Pesti Hirlap, 1934. november (56. évfolyam, 247-270. szám)

1934-11-03 / 247. szám

2 A LXIV. SZáMU „EGYBÖL-RETTŐT " REJTVÉNYSOROZAT PÁLYÁZATI SZELVÉNYE­ tett kívánságára. Szó sem lehet katonai megszál­lásról a szavazás előtt vagy a szavazás idején. Ezzel a kérdéssel egyébként a Népszövetség no­vember 21-ikén foglalkozni fog. (Sz.) Név: Az alanti napokon kezült rejtvényekből a következő betűk elhagyásával kaptam egy szóból kettőt: Kedd X. 31 Szerda X. 31 Csal. at. 1 Péntek XI. 2 Szombat A1. 3 Vattám. XI 4 — — Egy-agy kockába csak egy betűt szabad beírni. A Temps szerint Franc­aország jogi helyzete megtámadhatatlan. Párizs, nov. 2. A sajtó a szerződésekre és a Nép­­szövetség intézkedéseire hivatkozva hevesen védel­mezi a francia kormánynak a Saarvidék esetleges katonai megszállásra vonatkozó lépéseit. A lapok hangoztatják, hogy francia részről csupán előzetes óvintézkedésekről van szó és ha a német kormány gondoskodik arról, hogy a német tisztek a népsza­vazást ne zavarják meg és kilengések ne fordulja­nak elő, akkor a Saarvidék kormánya nem lesz kénytelen francia csapatok közbelépéséhez folya­modni. A Temps vezércikkében igyekszik bebizonyí­tani, hogy Franciaország magatartása jogilag meg­­támadhatatlan. Nem lehet szó és nincs is szó ar­ról, — írja — hogy Franciaország fegyveres köz­belépéssel befolyásolja a népszavazást. De ha az elkövetkező hónapokban olyan rendzavarások for­dulnának elő, amelyeket a helyi csendőri és rend­őri karhatalom képtelen volna megfékezni és ha a saarvidéki kormányzóbizottság külföldi segély­hez folyamodnék, Franciaországnak kötelessége volna közbelépni. A lap szerint csak Németország­tól függ az, hogy erre az intézkedésre ne kerül­jön sor. A saarvidéki meghatalmazott tiltakozik a pucsi­ vádak ellen. Saarbrücken, nov. 2. Bürckel, a birodalmi kan­cellár saarvidéki meghatalmazottja, felhívást bocsá­tott ki a Saar-határvidéki roham- és védőosztagok tagjaihoz. Felhívásában visszautasítja azt az állítást, hogy a roham- és védőosztagosok a Saarvidéken puccsra készülnek. Abból a célból, hogy idegen ha­talmakat a katonai bevonulás minden ürügyétől meg­fosszon, a saarvidéki meghatalmazott elrendelte, hogy január 10-étől február 10-éig a Saarvidék men­tén negyvenkilométeres területen tilos bármiféle egyenruha viselése, sorakozók, felvonulások vagy bár­milyen más természetű összejövetelek rendezése. Pirro, a Német Front országos vezetője, az Or­szágos Front tagjaihoz intézett felhívásában elren­deli, hogy a német frontnak fegyelmezetlen tagjait haladéktalanul ki kell zárni a szervezetből s adott esetben át kell őket adni az ügyészségnek. Ezt azért rendelte el, mert indokoltnak látszik az a feltevés, hogy beugrató ügynökök próbálnak befurakodni a Német Front soraiba. —, nov. 2. Hlinka András prelátus, aki jelenleg ismét a jó arculatát akarja mutatni Prága felé és hogy lojalitását bizonygassa, új revízióellenes nyilat­kozatot tett Gömbös varsói útja alkalmából. A fürge cseh propaganda ezt a nyilatkozatot sietve elhelyezte a külföldi sajtóban, hogy bebizonyítsa a tótok ra­gaszkodását a cseh elnyomókhoz. Jónak láttuk eb­ben az ügyben kérdést intézni dr. Jehlicska Ferenc egyetemi tanárhoz, a genfi „tót tanács“ elnökéhez, miképpen lehetséges az, hogy Hanka András tilta­kozik a revízió ellen, ugyanakkor, amikor a Hlinka­­párt legújabb petíciójában ezt olvassuk (Slovak, okt. 30): „A tót nép a múltban nem ismert éhséget, mert a magyar kormányok munkát és kenyeret adtak és általában fejlesztették a Felvidék anyagi kultúráját, holott ma, a cseh uralom alatt, a szlovák nép éhezik és kétségbeesik“. Dr. Jehlicska a következőkép felelt: — Egészítsük ki ezt a kérdést, szerkesztő úr! Véleményem szerint Hlinkának mint papnak és mint szlováknak is a revíziós táborban kellene szerepelnie. A magyar és tót revízion­izmusnak két postu­­látuma van. Az első: adassék vissza Ma­gyarországnak minden feltétel nélkül a cseh megszállás alatt álló területnek az a része, amelynek lakossága magyar. Hlinka, mint kispap, valamikor tanult a restitúcióról, vagyis arról, hogy a lopott dolgot vissza kell adni jogszerű tulajdonosának. „Res clamat ad dominum!“ Ha valamelyik híve meggyónja neki, hogy szomszéd­jától malacot lopott, Hlinka mint plébános vissza­térítésre kötelezi a tolvajt. Annál inkább kell tehát visszaadni a jogtalanul elvett földet. Mikor tehát Hlinka a revízió ellen nyilatkozik, elveti a katolikus erkölcs egész restituciós tanát. A magyar és tót re­­vizionizmusnak másik követelménye, hogy a tótok által lakott területen népszavazás rendeltessék el, mert a szlovákoknak is kijár az önrendelkezés joga. Micsoda szlovák Hlinka, hogy ettől a jogtól meg akarja fosztani népét? — Ezek után — kérdeztük újból — mi lehet a háttere annak, hogy Hlinka mégis a revízió ellen nyi­latkozik? — Két cseh költő, Demi és Brezina, bejárták a Felvidéket, hogy tanulmányozzák a tótok hangula­tát és miután ezt megcselekedték, a következőt je­lentették Prágába: ,,A tótok gyűlölnek minket, cse­heket és nemcsak kergetni fognak bennünket, ha­nem akasztani is!“ Hlinka nagyon jól tudja, hogy ez a sors nemcsak a csehekre vár, hanem mindazokra a tót árulókra is, akik a cseheket Szlovenszkóba hívták, tehát Illinkára is. Tudja ő nagyon jól, hogy a tótok között — még­pedig magyar nyelven — ez a szólás járja: Isten verje meg azt a papot, aki minket a csehekkel összeadott! Nagyon jól tudja Hlinka azt is, hogy ez a pap ő maga. — Ezek után szíveskedjék megmondani tanár úr, hogy van az, hogy Hlinkát Rózsahegyen nemré­gen elég hangosan ünnepelték? — Ne tessék elfelejteni — felelte Jehlicska élén­ken —, Hlinkának is vannak hízelgői, aztán meg kortesei, akik az ő pártszervezetében darab kenyér­hez jutnak, mások mandátumot remélnek. Ezek ren­dezték számára az ovációkat. Felhajtottak Rózsa­hegyre tót parasztokat is, ezek azonban inkább csak kíváncsiságból mentek el, testileg voltak jelen, ha szívük egészen más érzelmekkel volt eltelve. Hogy ez így van, ezt elárulta Hlinkának volt káplánja. Mnchel István, aki a rózsahegyi ováció alkalmával leközölt a Slovak-hím egynéhányat azokból a névte­len levelekből, amelyeket garmadával kap Hlinka a néptől évről-évre. Ezekben a levelekben ilyen kitéte­lek vannak: „Megállj, áruló, majd végzünk veled!“ „Szeretném vérbe mártani kezeimet!“ „Nem fogsz menekülni, lelőlek, mint a kutyát!“ „Napjaid meg vannak számlálva, rettegj!“ (Slovak 1934 szeptem­ber 30.). Machel különben azt is megírja, hogy egy rózsahegyi asszony betegágyához hívta Hlinkát, de vánkosa alatt revolvert rejtegetett, hogy lelőhesse, mert őt okolta, hogy behívták a cseheket. — Ezek után engedje meg, tanár úr, hogy meg­kérdezzem, ha a tótok között ilyen hangulat uralko­dik, hogy van az, hogy mégis a Hlinka-pártra sza­vaznak? — Erre a válaszom igen egyszerű: a többi párt még a Hlinka-pártnál is rosszabb és Prága nem en­­­gedi meg, hogy más, valami jobb, radikálisabb párt alakuljon. Nekem sokszor megírták a Felvidékről: „Mit csináljunk, mikor nincs más tisztességesebb párt. Kénytelenek vagyunk a tót közmondás szerint cselekedni: „Ha a táncnál nincs elég szép lány, a le­gények kénytelenek csúnyát is táncba vinni". Kü­lönben Hankéről megírta Benes házi újságírója, a cseh Peroutka: „Hlinkának lojális nyilatkozatát nem lehet komolyan venni, mert a lojalitásban párthívei nem értenek vele egyet." —■ De nem értenek vele egyet a komoly tót poli­­­­tikusok sem — folytatta Jehlicska. — így például­­ dr. Bazovskyt fogva tartják a csehek, mert a „Na­­rodnic Noviny"-ban megírta, hogy a tótoknak „a re­víziót falni kellene“ — „a revízió kategórikus impe­rativus!“, és hozzátette, hogy a cseheknek nemcsak az idegen területet kell visszaadniok, hanem azt a rengeteg vagyont is, amit a „prevrat“ óta a Felvidéken össze­­raboltak és Csehországba hurcoltak. Revíziót — írta továbbiakban Bazovsky — „falunok“ kellene a tótoknak, hogy legyen mit „falni", külön­ben éhhalálra vannak ítélve.“ — Hogy ez mennyire igaz, mutatja Hlinka lap­jának legújabb cikke, ahol olvassuk, hogy szegény munkanélküli tótok tömegesen megcsonkítják kezü­ket, levágják ujjaikat, azzal az indokolással: „Mire­­valók eme tagjaink, mikor nincs munka? Talán mint nyomorékok koldulással tudunk szerezni darabka kenyeret magunknak és gyermekeinknek." — Különben Illinka nem veszi észre — fejezte be információját Jehlicska tanár —, milyen nevet­ségessé válik, mikor tiltakozik a revízió ellen. Cse­lekedete hasonló ama­tőr parasztéhoz, aki még, a magyar világban tiltakozott az új vasút építése el­len, mert a sínek az ő pajtáján keresztülvezettek. —­ Nem leszek olyan bolond — mondotta —, hogy minduntalan, nyitogassam­ a pajtám kapuját, valahányszor a vonatok át fognak robogni rajta... A revízió kérdése is gyorsvonat sebességével fut előre és útját aligha fogja megakadályozni Hlinka rózsahegyi pajtája. Jehli­ska tanár ezzel a hasonlattal befejezte nyilatkozatát, mely híven­­ kretzi vissza a tótok han­gulatát Hlinka kapkodó és áruló politikáival szemben. E lyi. Jedlicska Ferenc Hlinka revizióellenes nyilatkozatáról. Leánykérés. Irta: Farkas Imre. Bódi bácsi ebben a dologban nem ismert tré­fát. Azt mondta unokaöccsének, tisztes, szép neve egyetlen viselőjének, örökösének és várományo­sának: — El fogod venni Saroltát. Punktum! Az is tetszett neki, hogy a lányt Saroltának h­ívták. Nem volt sem Sárika, sem Lacy, sem Sasa, sem Zsazsa. Egyszerűen, nemesen: Sarolta. Tibor, a Báthy-név másik viselője, moso­lyogva, kissé bágyadtan tiltakozott: — Hiszen elösmerem, hogy szép leány, derék, jól nevelt leány. De elvenni? — El fogod venni, punktum. Ilyen leány nem terem minden bokorra. Báthy Tibor rágyújtott a tizedik cigarettára. És azt a megjegyzést kockáztatta meg: —­ De hiszen még alig hogy éltem ... Báthy Boldizsár éktelen dühbe jött: — Alighogy éltél? És azt a húszezret, amit a múlt héten kifizettem érted, azt ki élte el alig? Te vagy én talán?.És a Mitsuko nevű táncosnő virág­életével ki élt együtt alig? Te vagy én talán? És ki élt azzal a joggal, hogy kimehetett a Riviérára, Monte-Carlóba öt télen keresztül? Te alig éltél és én már alig élek a te alig életed miatt. Báthy Tibor elbágyadt. Ez a szép, nemes arc­­vágású, örökösen fáradt fiú azonnal elbágyadt, ha komoly és súlyos dolgokról van szó. Azt mondta: — Hát jó! Kérd meg a nevemben. Elveszem! Ezt, hogy „elveszem“, olyan nyugodtan, hatá­rozottan mondta, mintha valami természetes, magá­tól értetődő és régen befejezett tényről volna szó! Elveszem. ..! Arról szó se lehetett, az kérdés tár­gyát se képezhette, hogy hozzám jön-e? Mai világ­ban nem lehetett elképzelni sem, hogy valaki kiko­­sarazza a bágyadt, szép világfit, a Monte-Carlo kedvencét, Báthy Boldizsár egyetlen örökösét, Báthy Tibort. Bódi bácsi befogatott és elindult a szomszéd tanyára. Apró, kis kúria, sárgára festett, zöldzsalu­­gáteres, a verandája inkább filagória, délig nyitó fut föl rája, meg estike! A kert is elöl csupa virág. Valahogyan látszik a porta körül az asszony­­uralom. Sarolta kisasszony csaknem egyidőben érke­zett az ámbitus elé Bódi bácsival. Lóháton járta be a határt. Poros volt fülig. — Nem ér semmit, ha az ember nem saját maga néz utána a dolgoknak ... Bevezette Bódi bácsit a belső szobába. — Mivel szolgálhatok, Báthy szomszéd? Bódi bácsi előbb megivott három pohár szil­vóriumot, azután ötölve-hatolva adta elő a mon­­dókáját. — Az öcsém ... Báthy Tibor nevében ... tisz­telettel megkérem a kezét. A lány sudár alakja fölmagasodott. Egész olyan volt ebben a pillanatban, mint az édesanyja valamikor régen, amikor tudtára adta az ámulós Báthy szomszédnak, hogy férjhez megy egy ulánus kapitányhoz. Olyan élénk volt a kép, amit fölidé­zett a szép, bü­szketartású lány, hogy Báthy Boldi­zsár szinte belehalványodott­­.. A lány halkan, de határozottan mondta: — Köszönöm a megtiszteltetést. De nem me­gyek hozzá. — Tessék? — Nem megyek hozzá. — Szabad tudnom: miért nem? —­ Mert nem szeretem. — Hát ez is van? Finoman mosolygott a lány: — T­gy látszik ... Bódi bácsi azt kérdezte: — Hát szeret valakit? — Abban a formában, ahogy ön gondolja és kérdezi, úgy senkit! — Mi az a forma, amiben én gondolom és kérdezem. — Ön nem is gondolkozhat máskép! Úgy, ahogy ön az anyámat szerette Ahogy még ma is szereti. Megrendülve nézett rá Bódi bácsi. — Honnan tudja? — Beszél ez a ház. Meg a másik. Meg a szomszéd kertek... meg az örökös friss virágok egy síron .. Bódi bácsi más hangba csapott át­— Szóval nem akar férjhez menni. — Ezt nem mondtam. — Van talán valaki, akihez . . — Van! — Megfelelő. — Nekem megfelelne. Az illető nem tud róla. — Persze fiatal. — Papiroson, nem! De fiatalabb, mint körü­löttünk ez a sok koravén, fáradt gavallér. A haja ősz, de csillog a szeme ... — És ön tetszik neki? — Egészen biztosan. Szereti bennem azt, hogy nem a mai vágású lány vagyok, hogy keményen dolgozom, hogy a szemem az édesanyámé, hogy a magyar nótát szeretem, nem pedig a dzsesz-muzsi­­kát, hogy ez a pletykázó, szájtátó vidék itt körülöt­tünk még keresve se talál semmit, amit suttogva mondhatna el rólam.­.. Mit mondjak még? Szereti az otthonomat, mert fájdalmas szép emlék köti ide és ... Kis szünet. Halkan, mosolyogva mondta: — És szereti a nevemet, azt, hogy Saroltának hívnak, nem pedig Lacynak, vagy Sasának, vagy Zsazsának... Bódi bácsi egyszeribe mindent megértett: — Sarolta! Édes Sarolta! Lehajolt a kezére, a napbarnította, energikus kezére és megcsókolta azzal a tisztelettel, azzal az elfutós lélekzettel, ahogyan a közelgető boldogságot csókolja meg az ember . . . PESTI HÍRLAP 1934. november 3. szombat.

Next