Pesti Hírlap, 1938. július (60. évfolyam, 145-171. szám)
1938-07-03 / 147. szám
1938 július 3., vasárnap PESTI HIRLAP Vasárnapi sírja Mára Sándor A diszdoktorKét amerikai egyetem — a „Harvard“ és a „Yale“ — diszdoktori címmel tüntette ki Walt Disney-t, a rajzos trükkfilmek világhírű tervezőjét. Diszdoktorságot, mindenütt a világon, a legkülönfélébb érdemekért lehet kapni, adják például azért is, ha valaki idejében elvesztett egy csatát, vagy, ha idejében kitalált egy új adónemet. Disney úr díszdoktorisága éppen ezért rokonszenves és nemzetközi örömet kelt: a „mikimauzi“, a „három kis malac“, a „Hófehérke és a hét törpe“, s más, mindig mulatságos, mindig ötletes mozgó rajzocskák megalkotója nem akart semmi mást, csak megnevettetni az embereket. A „Három kis malac“ Kínában éppen olyan silter volt kipit Oslo-ban. Disney,amikor a jelentés az wsor elismerésére számított, a nehezebb részt választotta, mert mindig könnyebb halhatatlanná válni, ha az ember nem nevettetni, hanem rikatni akarja az embereket. Ez a siker, Disney rajzos, tréfás mozgóképeinek világraszóló sikere az utolsó évtized egyik legérdekesebb lélektani mesterfogása. A „Yale“ egyetem rektora hangsúlyozta ünnepi beszédében, hogy az új díszdoktor műveiben „lelket adott az állatoknak“. A fogalmazás szerencsés; lehet, hogy csakugyan ez és ennyi volt Disney sikerének titka. E boszorkányos kézügyességű rajzoló emberi tulajdonságokkal ruházta fel az állatot. Az ember ült a sötét moziban és nevetett a hőscincéren, mely egészen úgy viselkedett, mint egy huszáratillás és ostort csattogtató cirkuszigazgató, megbámulta a hörcsögöt, mely a csalódásig emlékeztetett a Wall Street egyik híres bankházának tulajdonosára, hasát fogta nevedében, mikor megjelent a Disneyszínen az élveteg Don Juan, aki a valóságban nem volt más, csak közönséges disznó. Igen, a diszdoktor emberi lelket adott az állatoknak. Szerencse, hogy az állatok nem járnak moziba; nem lehetetlen, hogy e fejlett érzékenységű világban tiltakozással fogadnák az emberi ajándékot. -Tiltakoznának, mert ez az emberiesített állatvilág, amelyen úgy nevetett az emberi világ, mintha a véknyát csiklandoznák, nem is olyan derűs, mint első látásra tetszik. Mint minden nagy, igazi humorista, Disney is komor lélekbúvár. Ez az emberiesített természet, ez a polgáriasított flóra és fauna oly mulatságos, hogy az ember könnyeit törülgeti jókedvében; s csak később, sokkal később, mikor a mozgókép emléke elillant és jókedvünk elszállt, dereng a kétely, hogy valaki játszott velünk, emberekkel és állatokkal, nagyon fölényesen, s talán nem is egészen jóindulatúan? Mint minden nagy humorista, Disney is ítél az emberi fölött, mulatságosan és groteszken ítél, de legalább olyan kegyetlenül, mint a nagy és zord moralisták. Disney megmutatta az állatban az emberit, de a kísérlet feltétele volt, hogy előbb felismerje az emberben az állatit. Ez az, amire a puritán,Harvard“ és „Yale“ egyetemek tudorai nem gondoltak, mikor díszdoktori címmel tüntették ki az amerikai rajzolót; nem gondoltak, vagy, ha eszükbe jutott, a tudomány e tengerentúli fellegvárai rendkívül haladó szellemű és elfogulatlan szellemi testületek. , Budapest egyik mozijában néhány esztendő előtt mintegy kétszáz napon át nem lehetett másféle műsort bemutatni, mint azt a mikimauzi-egyveleget, mely Disney élet- és emberszemléletének egyik legszerencsésebb csoportosítása. Kétszáz napon át, délután és este, sorba álltak a pénztár előtt az emberek: magasrangú katonák, elemisták, szigorú ízlésű írók és művészek hasukat fogták Mikimauzi emberiesített kalandjai és csínytettei láttára. E sorok írója bevallja, hogy a műsort legalább háromszor nézte meg. Mikimauzi és a Három kis malac erősebben hatott reám, mint — az egyetlen jöttfilm kivételével— mindaz, amivel a film valaha megajándékozott. Először, természetesen, nevettem. Másodszor már nem nevettem, hanem figyeltem. Harmadszor már csak figyeltem, hozzá illedelmesen és komolyan figyeltem, valami volt e filmekben, amit első látásra nem értett a néző; valamilyen rejtett, másodlagos tartalom, tehát az a rejtélyes anyag, mely minden nagy, forradalmi művészi tettnek igazi értelme. Valami volt itt, ami egyszerre volt keserű és édes; arra emlékeztetett, amit a legnagyobbak mondtak valaha az emberiségnek. Swiftre és Andersenre emlékeztetett. Igen, a mese és a játék jelképes nyelvén egy nagy és keserű szellem szólott e képekben hozzánk, s amit mondott, attól gurult az ember, de mikor letörölte könnyeit, később, sokkal később, valahányszor eszébe jutott ez a derűs műélvezet, észre kellett venni, hogy rejtett feszengés és zavar maradt az öröm és a mulatság alján. Ezek az emberbőrbe bújt disznók és farkasok figyelmeztettek, hogy aki szól hozzánk, a művész, csakugyan andersenbőrbe bujt Swift, de ugyanakkor kegyetlen ítész, játékmoralista, aki nem kegyelmez az embernnek, akármilyen tetszetős és mulatságos jelmezesra s iparkodik is elrejteni az állatit. Ez a feliafferes figyelmeztet, hogy Disneynek sikerült valami, amit korunkban a szellem embere nem tud, vagy nem mer többé szavakkal kimondani: egy emberiséget, Kínától Oslóig, figyelmeztetett ceremóniáinak, hajlamainak, ünnepélyeinek, szerelmeinek, jellemének és szándékainak burkolt, jelmezekbe és szokásokba, rendszabályokba és kultúrákba göngyölt, de igazi tartalmában változatlan és nyers animalitására. A szellemi ember, aki e tapasztalást ma a civilizáció védett jogkörein belül szavakkal meri elmondani, becsukják, felnégyelik, s ezenfelül apró, higiénikus nikkel szögeket vernek mind a tíz körme alá, mellyel véleményét papírra merte rögzíteni. Swift ma börtönben ülne Angliában, tíz láb mélyen a föld alatt. Disney bohócsapkát nyomott fejébe, s megint egyszer bebizonyosodott, hogy korszakokban, mikor a szellemi ember és a moralista hallgatásra kényszerül, a bohócnak mindent szabad. A Disneyfilmen a szereplők elmondták Amerikának és a világnak mindazt, amit a nagy álomgyárakban gyártott mozgóképeken Greta Garbo és Adolphe Menjou nem mondhattak, el; a cenzúra tehetetlenül szemlélte ezt az emberiesített és civilizált állatvilágot, ahol a szerelmes Sertés cilindert viselt és pénzzel csábítgatta az ábrándos süldő Vízilovat, ahol a Hörcsög mohón és leplezetlenül hordta össze odvában a rabolt javakat, s a Nagy Gonosz Farkas elfogulatlanul iparkodott felfalni a jámbor és sivitozó Hárokt Kis Malacot, — elfogulatlanul, szószerint, szőröstül és bőröstül, tehát nem olyan szemforgatóan és udvariasan, esetleg részvények és tőzsdei manipulációk jelképes fogcsattogtatásával, mint az emberi világban. Disney mindent elmondott, vígan és teli tüdővel, amit a könyv, a színház, a film írói, kiadói és producerei már jó ideje pedzeni sem mernek; elmondta az „örök emberit“, minden művészet örök témáját, s volt mersze, ravaszsága és bátorsága hozzá, hogy megmutassa emberlátásában az örök állatit. Mondom, utoljára csak Swift merte ezt* De amit Swift csak bátortalanul ajánlgatott —* például, hogy a szegények egyék meg gyermekeiket, mert minden szociális válságnak ez a legegyszerűbb és legsimább megoldása —, azt Disney vígan és bátran meg is csinálta: e tréfás rajzokon a szereplők zsakettben és menyasszonyi ruhában, a közélet minden jelmezében, vígan és fesztelenül felfalják, megsemmisítik, kínozzák és csúfolják egymást. Boldog bohóc! Vagy boldogtalan bohóc? ... Mindenesetre, hosszú idő után, valaki, aki végre elmondta, s egy friss és elfogulatlan szemléletű társadalom bátorsága kellett hozzá — amilyen az amerikai —, hogy ezt az embert diszdoktorrá avassák. . . A repülő luxusvonat Körséta Budapest felett Európa legnagyobb repülőgépén Ott állunk a budaörsi repülőállomás terraszán. Előttünk a pázsitos kerek sík, körülötte a dombok szelíd, hullámos láncával, a domboldalra kapaszkodó pirostetős faluval, — ebben az idillikus tájban úgy hat az óriási hangárépület az előtte legelésző kisebb-nagyobb repülőgépekkel, mint valami modern festmény antik keretben. " Az eget kémleljük, amelynek vakító kékségében nemsokára meg kell jelennie annak a két német óriásrepülőgépnek, amelynek tiszteletére ma idejöttünk. A hangárépület előtt már ott áll egy gyönyörű csontfehér, négymotoros repülőóriás, az olasz Savoya Marchetti, mellette, mintha ezüstbe öltözött kisfia volna, egy másik, alacsony kép, már érkezik és leszáll a prágai járat, az utasok szállnak, gurul a poggyásztalicska, éj senki se törődik vele, ezt a pályaudvari jelenetet—eléggé hálátlanul — már megszokta az ember. Mindenki azt a két csillogva és növekedve közeledő pontot figyeli, amely egy pillanat múlva már óriásmadárnak látszik az ég alján, hogy egy újabb pillanat múlva, egészen alacsonyan, az állomásépület fellobogózott árbocait szinte súrolva, hasítson el felettünk és csillogva fúródjék a kék égbe. Megérkezett a két óriásgép. Az egyik a Preussen JU 90, amely ma Európa legnagyobb utasrepülőgépe, a másik a kisöccse, Westphalen (Focke-Wulf 200 Condor).A Preussen ezüstszínű, a Westphalen szürke és fekete. Az előbbi hatalmastestű légi szörnyeteg, az utóbbi karcsú, mint egy repülő hal. És amint ott cikáznak, köröznek, hemperegnek felettünk, könynyedén, játékosan, szinte súlytalanul, olyanok, mint játszadozó óriáspillangók, egy ezüst és egy feketeszürke. A prágai gép elindul utasaival, kicsit sértődötten, hogy senki sem figyeli. De most minden érdeklődés a német Lufthansának ezé a két legújabb gépóriásáé. Leszáll az egyik, utána a másik. Ott állnak előttünk teljes szépségükben. Mert igen, ez már szépség: az építkezésnek ez a nemesen sima egyszerűsége, amelyben nincs egy fölösleges vonal, egy szükségtelen forma, ez a huszadik század szépsége. A félemeletnyi magasságú géptesten ajtók nyílnak, kiszállnak az utasok, üdvözlés, csak a pilóták maradnak a gépben. A Preussen JU 90 pilótája a híres Robert Unrudit, a Westphalené a nem kevésbé híres gróf Schach. Most újra a levegőbe emelkedik a két gép és olyan repülőgyakorlatokat mutat be, hogy a legkönnyebb kis sportrepülőgép is megirigyelhetné. Közhatást mégtudjuk von Gablenz úrtól, a Lufthansa igajálójától, aki a Preussennel érkezett, hogyz a gép a mai német repülőtechnika csúcsteljesítménye. Négy motorja 4000—6000 lóerő épes, óránkénti legnagyobb sebessége , és a gép Berlintől Bécsig 1 óra 50 , Budapestig 40 perc alatt repült, kifejtését 360 körs perc, Berlin—Budapest 2 és félóra, — hova fejlődik még a technika, mikor alig pár éve, hogy a berlin—budapesti repülőút ötórás teljesítményét is úgy üdvözöltük, mint a légi közlekedés sebességrekordját! De már nem is nézzük a két kergetődző óriásmadarat, — alig várjuk a beszállást. Végre ott állunk a gép hágcsójánál. Kitárul a nagy szárnyasajtó, felmegyünk a hágcsón. — Európa legnagyobb repülőgépe, a 15 személye» „Grosse Dessauer" a budaörsi repülőtéren« F5