Pesti Napló, 1853. október (4. évfolyam, 1068–1098. szám)
1853-10-22 / 1086. szám
v 1853. negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fz. — scr. p. I Félévre 10 „ _ „ A havi előfizetés , mint”» Számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyek tárgyaz, pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő url-utcza 8-dik szám. Szerkesztési iroda: Drl-utcza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Pesten házhozhordva Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapra 1 fz. 30 k. p Szombat, odt 22-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt halábos petit sora 4 pgo krajczárjával számíttatik. A beiktatást s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő a Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számíttatik. — A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünnep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. Folyó évnegyed első hónapja vége felé járván, azok számára, kik az előfizetéssel elkéstek, ezennel kéthónapos előfizetés nyittatik PESTI NAPLÓ novemberi , decemberi folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt 20 kr. Budapesten házhozhordással 2 frt 40 kr. pp. Kik azonban a folyó évnegyedre (oct.-dec.) a lapot teljes számban leírni akarják, előfizetési ára vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhozhordással 4 frt p.p. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó-hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. ISMÉT A REÁLISKOLÁKRÓL. B. Ujváros, oct. közepén. A reáliskola nem uj eszme. Annak meghonosításán már régóta fáradoznak értelmes férfiak, emberbarátok, élesebb belátású tagjai a társadalomnak. Már Comenius Amos János, a tanodaügynek korábani legnagyobb bajnoka, jól látta s érezte azon távolságot, sőt nagy részben ellentétet, melyben az akkori tudós iskolák, a gyakorlati élettel valának. Megkisérlette tehát az életbe vágó reáltudományoknak a gymnasiumokba bevitelét. Kísérlete siker nélkül maradt: kora és környezete képtelen volt annak felfogására. Franké, a hallei derék prédikátor, ki a nevéről nevezett s világszerte ismeretes árvaházban, ércznél maradandóbb emlékoszlopot emelt magának, szinte ama nézetből, a száraz nyelvészeti oktatásokat szűkebb mederre kívánta szorítni, egy részről a kedélyre ható vallástanításnak, más részről a mér- és természettani ismereteknek nagyobb tért nyitni igyekezvén a tanodákban. S valóban az ő derék társa Semler, 1706-ban egy önálló reáliskolai osztályt is állított fel Halléban. Ez is dugába dőlt nem sokéra. A városi hatóság nem látta még által egy ily intézet szükséges voltát, s ugyanazért azt nem is pártolta. Végre Heckernek, ki a két nagy emberrel, néhány évig együtt fáradozott Halléban, csakugyan sikerült 1747-ben egy reáliskolának felállítása Berlinben. E ponton datáltatik a reáliskolák eredete a német földön. Az úgynevezett philanthropisták eszméi s törekvései, a rousseaui elvek, a természettudományok előhaladása, a polgári osztály ébredezése, mind oly körülmények valának, melyek a reáliskolák ügyére, csak kedvező hatással lehettek. E mellett is azonban, voltak tartományok , hol reálismeretek, most a népiskolákban, majd a gymnasiumokban kerestek mintegy menedéket, míg számukra külön intézetek alkottathatónak. A legközelebb múlt évtizedekben hovatovább felsőbb s tisztább eszméletre jutván a középosztály, előtérre nyomulván annak érdekei, a kereskedelem, földmivelés és ipar a maga számtalan ágaival, az időknek mintegy belső mozgató ereje által mindinkább nagyobb fontosságot nyervén; s végre diadalra jutván, mintegy azon szellemi természetünkben gyökerező elv, miszerint az emberi foglalkozások minden ágait, valódi okokra, s a természet tiszta törvényeire vigyük vissza és azokon alapítsuk, s igy a szolgai mechanismust öntudatos munkássággá emeljük; mindezen körülmények magában az életben, s annak visszautasithatlan szükségeiben adának mintegy örök alapot a reáliskoláknak, s azoknak lételét mindvégig biztositák. Ki a reáliskolák fejlődéséről, azon akadályokról, melyeken ezek diadalmaskodtak , azon ellenvetésekről, melyeket most az egyházi orthodoxia, majd a gymnásiumi tudóskodás ezek ellen gördített,s több e tárgyra vonatkozó nagy fontosságú dolgokról értesülni kíván:olvassa meg az ide vonatkozó műveket, avagy azoknak csak némelyikét, mert számuk igen nagy. A német földön, melynek azon szép feladat jutott, hogy különösen a tanügy mezején, vezetője és tanítója legyen mintegy az emberi nemzetnek, több mint kétszáz önálló reáliskola áll már fent, melyeknek fele képesítve van, felsőbb szaktanulmányokra vezető érettségi vizsgálatok tételére. Ez intézeteket leginkább egyes városi községek alkoták, bennök 10—16 éves tanulók, kisebbnagyobb évi tandíj mellett, tanulják az élő mivelt nyelveket, néhol mintegy kivételesen valami kis latint, földrajzot, történelmet, a mértan és természettudományok mindazon ágait, melyekre a földmivelőnek, kereskedőnek, kézművesnek, iparosnak, alsóbb hivatalnokoknak szükségük van a végre, hogy állásukat öntudattal, gyönyörrel, haszonnal, s a tökélyesbüdetés elvével foglalhassák el és bírhassák. Van-e hazánknak s nemzetünknek szüksége ily intézetekre ? Van igenis ! Még pedig igen nagy! Ki azt tagadni merné, nagy lelki vakságát árulná el. Folyóink szabályozás és gőzhajók után, járhatlan utaink vaspályák után kiáltanak, a földmivelős kézművek kezéből a sikeretlen ősi szerszámok kihullanak, szóval: a gyakorlati élet minden ágaira nézve uj kor vár reánk. Novus ab integro saeculorum nascitur ordo. A gymnasiumok tudósokat, felsőbb hivatalnokokat; a népiskolák csak általában embert s felekezeti egyháztagot képeznek. Hát a magyar kereskedő, okszerű földmivelő, iparos, kézműves, polgár és községi hivatalnok hol vegye képeztetését, ha nem a reáliskolákban ? A magas kormány miként egykor normális iskolákat, újabban gymnasiumokat, úgy reál iskolákat is, mintegy példányul kétségen kívül állítani fog, talán nemsokára. A felekezetekre, melyek eddig álliták s birják az iskolákat, hitem szerint nem tartozik ez ügy ; ők nem érzik ennek szükségét. Mint más művelt népnél, úgy nálunk is a községek tiszte tehát reáliskolákat állítani fel. Felettébb óhajtható tehát, hogy mindazok, kikre a népesebb községekéletének vezetése bízva van, e nagy fontosságú s nemzeti életünkre mélyen ható kérdéssel megismerkedjenek , megbarátkozzanak. A tett ideje elközelgetend nem sokára, sőt itt is van már. London, oct. 15. 4* A közfigyelemnek ma a békeharcrosofe edinburghi értekezlete egyedárusa. Leginkább pedig a sajtóban hullámzanak, ittott mérgesebb tajtékot vetve, az e tárgybani pro és contra vélemények, melyeket csak levelem végén fogok röviden elősorolni, megkísértvén előbb, az e vélemények által szabatosan ismertnek feltételezett Cobdenféle béketan tisztább megértetését a magyar olvasóval. — Czélját az ez országban évenkint megújuló béke-agitatiónak, már csak a név után is mindenki tudja, s azt egyúttal minden józan fő , biztos haladást óhajtó minden hőkebel osztja is. Csak a czél elérésére vezető eszközökben, s ez eszközöket constatirozó tannak egyes esetekre alkalmazásában, létezhet különbség. — De e különbség nagy, a czél iránti közös nézeteket egymástól messze eltérítő. — Cobdens társai doctrinájának sarktételei következők : 1-szer Közbenjárás ütközés helyett, (arbitration in lieu of fighting) ; 2-szor kölcsönös és fokozatos kisebbítése az állandó haderőnek, (mutual and gradual reduction of armaments); 3-szor Be nem avatkozás más országok ügyeibe, (nonintervention). — E tételek háromságát pedig következő alapra fektetik a vezér-apostolok : gyümölcsei igen keserűek a „vis pacem para bellum* ‘ jelmondatnak. Európa ma 38 éves béke után, 100 — 150 millió fontot. költ évenkint haderőinek ép karban tartására; s míg a continens egyes státusaiban nagy a kincstári fogyaték, addig Anglia is, 64 milliónyi közjövedelméből, évenkint 17 milliót pazarol tengeri és száraz haderejére, 28 milliót pedig a franczia háború okozta nemzeti adósság kamatainak törlesztésére. Az idézett jelmondat által egymást teszik koldussá a nemzetek; a tudomány újabb felfedezései a „parabellum“-nak fogatván igájába, így a szeleket felfogó vitorlát, Fulton gőzgépe váltja fel; rövid idő múlva ismét a kerekek helyett csavar használtatik stb. s alig kezdünk a „Duc of Wellington“ 3 s fél ezer tonnás csavargőzös roppant véderejében megnyugodni, íme aláírások útján a pénz már begyüjtetett , nagyban kivitelére Russell hajóépítész mintájának, mely szerint az építendő hajó tonnasúlya 12 ezer, jó ereje 2 ezer leend ; s hasonlóan a halhoz, farban s oldalban, azaz kerekek és csavar által fog előtolatni. Nincs is kétség abban, hogy menai csőhíd-épités elveit hajókra alkalmazván, 20 ezer tonnás vízmű fogja — egy-egy egész város népességét hordva fedezetén,— az atlanti s csendes tengereket átszelni. Egy ily hajóra azután nem egy zászlóalj vagy ezred, hanem egy egész hadtest fog elhelyeztethetni. De ha ekként hadkészületekre zsákmányoltalak ki untalan a haladó tudomány kincsforrásai, hol leend megállapodás ? Kívánatos tehát, hogy a kormányok — kezdetben péld. Anglia, Amerika s Francziaország — szerződésre lépjenek az iránt: mikép egymás ügyeibe nem avatkoznak; a köztök netalán keletkező viszályos ügyek eldöntésére nem fegyvert, de bírói mérleget fognak használni, s az arbitrátorok ítéletét tiszteletben tartani; mikép végre haderőiket kölcsönösen, arányban s fokozatosan alább szállítják.— Ez a béketan. — Felhozatik ellene, hogy gyakorlatba vétele jobb időt, a civilizatio aranykorát igényli; hogy napjainkban csak erőszakkal, — minek pedig megelőzésére törekszik — létesitethetnék, s létesítve is, ismét csak erőszaknak nyitna rést. . . . Mert arbitrationális szerződés csak úgy köthető, ha azt a világ vagy Európa kormányai együtt egy időben kötik meg; különben az ily szerződésre egyesült, annak folytán sergeiket megtizedelt statusok, például a nyugatiak, minden perezben megsemmisítethetnének közép vagy északi Európa által. Egyes államok sorában, talán legelőbb Anglia kísérthetné meg a béketan alkalmazását, szigeti állásánál fogva legkevésbbé lévén kitéve megtámadtatásnak; s kétséges mégis , váljon bizna-e bátorsággal maga Cobden, tervének gyakorlatba vételét hazáján megkísérteni. — „Ha én csalódom is — így szólt Palmerston lord a militabill tárgyalásakor, — azért még mentve marad a haza; de ha Cobden csalódik, Anglia nagysága sírba dől.“ De tegyük fel, hogy például Anglia, Francziaország s Amerika megkötnék egymás közt az arbitratios non-interventio szerződését, leszállítván kölcsönösen haderőiket; s hogy e védtelen állapotunk daczára sem bolygattatnának egyéb, a szerződésen kivül álló, nagyhatalmak által, igérhetnénk-e ily sorsot példakeletnek is, melyet éjszak most is háborít, pedig nem bizonyos arról, nem fog-e a megtámadás Nyugat interventiója által keményen visszatoroltatni. — A béketan tehát, ha azt rögtön illesztenék a jelen világviszonyokba, háborútanná válnék , főleg gyengébb nemzetek jogépségét illetőleg. — De lássuk, miként alkalmazza Cobden a jelen orosz-török viszályokra tanát, mely a békét minden egyéb szent, sőt szentebb érdekek fölé emeli; mely tehát utilitarian igen, de kereszténynek nem nevezhető, önsorsára hagyván a jogot s igazságot. — „Törökországot“ — igy okoskodik Cobden, — „segítenünk, 1-ször: lehetetlen erkölcsileg, mert Mahomed uralma Krisztus fölött szentségtelen; 2-szer: lehetetlen anyagilag is, mert elemeiben megoldódott e status szétomlását, emberi erő megakadályoztatni képtelen. De ha lehetséges volna is a segély, arra ismét 1-szer nem köteleztetünk, mert bennünket erre semminemű egyenes szerződés sem köt; 2-szor az nem is érdekünkben fekvő. Mert hiszen területi terjeszkedés nem jár szükségképen hatalomöregbüléssel, sőt ellenben, a közterület tágulása a központ gyengülése. Különösen áll ez az oroszról, ki jobb volna, ha EGY MAGYAR NÁBOB XVII. Szegény asszony! Folytatás. *) — Lássa, kedves barátom, — monda Fanny, leírhatván szeretetreméltósággal fektetve szép gömbölyű karját az öreg úr vállára, ezek itt mind idegen nevek előttem, egyet sem ismerek azok közöl, akik fel vannak írva. Nem tudom kitől féljek , kihez ragaszkodjam ? Kit nevezzek barátomnak, barátnémnak, s ki előtt zárjam el szívemet ? Én tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz szolgálatot kérek öntől, de önnek ismerni kell mindezeket; ön legjobban tudhatja, mit akarok ? ... Varga uramat nagyon elérte a titkos köhögés , a tarka gyapot zsebkendő ismét előkerült, ezúttal a homlokát kellett megtörülni vele, mert nagyon izzadt. __ Méltóztatik parancsolni? kérdé olyan hangon, mintha minden szótag lábára épen olyan szűk czizmák volnának húzva, mint az övére. __ Azt a szívességet várom öntől, hogy akik e névsorozatban fel vannak jegyezve, vegye sorba és mondja el őszintén , nyíltan nekem : mit tart felőlük ? milyen jelleműeknek ismeri őket ön, milyennek a világ? Kiket tart szeretetre, kiket hidegségre méltóknak ? Jó Varga uram sem volt még ilyen rigorosumba fogva soha. Ha azt kívánta volna tőle Karpathyné, hogy hívjon ki párbajra ötöt hatot azok közül, akik ott fel vannak írva , vagy hogy menjen el külön mindegyikhez gyalog ?) Lásd Pesti Napld 1085. számát, valamely üzenettel, avagy hogy valamennyinek a legrövidebb idő alatt teljes és tökéletes genealógiáját készítse el, ez mind csekélység lett volna ahoz képest, amit most kért tőle. Ő , a legalázatosabb, emberségtudó szolga , ki oly szertelen nagy tisztelettel viseltetik mindenki iránt, aki a magasabb köröknek tagja, hogy boldogtalannak tartaná magát, ha vagy egyszer beszéd közben valakinek a nevét úgy mondaná ki, hogy elölhátul meg ne czimezze, magyarországi uraknál igy: méltóságos ez és ez ő nagysága, erdélyi uraknál pedig igy: nagyságos ilyen és ilyen ő méltósága, és most ő mondjon bírálatot, úgyszólván ítéletet ennyi nagy uraság felől, akiktől már az is elég szép tisztelet, hogy megengedik egy olyan csekély embernek, mint ő, hogy neveiket kimondja. Varga uram kétségbeesetten súrolta talpaival a padlót, s a tarka gyapot zsebkendővel fényes homlokát. Nagyon meg volt akadva mai nap a köhögéssel , valami olyanforma óhajtásnak kezde helyet adni szivében, mintha igen föltehető esetnek tartaná azt,hogy most őt, amint ott ül, egyszerre kicseréljék az ezeregyéjszaka szellemek s valaki mást ültessenek a helyébe, őt pedig eldugják egy hombár alá, ahol senki rá ne találjon. Végre zavara és kétségbeesése tetőpontján úgy tetszik neki, mintha Karpathyné szólt volna ismét. — Tessék. — Nem szóltam, édes barátom. Felelt Fanny és mosolyogva tekintett a becsületes öregre. Ez látta, hogy valami módon hozzá kell fogni feladatához s véve a lajstromot, melyet Fanny eléje tolt, majd közel, majd ismét messze tartó szemeitől, mintha azzal kecsegtetné magát, hogy hátha az idő alatt, amíg ott ül, elfelejtett olvasni? Miután meg a túlsó felére nézett a papirosnak, oda, ahol már semmi sem volt írva, mintha azt gondolná , hogy sympathetica tintával mindenkinek a neve mögé van írva az a felelet, amit ő neki kell elmondani. Fanny észrevéve a jó öreg zavarát s buzdító nyájassággal fordult ismét hozzá. — Édes barátom. Tekintsen engem úgy, mintha atyám volna, kitől egyedül kérhetek tanácsot ebben az ismeretlen világban. Én nem tehetek róla, hogy önt úgy tekintem, mint atyámat. Miért volt ön hozzám olyan jó, olyan kedves. E szavak való, mélyen érzett jelentősége által megerősödve érzé szivét a jó öreg s még egyet bátran és elhatározóban köhintett, mint végső adient a gyávaság kisérteteinek s azzal megkeményitve lelkét, válaszolt: — Nagyságos asszonyom, engemet érdemeim felett megtisztel nagyságod határtalan kegyelme és én kimondhatatlan boldognak és szerencsésnek érzem magányát, a midőn nagyságodnak bármi csekély szolgálatot is teendek. És ámbátor gyűlöletes dolog egy olyan csekély embernek, mint az én személyem, olyan nevezetes férfiakról és asszonyságokról ítéletet és véleményt mondani, mint akiknek a nevei itt előttem állanak, de mégis a nagyságod iránti szeretet — engedelmet kérek ! — tisztelet. ... — Csak hagyja szeretetnek , maradjon a hogy elébb mondta. — Igen is. Azt mondom, amit valóban érzek. Nekem is volt egy leányom. Régen, régen. Épen ilyen idős, mint nagyságod, nem ilyen szép , de igen jó volt, nagyon jó. Meghalt régen, fiatalon. Én az nagyon szeretett engem; bocsánatot kérek , hogy őróla szegényről beszélni voltam bátor. — Úgy, úgy, majd többet is fogunk beszélni róla. Az ő arczképe függ kegyed szobájában az íróasztal felett ? — Hogyan ? Nagyságod lett volna olyan kegyes , az én szegény házamnál lenni ? — Elárultam magam. Folytatjuk a felvett tárgyat. — Nem, nem, nagyságos asszonyom, bocsánat szavaimért , nem addig, amíg határtalan, kimondhatlan hálámat ki nem fejezem nagyságod iránt. Most már kezdek rá emlékezni, hogy midőn hagymázbeteg voltam, legnehezebb óráimban egy szép delnó, egy nem ezen világból való angyal virrasztott ágyam előtt, akkor hagymázos ésszel azt képzeltem, hogy rég megboldogult leányom áll mellettem, most már emlékezem jól; oh nagysád , nincs szavam kifejezni, amit érzek. — Térjünk ügyünkre, öreg barátom, szólt Fanny, attól tartva, hogy az öreg elárasztandja hála- és magasztalással. Tehát nagyságos asszonyom, vegye úgy, mint a legjobb szándékból, a legtisztább akaratból eredendő tanácsot azon csekély észrevételeket, mikkel én az elém adott kérdésre felelni próbálok. Nem tartom legelőször is szükségesnek, hogy azon személyekről beszéljek nagyságodnak, akik iránt — hogy is fejezzem ki magamnal, akik iránt nem lehet nagyságodnak teljes bizalmat érezni; mert, ámbátor Isten őrizzen engemet azon gondolattól, hogy ilyen nagy úriemberek és aszszonyságok életében valami kifogást találnék, mindazáltal lehetnek okok, miknél fogva nem épen kívánatos nagyságod személyére nézve a hozzájok való ragaszkodás. Ellenkezőleg ki fogom keresni azon személyeket, e sorozatból, akik nagyságod jóságát, érzékeny szivét földjét mivelné , folyóit rendezné, tavait csapolná le, ahelyett, hogy Moszkova s Pétervár mellé harmadik székvárosul Konstantinápolyt igyekszik elfoglalni, mely város kikötőjének birtokában, (most következik, mire még az edinburghiak esze is elállott) 20 év múlva csődöt fog mondani kereskedelmében. Azután ha terjed is Oroszország, mit árt nekünk azzal, vagy mivel cselekszik gonoszabbat nálunknál, kik az újabb korban háromszor, testvérünk az amerikaiak pedig harmincszor annyit terjedtek, mint az orosz. Ha azt mondjátok hogy Oroszország anti-kereskedő állam, ennek igazságát kereken tagadom; igaz ugyan, hogy a török védvámrendszernél szorítebb tariff rendszere áruikon, de így volt ez velünk is a protectio idején, s azért mégis senkinek sem jutott eszébe azt mondani rólunk, hogy nem vagyunk kereskedő nép. Azután, a fekete tengerem kereskedést nem Odessa nyitá-e meg, sőt a Dunafejedelemségekkeli üzletünk is, nem-e az orosznak védnöki joga óta e herczegségek fölött virágzóbb ? Minduntalan az hordatik fel: mennyire nagy aránylag s növekedő áruink kivitele Törökországba; de engem mint freetrader-t az is érdekel : milyen a török áruk beviteli nagysága Angliába ? melyről tudjuk hogy terjedt nem lehet, miután a török föld, rosz utak s rablók hazája. Ma ellenzitek az orosz támadását, — pedig ezt sem politikailag, mint megmutatom, — sem pedig s főleg keresztény szempontból nem tehetitek,—úgy megmondom módját a sikeres ellenzésnek. Maradjatok békében honn, de nyilatkoztassátok ki, hogy mind az, ki ez ország fia, s alkalmat nyújt az orosznak angol kölcsönre, — törvénykivülinek tekintetik. E nyilatkozatra az orosz is meg fogja húzni magát. —S most lássuk röviden, mit felel a békeapostolnak a sajtó. „Könnyű Cobden urnak — igy mond a Morning Chronicle“ — hosszan szónokolni oly gyülekezetekben, hol nincs, ki megcáfolja ostoba okoskodásait s hazug adatait, mint földig sujtá őt Palmerston lord a parliaraentben, valamint nevetséges volna, és szégyenteljes tudatlanságot árulna el az, ki Francziaországról értekezvén, úgy beszélne, mintha a lettres de cachet-t még mindig nem váltotta volna fel a Code Napoléon; úgy pimasz dolog Törökországról is úgy szólani, mintha az 1839-ben kiadott Gulhané, mely az újuló ottomán birodalom magna chartájául tekintendő, nem is léteznék. Ez organikus törvényről maga Nesselrode így ír . „Ha sikerülni talál, e rendszer újjászületését eszközölheti Törökországnak, s oly önérzetet fejthet ki a törökben, melynek Oroszország csakhamar megértené következményeit.“ — A Morning Post ,,Humbug“-nak keresztelvén el az edinburghi értekezletet, s „páratlanul szemtelennek“ „vakmerően önzőnek“ „tények s valóságok hideg megvetőjének" nevezvén el Cobdent, ekként folytatja: ,,a feltolakodó békevezér, tényekből merített állításit meri megtámadni azon státusférfiunak (Palmerstonnak), kinek legtöbb része levén Europa s a kelet ügyeinek jelen bázisukra fektetésében , s ki a közbékét hosszabb ideig védvén meg, mint az élő országjárok bármelyike, legilletékesebb bírója lehet a jelen vita kérdés való természetének, s az a körüli helyes teendőknek.“ A „Daily News“ pedig igy fűzi észrevételeit : „Ha oly igen általános igazság a Cobden doctrinája , minőnek apostolai hirdetik , kísértessék csak meg alkalmazása: Cubára, Mexicora, a birmai s chinai birodalomra, vagy Európában, Belgiumra, Sardiniára; szánhassék csak a státusoknak a fegyverletétel oly okból, mert megtámadtatásukat a nagy Cobden lehetetlennek ítéli, majd ki fog tűnni, nem hely-, s körülményhez kötött-e a világ számára szabott hites tanú ! Farkas nem szokott oroszlánnak rohanni, de széttépi a védetlen bárányt; így van ez a nemzetekkel is. Védtelenség veszély !“ — A Morning Advertiser, Hérald is, mint teljesen impracticabilist vetik vissza a békefrigy emberei ajánlatát. Végre a Times is paradox, közfelforgatásra vezetőnek kárhoztatja ez elvet: „Köztönényt meg nem sérteni igen, de megvédeni nem kötelesség.“ Status férfiúi hitelét Cobden, — úgymond a vezér lap—a peace agitatio által örökre aláásta. — Miért erőteti tehát Cobden elveit? „Mert“ így