Pesti Hírlap, 1925. december (47. évfolyam, 272-295. szám)

1925-12-01 / 272. szám

4 PESTI HÍRLAP 1920. december 1., kedd. Rakovszky belügyminiszter támadása az oktobristák és a forradalmárok ellen. Rakovszky Iván belügyminiszter vasárnap tartotta beszámolóját Nyíregyházán. Kíséretében le­utaztak Pesthy Pál igazságügyminiszter, gróf Te­leki Pál, báró Kaas Albert, Erdőhegyi Lajos, Kál­lay Tamás, F. Szabó Géza, Illés József, Herczeg Béla, Fráter György, Mózer Ernő, Barabás Samu, Szabó Zoltán és Nánássy Andor képviselők. Sassi Szabó László pártelnök megnyitója után Rakovszky Iván belügyminiszter szólalt fel, aki vázolta a kor­mány munkaprogrammját belpolitikai téren. A kor­mányzat a belső rend és az államháztartás egyen­súlyának helyreállítása után most az egyének bol­dogulásának előmozdítására törekszik.­­ Nem vagyok hajlandó a jobboldali kilengés után helyt adni a baloldali kilengésnek. Azt halljuk ellenzéki oldalon, hogy a kormány csak játszik a forradalmak és a bolsevizmus rémével. Hogyan le­het rémlátásnak nevezni azt, amikor hazaérkezett Magyarországra az első népbiztos és szabad-e rém­látásnak nevezni ezt, amikor ismét, mint nyílt pro­grammot kezdik hirdetni és dicsérni az oktobriz­must. Újabban minduntalan hallunk beszédeket, hogy az oktobrizmus elvégre nem is forradalmat, nem is gyilkosságokat jelent, hanem az oktobrizmus jelszó amely a szabadságjogokat, a nagy demokrá­cia fellángolását jelképezi. Gondoljunk vissza arra az októberre. Akkor is voltak gyilkosságok, ame­lyeknek tetteseit sohasem találták meg. Gondoljunk vissza az akkori sajtószabadságra. Plakátokat ra­gasztottak ki, hogy szabad a gyülekezés, de ha vé­letlenségből tizenöt ember összegyűlt egy teremben, hogy egy olyan programja alapján szervezkedjék, amely nem tetszett az akkori kormánynak, katona­ság jelent meg és szétverte őket. Ha egyesületeket vagy pártokat akart valaki teremteni, amelyek az akkor uralkodók szájaizének nem felelt meg, zászló­aljakat rendeltek ki, hogy szétverjék őket.­­ Ezek azok a szabadságjogok, amelyeket ők velünk szembeállítani mernek. Nem szabadság volt akkor, hazugság volt akkor. Azt mondják, hogy ők voltak azok, akik legelőször akarták megvalósí­tani a birtokreformot. Lássuk, hogyan valósították ezt meg. Zászlók alatt katonazenével, ünnepélyesen levonultak az akkori miniszterelnök, Károlyi Mi­hály hevesi megyei birtokára azzal a szándékkal, hogy ezt a birtokot fel fogják osztani. Fel is osztot­tak a százezer hold birtokból tizenhat holdat. A köz­vélemény azonban azt hitte, hogy a birtokot való­ban odaadták a népnek És mi történik most. Ami­kor az államkincstár rá akarja tenni a kezét erre a birtokra, amelyet egyszer a nemzetnek ajándékoz­tak, az ügyvédek egész serege vonul fel, hogy meg­védelmezze Károlyi Mihály birtokát és nemzetközi fórum elé akarják vinni azt a birtokot, melyet ő már a nemzetnek ajándékozott. — Néhány kalandor ember a kezébe ragadta akkor a hatalmat, nem törődve azzal, hogy védtele­nek maradnak az ország határai, hogy darabokra szaggatták az országot, meggyaláztak, gyengévé tettek bennünket. Ezzel előidézték az ország rab­ságát és pusztulását. — Vannak, akiknek a kommunizmushoz és oktobrizmushoz semmi közük, akik bátran szembe­állanak e mozgalmakkal, de akikkel mi nem tudunk egyetérteni. Ezek a pártok mind demokratikusnak nevezik magukat. A külszin azt mutatná, hogy el­veik közösek és a nagy célnak egyesíteni kellene őket, mégis hétről-hétre szemben állanak velü­nk és még egymás között is egyenetlenségek vannak. En­nek oka az, hogy minden párt máskép értelmezi a demokratizmus szót. Vannak olyan ellenzéki demo­krata pártok, amelyek a városi polgárság boldogulá­sában látják a demokratizmust és nem gondolnak az egész népre. Szükségesnek tartom és helyeslem, hogy a zsidók érdekei is megfelelő védelemre talál­janak, de az egyoldülú politika sohasem demokrá­cia, még ha annak nevezik is. Általános, a nép ösz­szes rétegeit egyformán felölelő programm nélkül nincs demokrácia. A nép pedig az egész nemzet, abba beletartozik a gróf, a napszámos, a városi polgár és falusi lakos egyformán, beletartozik a túlzó keresztény, de a zsidó honpolgár is. A lelkes éljenzéssel­­fogadott beszéd után Pesthy Pál igazságügyminiszter az osztályok és felekezetek közötti egyetértés szükségességét han­goztatta. Gróf Teleki Pál, mint a politikai élettől távol­álló vendég, külföldi tapasztalatiról számolt be. — Nem mi vagyunk az egyedüliek, akik nagy nehézségekkel küzdenek, — mondotta. — Francia­­országban ugyanolyan a hangulat, mint amilyen nálunk volt pár évvel ezelőtt. Aki hosszabb távoli lét után jön vissza Magyarországba, annak meg kell állapítania, hogy az ország nagyot haladt a konszolidáció és a gazdasági reknostrukció felé. Viszont azt is tapasztalja, hogy nálunk az emberek apró incidenseket hajuknál fogva ráncigálnak elő. Ez a mai társadalomnak, a mai kornak a hibája. A társadalom a szenzációkra éhes. Mindaddig,­amíg például Franciaország azt mondja a kisantant álla­mairól, hogy ezek szövetségesei, mindaddig, amíg szövetségesekről és volt ellenségekről beszélnek, amíg a morális kiegyenl­ítődés be nem következik és egyforma szemmel nem néznek mindenkit, addig igazi béke nem lesz Európában. A modern Törökországból, Kemál pasa (x el jelölve) mi­niszterei társaságában elhagyja az angolai képviselőház épületét. Érdekessé teszi a képet az, hogy Kemál pasa és miniszterei frakkot és cilindert viselnek, főt azoknak, akik elvesznek Hennufer halálával. Gyermek- és asszonysírás ütemébe a megsebzett férfi halálordítása vegyült, éhezők nyögtek, meg­­korbácsolt munkás bömbölt, de az egészet túlüvöl­tötte meg nem született nagy művének jajgatása. Föld mozgott, ég zengett e rettenetes ordítás viha­rában. Henrufer futott e rettenetes kardal elöl, de hogy lába rogyadozott, megállt. Figyelt! Aha! Tal­nan­ a babér zöld falán túl levelek gyönge súrlódása hallik. Már jönnek! Utólérik, hogy fülébe harsog­ják azt a veszett dalt, elveszett, megölt emberek kar­dalát. Nem, nem. Mégsem: suhanó, nesztelen talp neszel, két szelindek liheg, a törpe folytatja átlát­szó játékait. De most. Mintha figyelnék: kémlelő szemek egész sora leselkedik rá a sűrü zöld fal apró rései mögött. Szemek, mindenütt szemek. Mint hangya­sereg mászkál bőrén a sok kémlelő, szemrehányó tekintet. Az asszony szeme, két fia szeme, mun­kásai szeme, az egész világ szeme: szörnyűség! — Nem voltál elég erős! Nem vigyáztál ránk! Magad vagy az oka! Mi lesz belőlünk? — olvassa ki e szemekből és Hetnufer fut végzete elöl végzete elé. Perzisztesz az ajtónállók hadnagyának e nap reggelén irott parancsot adott át. — Ebéd után erre kell mennie. — Parancsára, uram, — felelt a hadnagy s ajtók nyíltak, csukódtak Hetnufer előtt és után­a most Hetnufer ott állott a Perzisztesz kapuja előtt. Hetnufer belépett a kapun, melynek két külön­vált szárnya becsukódott mögötte. Sötét, ablaktalan helyiségben volt, melynek mélyén halvány parázs­tűz fénye derengett. Hetnufer, mintegy megbabo­názva, arra tartott. A tűznél, mely rézserpenyőben izzott, a törpe két kutyája halált s megtüzesített, hegyesvégű­ tőreivel két, vánnyadtképü ember gug­golt: Perzisztesz görög rabszolgái, kezesek, hívek, engedelmesek. A két kutya feltápászkodott, a rab­szolgák, felegyenesedtek. Hosszú tagjaikra vöröslő fény esett. Közömbös, mozdulatlan arcukat alulról sajátságosan világította meg a parázs tüze. Henrufer megállt és mintegy mozdulatlanná bű­völve, hallgatva, csöndesen, sokáig meredt erre a különös jelenetre. Ebéd után a király magához vntette a törpét. — Eredj, tudod már, hová, — súgta neki. — Nézd végig az egészet s mesélj el mindent apróra. Szeretném tudni, ilyen helyzetben hogy viselkedik? V. FEJEZET. Enyhe szellő dagasztotta­­ a nyitott ablakok szúnyoghálóit. A könnyű, áttetsző vászon vitorla­ként hol megfeszült, hol lelappadt, ütemes és halk csapkodással kísérve az alvók egyenletes, mély lé­lekzetvételét. Lótuszvirág, mint hosszú-hosszú évek óta, tarka derékalján a törődött öregség fáradt álmát aludta Hetnufer két fia ágya mellett. A másik szo­bában Hetnufer felesége, Isztár feküdt. Hálószobá­jának ajtaján, a szemöldökfa fülkéjében, a szeren­csét és boldogságot hozó gyermekisten aranyozott szobra, mint ifjú pásztor őrködött e békés, szelíd nyáj fölött. Őrködése, az ajkán ülő merev és állandó mosolyról ítélve, inkább könnyű dísz volt, mint ko­moly hivatás, inkább a biztonság sugallása, mint valóságos cselekvés, de Isztár hitt benne. Merev,, biztos és állandó mosolya biztonságot adott neki, a szoborban támaszt vélt és — e támasz segítségé­vel — egyenesen járt. Most mégis, hite ellenére, mély nyugtalanság fogta el. Fölült fektéből és hallgatódzott. Lépteket várt, melyek fölizgatják, megnyugtatják, megörvendezte­tik. Panaszkodni akart és szemrehányásokat tenni, sírni és kiengesztelődni,a fejét annak vállaira haj­tani, aki egyedüli oka nyugtalanságának. Sehol semmi lesz. Mély és üres csönd vette körül, a csöndnek valóságos tengere, melynek part­ja nincs sehol, amelyben a hangok oktalanul és ér­telmetlenül merülnek el. Isztár ijedten gubbaszkodott e némaságban, összekuporodott, átfogva térdét, és elgondol­kozott. Szorongva figyel föl. Jön-e már? A csönd mély vizéből hangok buborékja száll föl. A háztetőn magános macska görbü­l hátát és énekli panaszos, elnyújtott nászdalát. A virrasztó mécses lángja lobog, különös ár­nyéktánca vonaglóvá és keserűvé teszi a­­ gyermek­isten mosolyát. Isztáron borzongás fut Végig. Hol van hát? Hol marad ennyi ideig? Fölkel és óvatos-halk léptekkel megy a másik szobába, a tetőre vezető lépcső felé. — Ki az ? Mit akar ? — mordul rá egy vén hang. — Én vagyok, Lótuszvirág. Mit gondolsz, miért marad ennyi ideig. Könyörgés és aggodalom volt e hangban, melyre Lótuszvirág haragos suttogással felelt: — Honnan tudjam? Hol marad? Miért marad? Mit tudom én? Nekem nem mondta. Engem nem kérdezett mikor elment, — és lehajolt lábbelije után. — Megmondtam volna, mit mászkál?! De ki hallgat rám? Ki törődik velem? Mit áll itt? — för­medt Isztárra. — Nem engedem fel. Jobb, ha lefek­szik. Felmegyek a tetőre és szólok, ha jön. Legalább valami legyen rendjén ennél a háznál. Az öreg asszony leült a tető párkánya mellé. A hold lement. A csillagok halványan pislá­koltak. Az élet még nem ébredt. A világ remény­telen Szürkeség leplébe vonta magát. Lótuszvirág, tarka rongyaiba burkolódzva, olyan volt, mint va­lami megöregedett, ádázkedvű tündér, aki ártó szel­lemekkel harcol a levegőben és azokat akarja fogat­lan szája varázsmondásaival elűzni és távoltartani Azonban se jó, se rossz szellem nem közelít a népteleni úton. Az öreg nőnek elég ideje van arra, hogy kiűzze a visszatolakodó álmot szeméből s hogy mérgelődjék és káromkodjék. — Nem jön, — dohogott magában. Ha eddig nem jött, nem is jön. Valami nagy baja esett. Úgy kell neki! Miért nem ül itt aton, mint más, rendes ember. Úgy kell neked is, miért engedted el. Hogy Hórusz megvédelmezi? Az ám! Ki az isten győzne vigyázni rájuk? Ki győzne ilyen rendetlenekre vi­gyázni? Csak én vagyok olyan bolond, olyan örült, olyan kötözni és mutogatni való, hogy töröm ma­gam értük. (Folytatjuk.)

Next