Pesti Napló, 1853. március (4. évfolyam, 892-917. szám)

1853-03-31 / 917. szám

1853. negyedik évi folyam ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidéken: Pesten. Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Egy hónapra 1 f. 30 k. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . 8 „ — „ „ Egyes szám . . 4 „ „ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ,­nyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utcza Laulért ház 8. 917 Szerkesztési iroda: Úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, márt. 31-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy-1 hasábos petit-sora 4 p. krjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegei, előre le­fizetendő a Magánviták négy­hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Előfizetési fölhívás .PESTI NAPLÓ­ második évnegyedi (april—jun.) folyamára. Vidékre postán küldve . . 5 frt. Helyben házhoz-hordással . 4 „ Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál, — és Pesten e lapok kiadóhivata­lában úri utcza 8 sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri és kigyó utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bér­­mentesittetni kérjük. EMICH GUSZTÁV, a „Pesti Napló“ kiadó tulajdonosa. IDŐ JELEK. I. Budapest, mart. 30. Néhány adatot idézek, hogy abból némely következtetést vonhassak. Egypár gazdászati, társaséleti és irodalmi észrevételeket hozok fel azért, hogy belőlök, mint tükörből láthassuk viszonyaink alakját, és láthassuk azt is, miként, ha magunkban bízunk, s ha honpolgári kötelességeinkről nem feledke­zünk meg, helyzetünk nevezetes javulását remél­hetjük. És bár nem fogunk soha Isten választott népei lenni, kiknek adatott uralkodni széles ki­terjedésű tartományokon, vagy vezérkedni az eszmék világában; de viszont okunk sem leend hamvat szórni fejünkre, vastag szőrruhába öl­tözködni , Jeruzsálem elpusztulásán siralmasan jajgatni, magunkat élőhalottaknak tekinteni, és sok más mysticus és romanticus epedésekre pa­­zarolni élénk képzelődésünket, melylyel a gond­viselés hasznosabb czélból ajándékozott meg. Önérzet és alázatosság egyaránt szükség egyé­neknél és nemzeteknél. S különösen nekünk , magyaroknak , e két erény közöl egyiket sem szabad kedélyünkből száműzni. Mert az önérzet hiánya tétlenség, pangás és elsatnyulás által ronthat meg, míg a felfuval­­kodás erőnkön túl fekvő vagy számítás nélküli törekvések örvényébe sodorhatna. Sokszor mondották a régibb időkben buzdí­tásunkul , hogy a­ki magát elhagyja, azon az istenek sem segítenek. S ez szintoly igaz, mint egy másik észrevé­tel , melyet nem ártott volna többször elmonda­ni , hogy t. i. a­ki magát túlbecsüli, az, az iste­neket is maga ellen fölidézi. De ezen ütközi észrevételekről, melyeket, bár ki ki ismer, olykor emlegetni még sem árt, most tárgyamra térek, vagy hogy jobban szól­jak — áttérek több oly apró tárgyakra , mikhez eszméket és következtetéseket akarok szőni. Jelenleg — mint egy lap megjegyezte — a pesti politikai és szépirodalmi magyar lapoknak a vidéken 5500 előfizetőjök van; mi hámitan kevés ugyan, ha a forradalom előtti időkkel ha­sonlítjuk össze, de másfelől figyelemre méltó, ha a múlt évben tanúsított részvétlenségre tekin­tünk , midőn legalább kétezerrel kevesebb kül­detett a postán szét. Továbbá kétséget sem szenved, miként a ki­­tűnőleg szerkesztett Gazdasági lapok olvasóinak köre tetemesen szaporodott, sőt a Magyar Mú­zeum is — mely minden belbecse mellett a kö­zönség kellő pártolásával most sem dicsekedhe­tik — bár lassan, de csakugyan tesz hódításo­kat, nyer bejáratot, és legalább fenmaradása nincs kérdés alatt. Végre, ha a napi sajtó sorsa a szembetűnő javulás daczára sem látszik kielégítőnek, azt mindenesetre meg kell vallanunk, hogy irodal­munk többi termékei iránt azon apathia, azon bűnös közöny, mely a forradalom bevégződése után általános volt, most egészen megszűntnek tekinthető. S valamint jelenleg körülbelől annyi magyar könyv lát napvilágot, mint 1848 előtt; szint­úgy bátran állíthatjuk, miként a közönség, mely józan ésszel fogta föl az ügy életbevágó fontos­ságát, most már annyi segítséggel járul az iro­dalom pártolásához, mint a forradalom előtti években. Ez elvitathatlan tény. S jóslói adomány nélkül is előremondhatjuk, hogy, csak ne történjék oly esemény, mely — mint a jégeső gyakran a kész áldást néhány percz alatt tönkre teszi — ismét elsodorja a föld színéről azt, mit munkásság és buzgalom lassan kint hintett szét és ápolt; — csak ne jöjjön közbe valami véletlen, mely a magyar nép hangulatát megint a sivár, a sötét csügge­­tegség közé taszítsa,­­ csak ne háborittassunk meg külizgatások és idegen bonyodalmak ál­tal, akkor rövid időn oly biztos és a viszonyok korlátai közt minden józan áldozatra kész ol­vasó közönség fog nálunk támadni, milyennel eddig még nem bírtunk, és fog keletkezni oly irodalmi munkásság, mely az eddigit előállít­­mányainak összegére és belbecsére nézve tete­mesen felülmulandja. De micsoda politikai fontossággal bír e tény és e remény? Micsoda súly fekszik abban, hogy míg Európának azon irodalmai, melyek a fe­bruári napok eredményei által megrázott álla­mokban virágoztak, most csak bágyadnak s alig halvány visszaverődései előbbi fényeknek, ad­dig a magyar literatura, a hírlapi szakon kívül minden más irányban, régi erejét már vissza­nyerte, sőt nevezetes erőgyarapodás felé siet? Micsoda befolyása lehet ezen haladásunknak a közszellem fejlődéseire és a közhangulatra ? Minő kedélyállapotnak mértéka és kijelölője? Szóval: mire vezet? s mily állásban van a bi­rodalmi érdekekkel, s hazánk sajátságosabb vi­szonyaival ? Mind­ezen kérdések valóban komoly figyel­met érdemelnek. S ha a börzén a státuspapírok apró ingado­zásai legalább ennyi és ily fontos kérdéseket vetnek az ember elé, ha a négy vagy öt per­­czentes kötelezvényeknél egy perczent bukás vagy felebebszökkenés, okost és oktalant azon hatás kémlésére vezet, mely a kül-­s belviszo­­nyok minden rétegeiben ezáltal támadni fog; ha az emberek a politikában is az időjelekből az időjárásra szeretnek következtetést vonni, s azt némi sikerrel tehetik is,­­ akkor úgy hiszem nem lesz egészen hiú fáradság: röviden kije­lölni a magyar irodalom mostani emelkedésének befolyását a közviszonyokra, a közszellemre és a közhangulatra? Mit a jövő számban megkisértendünk____— D’ ALFI KORNÉLIA MARCUISNŐ, vagy az Annecy-tó és környéke. (Folytatás. *) XL. Robert, esése perezében hosszú botját, melynek vége vashegygyel volt ellátva, kezében fogta s meg is tartotta; kétségbeesett erőködéssel próbálta botja vasbegyét a fagyott hóban megvetni ... és az sike­rült is neki . .. Akkor hirtelen belekapaszkodván , e tartózkodási pontnál fogva ellen birt állani azon ta­szító erőnek , mely a lejtőn lesodra , s mozdulatlan volt képes tartani magát, valamint Kornéliát is , ki még mindig kétségbeesetten szok­ta kezével kalauza kezét. — E pokoli teremtésnek ritka bátorsága van! — gondolá Robert, mert d’Alfiné daczolva a halállal egyet sem sikolta e végveszély perezében. — Nem fog elsápadni bosszúállásom előtt! — Aztán fenhangon hozzátéve : — Most, asszonyom, hidegvér s okos­ság ... és meg leszünk mentve. — Én nyugodt vagyok, — mondá d’Alimé szilárd hangon, — mit kell tenni ? — Először is bocsássa el kezemet, azt félelem nélkül teheti, megállapodtunk a lejtőn. — Én nem félek semmitől ... — mondá Kornélia csaknem oldalán feküve, s eleresztő Robert kezét, ki őt egyedül vala képes feltartani a körülötte táton­gó mélységek felett. — Most, asszonyom , tegyen úgy mint én, igye­kezzék térdre állani, de lehető legkevesebbet moz­dulva , ne­hogy újra megcsuszamodjék ... aztán ke­zén s térdein nagy óvatossággal másszék vissza a jégmezőn, s hogy ebben valami segítsége legyen, fogja meg a zergeszarvat botom végén, a bot másik végét én fogom tartani; de kiváltképen óvakodjék minden hirtelen mozdulattól , különben mindketten elvesztünk... — Közel állok szemközt a halállal ... a felindu­lás nagy és dicső volt .... de elég is ... . felesé d’Alfiné, s nagy ügyességet és lélekjelenlétet tün­tetve ki, úgy cselekedett, mint kalauza ajánlá. — Ne féljen semmit, — téve hozzá istentelen gúny hangján, — mondám önnek s most tanúja vala, hogy a jó Isten utalmaz engem ! — Szörnyeteg! — gondolá Robert, — káromlá­said nemsokára meg lesznek büntetve. A marquisnő, kinek hidegvére a veszéllyel együtt látszék növe­kedni , kezein s térdein csúszva fel, mint kalauza, ezzel együtt kimászott a jégmező sík lejtőjén. Fel­értek végre lapos felső részére s innen azon kőlapra, melyen függőleges meredekségü falként emelkedett a karszék , a Tournette legfelsőbb teteje. — Asszonyom , most már bátorságban vagyunk, mondá Robert­a marquisnőnek, — mielőtt tovább mennénk, pihenjünk, szükség összeszednie erejét. Kornélia nem hallgatott kalauza szavaira, bár lelkendezék s a fáradság alatt majdnem lerogyott, mégis bámulva kiáltott fel a szemei előtt feltáruló mérhetlenség láttára, el volt vakulva, leigézve . . . soha eddig nagyobbszerű képét nem látá a terem­tésnek. A felhőtlen ég azúr boltja harminc­-negyven mér­­földnyi körületű láthatárt ölelt be, melynek közép­pontját a Tournette képezte. Az arany s bíbor fénny­­ben tündöklő keleten emelkedett a Mont-Blanc, el­fedve még a napot, mely lassan kelt fel ezen örök hó fedte óriási tömeg mögött; jégmezőinek sugár­csúcsai óriási nagy templom toronytetőiként mered­tek az égnek; az Alpesek e legmagasabb lánczolatán, hol a Montblanc uralkodott, egy fokkal alább a má­sodrendű hegylánczok gerinczvonalai metszőleg tűn­tek szembe az átlátszó láthatáron; délre a tarenti­s mauriennel, éjszakra a helvétiai s jurái, nyugatra az isérei s dauphinéi hegylánczok; aztán e hegy­­bordák közötti völgymedrékben a mezők, erdők, tavak, folyók , városok fátyolozottan tünedeztek fel a reggel ködében; már nem volt éj, még nappal sem, de im, egyszerre kinappallott­­ a nap tányéra lassan kiemelkedett a Mont-Blanc utolsó havas és jeges tetői felett, melyeknek előbbi halvány ezüstös fénye a nap első tüzében eleven rózsaszínt váltott; a szavojai, piemonti, helvétiai, francziaországi he­gyek még homályban derengtek; de lassan-lassan legmagasabb tetőik megszíneződnek, s ezek között mindjárt eleinte Tournette is; fénysugár világítja meg a karszéket, aztán a kőlapot, hol a marquisnő­s Robert áll; a többi tető is megvilágul magassága arányában; a­mint a nap emelkedik, a pirosló fényár, mely már elözönlé a tetőket, leszáll az ol­dalakra , a hajnal ködét a még félhomályba merült völgyekbe és sikokra nyomván le ; nemsokára egyegy nagy templom torony teteje, egyegy ódon vár bástya tornyai, egyegy erdő felsője tűnik fel világosságban, mig végre magokat a lapályokat elözönli a fényár, itt-ott a hegyek által vetett nagy árnyékoktól meg­­szakasztva; a folyóvizek kigyózata, s a tavak víz­tükre kristályfényben tündöklik, az országutak fejér hálója porzik , keresztben találkozik, végetlenre el­nyúlik ... s az elvakult szem tekintete elvész a lát­határ változatos mérhetlenségében. A marquisnő elragadtatva engede át magát szem­léleti önkívületének, azon lelkesedéssel és büsz­keséggel vegyült mély felindulást érezvén, mely az emberben akkor támad , midőn hosszú órák fáradalmai s veszélyei után oly magasságra emelke­dett, hol a tér mérhetlensége felett képzeli magát lebegni. Kornélia hirtelen igy szól a kalauzához : — S Lyon ... Genf s a Rhona ? Robert lassan emelte fel karját, nyűgöt irányában s felelé : — Látja azon víztükröt, mely a napfényben csil­log ? az a genfi tó; mellette ama fekete pont, a vá­ros ; e kékes fonal, hol meredek partok közé szorít­va hol végetlen rónákon kígyózó ... a Rhóna, — Szegény Julián! —■ gondolá d’Alimé, — te Genfbe ménél, e városba, melyet látok innen, s ha­lálodat találtad e folyóban, melynek irányát sze­meimmel követem! ... tetemeid ott feküsznek... el­felejtve , valamely örvényben­­. — A reggeli köd miatt még nem vehetjük ki Lyont a láthatár végső szélén, — téve hozzá Robert felin­dulást nem mutatva, — de e köd rendre el fog oszla­­ni, s majd ott fenn, a karszékről, meglátandja e várost. E szavakat mondván a kalauz kezével az utolsó csúcsra mutatott, melyre még fel kelle mászniok, hogy a Tournette legfelsőbb tetejére jussanak el. A marquisnő felemelte szemeit s maga előtt mint­egy húsz lépésnyire a kőlapon, hová beültetettnek látszott, egy roppant kősziklát pillantott meg, mely alján keskenyebb , úgy hogy csipkézett taraja min­­denik oldalról kijebb áll aljánál; e fejéres szürke mészkő-tömeg, melyen semmi moh, semmi lib­en nem zöldéll, mintegy százlábnyi magas, százötven lábnyi szélesség mellett; szélességének mintegy kö­zepe táján aljától a tetőhöz egy hasadék barázdája húzódik fel, melyet századok óta ásott a viz , mely nagy esők vagy hóolvadás alkalmával e keskeny ágy­ban csaknem függőlegesen patakzik alá. Ez a ké­mény , itt-ott benne egy egy sziklagöröngy vagy üreg lehetségessé teszi, hogy az ember kézzel-lábbal ka­paszkodván s térdeivel s vállaival segítvén, mint a kéményseprő, ki egy szűk kéményben mászik, feljus­son mintegy hatvan lábnyi magasságra; itt alsó nyí­lásához jut el egy hasadásnak, mely eredetileg két egyenetlap részre választá el a karszék tetejét. Ké­sőbb egy darab kőszikla leválván a főtömegről, s e szakadásba lezuhanván, azt félig bedugta, mert a hasadék falai belől alulra szorulván, feltartották zu­hanásában , úgy hogy ezen zuhanásában némi igen keskeny pallót képez közepe táján azon hasadéknak, melyhez a kémény vezet. E palló neve a k­ő, s azon keresztül menve, még egy utolsó csaknem függőle­ges állású meredek falon kell­ kimászni, mikor is aztán az ember eljut a karszék legfelső lapjára. — Lássa, asszonyom , — mondá Robert — nem juthatunk fáradság nélkül azon nyugalomhoz, mit ott fen élvezendünk... ha kegyednek nem fogyat­kozik meg bátorsága s ereje... — Rajta, menjünk, — mondá a marquisnő , s ki­hívó tekintettel méregetvén a karszéket, mondá ma­gában : Büszke hegy, nemsokára tetődön állva én foglak lenézni magasságomból! Robert, kibontván a vashorgokkal ellátott kötél­létrát, melyet addig vállán vitt, mondá Kornéliának. — Asszonyom, e létra segítségével sok fáradság-­s veszélytől meg lesz kimérve, mert miután keresztül megyünk a kövön, megerősitem a hasadékokba akasz­tandó kapcsok által a karszék tetejére, igy aztán nem igen nagy bajjal fel biránd mászni ezen utolsó meredeken, sőt ugyanennek segítségével a kémény­nek is mintegy közepéig eljuthat. Várjon itt perczig. S a kalauz keresztül dugva fejét a létra két foga közt, úgy hogy az mellén s hátán lecsüngött, fel­mászott a kéménynek , mintegy közepéig , ügyesen használva e veszélyes felmenetel kivitelére a szikla göröngyeit s mélyedéseit. Ily módon feljutott egy nagyobbacska üregig, hol két személy megvonhatta magát, s ott megállapodván keményen beerősitette a létra vaskapcsait a kőhasadékokba, aztán ugyan­azon leszállva Kornéliához, mondá neki: — Kegyed, asszonyom, fel fog mászni azon üregig, honnan én leszállok; ott megvár, mig leoldom a létrát, mert lehetlen lenne tovább is használni azt a kéményben; hanem azontúl a kötelet veendjük elő, melynek segítségével kegyedet képes leszek fentartani; előre fel is kötöm derekára; tekerje aztán körül, hogy ne akadályozza mozdulataiban. D’Alfine lázas ingerültségéből merítve túlfeszített erőt, a kalauza által gondosan derekára illesztett kötelet körültekerte övére. Robert keményen megra­gadta a létra alsó végét, hogy ezáltal is könnyeb­bítse a marquisnőnek a fölmenetelt, ki bátran s könnyebben fogról fogva hágva, az üregnek tartott, mialatt Robert vészjósló tekintettel követte őt mondván magában: — Hágj asszony, hágy sírodhoz! *) Lásd P. N. 912-dik sí.

Next