Pesti Hírlap, 1925. március (47. évfolyam, 49-73. szám)

1925-03-01 / 49. szám

. f .i­g­f/J­I­1­7­711 együtt tartotta pártját az 1919-i válságos hónapok­ban, amikor a dühös spartacus-mozgalommal szem­ben a német józan munkásságnak fel kellett vennie a véres küzdelmet. És szerencséje Európának is, hogy Ebert és Scheidemann megőrizték a közép­úton haladó szocialistákat a sötétbeugrástól, mert ha a szélsőségesek felülkerekednek, a vörös szenny­egész Közép-Európát elárasztotta volna. Ellenfelei­nek galád gyűlölete nem kímélte őt meg ilyen nagy érdemek után. A vérgőzös fejű szélső­jobboldaliak belekeverték nevét a gyalázatos Barmat-ügybe, de a gyanúsítások nem kisebbíthették Ebert puritán tisztaságú, világszerte tisztelt és nagyrabecsült sze­mélyét. Ebertet még el sem kísérték örök nyugvó­helyére, de már megkezdődtek a találgatások, hogy ki lesz utóda. Megbízatása június 30-án járt volna le és a baloldali pártok ismét őt jelölték. A német köztársasági alkotmány szerint a birodalmi gyűlés képviseli a nemzeti szuver­enitást, ha az államfő ha­talma éppúgy, mint a kormány jogköre tőle szár­mazik, következőleg a birodalmi gyűlés saját auto­nóm hatáskörében dönti el, hogy választ-e rögtön új elnököt, vagy átmenetileg megbíz valakit. A pár­tok Ebert halála napján megmozdultak és igen erős választási harcra van kilátás. A jobb- és bal­oldali irányzattal, a köztársaság és a monarchia vívnak egymással előreláthatólag még nagyobb és elkeseredettebb csatát, mint a legutóbbi birodalmi gyűlési választásokon. Az elnök halálhírének hatása Berlinben. Berlin, felír. 18. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Ebert birodalmi elnök halálának h­írét délelőtt tizenegy óra felé a berlini újságok külön­kiadásai adták a lakosság tudtára. Az automobilok egész raja száguldott keresztül-kasul a városon minden irányban és a különkiadásokból egész kö­tegeket szórtak ki az utcára. A birodalmi kormány és a t vrt.vorshárca épületén a gyászhír vétele után a zászlót félárbocra eresztették. A­­ birodalmi gyűlés épületén lengő fekete-vörös-arany zászlót is félár­bócra vonták. A birodalmi elnöknek a Wilhelmstrassen levő palotája előtt — amelyen a félárbocra eresztett el­nöki zászló, sárga alapon fekete sas volt kitűzve — a gyászhír vétele után nagy tömeg gyűlt egybe. Minden irányból automobilok­ érkeztek a palota é­l­ A diplomácia és a parlament köreiből, a gazdasági élet vezetőiből való személyiségek egymásután ér­keztek, hogy a családnak részvétüket nyilvánítsák. A minisztertanács végeztével a birodalmi kormány is teljes szánban az elnöki palotába ment, hogy az elhunyt F.bert családjának a birodalmi kormány részvétét tolmácsolja. A család a kora délutáni órákat a halottas­szobában töltötte. Tizenegy órakor a birodalmi elnök automo­bilja a Wilhelmstrassen át a palota felé haladt. Amikor a tömeg felismerte az elhunyt elnök özve­gyét, mindenki levette kalapját a részvétteljes kö­szöntés kifejezésére. A palota előtti térség annyira szorongásig megtelt emberekkel, hogy a rendőrség­nek kellett közbelépni, hogy a közlekedés számára a­ szabad utat biztosítsa. A nagy áruházakra, valamint Berlin több épü­letére kitűzték a félig levont fekete-vörös-arany zászlót. A Potsdami­ téren a déli órákban megjelent több horogkeresztes fiatalember, akik gyalázkodó kifejezésekkel illették az elhunyt elnököt. Az ott tartózkodók közül többen felhívták a rendőrség pa­rancsnokát, hogy vessen véget ezeknek az üzelmek­nek, a rendőrtiszt azonban azt válaszolta, hogy semmivel sem, látja a közrendet veszélyeztetettnek és így a fiatalkorú embereket engedte tovább gya­lázkodni. A színházak, mozik és más szórakozóhetek, ma és ho­lnap zárva maradnak. A kitűzött bálokat lemondták A birodalmi gyűlés ma nem tartotta meg ülését. A legközelebbi ülés hétfőn délután lesz, amelyet az elnök gyászbeszéddel nyit meg, amire az ülés véget ér. A temetés napját szerdára tűzték ki. A szertar­tást az elnöki palotában tartják meg. A párizsi téren levő francia nagykövetség fél­árbocra eresztette a trikolort. Az angol nagykövet, akinek palotája a Wilhelmstrassen van, egyike volt az elsőknek, aki gyalog átment az elnöki pa­lotába részvétének nyilvánítására. A tőzsde szombaton a gyász jeléül zárva maradt Ebert „megmentője volt hazájának.« Berlin, febr. 28. Néhény német nemzeti párti lap kivételével minden újság az elismerés hangján emlékezik meg az elhunyt birodalmi elnökről és úgy méltatja, mint olyan embert, aki függetlenítette magát a pártpolitikai érdekektől és az egész német nép ügyeinek vezetőjévé lett. A Deutsche Tageszeitung a következőket írja: Kétségtelen, hogy Ebert állampolitikai értelemben is messze túlhaladta elvtársainak átlagát és nem­csak a forradalmi radikalizmus elleni harcában ta­núsított magatartásával, hanem sok más alkalom­mal bebizonyított állampolitikai megértésével is ki­érdemelte jobboldali ellenfeleinek elismerését. Bi­rodalmi elnökségének­­ ideje alatt azonban maga­tartásában sokszor megnyilatkozott a szociál­demokratákkal szemben való lekötöttsége. A Lokalanzeiger a pénzügyi botrányokkal kapcsolatban megállapítja, hogy a vizsgálatok so­rán az elhunyt birodalmi elnök személyes érintet­lensége bebizonyult. A Deutsche Allgemeine Zeitung ezt írja: Min­denekfölött dicsőséges Ebért­nek az, hogy államunk hajóját legnagyobb nemzeti nyomorúságának ide­jén, amikor a bolsevizmus hullámai verdesték, bát­ran és céltudatosan kormányozta. Hogy okos taná­csa és erélyes akarata a politikában mennyire vált javára a német népnek, azt teljes mértékben csak a későbbi történelmi szemlélet fogja méltányolni tudni. A Zeit azt írja, hogy az első német birodalmi elnök ravatalát az egész német nép egységesen állja körül A Germania így ír. Ebert elnök hat éven át viselte hivatalát. Ez alatt az idő alatt ugyanazt a józanságot és óvatos tartózkodást tanúsította, amely előzőleg a szociáldemokrácia kebelében biz­tosította számára a tekintély legnagyobb mértékét. A Berliner Tageblatt kijelenti, hogy a történe­lem, mihelyt a jelen zavaros eseményeivel szemben a kellő távlatra tett szert. Ebertről a következő ítéle­tet mondja: Megmentője volt hazájának. A Vorwärts ezt írja: Ebertnek a német nemzet és a német köztársaság szempontjából való jelentő­sége mindenki előtt világos, akinek látását a párt­gyűlölet nem homályosítja el. Luther kancellárt bízták meg az elnöki teendőkkel. Berlin, febr. 28. (A Pesti Hírlap tudósítójá­nak távirata.) Kormánykörökben arra számítanak, hogy az új birodalmi elnök megválasztása mintegy négy-öt hét múlva történhetik csak meg. A baloldal köreiben ezt a határidőt túl hosszúnak tartják és a választás kitűzését a legrövidebb időre kívánják, míg ezzel szemben a jobboldali pártok arra törek­szenek, hogy a választás határidejét a lehetőség szerint kitolják. Parlamenti körökből hallatszik, hogy törvényjavaslatot akarnak előterjeszteni, amely Luther kancellárt bízza meg hosszabb időre a birodalmi elnök helyettesítésével és az új válasz­tást bizonytalan időre elnapolja. A baloldali pártok a jobboldali pártokkal ellentétben azt mondják, hogy ez a törvényjavasat alkotmányváltoztatást je­lent, aminek elfogadásához a birodalmi gyűlés két­harmad többségére van szükség, azt pedig a jelen­legi összetételben egyáltalában nem lehet biztosí­tani. A birodalmi elnök választásáról a törvény a következőképen intézkedik: A választás napját a birodalmi gyűlés állapítja meg. A választásnak vagy vasárnap vagy más hivatalos munkaszüneti napon kell megtörténnie. Választható minden német polgár, aki harmincötödik évét betöltötte és válasz­­tásra jogosult minden német férfi és nő, aki a vá­lasztás napján legalább húsz éves. A választás tit­kos. Az a megválasztott elnök, aki az érvényes sza­vazatoknak több mint a felét kapja. Ha a választás első menetében a jelöltek közül egyik sem kapja meg az abszolút többséget, úgy újabb választást tartanak. Ez a második választási menet nem pót­választás a legtöbb szavazatot kapott két jelölt kö­zött, hanem teljesen új választás, amelyen jelölhetik mindazokat, akikre az első választáson is szavaz­tak, de ezenkívül újabb jelölteket is felállíthatnak. Ebben a második választási menetben az győz, aki a legtöbb szavazatot kapta, még abban az esetben is, ha ez nem jelenti az abszolút többséget. Mint parlamenti körökből hallatszik, az első választási menetre minden párt külön jelöltet állít. A szociáldemokraták jelöltje valószínűleg Loebe, a A­rany­sárkány. Regény • 42 Irtai Kosztolányi Jtexse. De a cikk visszatért a legérdekesebbre: — Látogatás Fóris lakásán ... A végze­tes ajándék . . . Mit mond Gergely, az iskola­szolga? ... A kisasszony, úgy látszik, sürgős­nek érezte. . . Családi . . . öröm . . . Az utálattól szédülve dőlt egyik téglara­káshoz. Kezében lengett az újság, a szennyes újság. Mintha egy családi lepedőt, melyen hó­napokig aludtak sokan, kiteregetnek a nap­fénybe, minden piszkával. De nem hajította el, gondosan összehajtogatva, belső zsebébe csúsz­tatta. Elindult. Hová, merre? Az előbb hazafele készült ebédelni. Azzal a világossággal, melyet csak nagy fölindulások adnak, megfogamzott másíthatat­lan elhatározása: azonnal a gimnáziumba siet az igazgatóhoz, kezébe teszi tanári állását, me­lyet ezután nem tarthat meg s ha nem nyug­díjazzák, akkor anélkül is visszavonul. A gimnázium nagykapuja a vakációra való tekintettel csukva volt. Egy kisajtón ju­tott be a folyosóra. Ábrist már nem találta ott. Fölszédült a lépcsőn, talán azzal a szán­dékkal, hogy a fizikai szertárba megy, hol oly sokat és szívesen időzött, de nem tudta be­várni, míg odaér s mint akinek igen sürgős a dolga, az első emeleti tanári szobába nyitott. Kalapját le sem véve egy székre rogyott. Előkereste zsebéből az „Ostor"-t. Olvasni kezd­te, gyorsan, mohón, elejétől­ végig. Mire elkészült vele, magát már egy ide­gen embernek érezte, oly gaz vádakkal ihlették, oly ferde beállításban mutatták be, hogy nem ismert magára. Újra elolvasta. Akkor már nem nem fájt annyira. Ismerte a cikk beosz­tását, a terepet, hol a ki­ nem­ mondott gyanú­sítások farkasvermei vannak elbújtatva. Né­hány aljas mondatnál hosszabban időzött, ké­jes gyötrelmet talált bennük, hűsítette belső fájdalmát a betűvel. Általában elaprózva, ada­gonként enyhébbnek tetszett, mint egészben, a valóságban kevésbé bántónak, mint a reá való gondolás. De mikor másodszor is egy részlet­hez érkezett, mely leányára vonatkozott, a la­pot zsebre tette, nem akarta többé látni. A riport cáfolhatatlan tényeken alapulva kronologikusan vonultatta föl az eseményeket. Széles ecsetkezeléssel festette Hilda és Tibor évek óta tartó „ártatlan" szerelmét, az apa kö­zönyét, ki férjet akart fogni leányának, vala­mint a „tanár-kisasszony" többi gáláns ügyeit Huszár Bandival meg a nyolcadik osztály egyéb növendékeivel. Elmesélte, hogy minden diák zsebében meg lehetett találni a kis hiszté­rika arcképét. Majd vitriolba mártott tollal jel­lemezte Novák Antalt, kit dühöngő őrültnek, megvásárolható alaknak nevezett. A cikkíró, ki eléggé tájékozottnak látszott, szólt arról a faládi­káról is, melyet valamelyik ismeretlen tisztelője küldött neki kedves meglepetésül. Ami megveretését illeti, az adatokat az ered­ménytelen rendőrségi nyomozás jegyzőköny­veiből vette át, melyeket, úgy látszik, meg is szerzett valahogy, természetesen a kihallgatott „ártatlanug gyanúsított, méltatlanul meghur­colt diákok" nevének mellőzésével s azt han­goztatta, hogy a tettesek, kik valószínűleg ide­genek, ezúttal a közvélemény hallgatólagos ítéletét hajtották végre. Novákot mindez kö­zönyösen hagyta. Nem bánta már, hadd tud­ják meg a merényletet, melyet eddig oly gon­dosan igyekezett rejtegetni. Csak az utolsó fe­jezet, az „Idill" című, kergette arcába a vért, az a borzalmas, nyálas-mézes záradék, mely Hilda kalandját részletezte s azt a közelgő ese­ményt, mely Novák Antalnak, a fiatal nagy­apónak is bizonyára örömet okoz. Két óra lett. Pepike jutott eszébe, ki régóta várja ebéddel s most sopánkodik, hogy a leves sós lesz, a fölfújt összeesik. A tanári szoba, mely körülvette, rideg volt, hivatalos. Báró Wlassics Gyula közokta­tásügyi miniszter képe lógott a falról meg né­hány volt főigazgató portréja. Kinyitott egy magas faliszekrényt. Gazdátlan esernyő szo­morkodott benne. Minden a múlt tanév han­gulatát árasztotta: az asztalon egy tanévvégi Értesítő, a bádoghamutartó, melyben régen kihűlt szivarcsutkák álltak az utolsó konferen­ciáról, a csengő, mellyel az igazgató csöndet teremtett zajongó vitáknál. Le-fölsétálva kérődzött szégyenén. Las­san emésztette. Annyi bizonyos, hogy a cikk hangja sértő, egyes bíráló megjegyzéseiben durva, kegyetlen, de a váza az igaz és az, ami leg­szörnyűbb benne, ép az igazság, a színigazság. Mint önmagával szigorú ember, ezt megállapí­totta. Most ismét futhatna igazgatóhoz, ügy­védhez, rendőrkapitányhoz, bíróhoz, hogy egyes rágalmazó kitételek miatt elégtételt kér­jen. Talán elégtételt is szolgáltatnának, azt, amit lehet, földi igazságot. De ez szánalmas dolog, a nagy lendület nélkül, mely maga az igazság. Mit ért el Hildával? Mit ért el Ti­borral? Mit ért el Liszner Vilmossal? Sem­mit. Nem lehet semmit sem elintézni. Van egy másik isteni igazság is, melyet eddig nem egészen látott. Fiatalabb korában jóról és nemesről prédikálva diákjainak a földmiveshez hasonlította magát, ki a magát elveti és gondoskodik, hogy alkalmas talajra találjon. Csakhogy a mag vagy televényre hul­lik, vagy sziklára. Ha jó földre esik, akkor minden közvetítő nélkül megfogan, a szél is elröppentt oda és ha rossz földbe kerül, akkor a legjobb földmíves sem tehet semmit. Fölös­legesnek itélte munkáját. Amennyiben pedig PESTI HÍRLAP 1925. március 11, vasárnap.

Next