Pesti Hírlap, 1928. március (50. évfolyam, 50-75. szám)
1928-03-27 / 71. szám
— A magyar művészek céheket alapítanak. (Félig komoly írás egészen komoly ügyről.) — Édes fiam — mondja Márk Lajos, az új elnök —, te is írhatnál valamit arról a dologról. — Miről, öregem. — Arról fiam, amit a múltkor csináltunk. Tudod, a Royal fehértermében. — Igen, a Munkácsy-céhről? — Az új elnök t. i. ennek az elnöke. — Fiam, ne viccelj, azóta a többi kritikus kollégáddal együtt már kétszer ittatok nálam fekete kávét a műtermemben, illik dolgozni is érte valamit. Hiszen ti vagytok a propaganda-bizottság tagjai. (Persze. Tényleg. A Royalban összejöttünk vagy hatvanan, minden festőcsaládból. Csak festőcsaládnak nevezem röviden azt a 18 festőcsoportot,mely ezidáig megalakult. És itt megcsináltuk a 19-iket, a Munkácsy-céhet. — Fiam — folytatja Márk —, hangsúlyozd, hogy az új céh egészen komoly. A festők azért alapították, hogy a műgyűjtők érdekeit megvédjék. Nem a festőkét- a műgyűjtőkét. A festők ugyanis garantálják a céh tárlatain, hogy abszolúte megbízható képértéket kapnak a céh gyűjtőtagjai. És kik lehetnek ezek a gyűjtőtagok? Akik személyenként kijelentik, hogy évente ezer, vagy több pengőért vásárolnak képet a céh tárlatain. És nekünk legalább ezer ilyen tagot kell toborozni. — Ezer műbarátot? — Fiam — mondja Márk —, nem műbarát. Tudd meg, a műbarát csak barátja a piktúrának, de nem vásárol. A franciskánus barát azért van, hogy az igét hirdesse, hogy beszéljen, a karthausi barát, hogy hallgasson, a műbarát, hogy barátunk legyen, de képet nem vásárol. Nekünk műgyűjtőkre van szükségünk. (Ezt a meghatározást Csók ajánlotta a céhnek.) Ha sok műgyűjtő van együtt, ezek jobban értékelik az egymás gyűjtését, csereberelnek, képtőzsdét csinálnak, — ez kell nekünk. — Szóval, a Munkácsy-céh művészi és gazdasági alakulat? — Úgy van. Külföldön mindenfelé találhatsz ilyet. „ — Hát nálunk az Ernst-múzeum, vagy a Vagyonmentő képaukciói? — De ott a vétel nem kötelező, — és a kép műbecsét is lehet vitatni. _ Ez mindig vitatható. A legtöbb képvásárló csakis a saját ízlésében bízik. — Fiam — mondja Márk — azért én mégis azt mondom, a jó kép: pénzbefektetés, a rossz kép: pénzpocsékolás. Ezt írjátok ki a lapba. (Most hirtelen eszembe jut, hogy Réthy István mit mondott a mi sajtóbeli kötelességünkről.) Rétiig (Benczúr óta a második piktor, aki majdnem felsőházi tag, Benczúr „valódi" volt, ő csak póttag). A sajtó igen kevés teret ad a művészeknek. A művész néha hónapokon át dolgozik egy-egy alkotásán s azt meg sem említik, vagy csak kétszavas dicséretet kap. Ugyanekkor a parlamenti vagy közgyűlési beszélők és közbeszólók oldalakon át szerepelnek, a gól-rugók is hasábokat kapnak. A művészi dolgok propagálására nincs kellő módunk. Pedig a közönségnek napról-napra kellene ismételni, hogy pártolja a művészetet. — Igen — mondom én —, művészeinknek nincs módjuk napról-napra olyanformán hirdetni, hogy: legolcsóbb a Gólya Áruház, vagy első a Corvin, Corvin, Corvin! De a művészek meg lehetnek győződve arról, hogy az összes képzőművészeti kritikusok teljes önzetlenséggel szolgálják az ő ügyüket, persze, a lapjukban rendelkezésükre álló helyhez képest. sulat ügyeit. Hozzászól Gerő Ödön, Glatz Oszkár, Iványi-Grünwald Béla, Bálint, Kernstock, Márton Ferenc, Ybl, Nagy Endre, Földi, Boross, Lázár Béla, Kemény Nándor. A sok hozzászólással azonban még egy csöppet se vittük előre a művészeti krízis és negatív műpártolás ügyét. — Fiam, — mondja Márk —, te mint kritikus, kérdezd meg másik énedet, a festőt, mit szól a dologhoz? Én tehát a tükör elé állok és azt kérdem: — Kérdi úr, mit az ön véleménye az új céhalakulásról, történelmi visszapillantással és időjóslással súlyosbítva? — Véleményem? A történelmet illetőleg, felütöm egyik lexikont és találomra idézek belőle: „Masaccio (Tommaso di Ser Giovanni Guidi da Castel S. Giovanni), olasz festő, szül. 1401-ben, és már 1421-ben felvétetett az orvosok és gyógyszerészek céhébe, 1424-ben pedig a festők testületébe . . ." „Masolino da Panicale (Tommaso di Cristofano fini), firenzei festő, szül. 1383-ban, 1424-ben az orvosok és gyógyszerészek céhének tagja..." „Massys (Metsys Quinten) németalföldi festő, szül. 1466-ban, 1491-ben antwerpeni céhbeli mester ..." Tehát a festők a céhekbe már régebben tömörültek (nem egészen valószínűleg azért, hogy „műgyűjtőket" szervezzenek). Továbbá Budapesten már húsz, majd tíz évvel ezelőtt alakult „Paletta" és más címen művészet gazdasági egyesülés, gyors bukással súlyosbítva, megalakult 1914-ben a Céhbeliek csoportja is, minden céhszervezet nélkül és most legújabban alakul: a ,,Magyar Képzőművész Céh" (Bánáti Sverák József felhívásával), mely a fiatal magyar képzőművészek összes művészeti irányait egyesítő gazdasági közösséget kíván életre hívni. Ez a gazdasági közösség egyrészt saját állandó kiállítási helyiségeiben, a közvetítők kizárásával, aikarja értékesíteni tagjainak művészi termékeit, másrészt a képzőművészet iránt, érdeklődő közönség számára akarja hozzáférhetővé tenni a tagok műtermeiben az értékesítés minden reménye nélkül felhalmozott anyagot, íme: szervezkedés és harc, a képzőművészet érdekeinek megvédéséért. Harc a közöny ellen! Fuldoklás a gazdasági krízisben. Sikoly az éjszakában. Időjóslás ehhez. Netalántán derülés várható. Azt mondja nekem Kernstock: „Új küzdelem?" És a kezével lemondólag legyint. „Holnap megyek ki Nyergesújfalura, a kis birtokomra. Vetek zöld borsót, retekmagot. Megnézem a szőlőmet. Van ötszáz gyümölcsfám . . ." Azt mondom én: Még ma künn leszek újra a Római-fürdőben. A kertemben van egy kis fenyveserdő. Annyi fája van, mint ahány napja van az esztendőnek. És ezernyi kékelő ibolya. Még most dideregnek a hidegtől . . . Ott lesem a feketerigókat, amint szerelmesen pörlekedve keresik párjukat . . . Várom a fülemilét. Mikor jön már? . . . Várom a fecskét, amint gyorsan nyesi röptével a levegőt és lekiáltja hozzám: „Kvitt, kvitt!" Igen, mindegy! Érdenes-e még dolgozni? Céhekbe szervezkedni. Érdemes-e? Egykutya a fizetés a mindennapi robotért. A halál úgyis jön és azt mondja: „Kvitt, kvitt!" Kézdi-Kovács László. PESTI HIRLAP 1928. március 27., kedd. „ Legendák szárnyán... Az őserdő titokzatos fehér embere. Egy francia író állítólag találkozott Orth Jánossal, a nyomtalanul eltűnt osztrák főherceggel. Párizs, március. (A Pesti Hírlap tudósítójától.) Regényt írtak róla, filmen is lepergették és visszaemlékezések, memoárok lapjain, Isten tudja hányféleképen mesélték el már annak az osztrák főhercegnek a történetét, aki még Ferenc József életében otthagyott címet, gazdagságot, rangot, megtagadta nevét és származását és egy jelentéktelen, de ragyogó szépségű színésznő miatt elindult új életet kezdeni. Akkor már egyszerűen csak Orth Jánosnak hívták. És Orth János elindult az új élet elé, hogyne térjen onnan többé vissza soha. Hova, meddig jutott, mi lett belőle, él-e vagy meghalt, senki sem tudja. Eltűnése óta egyik legenda a másik után keletkezett. Hol a német, hol a francia, hol az amerikai sajtóban láttak napvilágot azok a hírek, amelyek a nyomtalanul eltűnt osztrák főherceggel foglalkoztak és romantikusnál romantikusabb történeteket találtak ki róla. Az egyik legenda szerint Orth János, aki saját hajójával járta a tengert, tengeri kalózok áldozata lett, a másik verzió szerint Newyorkban lett soffőr, ahol évekkel ezelőtt meg is halt. Bebizonyítani azonban egyik állítást sem sikerült. Az Orth János-legendák száma most ismét szaporodott eggyel. Georges Brousseau ismert nevű francia publicista ugyanis most adta ki úti rajzait, amelyekben többedmagával tett világkörüli útjáról számol be. Egyik fejezetben érdekes visszaemlékezéseket közöl egy különös emberrel való találkozásról, amely a guyanne-i őserdőben történt 1920-ban. Egy délelőtt — meséli a francia íót izzó napsütésben, a Marany-folyó partján, az őserdő szélén sátrat vertek. Egyszerre csak egy bárkát vettek észre a folyón, amely lefelé úszott és közvetlenül a sátrak előtt kikötött. A bárkából vagy tizenöt-húsz benszülött indián szállott ki és egy fehér ember. Szép szál férfi, nemes arc, fasorr és szürke, csillogó szemek. A franciák a bárka utasai elé mentek és legnagyobb meglepetésükre, a bárka egyetlen fehér embere a legtökéletesebb franciasággal köszöntötte őket. — Kérem — fordult ekkor a francia szó a bárka fehér utasa felé —, mondja meg ön a társainak, hogy jöjjenek a sátrainkba és legyenek a vendégeink. Az indiánok között rövid tanácskozás következett, majd fehér társuk ezt felelte: — Társaim köszönik az önök szíves meghívását, de nem fogadhatják el. Ők csak azért kötöttek itt ki, hogy e helytől följebb ne menjenek, mert egyik prófétájuk szerint, ha fehér emberek lépnek törzsük birodalmára, az katasztrófát hoz az indiánokra. Ha azonban mindenáron beljebb akarnak hatolni, úgy esküvel tartoznak isteneiknek és a Nagy Tanács előtt meg kell fogadniok, hogy soha többé vissza nem térnek saját fajuk közé és feleségül kell venniök egyegy indián leányt. Az ismeretlen fehér ember még utána mondta: — Ezt tettem én is! A francia írót rendkívül izgatta a kíváncsiság, szeretett volna belepillantani ennek a különös embernek különös életébe, a múltját akarta ismerni és tudni az okokat, amelyek miatt ide került, ebbe az őserdőbe, az indiánok közé. És ezért ezt felelte: — Rendben van. Holnap délig gondolkozásiidőt kérünk, s akkor majd megadjuk a feleletet. Azonban, ha társai nem is, legalább ön fogadja el meghívásunkat. Az őserdők fehér embere nehezen engedett a meghívásnak. A sok rábeszélésre azonban végül is beleegyezett. A sátorban az ismeretlen vendég tiszteletére pezsgőt bontottak. És ekkor a francia író az idegen előbbi mondatára ezt válaszolta: — Az őserdőt, az indiánokat szeretheti egy civilizált ember is, de azért nem szakíthat is meg minden összeköttetést a mi civilizációnkkal. Hazáját, saját szeretnie kell és különösen azokat, akik neki kedvesek voltak és akik bizonyára most is visszavárják. Az idegen szeméből két könnyecspp gördült ki, fejét a mellére eresztette, hogy talán így sikerül neki megindultságát elrejtenie. — Oh, igen — mondta aztán csendesen. — Gazdagság, pompa, fény, hatalom. Igen, ez mind az enyém volt. De megismertem hazugságainkat, képmutatásainkat, szégyenünket, bűneinket és szerencsétlen ember lett belőlem. Ekkor elhatároztam, hogy örökre eltűnök abból a világból, ahol kultúra van, ahol civilizáció van . . . Pénzem volt, lejöttem Dél-Amerikába. Gyalog, lovon, csónakokon, bárkákon utaztam népeken és fajokon át. És az indiánok között végre megtaláltam azt, amit kerestem. Megtaláltam a nyugalmat, a békét, a csendet és mindenekfölött a szabadságot. Csak attól félek, hogy egyszer az európaiak is eljutnak ide és magukkal hozzák egoista erkölcseiket. — És a szerelem? — kérdezte a francia. — Nem szeretett ön soha senkit, ott, messze, ahol az ön hazája van? — Megházasodtam — felelte az idegen. — Feleségül vettem egy indián leányt. Két gyermekem van. A múltat pedig elfeledtem. — Hát azt lehet? — Lehet, csak akarni kell! Az idegen fölállott az asztal mellől és búcsúzott Később még egyszer összehozta őket a sors. Az idegen akkor sem árult el többet a múltjából. A neve János volt. Egy szer neiu, János. És a vadászfegyverének agyában: osztrák főhercegi címer. Gyermekek gyakran szenvednek torokgyulladásban. Tekintve, hogy többnyire nem tudják torkukat öblíteni, adjunk nekik Jranslavin*i paszfillákat. Ezek nem rontják el a gyomrot, jó ízük folytán a gyermekek szívesen szopogatják. A Panflavín-pasztillákat, mint meghűlést és ragályt megelőző szert, a legelső szakorvosok melegen ajánlják. Miden gyógyszertárban kapható !