Pesti Hírlap, 1927. május (49. évfolyam, 98-122. szám)
1927-05-26 / 119. szám
4 rendezkedést megengedni, amely a külföld előtt mindenütt azt a hitet kelti, hogy: jaj de jól érezzük magunkat. Másodszor a törvényhozóknak felül kell elkezdenie a takarékosságot, és nem alul. Harmadszor, mennél közelebb van valaki az államhatalomhoz, annál inkább neki kell hozzáfognia a takarékoskodáshoz, mert, mint mindennek a világon, a takarékossági eszmének is lódító ereje van, majdnem olyan, mint a pazarlásnak. E tekintetben nagyszerű példa Franciaország. Emlékeznek rá olvasóim, hogy két éven át a Pesti Hírlapban mindig előre megjövendöltem azt, hogy mikor fog megbukni az illető francia pénzügyminiszter, hiszen e próféciáimat gondos kezek a francia kormányhoz is eljuttatták. Csupán Caillaux barátom játszott ki, amennyiben én 1925 október 31-ére jeleztem bukását és ő már négy hónappal előbb lemondott, ami valóban nem volt tőle velem szemben kollegiális cselekedet. Azóta megjött Poincaré és megállította a pénz romlását, rendbehozta a költségvetést. Mivel! Egyedül kegyetlen takarékosságával. Megszüntetett 106 alispáni állást, 228 törvényszéket, minden államtitkárt, vagyis nálunk politikai államtitkári állást, egy csomó fogházat megszüntetett és irtózatos kegyetlenséggel keresztülvitte azt, hogy a takarékosság bejutott Franciaországba. Ugyanebben az irányban közöltem én a takarékossági programmot olvasóinkkal december 22-iki „Fölösleges" című cikkemben. Azért merem ezt idézni, mert egy cikkre sem kaptam annyi levelet, mint írre, tehát lesznek talán, akik emlékeznek rá. Ma is ismétlem. Felülről kell elkezdeni a takarékosságot, fölösleges 245 képviselő közül legalább 145, miután csak 40 jár az ülésekre, fölösleges a felsőház, fölösleges 318 kormányzósági alkalmazott, fölösleges diplomáciánknak reprezentációs része, fölösleges vagy az alispán, vagy a főispán, fölöslegesek a politikai államtitkárok és mindez maga után von több fölöslegest, vagyis megtakarítási lehetőséget. Mihelyt a kormány elhatározná magát arra és kimondaná, hogy a fölösleges állások megszüntetéséből fenmaradó összegeket kamatnak tekinti, akkor volna nálunk is, épen úgy, mint az angol költségvetésben mindig van, egy államadósságot törlesztő alap. Ha a kormány ilyen törvényt hozna, a képviselők saját legjobban felfogott érdekükben nekifeküdnének és maguk követelnék minden költségvetési tételben a megtakarítást, holott ma egyetlen betűt nem változtatnak a költségvetésben. A különféle szanálásokra kiadott összegekről külön beszélünk, mert hiszen a költségvetési vita alatt ezeket a milliárdokat senki sem kérte számon a kormánytól. A terv tehát az volna, hogy a normálköltségvetésben így megtakarított minden garasból kamat lesz, amely ugyanolyan mértékben, mint ahogyan az árvaalapok stb. pengőjáradékot kapnak, a hadikölcsönök visszavásárlására fordíttatik. Itt lehetne azt a különbséget tenni, hogy elsősorban a nyugdíjasok és rideg fizetésből élők hadikölcsönet vásároltatnak meg. De ha ezt a megkülönböztetést nem lehetne keresztülvinni, semmi baj nem volna, mert mihelyt a kormány visszavásárol hadikölcsönöket, vagyis meghatározandó arányban pengőjáradékra cseréli be őket, akkor az öszszes hadikölcsöntulajdonosok birtokában levő papírok értéke emelkedik a tőzsdén. Így tehát egy nagy operációról van szó, amelynél az a kérdés, hogy a párttekintetet alárendelik-e az ország érdekeinek. Miután ebben nem hiszek, nem hiszem, hogy a jelen kormány ezt meg tudja csinálni. Az, amit Németország tett, hogy minden 100 márka hadikölcsönért két és fél márkát ad, amely 30 év múlva kamatozik, egyenlő az éhenhalással, mert hiszen a mai hadikölcsöntulajdonosok legnagyobb része, azok, akik nyomorognak, harminc évig nem bírják az életét. Ha pedig azt teszem fel, hogy a hadikölcsön annak idején nem volt egyéb, mint egy pénzügyi sorsjáték és ennélfogva mennél közelebb volt valaki az államhoz, tehát mennél magyarabb volt, annál inkább vett részt benne," tehát a kaputos középosztály jegyezte a hadikölcsönt, akkor azt hiszem, a kormány vagy pártja meggondolhatnák, hogy nem volna-e érdemes ezeknek lecsillapítására, reményben tartására, azt a kegyetlen expedienst, amit Poincaré megcsinált, és ami Franciaországot meggyógyította, nálunk ebben a formában megismételni. Nem árulok el titkot, íg, azt hiszem, hogy jól vagyok értesülve, az utóbbi években a szociáldemokrata pártból nagyon sok munkás kilépett különféle okokból, amelyeket e cikk keretében nem lehet részletezni, ellenben újabb időben ismét sokan beléptek, de nem bányászok vagy téglavető napszámosok, hanem feketekabátos és csalódott tisztviselők. Mindenesetre jellemző és azért emeltem ezt ki, mert látjuk, hogy alig ült össze az új osztrák nemzetgyűlés, a szociáldemokrata párt már beadott egy javaslatot a hadikölcsönök valorizálására. Még csak egy személyes kérdést. Több felszólalást kaptam, hogy a Pénzintézeti Központ az eredeti jegyzőket meg tudja különböztetni a nosztrifikálás által. Ez elméletileg így is van, de a gyakorlatban, a pöröknél ez nem vált be. Magára a Pénzintézeti Központ jegyzésére rá van nyomtatva, hogy jótállás nélkül adatik ki, tájékozásul lehet használni, de egy ilyen állami akciónál nem mernék ez alapon elindulni, annál kevésbbé, mert láttuk, hogy Németországban mily bonyodalmak származtak belőle. Összefoglalom e negyedik cikkben az indítványt, amelyet hosszas megfontolás után e nehéz és engem folyton hánytorgató kérdésben teszek. Hogy többet nem tehetek, nem rajtunk, ellenzéken múlik, hiszen a kormánynál vannak a számbeli adatok és úgy gondoltam, hogy végre mégis csak neki kell menni a kérdésnek, márcsak azért is, hogy a többiek ennek a tervezetnek nekimehessenek. Indítványom az, hogy, egy külön javaslat szóljon az állami kötvények tulajdonosainak kárpótlásáról, az árva- és gyámalapok összes állampapírjait, zálogleveleit és háborús takarékbetéteit cserélje ki a kormány meghatározandó arányban pengő járadékra, ugyanezt adja a hadikölcsönkötvényekért a nyugdíjintézeteknek és más közhasznú pénztáraknak és végül cserélje ki a hadikölcsöneit azoknak a biztosítóknak, amelyek maguk is valorizálnak. Hozzon egy törvényt, amely oly büdzsét állapít meg mindenütt, nem a beruházásokra, hanem a folyó kiadásokra nézve, amely minden további pazarlást eltilt, ellenben minden takarékossági intézkedést felhasznál arra, hogy az így nyert kamatot oly pengőjáradék kibocsátásának táplálására használhassa, amellyel visszavásárolja a többi hadikölcsöntulajdonosok papírját oly arányig, mint ahogyan azt az árvapénztáraknál kötelezőleg megtette. Hogy ez a terv jó-e vagy rossz, nem tudom, csak azt tudom, hogy sok és becsületes munkám van benne. Most a kormányzaté a következő szó. Egy sebekkel teljes ország várja a választ. pesti hirlap 1927. május 26., csütörtök. A BRIT POLITIKA CHAMPIONJAI. Anglia és Szovjet-Oroszország között nyílt szakadásra kellett kerülni; ez világos volt mindazok előtt, akik ismerik az angol népet, a brit politika céljait és azokat az államférfiakat, akik a világbirodalom sorsát intézik. Világossá vált, még mielőtt sikerült volna az angol politika és policia éberségének betörnie az Arcos-palotába és fölfedeznie a világ nyugalma és Anglia biztossága ellen szőtt összeesküvés írásos bizonyítékait. Mi az indítéka annak a messze elágazó konspirációnak, amelynek hálójában az orosz tanácsköztársaság meg akarta fojtani Angliát, a gondolkodó ember előtt nem lehet titok. De hogy milyen indulatok, szenvedélyek, meggondolások irányítják Anglia mai urait abban az élethalálra szóló harcban, amelyet a bolsevizmus lefegyverzésére indítottak, az a nagyközönség előtt kevésbbé ismert. A harc természetét a hadvezérek jelleme határozza meg. S épp azért nem lesz tanulság, nélkül való, ha megkísértjük mélyebben bepillantani azok lelkébe, akik a nyílt diplomáciai szakításig kiélesedett küzdelem első csatasorában állanak. A hivatalos hadvezér az Egyesült Brit Királyság jelenlegi miniszterelnöke, Stanley Baldwin. Konzervatív kabinet élén áll; a középosztály gyermeke; nincs rá hivatva,hogy akár az osi tory arisztokráciának, akár a City multimilliárdosainak, akár a legfelsőbb bíróságok parókás lordjainak szószólója legyen. De Baldwin mind a konzervatív erőknél nagyobb hatalmat képvisel: magát az Istent, akinek alázatos szolgája, akaratának engedelmes végrehajtója. Angliában ma is döntő tényező nemcsak lelkiekben, hanem a politikában is az élő hit. Baldwin a legvallásosabb angolok közül való. Lehet, hogy más előkelő angoloknál, akik a Westminster Abbey-ben vagy a Marylebone Church-ben végigénekelnek egy servicet, egy hosszú nyári délutáni istentiszteletet, a vallásosságba jó adag cant is vegyül, ama bizonyos álszenteskedés, amelyet Anglia szabad szellemei ,oly kíméletlen gúnnyal ostoroztak. Be Badwin hite tiszta és rendületlen. És ennek a hitnek csak logikus folyománya, hogy ő önmagát eszköznek érzi a mennyei hatalmak kezében. Ez magyarázza meg lángoló gyűlöletét a bolsevizmus iránt. Ez a titokzatos démon meg akarja dönteni Isten országát, ez kifosztotta és megfertőztette a templomokat, megalázta és elűzte a papokat, mindennapos szertartássá emelte a blaszfémiát s a hitetlenség gyilkos mérgét csepegtette az ártalmatlan, jámbor, hivő orosz nép szivébe. S nem érvén be ezzel a pokoli sikerével, mérgét ki akarta csempészni idegen országokba is Csak természetes, hogy minden megengedhető eszközzel kötelessége az angol népnek e Sátán letiprására törni. Baldwin egyszerű, lelke mélyéig hivő ember. Bár a politikai hatalom ormára hágott, nem tanulta meg sem a diplomácia sima mesterfogásait, sem a szónoklás demagóg fordulatait. Ilisz Istenben és "hisz Anglia örök életében. Álma egy olyan brit világuralom, melynek a belső béke, a részek egybevágó harmóniája, a hatalmi tényezők egyensúlya ad szilárd szerkezetet. Ő az első, aki egy merész utópista fantáziájával dolgozott és dolgozik ma is a munkások és munkaadók közti megegyezés megteremtésén. Aki a mai világrend legkényesebb pontján törekszik kiegyenlítésre, az a dolgok természeténél fogva gyűlöli a társadalmi harc, a forradalom, a nyugtalanság apostolait, a kommunistákat. S még hevesebben gyűlöli az orosz bolsevistákat. Miért? Mert az angol kommunizmus még nem ért célt, hihetőleg nem is fog soha. Ellenben az orosz már megalkotta a maga kaotikus, rendbontó államát. És az angol kommunista végre is, mégis csak angol. Az orosz — idegen, ellenség, akiből hiányzik szikrája is a megértésnek, vagy megbecsülésnek más rendezett viszonyok között élő országok belső nyugalma, kultúrája, embersége, intézményei iránt. A miniszterelnöknek leghatásosabb és legbuzgóbb fegyvertársa Winston Churchill. Atyja lord volt, nagyatyja herceg. És az old merni Englandnak, a régi vidám Angliának ez a késői fia sohasem feledkezett meg mágnás őseiről. Akkor sem, mikor Lloyd George árnyékában a legszélső liberális radikalizmus ,harcok katonája volt. Mert bárhol állott légyen Churchill, akár a konzervatívok oldalán, akár a szabadelvű párton, mindig harcos maradt. És pedig bátor, rettenthetetlen, semmi kockázattól vissza nem riadó. Politikai pályafutása éppoly változatos, mint emberi jellemének váratlan, módosulásai, mint tehetségének imponáló sokoldalúsága. Churchill volt újságíró, haditudósító ,gyarmatügyi, kereskedelmi, tengerészeti, hadügyi és belügyminiszter, kincstári kancellár. Bejárta az öt világrészt mint katona, mint politikus, mint állami tisztviselő. Volt bátorsága egyedül úszni az ár ellen. S volt lélekjelenléte felhasználni a pillanatnyi népszerűséget felsőbbrendű céljai érdekében. Nagy része volt a szerencsétlen Gallipoli-vállalkozás kezdeményezésében .S mikor a rettentő kősivatagban, az üvöltő-tenger kietlen partjain már ezrével porladtak a rheddő harcokban elesettek csontjai, akkor megállott a csaták színhelyén és meg merte vallani, hogy tévedett, midőn a Dardanellák ostromába fogott. Marlborough herceg unokája, Lord Randolph Churchill fia gyűlöli a szocialistákat. Bennük az angol tradíciók elleni küzdelem megtestesítését látja. Egyetlen és sok tekintetben figyelemreméltó panaceája a kórság febírására: szociálpolitikát a szocializmus ellen! Az elv helyes, a megismerés bölcs, de a gyakorlati kivitel nem csekélynehézségekbe ütközik. A szocializmus ma már Angliában eljutott a kormányképességig. A Labour-Party olyan hatalmi tényező, amelyet egy Winston Churchill huszáros rajtaütései sem fognak a parlamentből kiverni. De annál szabadabb a pálya indulatai és haragja számára, mikor nem brit szocialistákról, hanem orosz kommunistákról van szó, akik alattomban betörnek a békés Angliába és a távol Keleten is aknát építenek a brit világuralom alá Nem csoda, hogy minden felszólalása e tárgyban megismétli az öreg Cato sürgetését a pun főváros megsemmisítésére: „Ceterum censeo delendam esse". Winston Churchillnak egyébként meg fiatal belügyminiszter korából van leszámolnivalója az orosz anarchiával. Háború előtt London útlevélkényszer nélkül, ellenőrzés nélkül adott menedéket a politika legkülönbözőbb hajótöröttjeinek is. Egy orosz volt az, aki az Eastvalamelyik házába bevette magát és mikor a rendőrség rajtaütött, két derék policemant terített le és az egész negyedet revoltálta. Akkor maga Churchill jelent meg a színtéren, hogy nyomatékot adjon a gyilkos üldözésének. Azóta sem feledte el az orosz „külpolitika" metódusait. A harmadik protagonista a most folyó harcokban Szovjet-Oroszország ellen Lord Birkenhead, szintén kabinetminiszter, Tedra államtitkára. A nagy jogászok közül való, akneet tudás, éles elme, győzedelmes dialektika, és ragyogó ékesszólás emelt a magasba. Ezekben a nagy lawyerekben testesül meg nemcsak a törvény feltétlen tisztelete, hanem az állami rend megbonthatatlan egysége és szilárdsága is Lord Birkenhead hatalmas, robusztus termetű plebejus, akit a peerek házában öröklés jogán ülő kollégái parvenünek tartanak, de aki biztosnak érzi magát nagybirói tisztsége díszében, irodalmi és tudományos munkássága szilárd talapzatán- e is elkeseredett ellensége a szocialistáknak; nem mintha elzárkóznék követeléseik jórészének igazságos volta elől; de mert irtózottan gondol mindazokra a lehetőségekre, amelyeket egy szocialista uralom Angliában valósággá válthatna. Hogy a bolsevik árulás ellen különös nyomatékkal szálljon síkra, abban nagy része van Lord Birkenhead Leves, indulatos természetének is. Egész politikai pályája rendjén nem volt soha híve a keztyüs kéz politikájának és stratégiájának. Őserejű vadsága, robusztus, robbanó indulatossága most teljesen és gáttalanul kiélheti magát, mikor nem a vele szemben ülő ellenfelekről, hanem a kívülről belopakodó ellenségről van szó. Mikor nem politikai elveket kell diadalra juttatni, hanem a haza, az állam, a ház, a tűzhely épségét, Isten uralmát és a becsületet kell megvédelmezni.