nevelni! ISo de ne fujjuk a jövő zenéjét. Enyhíteni kell sürgősen a mai drámákon. Szüntessék be végre a hivatalokban az ostoba emberek pártolását s a tehetségeseknek" mellőzését. A tisztviselőknek legnagyobb ellensége mindig egy pár tisztviselő, akinek perverz szenvedélye az alárendelteknek nyomása, megkárosítása. Egy-egy fölfelé hízelgő s lefelé zsarnok hivatalfőnök egész szakmákat megnyomorított. Ennek a beteges és bűnös mániának áldozata például évtizedek óta egy egész hivatalnoki osztály: a vidéki postamesterek és postamesternők, akiknek fizetésben és hivatalos szekatúrákban való üldözéséről kötetet kell írni s azzal a nemzetgyűlésnek kell foglalkozni. A bürokratikus szellemet ki kell irtani a hivatalokból. S egy praktikus amerikai ember csak nevetni tud azon a korlátoltságon, mely a hivatalnokéitól nem gyorsabb, egyszerűbb munkát és udvariasabb modort követel, hanem több hivatalos órát. Hogy a papiros-bürokrácia sokszor milyen rossz hivatalnokokat szült, az most tűnik csak ki, mikor sok közalkalmazottból magánhivatalnok lett. Bizony akad ezek között nem egy, akiről most sül ki, hogy nem tud dolgozni, mert leszoktatták róla. A hivatalos órákat megtartja, de ebből nem élhet meg a magánvállalat. Sok hivatalnok-dráma pedig abból fejlődik ki, hogy új pályáján új keservek várják. Tessék elképzelni, milyen helyzete van egy nagyműveltségű, finomlelkű, magasrangú és igazán képzett közhivatalnoknak, midőn egy magánvállalatnál kell kenyerét megkeresnie, ahol főnöke egy tanulatlan, hencegő ficsúr. Tessék elképzelni egy nyugdíjas művelt államhivatalnok sorsát, akinek egy neveletlen fiatalember osztogat ostoba parancsokat. Tessék elképzelni jó családból való művelt erkölcsös úrinőket, akiket magánvállalatoknál oly szolgálatokra akarnak használni, amikre nem voltak nevelve. S aztán, tessék elképzelni a volt katonatiszteket civilhivatalok odúiban! ... fL ' "• '• \ Aki megfigyelte valaha a hangyabolyt* elbámult ennek csodálatos épületem Ezer és ezer szorgalmas hangya egymás hátán dolgozik s mindegyik ugy végzi a maga dolgát pontosan, szabatosan, hogy soha össze nem ütközik a másikkal. Mindegyiknek ki van szabva a maga utja, a maga munkája. S az egész halom oly szabályosan van fölépítve, egyik emelet a másikon, ezernyi folyosóval, mintha nem isi épület, hanem egész város volna. Ilyen hangyaboly az egész hivatalnoki hierarchia, az egész tisztviselői tábor. A dolgozó hangyák folyton nyüzsögnek, dolgoznak, szaladgálnak benne, laikus szem gyakran úgy látja, mintha fölöslegesen is, csak azért, mert a hangyáknak a dolgozás az életük. Már most tessék megfigyelni azt a kétségbeesett riadalmat, ami a hangyák közt támad, mikor az évek gondja és szorgalma által fölépített hangyabolyba — belerúgnak! . . . Ijedten rohan ide-odta minden hangya, összedőlt a szövevényes épület, vége a rendes munkának . . . . . . Most az élet durván belerúgott a hivatalnoki hangyabolyba! Megriadt a szorgalmas hangyák tábora . . . Bánjatok gyöngéden a hangyákkal! Nem kell fölöslegesen eltiporni őket. Hadd építsenek maguknak új otthont. Nem is tanácsos minden hangyabolyba fölöslegesen belerugdalni, mert sok hangyának a csípése mérges . . . Zsolt: PESTI HIRLAP " nyeníg 27.,vasárnap: nem készülnek el a monumentális szobrok? Budapest háború előtti hatalmas fejlődése után szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a nagy koncepcióknak vége. Ha akadnak is kezdeményezések, a szép és nagyszabású tervek ritkán kerülnek megvalósulásra. Így van a monumentális szobrászattal is. Egyelőre semmi kilátás sincs arra, hogy újabb, monumentális szobrok keletkezzenek, hiszen a félbenmaradt szobrok elkészítésére is kevés a remény, nemcsak gazdasági okok, hanem a fogékonyság hiánya miatt is. Felkerestem Gach István szobrászművészt pasaréti hatalmas méretű műtermében. A nagy, szegletes, vak épület a Hadapród iskola közelében, szemben a János-hegy pompás látképével fekszik. Az odavezető útt is kedves, délos. Sok új befejezett és befejezetlen villa. A mester monumentális méretű műtermében is a félbenmaradottság dúsan várakozó objektumai. A Szabadság-szobor csoportozatai, alakjai. Mi van a Szabadság-szoborral? — Hogy lehetne ezt most befejezni, — kezdte Gách István e lemondással legyintett. — Közvetlenül a háború előtt háromszázötvenezer koronás szerződésem volt. Gránitból és bronzból készült volna a szobor. Elfújta a háború, öt évig Turkesztánban voltam hadifogoly. Ott még álmodoztam a befejezésről, itthon azután láttam, hogy a sok baj közepette senki nem törődik vele. 1921-ben még foglalkozott vele a főváros, akkor talán lehetett volna csinálni valamit, de semmi sem történt. Ma már nem lehet a pénzt, előteremteni, hiszen hathét milliárd kellene hozzá. Dehát a többi monumentális szobor is várja a jobb időket. A Millenáris Emlék még talán valahogy, lassan elkészül, de hol van az Erzsébet-szobor és a Kossuthszobor? A Munkácsy-szobor bár kisebb méretű, az okoskodó zsűri áldozata lett. A nagy szobrok csődje. — Úgy látszik, jóidőre bealkonyodott a monumentális szobroknak? — Ez bizonyos. A nagy szobrok pályázati láza a Kossuth kultusszal indult meg. Az országban több Kossuth szobrot felállítottak. A politika adott ehhez lökést s a monumentális szobrok gondolata nálunk legtöbbször a politikából fakadt. Kivétel talán az Erzsébet-szobor, ahol a szokatlan arányú eredményt a tragikus végű királynő iránt érzett kegyelet és szeretet idézett elő. — Bizonyos, hogy ha nem veszítjük el a háborút s nem kerülünk bele a mai rettenetes gazdasági helyzetbe, nem jutunk ide. Nagyszerű szobrász-generációnk van. A legnagyobb feladatokra képes. Egy azonban bizonyos, hogy a monumentális szobrok csődje nemcsak magyarországi jelenség. A művészforradalnak, — melyek végeredményében kapcsolatosak a társadalmi jelenségekkel — megbontották a szobrászatnak is azt a nagyszerű struktúráját, mely a plasztika nemes hagyományaiból s eredményeiből táplálkozott. A futurista és kubista túltengések nem alkalmasak a monumentális szobrászat fejlesztésére. A bomlásnak megvolt a pusztító hatása s egész Európában újra lehet kezdeni a munkát. Mit csinálnak a szobrászok? — Hogy mit csinálnak ma a szobrászok? Körülmutatott az óriási műteremben, melynek egyik sarkában egy öt-hat négyzetméteres elkülönített kis mintázó szoba áll, ahol több kisebb félig kész szobor s egy síremlék részletei várják a művészt. Az agyag még friss. Látszik, hogy folyik a munka. — A tárlatokra még mindenki dolgozik, —s folytatja Gách István — bár a gazdasági válságot a kis szobrászat is érzi. Néhány síremlék portrait s főként hősi emlékek készülnek most. A hősi emlékeket egymás után állítják fel a községek és falvak. Sok helyen nagy lelkesedéssel gyűjtenek erre búzát, mert ez az alapja a gyűjtésnek s valóságos versengés folyik, melyik község állítson szebb emléket elesett fiainak. Nemcsak a szobrászok foglalkoztatása szempontjából fontos momentum ez, hanem azért is, mert a kisvárost, a falut egy-egy ilyen emlék felállítása emeli ki a mai tobzódó anyagiságból. "És gondolja meg, a mi fekete földünkön, homokbuckáink között ez az első művészi objektum! Talán iránytűje annak, hogy a letört, elszegényedett magyar középosztályt majd a föld népe váltja fel? — Amig a falu lelkesedik s azokra gondol, akik érette elvéreztek, a főváros semmit sem tett eddig, hogy hősei emlékét megörökítse. Sipőcz Jenő polgármeter felkarolta az eszmét, volt is ankét, de amíg a szobrászok azért kardoskodtak, hogy minden kerületben, a megfelelő intim környezetben, művészi szempontból is egyénibben, bensőségesebben oldják meg e szép feladatot, addig a művészet bürokratái egy monumentális hősi emléket akartak. Nem lett hát belőle semmi. A magyar szobrászat jövője. Ami a magyar szobrászat legközelebbi jövőjét illeti, az a nézet alakult ki, hogy az irányzat nem lehet a tapogatózás és keresés útja, hanem a komoly tudás és a nemzeti alapon, keletkezett tradíciókhoz való visszatérés. Sok függ a gazdasági alakulástól. A közönségnek is simulni kell azonban a viszonyokhoz. Nemcsak a márványt és bronzot kell értékelni. A közönségnek" meg kell éreznie, hogy művészi szempontból a terrakotta ép oly nemes anyag. Sőt egyedül anyag a bronzon kívül, ami a legszűkebben adja vissza a mintázófa nyomait. Hiszen a hellén művészet a világhírű Tanagrákban, a renaissance Donatello és Lucca della Robbia gyönyörű alkotásaiban akkreditálta a terrakottát. Ma az erdélyi ruskitzai márványnak is tíz millió korona köbmétere. A camarai márványról pedig nem is lehet beszélni. Mosolyogva nézett rám. — Látja, anyagiakkal végeztük. Minthogy azzal is kezdjük a napot. Pásztor József.