Pesti Hírlap, 1925. december (47. évfolyam, 272-295. szám)
1925-12-01 / 272. szám
4 PESTI HÍRLAP 1920. december 1., kedd. Rakovszky belügyminiszter támadása az oktobristák és a forradalmárok ellen. Rakovszky Iván belügyminiszter vasárnap tartotta beszámolóját Nyíregyházán. Kíséretében leutaztak Pesthy Pál igazságügyminiszter, gróf Teleki Pál, báró Kaas Albert, Erdőhegyi Lajos, Kállay Tamás, F. Szabó Géza, Illés József, Herczeg Béla, Fráter György, Mózer Ernő, Barabás Samu, Szabó Zoltán és Nánássy Andor képviselők. Sassi Szabó László pártelnök megnyitója után Rakovszky Iván belügyminiszter szólalt fel, aki vázolta a kormány munkaprogrammját belpolitikai téren. A kormányzat a belső rend és az államháztartás egyensúlyának helyreállítása után most az egyének boldogulásának előmozdítására törekszik. Nem vagyok hajlandó a jobboldali kilengés után helyt adni a baloldali kilengésnek. Azt halljuk ellenzéki oldalon, hogy a kormány csak játszik a forradalmak és a bolsevizmus rémével. Hogyan lehet rémlátásnak nevezni azt, amikor hazaérkezett Magyarországra az első népbiztos és szabad-e rémlátásnak nevezni ezt, amikor ismét, mint nyílt programmot kezdik hirdetni és dicsérni az oktobrizmust. Újabban minduntalan hallunk beszédeket, hogy az oktobrizmus elvégre nem is forradalmat, nem is gyilkosságokat jelent, hanem az oktobrizmus jelszó amely a szabadságjogokat, a nagy demokrácia fellángolását jelképezi. Gondoljunk vissza arra az októberre. Akkor is voltak gyilkosságok, amelyeknek tetteseit sohasem találták meg. Gondoljunk vissza az akkori sajtószabadságra. Plakátokat ragasztottak ki, hogy szabad a gyülekezés, de ha véletlenségből tizenöt ember összegyűlt egy teremben, hogy egy olyan programja alapján szervezkedjék, amely nem tetszett az akkori kormánynak, katonaság jelent meg és szétverte őket. Ha egyesületeket vagy pártokat akart valaki teremteni, amelyek az akkor uralkodók szájaizének nem felelt meg, zászlóaljakat rendeltek ki, hogy szétverjék őket. Ezek azok a szabadságjogok, amelyeket ők velünk szembeállítani mernek. Nem szabadság volt akkor, hazugság volt akkor. Azt mondják, hogy ők voltak azok, akik legelőször akarták megvalósítani a birtokreformot. Lássuk, hogyan valósították ezt meg. Zászlók alatt katonazenével, ünnepélyesen levonultak az akkori miniszterelnök, Károlyi Mihály hevesi megyei birtokára azzal a szándékkal, hogy ezt a birtokot fel fogják osztani. Fel is osztottak a százezer hold birtokból tizenhat holdat. A közvélemény azonban azt hitte, hogy a birtokot valóban odaadták a népnek És mi történik most. Amikor az államkincstár rá akarja tenni a kezét erre a birtokra, amelyet egyszer a nemzetnek ajándékoztak, az ügyvédek egész serege vonul fel, hogy megvédelmezze Károlyi Mihály birtokát és nemzetközi fórum elé akarják vinni azt a birtokot, melyet ő már a nemzetnek ajándékozott. — Néhány kalandor ember a kezébe ragadta akkor a hatalmat, nem törődve azzal, hogy védtelenek maradnak az ország határai, hogy darabokra szaggatták az országot, meggyaláztak, gyengévé tettek bennünket. Ezzel előidézték az ország rabságát és pusztulását. — Vannak, akiknek a kommunizmushoz és oktobrizmushoz semmi közük, akik bátran szembeállanak e mozgalmakkal, de akikkel mi nem tudunk egyetérteni. Ezek a pártok mind demokratikusnak nevezik magukat. A külszin azt mutatná, hogy elveik közösek és a nagy célnak egyesíteni kellene őket, mégis hétről-hétre szemben állanak velünk és még egymás között is egyenetlenségek vannak. Ennek oka az, hogy minden párt máskép értelmezi a demokratizmus szót. Vannak olyan ellenzéki demokrata pártok, amelyek a városi polgárság boldogulásában látják a demokratizmust és nem gondolnak az egész népre. Szükségesnek tartom és helyeslem, hogy a zsidók érdekei is megfelelő védelemre találjanak, de az egyoldülú politika sohasem demokrácia, még ha annak nevezik is. Általános, a nép öszszes rétegeit egyformán felölelő programm nélkül nincs demokrácia. A nép pedig az egész nemzet, abba beletartozik a gróf, a napszámos, a városi polgár és falusi lakos egyformán, beletartozik a túlzó keresztény, de a zsidó honpolgár is. A lelkes éljenzésselfogadott beszéd után Pesthy Pál igazságügyminiszter az osztályok és felekezetek közötti egyetértés szükségességét hangoztatta. Gróf Teleki Pál, mint a politikai élettől távolálló vendég, külföldi tapasztalatiról számolt be. — Nem mi vagyunk az egyedüliek, akik nagy nehézségekkel küzdenek, — mondotta. — Franciaországban ugyanolyan a hangulat, mint amilyen nálunk volt pár évvel ezelőtt. Aki hosszabb távoli lét után jön vissza Magyarországba, annak meg kell állapítania, hogy az ország nagyot haladt a konszolidáció és a gazdasági reknostrukció felé. Viszont azt is tapasztalja, hogy nálunk az emberek apró incidenseket hajuknál fogva ráncigálnak elő. Ez a mai társadalomnak, a mai kornak a hibája. A társadalom a szenzációkra éhes. Mindaddig,amíg például Franciaország azt mondja a kisantant államairól, hogy ezek szövetségesei, mindaddig, amíg szövetségesekről és volt ellenségekről beszélnek, amíg a morális kiegyenlítődés be nem következik és egyforma szemmel nem néznek mindenkit, addig igazi béke nem lesz Európában. A modern Törökországból, Kemál pasa (x el jelölve) miniszterei társaságában elhagyja az angolai képviselőház épületét. Érdekessé teszi a képet az, hogy Kemál pasa és miniszterei frakkot és cilindert viselnek, főt azoknak, akik elvesznek Hennufer halálával. Gyermek- és asszonysírás ütemébe a megsebzett férfi halálordítása vegyült, éhezők nyögtek, megkorbácsolt munkás bömbölt, de az egészet túlüvöltötte meg nem született nagy művének jajgatása. Föld mozgott, ég zengett e rettenetes ordítás viharában. Henrufer futott e rettenetes kardal elöl, de hogy lába rogyadozott, megállt. Figyelt! Aha! Talnan a babér zöld falán túl levelek gyönge súrlódása hallik. Már jönnek! Utólérik, hogy fülébe harsogják azt a veszett dalt, elveszett, megölt emberek kardalát. Nem, nem. Mégsem: suhanó, nesztelen talp neszel, két szelindek liheg, a törpe folytatja átlátszó játékait. De most. Mintha figyelnék: kémlelő szemek egész sora leselkedik rá a sűrü zöld fal apró rései mögött. Szemek, mindenütt szemek. Mint hangyasereg mászkál bőrén a sok kémlelő, szemrehányó tekintet. Az asszony szeme, két fia szeme, munkásai szeme, az egész világ szeme: szörnyűség! — Nem voltál elég erős! Nem vigyáztál ránk! Magad vagy az oka! Mi lesz belőlünk? — olvassa ki e szemekből és Hetnufer fut végzete elöl végzete elé. Perzisztesz az ajtónállók hadnagyának e nap reggelén irott parancsot adott át. — Ebéd után erre kell mennie. — Parancsára, uram, — felelt a hadnagy s ajtók nyíltak, csukódtak Hetnufer előtt és utána most Hetnufer ott állott a Perzisztesz kapuja előtt. Hetnufer belépett a kapun, melynek két különvált szárnya becsukódott mögötte. Sötét, ablaktalan helyiségben volt, melynek mélyén halvány parázstűz fénye derengett. Hetnufer, mintegy megbabonázva, arra tartott. A tűznél, mely rézserpenyőben izzott, a törpe két kutyája halált s megtüzesített, hegyesvégű tőreivel két, vánnyadtképü ember guggolt: Perzisztesz görög rabszolgái, kezesek, hívek, engedelmesek. A két kutya feltápászkodott, a rabszolgák, felegyenesedtek. Hosszú tagjaikra vöröslő fény esett. Közömbös, mozdulatlan arcukat alulról sajátságosan világította meg a parázs tüze. Henrufer megállt és mintegy mozdulatlanná bűvölve, hallgatva, csöndesen, sokáig meredt erre a különös jelenetre. Ebéd után a király magához vntette a törpét. — Eredj, tudod már, hová, — súgta neki. — Nézd végig az egészet s mesélj el mindent apróra. Szeretném tudni, ilyen helyzetben hogy viselkedik? V. FEJEZET. Enyhe szellő dagasztotta a nyitott ablakok szúnyoghálóit. A könnyű, áttetsző vászon vitorlaként hol megfeszült, hol lelappadt, ütemes és halk csapkodással kísérve az alvók egyenletes, mély lélekzetvételét. Lótuszvirág, mint hosszú-hosszú évek óta, tarka derékalján a törődött öregség fáradt álmát aludta Hetnufer két fia ágya mellett. A másik szobában Hetnufer felesége, Isztár feküdt. Hálószobájának ajtaján, a szemöldökfa fülkéjében, a szerencsét és boldogságot hozó gyermekisten aranyozott szobra, mint ifjú pásztor őrködött e békés, szelíd nyáj fölött. Őrködése, az ajkán ülő merev és állandó mosolyról ítélve, inkább könnyű dísz volt, mint komoly hivatás, inkább a biztonság sugallása, mint valóságos cselekvés, de Isztár hitt benne. Merev,, biztos és állandó mosolya biztonságot adott neki, a szoborban támaszt vélt és — e támasz segítségével — egyenesen járt. Most mégis, hite ellenére, mély nyugtalanság fogta el. Fölült fektéből és hallgatódzott. Lépteket várt, melyek fölizgatják, megnyugtatják, megörvendeztetik. Panaszkodni akart és szemrehányásokat tenni, sírni és kiengesztelődni,a fejét annak vállaira hajtani, aki egyedüli oka nyugtalanságának. Sehol semmi lesz. Mély és üres csönd vette körül, a csöndnek valóságos tengere, melynek partja nincs sehol, amelyben a hangok oktalanul és értelmetlenül merülnek el. Isztár ijedten gubbaszkodott e némaságban, összekuporodott, átfogva térdét, és elgondolkozott. Szorongva figyel föl. Jön-e már? A csönd mély vizéből hangok buborékja száll föl. A háztetőn magános macska görbül hátát és énekli panaszos, elnyújtott nászdalát. A virrasztó mécses lángja lobog, különös árnyéktánca vonaglóvá és keserűvé teszi a gyermekisten mosolyát. Isztáron borzongás fut Végig. Hol van hát? Hol marad ennyi ideig? Fölkel és óvatos-halk léptekkel megy a másik szobába, a tetőre vezető lépcső felé. — Ki az ? Mit akar ? — mordul rá egy vén hang. — Én vagyok, Lótuszvirág. Mit gondolsz, miért marad ennyi ideig. Könyörgés és aggodalom volt e hangban, melyre Lótuszvirág haragos suttogással felelt: — Honnan tudjam? Hol marad? Miért marad? Mit tudom én? Nekem nem mondta. Engem nem kérdezett mikor elment, — és lehajolt lábbelije után. — Megmondtam volna, mit mászkál?! De ki hallgat rám? Ki törődik velem? Mit áll itt? — förmedt Isztárra. — Nem engedem fel. Jobb, ha lefekszik. Felmegyek a tetőre és szólok, ha jön. Legalább valami legyen rendjén ennél a háznál. Az öreg asszony leült a tető párkánya mellé. A hold lement. A csillagok halványan pislákoltak. Az élet még nem ébredt. A világ reménytelen Szürkeség leplébe vonta magát. Lótuszvirág, tarka rongyaiba burkolódzva, olyan volt, mint valami megöregedett, ádázkedvű tündér, aki ártó szellemekkel harcol a levegőben és azokat akarja fogatlan szája varázsmondásaival elűzni és távoltartani Azonban se jó, se rossz szellem nem közelít a népteleni úton. Az öreg nőnek elég ideje van arra, hogy kiűzze a visszatolakodó álmot szeméből s hogy mérgelődjék és káromkodjék. — Nem jön, — dohogott magában. Ha eddig nem jött, nem is jön. Valami nagy baja esett. Úgy kell neki! Miért nem ül itt aton, mint más, rendes ember. Úgy kell neked is, miért engedted el. Hogy Hórusz megvédelmezi? Az ám! Ki az isten győzne vigyázni rájuk? Ki győzne ilyen rendetlenekre vigyázni? Csak én vagyok olyan bolond, olyan örült, olyan kötözni és mutogatni való, hogy töröm magam értük. (Folytatjuk.)