Pesti Hírlap, 1943. június (65. évfolyam, 123-144. szám)

1943-06-18 / 136. szám

G Pesti HM­p 1948 jan. 18. pgnfol?­s három s­zitt nyomá­su gyönyörű műmelléklettel HORTHY MIKLÓS Magyarország Kormányzója hetvenötödik születésnapja alkalmából. Toroptószó A dunaparti kávéházból az est de­rekán léptem ki. Már erősen sötéte­dett A Duna néhány parti lámpa foj­tott fényét verte vissza. A Várhegy körvonala, a szép palota éjbe feketedő kupoláival meg kirajzolódott az ég felhős hátterére. Csendes dalt dudo­­rászott a szél. Néhány faredőnyt riad­tan leeresztettek valamelyik előkelő szálloda emeleti részén. Aztán cser­e lett. Szemerkézett a langyos eső. Ki­lenc óra elmúlt Egy pillanatra megálltam. Az eget kémleltem, ahonnan az eső aláhullott. Hunyorogtam és nagyot sóhajtottam, hogy kifújjam tüdőmből a kávéház sűrű cigarettafüstjét, hogy kiöblöges­sem földszagú széllel szájamból a fe­ketekávé kesernyés izét, orromból az illatszerek nehéz, kevert gőzét. Fil­mesekkel tárgyaltam színésznőkről, akik szerepet keresnek, műtermekről, amelyekre filmesek vadásznak. Megdörzsöltem a homlokom — Hogy kergetik az emberek a si­kert, a pénzt, ezt a két titokzatos gy­émántnyulat, — jutott eszembe és hogy megnyugtassam lelkemet, a nyá­rias esőben az égre nézve arra gon­doltam, valahol a sivatagi folyóhoz most mennek inni az oroszlánok. Akkor történt... Valahonnan a közelből tárogatószó zengett. Búsan és fájdalmasan s en­gem szivenütött Mindig szerelmese voltam Rákóczi legendás korszakának és ha a lélekvándorlás tekintetében valaki előző életemet idézné, csak azt mondhatná rólam: „Lovas volt Esze Tamás csapatában“. Szólt a tárogató. Régi nótát zúga­­tott „Faplanos ágyam vetetten .. • Pillanatig tartott csak az a keserű varázslat, mely fogva tartott odabent a kávéházban. Mindent elfelejtettem: a filmet és a szerepeket, a forgató­­könyvet és a műteremkérdést. Men­tem a tárogatószó után, frissen és só­várogva, szomjasan és epekedve. Szi­vem legtisztább zúgában visszhang­zott a zeneszerszám búgása. Szólt a tárogató ... Ugyanazt a kristálytiszta őrömet éreztem, mint ötödik gimnazista ko­romban, amikor Jókainak Ocskayról írt regényét olvastam és betalalás közben odaérkeztem, hogy támadnak a kurucok. Felharsannak a trombiták és a kardot vont öreg legények a rik­­kanó hangokra a kürtszó versezetét morogják bajszuk alatt: „Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-e, rád-e, rád-e, rád, Rád-e vicsorítja még?" Akkor is, messzi évekkel ezelőtt, ilyen szép öröm fakadt fel belőlem. Hallottam a patak tompa, dübörgő dobogását a kiszáradt felvidéki földön és élesen fülembe csengett a kürtszó dallama. Soha azelőtt nem hallottam ezt a feltörő dallamot, mégis a meg­­szokottság erejével csengett a fülem­ben. És a Belváros esti csendjében a házak között bolyongva, az esőtől fé­nyes esti aszfalton botladozva szólt a látogató, szállt a dal. S én mentem, mentem utána. Honnan jön? Ki fújja? Bent, a Belváros szívében, az előkelő szállodák, bérpaloták, fényűző üzletek között ... A sípláda itt talán ottho­nosabban csengene, de a­­tárogatószó? Ahogy kiértem a Mária Valéria­­utcába, a tábortűz lobogott felem Nem tréfálok: igazi tábortűz. Az egykori legendás hirű és már lebon­tott „Angol királynő“ szálloda telkén pattogott néhány keresztbedobott fa­hasáb. Új ház épül ott a régi helyér­e, szép, csodás új palota s a munkások, akik a téglát hordják, a habarcsot ka­varják, a meszet oltják, ott laknak az épülő ház telkén. Vagy nyolcan állták körül a tüzet: állva, guggolva, kinek hogyan esett jól, ahogyan a magyar ember szok­­ja, ha nem ülhet le a tűz mellé. Álltak és guggoltak, komoran és hallgatagon. Lehajtott szélű, zsíros kalappal a fe­jükön, foltozott nadrággal, ki csizmá­san, ki meg bakancsosam Munkától, lapát, csákány nyelétől, tégla horzsás szélétől vastagra duzzadt tenyerük mintha imára kulcsolódott volna, úgy hallgatták a tárogatószót Szájukban a lebbencs-leves, tán a paprikás­krumpli, vagy egy darabka szalonna ize, szivükben meg a földtől­ elsza­kadt magyarok örök vágyakozása: néhány hold föld után, kis kert­tel, félhold szőlő, rét és udvaros ház. Az istállóban bőtőgyü tehén, zabot ro­pogtató két ló... Hullott, hullott a csendes lagymatag eső és zúgott, zengett a tárogató, a bánatos, régi magyar hangszer. Odatámaszkodtam lopva én is egy esővert gyantaszagú fenyőfagerendá­nak. Levettem kalapomat Arcomra hullott a selymes eső. Úgy éreztem, hogy távoli somogyi, vasi dombok tö­vében sirok nyílnak fel és mellém állnak árnyas alakok: az ősök. A gaz­dagok és a szegények, az urak és a parasztok. József, a tudós orvos, aki nemességet kapott Thurzó nádortól, a maga számára pénzt verő nagyúrtól és János, aki eladta utolsó öt hold földjét a somogy-alsógyócsi homokban és eljött a városba urnak, hogy aztán pénze fogytán az utcakövezőkhöz sze­gődjék nagy pesti bánatában. Szólt, szólt a tárogató... Mennyi mindent idézett, mennyi mindent felkavart bennem ez a búgó, zengő, zsongó, felbuggyanó, rikkanó, harsanó és elcsendesülő zene. Ránk szitálta már sűrű sötétjét az este. A tűz a telek közepén össze­csukta lángpiros szárnyait. És odabotorkált a gerendák közt a parázs körül álló magyarokhoz a rendőr. Hallottam hangját, amint a merengőkhöz szólt: — Oltsák el emberek a tüzet Pár perc múlva kezdődik a légoltalmi el­sötétítés... Tombor Tibor. A Pesti Hírlap gyűjtése a honvédcsaládok­ tám­o­gatására Legutóbbi kimutatásunk óta a Fő­­méltóságú Asszony védnöksége alatt folyó mozgalom javára, a honvédcsa­ládok támogatására a „Peseti Hírlap“­hoz az alábbi adományok érkeztek: Marjalaky építőmester (Horthy István-telep) munkásainak gyűjtése Szüts Lajos söröző és ét-59.68 P termes Budapest------­Ifj. Medveczky Aladár és ifj. Varjassy Rudolf elő-Közvetlenül érkezett — A csekklapjainkon befolyt és már kimutatott ado­mányok összege------­A Pesti Hírlap gyűjtése 140.985.78 P eddig------------------------198.344.17 P A Pesti Hírlaphoz érkezett egyéb adományok A Vöröskereszt javára: Bodó István Zenta 1.40 P. Előző kimutatásunk 21.279.90 P. A Pesti Hírlap gyűjtése eddig 21.281.30 P. A hadiárvák javára: Aranyossy ke­­resk. középisk. II/b) oszt. 25.— P. Evang. Egyház, Vanyarc, 774/1943. sz koszorumegváltása címén 12.— P. 57.358.39 P 50.—P adásának jövedelme — 21.—P Baczakó Mihály Budapest 20 — P összesen-------150.68 P Előző kimutatásunk-------57.207.71 P A Mária Terézia Rend Petrichevich György ny. a. ezredes, a Mária Terézia Rend vitéze, aki a Mária Terézia Rendről több alapvető történelmi és alkotmányjogi köny­vet irt — melyek nyomán a Mária Terézia Rendet hivatalból is ma­gyar rendként és alapítványként fo­gadták el. A Rendről m­ég az utóbbi időben is több téves beállítású magya­rázat terjedt el a köztudatban. Ennek a kérdésnek legalaposabb szakértője Petrichevich György ezredes ezzel kapcsolatban a következő hiteles tájé­koztatást adta lapunk számára: A fenti könyvek megjelenéséig az ezzel öszefüggő tudományos közjogi tételek sem a jogtörténeti irodalom­ban, sem tankönyvekben elő nem for­dultak, sőt ezeknek ellenkezője volt elterjedve. E tételek tehát tudomása szerint csak az ő munkáiban for­dultak elő és ő ezeket eredeti kút­fők alapján vezette le Ezen tudomá­nyos tételekre nézve Petrichevich ez­redes szellemi tulajdonát fenntartja, annál is inkább, minthogy a felelős­séget, a harcot és munkát ezen a te­rületen kizárólag ő viselte, ennél­fogva a szerzői jog is őt illeti meg. Ezek a közjogi tételek a követke­zők: 1. Mária Terézia királynő jogutódja volt apjának és pedig a) mint a szu­verén örökös magyar királynak; b) mint a hűbéres főhercegnek; es és mint a választott német-római biro­dalmi császárnak. 2. Ausztria ebben az időben még nem volt császárság, hanem hűbérese a német-római csá­szárnak. 3. A történelemben egyedül­álló furcsa közjogi helyzet: Mária Te­rézia férjét, I. Ferencet,, a „társural­kodót“, Magyarországon — a letett hűségeskü folytán — a királynő alatt­valójává tette, viszont a habsburgi örökös német tartományok birtok­lása következtében Mária Terézia ugyanakkor férjének a német-római császárnak odaát hűbérese volt 4. A Katonai Mária Terézia és a Szent István Rendnek mint „katonai“, il­letve­­ „polgári“ rendnek jogi össze­függése alapítási szempontból. 5. Má­ria Terézia, mint Magyarország ki­rálynője független uralkodó volt, mint a német tartományok feje azon­ban a német-római császárnak hűbé­rese. Ennek az a furcsa közjogi hely­zet lett a következménye, hogy a ki­rálynő, mint osztrák választófejede­lem férjének hűbérese, utóbbi viszont feleségének tett hűségfogadalma ré­vén annak első alattvalója lett Az a téves felfogás is elterjedt, hogy a nagymester a káptalan javaslata nélkül is adományozhatja a Ren­det, mert hogyha ez egy­némely eset­ben elő is fordul, mégsem szabad ezt, mint rendszert felhozni. Ez a be­állítás ellenkezik ugyanis a rendsza­bályokkal, melyek szerint a Rend sem kegyből, sem pedig születésre, stb való tekintettel nem adományozható Téves az is, hogy „Ausztria“ eb­ben az időben mint választófejede­lemség a német-római­­ császárnak hűbérese lett volna. Mária Terézia pedig nem volt az „osztrák“, illetve az „osztrák korona“ tartományi feje A királynő osztrák koronát egyálta­lán nem birtokolt és Ausztria, min birodalom nem is létezett. Tévedés az is, hogy Lotharingiai Ferenc nem mint német-római császár, hanem mint a „Habsburg-ház feje“ vállalta a Rend nagymesteri tisztjét. Ezzel szemben a Rend - törvények szerint a nagymesteri tisztség gyakorlásának előfeltétele, hogy az uralkodóház feje az összes királyságok és országok fe­lett tényleg uralkodjék Mária Teré­zia elrendelte, hogy az utódnak az uralkodásban kötelessége a Rendnek minden időkre leendő fenntartása. Utód ma az uralkodásban a Szent Korona tana szerint csak 11 Magyar­­­ország jelenlegi államfőjének ■ (Ma­gyarország Kormányzójának) szemé­lyében van, aki az 1920­ I. t.-c. alap­ján a királyi hatalom szünetelése ide­jén a nagymesteri jogokat gyakorolja. Ugyanezen törvény alapján az alapít­vány feletti felügyeleti jog a m. kir kormányt illeti. Tévedés az a felfogás is, hogy Fe­renc császár a Rendnek társalapítója lett volna. Ez szóba se jöhet, mert az alapítás az 1741 évi IV­­.-c. 5. §. alap­­­ján történt, mely a Rend alapítását, e feletti legtöbb felügyeleti jogot, mint a királyi felségjogok gyakorlását a királynőnek tartja fenn. Ugyanezen törvény 4. §-áb­an külön kimondották, hogy a királyi felségjogok nem a társ­­uralkodót,­ hanem kizárólag a koro­nás királynőt illetik meg. A Rend nem patrimoniális eredetű házirend. A királynő úgy a Mária Terézia, mint a Szent István Rendet a hivatkozott törvény követelményei­nek megfelelőleg nem mint az ural­kodóház jogalanya, hanem mint a Szent Koronának egyik tényezője alapította, tehát a Rend alapítása nem családjogi, hanem­­ magyar köz­jogból fakadó állami ténykedés. A Rendalapitás mint magyar közjogi ak­tus beiktattatott a Libri Regiibe és így m. kir. privilégium erejét nyerte el. A Rend magyar közjogi jellege következik abból is, hogy­ a rendado­mányozás alapját képező vitézi té­nyeket csak az uralkodói jogokat gya­korló legfelsőbb hadúr felügyelete alatt a Rendkáptalan, mint „törvé­nyes fórum“ bírálhatja el. A Rend magyar eredete mellett szép és sajátságos bizonyíték az a történelmi festmény is, amelyet 1764- ben Mária Terézia Pécs városának adományozott A képen a királynő egyik keze a Szent Koronán nyugszik, másik keze pedig a korona mellett fekvő, általa alapított Mária Terézia és Szent István Rendek felé mutat rA $séna-táriol — Tökmag igen kellemes egyéniség. Úriember a talpától a feje búbjáig, — igaz, hogy ez a távolság mindössze nyolcvan-kilencven centiméter, lévén ő a házmesterünk fiacskába, kerek és pirosképü fickó, kinek sapkája alól két értelmes nagy szem, fitos orrocska és nevető száj néz ki a nagyvilágba. Le­het úgy öt-hatéves. Egyébként derűs lélek és bizakodó jellem lakik benne, s mi több, mindezen nemes tulajdon­ságok birtokában, barátjává fogadott, őszintén szólva, büszke vagyok e ba­rátságra, mert mint jeleztem, értékes egyéniség, nagyszerűen lehet társa­logni vele. E beszélgetések igen fon­tosak számomra, mert napi szórako­zásaim egyik derűs pontját jelentik. Miért? Mert Tökmag egyéni szint ele­venít meg, tekintettel arra, hogy a bé­ke nevű intézményt hírből sem ismeri. Ennélfogva elégedetten szemléli a zajló életet és sohasem panaszkodik. Minden reggel a kapuban szoktunk találkozni, ahol ő már javában nézhe­­lődik, amikor én utamra indulok. Ter­mészetesen megállok nála és a köl­csönös üdvözlések megtörténte után, hogyléte iránt érdeklődöm tapintatos udvariassággal. Mosolyogva nyugtat meg, hogy semmi baj. Megelégedetten veszem tudomásul a dolgokat és az­tán sorra vesszük az élet kisebb-na­gyobb eseményeit, hogy és mint látja ő nagy kék szemével a világot. El­mondhatom, hogy semmi aggodalom­ra nincs ok, mert Tökmag mindent a derűs oldaláról világít meg és ebben a tükörben játszi üdülésnek látszik a mindennap ezernyi baja, gondja. S megvallom, titokban erőt merítek ezekből a társalgásokból, egy hosszú napra szólót, s mikor búcsúzunk, há­lásan rázom meg csepp kezét és szin­te felélénkülve, ruganyos léptekkel in­dulok a ködben úszó város felé... Hiába, szép az élet!­­ De előbb a sarkon néhány pilla­natra megállok Ibolykáéknál. Ahogy kis ajtajuk csilingelve megszólal, ő a dohányosbolt mélyéből szokott előlib­benni, mint a játékos szellő az erdő fái közül,­­ hogy elibém tegye a napi füstölnivalót. A trafikosné kislánya és olyan szerény és mosolygós, mint a neve. Ma mintha halvány borongás futna át hamvas arcocskáján, amint közli velem, hogy épp a bevásárlás napja van, ne haragudjak, de ... — Kern baj, Ibolyka! — mondom, mert még futkározó elevenséggel élt ben­nem a Tökmag kis kerek tenyeréből átsugárzott derű és mindjárt rágyúj­tok a tegnapról véletlenül megmaradt néhány cigaretta egyikére. Ibolyka még egy ideig sajnálkozik és tizen­­két éves életének minden együttérzé­sével osztozik bánatomban, hogy el­maradt a napi dohányadag és látha­tólag azon tűnődik, mivel kárpótol­hatna a veszteség miatt. Végre elmo­solyodik, úgy látszik, megtalálta az or­vosságot és újságolja, hogy Bodrit ma­­ azért nem láthatom, mert kedves ese­­ tt Vertini-térle­ mény történt életében: három kis pu­fók, szőrös kiskutya jött a világra."És úgy nézett Ibolyka, mint aki teljes elégtétellel szolgált... Kicsit meg­bántott és azonnal kiengesztelt Ez az igyekezet őszintén jólesett. Ez is rit­ka jelenség és világos színfolt, ha ta­lálkozónk van vele, mert bizonyítja, hogy jók az emberek! Szívélyesen elköszönök Ibolykától, külön üdvözletet hagyok hátra Bodri számára és azon veszem észre magam, hogy fütyörészve lépkedtem a lejtős úton...* Nem csoda, hiszen az égbolt opálo­san kék, a napocska fénye huncutul kibújik egy gömbölyű fehér felhőcske mögül és a szürke, verebek játékosan kergetőznek a színesedő ágakon Ne­kem, úgy tűnik fel, hogy hancúroznak és külön-külön mindegyik szeretne ki­bújni a bőréből. Megállók, hogy szól­jak hozzájuk, de ők nagy hűhóval el­röppennek a közeli erdő fái felé . Se­baj ... bizonyára jobban tudják, mint én, hogy a tavasz olyan ajándék, ami­nek illik örvendezni Egy fordulónál Palkó, a fűszeres fia, köszönti rám a jó reggelt. Lehet úgy tizenhatéves suttyólegény, nagy kezekkel, nagy lá­bakkal, melyekhez képest teste kissé elmaradottnak tetszik. Az elmarad­hatatlan nyútt sapka most kisincs a fején, kezében tartva legyezi piros arcát, amint a kiskocsin ülve pihen A kiskocsin néhány zsák és csomagok vannak, ami bizony elég teher lehet keskeny vállának. Apja bevonult, s most rajta a kis üzlet minden gond­ja. — Mi újság, Pali? — mondom, mert röstelném szó nélkül hagyni a jó ismerőst. A múltkor a lejárt krump­lijegyet beváltotta soronkívül, s ezt nem illik elfelejteni. — Nagy bajban vagyok! — sóhajt, — eltörött a ko­csim külsője és most se föl, se le! Megcsóválom a fejem és sajnálkozva veszem észre a balesetet. A kocsi egyik oldala féltérden ájtatoskodik csakugyan, — így nem megy a kocsi, — magyarázza, — viszont itt sem hagyhatom, hogy szerszámért haza­fussak... Néhány szólam átfut agya­mon a közösségi életről és máris hú­zom le a kesztyűmet. — No és ha én segítenék? — kérdem tőle. — Nem érti meg mindjárt. — Ha be tetszene szól­ni hozzánk, jó lenne... — mondja bi­zonytalanul. — Nem úgy, Palkó, — szólok újra és megemelem a sánta ke­reket, — ezt én tartom, míg felérünk a dombra. Földerült arccal fogtunk a munkához és csakhamar célhoz ér­tünk. Ott kaptam a kistáskámat és el­­viszkolódott kezemre ismét felhúztam a kesztyűt, elsiettem, mielőtt Palkó hálálkodhatott volna. — No hálisten­­nek, — gondoltam, — nemcsak az em­berek jók, de egy kicsit tán én is kö­zéjük* tartozom... És most már vi­­gabban dudorásztam a villamos felé. * Sajnos, a villamoson kissé elkesere­dett a szám íze. Igaz, hogy csak úgy felvotbről, mert nem velem volt baja az Ideges Hölgynek, hanem a csinos kalauznővel. A dolog úgy kezdődött, hogy a Hölgy, akiről később derült ki, hogy ideges, felszállt az egyik megál­lónál és befúrta magát a kocsiba. Ad­dig fúrta magá­t előre, míg közelem­ben állapodott meg. Én egy szifon lógva álldigáltam, közben olvasgat­tam az újságom. Eddig semmi hiba. Ámde a Hölgy sasszemével parányi rést ,vett észre két másik ülő nőutas között. — Szabad? — szólt rájuk eré­lyesen, — itt még egy ülőhely van. Felnéztem, hogy és mint lehetséges az, hogy néhányan már jó negyedórá­ja portyázunk a kocsi belsejében, s nem vettük észre a kínálkozó­­lehe­tőséget, a Hölgy néhány pillanat alatt felfedezte az ülőhelyet. Mindjárt lát­tam, hogy az egész optikai csalódás, ih.ert a két sovány nő hiába igyeke­zett, nem bírt a termetes követelőd­zőnek egész helyet kiszorítani. Tán mondani sem kell, hogy a határozott Hölgy ennek dacára leült. Úgy festett az ügy, mintha a két sovány ölében tartaná a kövéret. De még mindig nincs baj, mert a soványak türelme­seknek, a kövér erélyesnek mutatko­zott. Amdf jött a fess kalauznő mo­solyogva, lapos sapkája félfülén fél­recsapva, s megsajnálta a két szuszo­gó utasát. — Itt nincs ülőhely kérem! — szólt rá a Hölgyre. Ezt mintha kí­gyó csípte volna meg, csak úgy oda­vetette: Magát senki sem kérdezte, fiam! — Akkor sincs hely, tessék fel­szabadítani a két utast! — felelt a kalauznő. De erre már innen is, on­nan is nevetés hallatszott. A nő vil­lámló szemekkel mérte végig a derű­­söket, s most már csak azért sem kelt fel, sőt néhány oldalazó mozdulattal még beljebb igyekezett dolgozni magát a sündisznóállásba. Erre az egyik so­vány kitört szorongatott helyzeté­ből és felállt. — No látja, hogy van hely! — terült el a hölgy, — mit jár a szája?! Ez a kalauznőnek szólt, aki­nek eddig — állapítsuk meg — nem járt a szája. De a továbbiakról jobb ha nem szólunk. Minek is beszélnénk mi, hiszen elég volt az, amit ők ket­ten véghezvittek. A rövid szünetektől eltekintve, a Margithídig egy kaca­gásban úszott a villamos. Akik ezt vé­gighallgatták, aligha mennek a nyá­ron a cirkuszba. A csendéletnek az ellenőr személyes megjelenése ve­tett véget, ki felszállt, hogy végigboga­rássza a jegyeket. A csatazajra persze a helyszínen termett. Ekkor már a ka­­lauznő ott sirdogált, s csákója közben átcsúszott a másik félfülére. Most egyszerre nekiestek mindketten a hi­vatalos embernek és vázolták a hely­zetet. Elég bőbeszédűen. Kiderült, hogy a kalauznőnek volt igaza, mert ott hely tényleg nincs. A soványt iga­zához juttatták, de az annak már semmi hasznát nem­ vehette, mert le kellett szállnia. De más is kiderült. Az, hogy az ideges nő a nagy csetepaté hevében elfelejtett jegyet váltani. A kalauznő viszont vonakodott szóba­­állni a hölggyel, mert az őt megsér­tette és jelenleg haragban volt vele. Az ellenőr erre feljelentéssel fenye­gette meg a csinos kalauznőt... vC* Sajnos, nem tudom, hogyan inté­ződött el a nagy jogi vita, mert le kel­lett szállnom közben. S míg csendesen kocogtam az utcán, eltűnődtem azon, hogy a derű és a ború milyen szeszé­lyesen oszi­k el mindennapi életünk­ben és hogy kevesebb Tökmag van a világon, mint kellene... A Berlini-téren már csendesen sze­merkélt az eső... Kispándi Leimeter János.. Rajzok Június 23-ig kell lebélyegeztetni a henteseknél az új húsjegyeket A közélelmezési ügyosztály felhívja a fogyasztóközönséget, hogy a Buda­pesten és Pesatomn­ v.ue.­ mi.st kiosz­tásra kerülő, július 1-től szeptember 31-ig érvényes húsj­egyeket lebélyeg­zés és a húsmegrendelő szelvény le­vágása végett június 23-ig mutassa be, annál a húsiparosnál, akinél a jö­vőben hússzükségletét beszerezni óhajtja. . Jelentkezni tartoznak a hadiüzemi alkalmazottak is az általuk kiválasz­tott húsiparosoknál húsjegyek, hadi­üzemi húsjegyek lebélyegzése, illetve az azon lévő húsmegrendelő szelvény levágása végett. Azok a hadiüzemi alkalmazottak azonban, akik a rendes, ellátatlan la­kosság részére rendszeresített húsje­­gyekkel vannak ellátva, hús­jegyeiket a húsiparosnál való bemutatás előtt mutassák be a hadiüzemi vezetőség­nél is, amely a húsmegrendelő szel­vényt gyári bélyegzővel köteles el­látni.­­ A polgármester figyelmezteti a fo­­gyasztóközönséget, valamint a hadi­üzemek alkalmazottait is, hogy a fenti rendelkezéseknek saját érdeké­ben a legpontosabban tartsa be.

Next