Pesti Napló, 1854. augusztus (5. évfolyam, 1317-1342. szám)

1854-08-04 / 1320. szám

1854. fizedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postán küldve: Pesten házhoz hordva , évnegyedre 5 fr. — kr. p. Félévre 10 „ — ^ ^ A havi előfizetés, mint a számonkinti eladás is megszűnt A lap politikai tartalmát életd minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyszó pedig a kiadóhiva­lhoz Intézendő : uriutcza 8-ik szám. Fál évre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy bánsorsl fr. 30 kr.pa Szerkesztési iroda : Uri­ utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendet levelezőinktől fogadtatnak el. Hirdetések át ha­sábos petit-sora 4 pg5 kraj­­czárjával slámíttatik. A be­­igtatisi s 10 pengd krnyi külön bélyegdíj előre lelk­e­­tendd a Magánviték Ct ha­sábos sora 5 pengd krajczár­­jával számittatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re leülendő a Pétték, arg. 4-én. HIRDETÉSEK ás MAGÁNVTTÁK. PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és innep utáni napokat — kivéve ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Jelen Előfizetési felhívás A STAB&c a n g u 8 t - 8 e­p t­e m­b­e r­i kft hó­napos folyamára előfizetés nyittatik. Vi Jékr© postán küldve 3 írt. 20 kr. Budapesten házhoz hordással, 2 írt. 40 kr. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. posta­­hivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, uriutcza 8. sz. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében, úri- és kigyó­­utcza szegletén. — Az előfizetési levelek bérmentve ka­landók. Pesti Napló kiadó­ hivatala. B­é­c­s, aug. 2. f Ila mi tegnap Hesz b. tbszernagy úr bekövetke­zendő megérkezéséhez azon megjegyzést csatoltuk, hog­y a legközelebbi napok lefolyta alatt az ausztriai politikának új, határozott lépését várhatjuk a keleti kérdésben: úgy látszik, e határidő a még általunk kije­lölt négy—öt napot sem akarja bevárni, miután a tá­borszernagy úr már ma reggel Bécsbe megérkezett, s épen most terjed el azon hír, miszerint öcs. k. Apóst. Felsége hamarább térend vissza Bécsbe, mint előre meghatározva volt. Kevés időszak volt a keleti kérdés egész folyama alatt, mely oly egymással ellenkező né­zeteket, annyi a lehetetlenséggel határos reményt, s daczára minden meggyőződési bizonyosságnak, annyi önámitást idézett volna napfényre, mint a jelen pilla­nat. Úgy látszik, van az embereknek bizonyos osztálya, mely nem bír menekülni azon gondolattól , misze­rint lehetetlen, hogy Oroszország maga, eddig oly jól értett saját érde­keit oly mélyen félreismerné, hogy kész volna hallatlan makacssággal a harczot egész Európa ellen elvállalni. Ezen emberek az önámításban békés reményeket keresnek, minden esemény egyes árnyéká­ban forró kívánságaik teljesülését, s a bécsi börze, ezen fegyelmezetlen tűzhely, minden megválogatás nél­kül követi a csalogató hívást. De ha el nem akarnók ismerni, hogy épen most fáj­dalom­­ a legkedvezőtl­enb­b idő van hasonló reményre, ez annyit tenne, mint min magunkat szánt szándékosan ámitni, s nem adni meg az igazságnak azon tiszteletet, mely őt megilleti. — A nyugati hatalmak feleletének pusu tátiója, m­eg már néhány nap előtt ide megérkezett, megerősittetik azon sürgöny szövege által is, mely most Angliából legalább is 30-kan estve Bécsbe érkezett,­ mialatt a franczia felelet aug. 1 je estéjére váratott. A mennyi az angol okmányból előlegesen tudomásra ju­tott, a fő dologra nézve semmiben sem tér el azon ver­siétől, melyet mi tegnap közlöttünk. Annyit teljes bizonyossággal kimondhatunk, hogy az angol okmány, — s minthogy az a franczia kormány­­nyal e­gyetért leg fogalmaztatott, tehát, mint magában értetődik, ezzhangzásban van a kormány nézeteivel, — hogy Anglia Oroszom ágnak jelen javaslatait semmi módon nem tartja elfogadhatóknak, s az ellen áltaában óvást tesz, mintha a jelen háború czélja a status quo ante bellum helyreállítása lehetne. Önálló követelése­ket vagy önálló javaslatokat, — mint némely lapok tudni akarják — Anglia még eddig nem tett, és sokkal czélszerűbbnek tartja előbb magától Oroszországtól tudni meg, mennyire akarja magát ez állam lealázni. Bizonyosnak állítják, hogy a bécsi konferencziának annyiszor emlegetett új ülése nem egyhamar fogna megtörténni, miután még egyszer, még­pedig mint a legutolsó eszközzel, kísérletet akarnak tenni, s a nyu­gati hatalmak véleményét a Gorzsakov-féle feleletre egy jegyzékirat kíséretében Oroszország elé terjeszteni, melyben Ausztria Oroszországot még egyszer fölhívja, hogy a Dunafejedelemségeket a lehető legrövidebb idő alatt ürítse ki, egyszersmind pedig új békejavaslatokat formulázzon, melyek inkább öszhangozván a nyugati hatalmak nézeteivel, valamint Németország és Ausztria előnyei­­s érdekeivel is, tartós béke alapjául szolgál­hatnának. Diplomatiai körökben hírlik, miszerint legközelebbi időben Párisban is conferentia fogna megnyitótól, még pedig a spanyol viszonyok szabályozására. A­mennyit a spanyol kérdésben leginkább érdekelt hatalmak, t. i. Anglia és Franczia­ország politikai gondolatairól hall­hatunk, ezek mindketten határozottan minden változás ellen a dynastiában, valamint Spanyolország Portugál­­liávali egyesülése ellen is nyilatkoztak volna, ellenben egyetértőleg Krisztina királynő tartós eltávolításához, valamint Montemolin gróf elleni erélyes föllépéshez ragaszkodnak. U. i. a cs. k. A­p­o­s­t­o­l­i F­e­l­s­é­g­e tüstént meg­érkezése után elfogadta Ilesz trisznagyot s magának annak szemleutjáról hosszabb jelentést tétetett. Ma Bécsben már tudják, hogy a táborszernagy mostani itt­­tartózkodása csak rövid lesz, s már legközelebbi na­pokban soczarai főhadiszállására Bukovinába elmenend. Löwenthal alezredes, ki Ilalik ezredessel Omer pasánál­­ Sumlában volt, hétfőn este visszatért Bécsbe s igen ér­dekes tudósításokat hozott a török főhadiszállásról. Az ausztriai tiszteknek a török tábornokok részérőli fo­gadtatása felette barátságos volt, s általában azon óhaj­tást fejezték ki, hogy az ausztriai csapatokat mielőbb előnyomulni lássák. Azonban mégis úgy látszott, mi­szerint a török főhadiszálláson azon vélemény uralko­dott, hogy az ausztriaiak egyelőre közösen a törökök­kel szállják meg Oláhországot. P­áris, jul. 30. ju Mi Angolország? márdony- és panent-kereskedő­­ház. Mábony a vére, jövendője, élete. Angolország nem létező dolog, hanem eszme, vállalat, mit egy rosszul helyezett szám megbuktathat; ország, mely nem tá­maszkodik tőrdére, hanem hitelre; olyan, mint valamely coquet hölgy, ki minden embernek tetszeni vágyik, de senkit szeretni nem mer; mely pillanatban érzeni fog, elvesz. Általán Angliában azt kérdezi a kormány : hogy a pamut­?—Ilyképen szólták leírni az idegen diploma­ták Nagybritanniát, mily, mint ma látjuk, mégis több egy eszménél. Úgy látszik, szeretni is mer, és pedig fennhangon kimondja rokonszenve !- Nem is a pamut vére, mert mint keleten szemléljük, meleg és tiszta pol­gár vér az, mely ott foly Britannia kebléből, s becsü­lete nem egészen arm­kony, hanem a birodalmak függet­lensége, melyért e pi­l.maiban harcról. Imez eszmék­ben még inkább megerősitenek az utolsó ülések, hol követek és miniszterek vetélkedik kimutatni a világ előtt nemes politikusokat. Több szónokok, az angol higgadtsággal egészen ellentétben, csaknem franczia modulban nyilatkoztak: „le kell rontani Szebasztopolt!“ míg Oroszország tengeri erősségei ott állnak, a török birodalom függetlensége nincs biztosítva. Igaz, hogy mind­ezek még nem bevégzett tények, hanem vár­junk, mostanra elég, hogy meg vannak kezdve. Parker fiát, a Pays szerint, egy golyó találta. — Hugo Victor legújabb regényét százezer frankon vette meg egy köny­várus. Shamyl 30 első előadása 100,000 frankot jövedel­mezett — a Porte St Martienek. Mennyire lendítene színházunkon harmincz ilyen nap. A darab azon mo­dorban van írva, melyben az új m­. Richard, a költő látnokot festvén, maga is gyakran felemelkedik bizo­nyos látnoki magasságra; az ember óhajtaná, hogy e darabnak vége ne legyen, annyira tele van ama hősle­vegővel, melyet a sziklák urai, a cserkeszek, színek. Shamylról azt beszélék eleinte, mit a fiatal Hunyadiról, hogy csak gyönyör és kalandok érdeklik, ő nem c­á­­folja meg ez eszméket, mert hazájának megszabadítása el van rejtve keblében, mint a sziklák nyílása­ A leg­erősebb kőszikla Kaukázusban az ő akarata. Hiába fondorkodnak ellenei,­­ neki csak meg kell jelennie, a nép meghajlik intése előtt, a sziklák megnyílnak lé­pése alatt. Az örvény elnyeli őt, visszajön, az orosz tá­borba megy, hol halálra keresik őt, ő visszajön; meg­­sebzik őt és látja népe, mint a sírba hanyatlik, a sírból visszajön! — Mesés alak, de e mesés alak él; a darab tanulmánya, a hős férfi története, melyet Paul Menrice igen ügyesen dolgozott fel. Melingue, ki néhány hő előtt, mint d’Artagnan vitte vissza a közönséget a ka­landok világába, ma mint Shamyl viszi az ős­hegyek közé, jó néha ily hajthatlan alakot látni a színpadon, az ember utána felegyenesedik. Egyptomban Törökor­szágra fontos változás történt. Minden szem­érdekkel fordul az új alkirály felé, kérdezvén, várjon mily poli­tikát fog követni a Porta irányában ? Szaid pasa, élet­írója szerint, felvilágosult fő, barátja a polgárosodás­nak- Többször megfordult Pártában, hol gazdag tudo­mányos ismereteket szerzett. Valaki azt mondá a na­pokban, miszerint a szövetséges seregek hadi­tarása mindennap egy millió, mindamellett az augusztus 15-ei ünnepélyre erősen készülnek. A Moniteur a spanyol ügyekre nézve megerősíti mindazt, mit eddig e tárgy­ban olvastunk. Esparterót 40,000 ember kísérte Ma­dridba. Az idegenek folytonosan gyűlnek Párisba. Teg­nap egy csoport idegent találtunk Napóleon sirja mel­lett; lehetlen leirni azon kegyeletet, melylyel minden nemzet fia közeledik ime hamvakhoz. Az angol levet­kőzi itt büszkeségét, a franczia könnyelműségét, min­­denik egy láthatlan nagyság védszárnya alatt érzi ma­gát. Az ember nem emlékezik vissza hódításaira, ha­nem szenvedéseire, fogságára. A rokkant katonák meg­jelenése könyöket csal szemedbe. Oly egyenesen jár­nak ők, mintha most is hadrangban állnának. Azt lát­szanak mondani: ime ez a mi házunk! Napóleon porai­ra hajtjuk fejünket, oly édes vezérünkkel együtt ál­modul, vele egy hajlékban lakni. Mi nem hittük soha, hogy meghal­, és nézzétek: itt nyugszik ő i­s mi va­gyunk sírjának őrei, mint negyven év előtt sátorának. Thiers kormányának legszebb ereklyéje az, hogy N. hamvait franczia ég alá hozta. Midőn e hamvakat a fü­­reg nélkül álló nép közt végig vitték, csak egy ember nem vette le kalapját, ki ő? kérdezé Lajos Fülöp, kö­vet, volt a válasz. Nősereg közt állt, az isteni szolgálat kezdődött, a m°net előtte ment el, kalapját nem vette le. Ili ez ur le nem veszi kalapját sem nőknek, sem Napóleon hamvainak, sem királynak, s Istennek, kinek veszi hát le ? választóinak, volt a válasz. B. Csaba, jul. 25. Városunk egyik átka, mely anyagi és szellemi kifejtésé­ben egyaránt akadályozta, az utolsó években az volt, hogy magát 1846-ban a földesúri szolgálatoktól megváltván, roppant összeg által jutott ahhoz, mit más községek ké­sőbb törvényes megszüntetés által nyertek. Természe­tes, hogy a százezerekre menő váltságot nem tette le a község kész­pénzben, de azoknak lassankinti törlesz­tése mellett, a hátralevő összegek kamatait fizette. És lassankint rovogatta volna le adósságait, ha közbe nem jőnek az 1848 és 1849-diki zavarok, midőn nálunk mindenki elhitette magával, hogy az ilynemű adóssá­gokat fizetni nem tartozik. Hogy így a tőke nemcsak nem fogyott, hanem az elmaradt kamatok által mindig szaporodott, igen természetes. Azonban még mindig megvolt az önáltatás, hogy miután az úrbériség máshol is megszűnt, Csabának váltsági dija is el fog engedtetni. Természetesen csalatkozunk, úgy hogy belőlök most már nincs egyéb hátra, mint az, miszerint a magokat igy megváltott községek, mint a melyek 1848 előtt a földesúri jogokat magokra átruházták, urbériséget vesz­tett földes­uraknak tekintetni, s mint ilyenek a kárpót­lásban fognak részesittetni. Azonban a váltsági tetemes díj még most is folyvást vállainkra nehezedik. És ime a m. kormány által meg­rendelt uj kölcsön a legkedvezőbb alkalmat nyújtja, hogy községünk a váltsági tehertől valahára megme­neküljön. Bizonyosan, mint máshol mindenütt, nálunk is mindenki fog iparkodni az oly kedvező föltételek mellett megindított kölcsönben részt venni, mint azt a kezdet eddig is bizonyítja. És így szép összegről szóló kötelezvények fognak Csabán is öszpontosulni. Két eset lehet már most. Vagy az, hogy a kölcsön fölajánlott, vagy át is adott összegek fölmennek annyi­ra, mennyi még a váltsági díj hátralevő része. És ek­kor mi volna könnyebb, mint a volt földesurak­at, mint hitelezőket ez apró részletekben történt fizetések által, tehát megelőzetés nélkül szerzett kötelezvényekkel ki­elégíteni, és inkább azon jótéteményről lemondani, melyben az ily kötelezvények birtokosai, különösen az ezüstben fizetendő kamatok által részesülnek, csak hogy az annyira súlyos váltsági tehertől egyszerre lehessen menekülni. Lehet azonban, hogy a fölajánlott összeg valamivel kevesebb, teszem 200.000 pft lesz. Ekkor igaz, hogy a nyerendő kötelezvényekkel a hitelezőket egyszerre nem lehet kielégíteni. De ez épen nem ok rá, hogy legalább az adósság nagy részét le ne róvjuk ez­által. És ha ez megtörtént, annál könnyebben fog esni, az adósság fönmaradandó részét az évenkénti keresmény­ből lerovogatni. Ez esetben, ha t. 1. Csaba annyira megunt vált­­sági díját, vagy legalább annak nagy részét fogja a státus-kötelezvények segítségével lerázhatni nyakáról, csak ez egy okból is áldással emlékezhetik meg min­denkor a m. kormány által kitűzött kölcsönre, mely m­­oly jótékony hatású volt. E gondolatmenet természetes, úgy­hogy alig hiszem, miszerint lehetne ellene valamit ohozni. Közlésére azon körülmény ösztönzött, hogy több község is van, vagy legalább lehet hazánkban, mely a megváltási jó szándék által szinte tetemes adósságba sodorta hor­gát. Óhajtható, hogy ezek is ragadják meg a kedvező alkalmat a vállaikat nyomó súly lerázására. Az aláírások — mint már emlitem — nálunk is buz­gón folytattalak. A helyb. evang. egyház is — noha KÁRPÁT I­­Y ZOLTÁN. Regény Irts Jókai Mór. VIII. Gyásznapok. Folytatás. *) Vész, vész, vész! Fuss, — menekülj, — imádkozzál, — térj Istenhez! Itt az ítélet, itt a halál! ki tart meg ,­­ha elhagyott az Isten — és a föld? Az egész környék lázas reszketését érzé a földnek e pillanatban. Hogy ne reszketett volna! hogy ne érezte volna mély fundamentomaig a gyö­ző láz borzadályát, a midőn or­szága büszkeségét, egy század fáradalmainak emlékét, mint romot érzé leroskadni vállaira ? Oh a föld jobb anyánk nekünk, mint a milyen fiai mi vagyunk neki. Ez régi dolog és még sem akarja senki elhinni. Egy pillanatig halálmereven álltak a vigalom szobá­jában levő férfiak, kiki azon helyzetben, melyben a ré­zület persre érte. A félig telemért poharak a kezek­ben , az ajkakon a félbeszakadt szó, az arczokon a halálsápadt mosoly, melyből a rém kilopta a vért, s csak a torz­ kifejezést fagyasztá a vonásokon. A másik pillanatban mindenki rohant az ajtók felé. Azokat nem lehetett kinyitni. A házi­gazda maga zárta be azokat s a kulcsokat elrejté. Hol a kulcsok uram ? ki­ált a Kőcserepy, hörgő hangon, mig az ajtó kilincsét el nem bocsátó kezéből. A kihez a kérdés intézve volt, a septemvir, most is ott ült az asztal előtt, álésig felemelt pohár kezében, az ajk kaczagásra nyitva, mintha neki tetszenék ez a mu­latság, mintha nevetné a többieket, mintha mondani akarná : „no uraim, erre a nagy ijedségre egyet !“ De a szemek pillantása merev volt, és sötét önkarika gyűrűzött körülök, mely meghazudtoló a nem való mosolyt. — Ide a kulcsokkal, uram! kiálta ekkor egy jelen­*) Lásd a P. Napló 1318-dik számát­ tevő inas eldobva a kezében tartott palaczkot. Nem volt méltóságos, nagyságos ur e helyen többé, a leg­magasabb ur ép oly veszendő alak volt, mint a nyomo­rult cseléd. De a mint megragadá a szolga urának karját, azon perezben kihullott annak kezéből a pohár s az ur le­hullott a földre eszméletlenül. Oh átok! Nem mondhat­ja meg, hová rejté el a kulcsokat. Künn a termekben az ijedség rémsikoltásai, lenn az utczákon futó tömegek rémületes orditása! a harangok vészt konganak s a vár­fokról egyre dörögnek az ágyuk, hogy reszket bele minden ablak! És innen nem lehet kimenni. Hasztalan dörömböltek a zárt ajtókon, ki fogja azt meghallani? mindenkit saját rémülete űz, senki sem tö­rődik a másikéval. A tínertermekben is szétriadtak a párok, kiki otthagyta tánczosnéját, a­hol a rémületben felejté, cselédek, urak, mind lefutottak az udvarra, a fényes delnők könnyű selyemöltözeteikben, fedetlen ke­bellel álltak a hideg éj alatt könyörögve saját cselé­düknek, hogy tegyenek érték valamit, maguk sem tud­ták mit. A lépcsők közepén egy ájult nő hevert, Eve­line volt az. Midőn a földrengésre, a lövések hangjára ő is futott le a többiekkel együtt a lépcsőn, egy alant álló azt kiálta, hogy a Duna a váczi temető mellett szakaszta el gátját s már a váczi utat is ellepte. És a tanácsosok háza a helyen állott. A tanácsosnő egyet sikoltott. Vilmo i­s azzal összerogyott a lépcsőn, fél­testével alá fordulva. Az utána jövők kikerülték, vagy átléptek rajta; kinek jutott volna most eszébe más ba­jával terhelni magát ? Azok ott fenn a kétségbeesés dühével rugdalták az ajtókat, miknek szerencsétlenségükre igen szilárd alko­tásuk volt, a midőn egyszerre az étteremhez vezető ajtó felől lépteket hallottak közeledni , nemsokára a zár mellé feszített tőr-eszköz recsegése hallatszék, az ajtó mindig jobban feszült, s egyszerre rögtön felpat­tant, kirúgva a meghajlott zár nyelvétől s a rémült tár­saság előtt állt Zoltán. Egyedül ő neki volt szive meghallani a bezárkózot­­tak segélykiállításait. — füleivel hallotta azt más is, de szivét bezárta előttük. A tanácsnok szemközt állt vele. Nem rettent-e meg ez arcától ? Tán jó volna azt kikerülni ? Tán engedni kellene másoknak, hogy köszönetet mondjanak neki bátor szivéért ? De az ifjú épen őt kereste. Megragadta kezét. — Jöjjön uram gyorsan. Hintája be van fogva. Neje elalélt, de már a hintóban ül magához térve, siessen haza, mert a veszély hamarább oda érhet. Azzal futott vele együtt le a lépcsőkön. Már ekkor mindenki az udvaron állt. Nagy veszély pillanatában rendesen ahoz csatlako­zik a felek tömege, a kiben legtöbb lelki erőt lát, le­gyen az nő , vagy alacsony sorsú férfi avagy gyermek. — E helyre nem jöhet a víz, még ha harmincz láb magasra hágna is. Monda Zoltán siettében az udvaron jajveszékelőknek, kik közül legtöbb azt sem tudta, mi­hez kezdjen? Haza menni? Hátha az ár útban kapja,s aztán vissza nem menekülhetnek. Itt maradni is ve­szélyes, mert az áradás, meglehet, hogy nem fog rögtön elvonulni, a­hogy szokta máskor, hogy a milyen gyorsan kiöntött, oly hirtelen ismét visszavonult. De hátha most órákig fog tartani ? hátha napokig ! A tanácsosok hintája a kapu előtt állt már. A többiek mind néhány órával későbbre rendelők fogataikat s gyalog, báli öltözetben hogy induljanak neki a fekete éjszakának , melyet e perezben egyetlen lámpa sem világított meg; azokat is elmulaszták meggyujtani a fenyegető veszélyben s az egész város mély sötétség­be volt burkolva, s e sötétségből százszorosan borzasz­tón hangzott elő a rémület kiáltása, a vészharang, a vészlövés, összevissza bonyolult csoportok nyargaltak a sötét utczákon, nem tudva honnan jön a veszély ? köztük egy-egy sikoltozó ném­ber, a ki gyermekeit nem találta a borzalom órájában. — Gyermekem! gyermekem ! lihegő a gazdag ur is, kinek leánya betegen feküvék otthon a távoli házban, míg ő nejével mulatni jött idegen lakba; — egész teste reszketett, midőn hintájába ült, hol már akkor neje fe­küdt, kinos görcsök között. Hajts! hajts sebesen! Ki­ábta a kocsisnak: Óh leányom! Haza, haza! A gazdagnak is fáj ott azon a helyen! Mindent meg lehet tagadni, csak az apát nem. Zoltán alig segítő hintajába a tanácsost,­azonnal visszafutott a lóakolba s lovát eloldva, felkapott rá nye­reg nélkül, s a tova gördülő hintó után nyargalt, az ott maradókat biztatva, hogy nem sokára vissza fog térni biztos válaszával. Néhány percz alatt utolérte a hintót, bekiáltott a ta­nácsoshoz , hogy csak maradjanak nyomában, ő majd elő fog nyargalni, megtudandó, ha nem tehetlen-e már a hazajuthatás ? Azzal előre vágtatott. Nyomában mindenütt a sebe­sen rohanó hintő. A­mint a váczi út elejére értek, oly sűrű volt a szemközt tóduló néptömeg, hogy alig lehetett keresz­tül haladni rajta. Mindenki onnan jött, arra felé senki sem látszott menni. A házi állatok, tehenek, lovak bőgve futottak az em­berek között, mind onnan, arra­felé egy sem. A menekvők bámulva pillantanak fel a szemközt jö­vő hintára és lovagra; egy kettő, a­kinek nem volt oly nagy oka sietni, rájuk kiáltott, hogy forduljanak vissza, ne menjenek tovább ! Azok haladtak előre. A Leopoldvárosi templomon innen már gyérülni kez­­de a futó néptömeg, itt ott bukdácsolt csak nagy ereje szakadva egy egy targonczás , hevenyében össze­hányt matyókkal, vagy egy elkésett asszony, ki sírő gyerme­keit vitte ölében. Óh milyen boldog az az asszony , sohajta fel a taná­csos magában, ki szüntelen nézett ki a hintából Zoltán után, néha néha megpillantva őt a sötétben. Az emberek mindig kevesebben voltak az utczán. Itt ott a házak ajtai, ablakai nyitva látszottak. A ki­világított szobákon végig lehete látni, senki sem volt bennök, mind elfutottak onnan. A távolban látszott már Kőcserepy magas háza. Az első emeleten két ablakban halvány világ derengett, a többi sötét volt. Az ott Vilma háló­szobája, a többi­­ekből bizonyosan elfutott mindenki. Ekkor egyszerre úgy tetszik, mintha az utcza színén a túlsó oldalról valami sötétes csillám kezdene támadni... .... Ez az árvíz ! (Folytatjuk.) 1­77—1320

Next