Pesti Napló, 1855. március (6. évfolyam, 1491-1517. szám)

1855-03-31 / 1517. szám

1355. hatodik évi folyási. ELŐ FIZETÉSI FŐI­TÉTELEK, Vidékre postán küldve : Pesten házhoz hordva áviisgfödre 5 frt. — kr. p. íf í1 ívre 10 „ — „ „­­ hsvl előfizetés , mint a wranonbint­ eladta Is msgatfin* A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HTVATALHOZ, anyagi ügyek­ tárgyaid pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő : urlutoza 8-k­ szám ÉStávre . 8 frt — k­. p. Évnegyedre 4 frt — kr. p. 74- *517 Sxerkesxtéii Iroda ■: Drintoxa 8. ex. Bérmentetlen leveled csupán rendes levelezőinktől­­fogadtatnak el. Szorít wart. 31-kén HIRDETÉSEK da MAGÁN VITÁK, Hirdetések őt !ia­­■SLos petit-sora 4 pgő kraj­­ezírjával számlttstik, A bo- Igtatési s 10 pengő krnyl külön helyestül előre leflre-Magánviták öt ha­síkos sora 5 pengő krajezár fíval számíttatik. — A felvé­­­teli díj szinte mindenkor elő­­re lefizetendő a PISTI NAPLÓ kiadó hivatalában !Megjelen,a 'fFSTI NAPI.Ő — hétfőn és finnep utáns napokat kivéve ívnyi alakjában, mindennap reggeli órákban. Jele Felsőbb helyről a következő mélyen megható gyászos közleményt vesszük : Buda, mart 30. A Felséges Császári Házat újólag fájdalmas veszteség érte, miről mély szomorúsággal te­szünk jelentést. A Gondviselés kifürkészhetlen akaratánál fogva, Ö csász. Fensége Dilária Dorothea Föherczegasszony, ö cs. Fensége feled­­h­etlen Nádor Föherczeg József özve­gye — ma reggeli 4 órakor e fö­l­di létet elhagyta, s rövid — eleinte kevesbbé ag­gasztónak tetsző, végre azonban gyorsan le­folyt betegség után, az Urban boldogul elszen­­derü­lt. Mind a magas hulla nyilvános kitétele, mind a temetkezési ünnepély szertartásaira nézve — külön hirdetmények és rendeletek fognak köz­­zététetni. Távirati magán sürgöny „PESTI NAPLÓ“ Bécs, mart. 30. este 7 ór-Bizonyossággal állítatik , hogy lord Redcliffe Stambulban­ rendelést kapott arra, miszerint lehető­leg kiengesztelőleg hasson. Nagy Britannia királynője, Victoria, Párisba készül. (Alább következő rendes távirati tudósításunk Pá­­risból e hírt bizonyossá teszi, mint Napoleon lon­doni látogatásának viszonzását.) N­épesítés. Budapest, mart. 30. XVI. Egy évtizednél már hosszabb ideje an­nak, hogy a németországi touristák hazánk szá­mára azon „csodaszert44, ,,a colonisa­tion* felfedezték, melyet ők Magyarország fo­gyatkozásainak megszüntetésére, mint hidegle­lésben a chinahéjat, egyetlen gyógyszer, (Universal-Pflaster) gyanánt sürgettek és aján­lottak. Az eszme oly valónak látszó, élénk és vonzó színekkel ecseteltetett, miszerint nem lehet fel­tűnő, hogy valamint annak kivihetősége hazai állapotainkkal nem ismerős embereknél bel- és külföldön hívőkre és pártfogókra talált, s a né­met szövetség egy pár törvényhozó kamarájá­ban kivándorlási törvényjavaslat indítványára és vitatkozásra adott alkalmat, h­ogy köztünk is találkoztak egy ügyüek, kik ez eszme hallatá­ra, mint a gyermek az ijesztő váz előtt, elsáp­­p­adtak. Reméljük, megelőző czikkeink folyamában sikerült mind amaz ismeretlen jóakaróinkat üres terveik szokott ábrándszerüségéről meggyőz­nünk, mind kevésbé gondolkozó s félékenyebb természetű honfiársainkat megnyugtatnunk. A közhatalom nem hagyja ám kivihetetlen in­tézkedések hínárába huzatni magát oly tervezők által, kik Magyarországot nem ismerik, s óriási vállalatokat, merész kísérleteket és rendszabá­lyokat projectálnak, a­nélkül, hogy ez ország viszonyairól és valódi szükségeiről csak fölü­­letes fogalmuk is lenne. Hogy a „tömeges n­é­p­e­s­­­t­é­s44 külföldi szószólóit nem egészen a firmául kitűzött ön­­zéstelen közgazdászai érdek, hazánk spe­ciális boldogsága vezérlette, arról a müncheni és stuttgárdi kamarák vitatkozása s Németor­szág missiójának keleten s a Duna szom­szédságában oly gyakori említése könnyen meggyőzhetett mindenkit, é­­s a Wanderer I. levelezőjének azon megnyugtató szavai febr. 17-kén, miszerint „nem kell tartani, hogy idegen telepedők által a nemzeti szellem, a nemzeti typus (valószínűleg a magyart érti az értekező) fenyegetve s megtámadható lehetne44, — hihetőleg egynémely kishitű hazánkfia fülé­ben olyformán hangzott, mint a háborús török világból reánk hagyományozott ama félelmesen biztató szavak : „nje bojsze41, mikkel a po­gány handzsárját felemelte, ha egyszer másszor sikerült neki egy magyar lándzsást lenyűgözni. Fejtegetéseink közben mindig gondosan mel­lőztük a magyar nemzetiséget vagy an­nak igényeit említeni, főleg azért, mivel benső meggyőződésünk szerint a birodalmi közhata­lom a külföldi cosmopolitikusok bármi dicső ábrándjáért népeinek nyugalmát és jóllétét fel nem áldozza, hanem még azért is elhallgattuk e pontot, mert meg akartuk mutatni, hogy a népe­­sítés inpraktikus eszméjének leküzdésében nem szükséges a nemzeti féltékenységet segítségül hínunk. A tömeges népesítéstől a magyarnak nincs mit tartania; mert ártalan, gazdátlan, üres tér­ségeink nincsenek; mert a magyarországi föld colonizáló üzéreknek drága; mert gazdag nép sehonnan sem vándorol ki, szegényeink pedig magunknak is vannak; s mert végre a ma­gyar nemzet sem mondott le a sza­porodásról, s minthogy e faj, sajátságos geniusánál fogva, egyedül otthon szeret bol­dogulni, — minden gondos apa igyekezni fog bármily nagy birtokát unokái számára megőrizni, oly hazánkfia pedig, kinek földje nincs, de an­nak szerzésére neki Isten módot adott, igye­kezni fog a megürült eladó föld birtokába jutni, hogy utódait a legszorosban hazájához fűzhesse. Sem azt ne higyye a Wanderer és felekezete, mintha örömmel és köszönettel nem vennénk szakavatott s életrevaló tanácsokat és figyelmez­tetéseket, — de azt sem, mintha magunk nem is foglalkoznánk saját állapotainkkal. A legújabb koresemények gyászpecséttel erő­­síték meg nagy Széch­enyin­k bölcs és pro­fetikus intéseit, s hatalmas okot és ösztönt szol­gáltattak e hon gondolkozó fiainak, modor­ban és cselekvésben visszatérve a hal­hatatlan férfiú szerencsétlenül mellőzött irányára, kinyomozni s foganatossá tenni minden józan becsületes eszközt, mi e nemzetet, s vele és általa az összes birodalmat nagygyá, erőssé, boldoggá tenni képes. A teendők közöl azokat, miket Magyaror­szág a­n­y­a­g­i fejlesztésére első lépésnek tar­tunk, s mik nélkül mind politikai, mind szellemi boldogulást lehetetlennek hiszünk, elősoroltuk őszintén és röviden. Elegendők azok arra, hogy eredményre juttatásuk nagy munkájában annyi ■gyéb halaszthatlan feladás mellett, egy nem­zedék kifáradjon. A­mi még azontúl a társadalom sorsát javítni képes, s a mire egyes nemzetek akarata s áldo­zatkészsége nem elég, — azt bízzuk nyugodtan a Gondviselésre, mely úgy alkotta az emberi­séget, hogy általa az örök igazságból merített eszmék diadalra juthassanak. Ezen eszmék idézték elő azon átalakulási kor­szakot, melynek küszöbén az európai társadalom jelenleg áll. — Bármily áldozatokba kerüljön is, az eszmék ellenállhatlan befolyása alatt elérke­­zendik az eddiginél tartósabb és biztosi­ európai béke uralma, mely az oly tömérdek munkát és vért hálátlanul felemésztő ösztönöket megzabo­lázva, a népeket hosszú időkre biztosítsa és ké­pesekké tegye, hogy Fejedelmeik hű vezérlete alatt, a polgárisodás institutióinak ösvényén, ren­deltetésük felé, nyugodtan s feltartóztatás nélkül haladhassanak előre! Török János *). SOMOGY. K. . . ., mart. közepén. „Ha nyomor sújt, rongyba öltözöm .... Ha sötét van feletted, meggyújtom a tett világát ... Ha áldozat kell, hadd füstölögjenek oltárid, s én áldozni fogok, csak te virulj hazám, hazám!“ . . . A farsang lezajlott, minden öröme az életnek i s itt van a böjt — ez a nagy világbánat, melyben illik visz­­szagondolnunk a legközelebbi örömnapokra , hogy a csillárok ragyogásánál megemlékeztünk-e a sárga ar­d­ezű éhségről, mely a koldusok napjait sújtja ?! Volt-e előttünk egy szent czél — az emberiség boldogítása — mely felé törni nem szűntünk meg, még a varázs órák mámorai közt sem?! Van-e elég lelenczháza, virágzó népintézete, vivő, testgyakorló iskolája, kór­háza stb. a nemzetnek, melyek mind- meg­annyi szent helyek, fenntartani, edzeni a testet, hogy erős, épvérű fiai mindig helyt állhassanak jó­s balsorsában a ha­zának ? ? ? . . Gondoltunk-e mindezekre a vigalmi za­jokban; mert magában a táncz üres szenvedély, mely sem áld, sem boldogit. Midőn százakat kidobunk egy haszontalan, csillogó ruháért, melynek egy tánczés le­törli minden babáját, s­ nem adhatunk-e néhány fillért a közpénztárba is — e szent perselybe — melynek minden krajczárja áld és segit ? !.. Segitettük-e íróin­kat, e legolcsóbb napszámosait a nemzetnek, kik éje­ket átvirasztva keblüket — ezt a leggazdagabb bányát— aknázzák ki, szellemkincseket rakván le a jövő nem­zedék számára .... A költő dalára lelkesültek fel, s tanultok meg szeretni hazát és nemzetet . . . Éksze­rész ö , a legtisztább aranyból dolgozik —keble kincs­tárából, s midőn dalait e drága gyémántokat — keb­letekre tűzi, hogy ragyogjatok, szépek legyetek erény és honszerelemben ■—ti elfelejtkeztek róla, s nél­külözni hagyjátok szegény ékszerészt !!..., *)Nem lévén nálunk sajtószabály, mint Francziaországban, a hírlapi közlésekért az Írónak neve aláírásával jót állani, s a fennálló sajtótör­vények szerint itt a felelősség egye­dül a szerkesztőt illetvén, — habár Budapestről da­tált jegynélküli vezérczikkeink mindig a szerkesztőtől származnak, — az mégis nevét rendszerint oda irni nem szokta, s jelenleg csak azért tesz kivételt, hogy a „Népesítés“ czímű czikksorozatra nézve, miután azt külön lenyomatva német nyelven is kiadni szándéko­zik, s a végett­e senkitől nem kölcsönzött, saját tárgyismeretéből merített fejtegetésre nézve tulajdo­nosi jogát a betűszerinti átvétel, fordítás vagy lenyo­matás ellen biztosítsa. S­z­e­r­k. A NŐK PARADICSOMA Franczia regény. F­é­v­a 1 után fordította G­e­r­ö. MÁSODIK KÖNYV. A­z utazás. XII. A levél. (Folytatás. *) Irén épen ekkor egy ablakba voná Antóniát, és így szólott : — Én tudom, hogy ő szereti önt. Antonia csak maga elé nézett. — Nézzen most Antóniára, suga a grófné a vastag Rostannak. A gombakirály bátorkodott nagyfélénken oda pil­lantani. —­ Az én koromban .... hebegé. — Oh, édes herczeg! kezdé ismét a grófné, éghez emelt tekintettel : ön az egyetlen e világon, ki nem tudja, mennyire felülmúlja a többi férfiakat! — Ön hallgat! monda Irén, ki nem akart engedni. Tehát nincs önnek bizalma irántam? Hiszen barátnéja vagyok! Antonia Irén nyaka köré fonta karját. . — Négy szem között kell önnel szólanom, mondá könyekre fakadva. Mindent meg fog ön tudni.... Meg fogja tudni, mit akarnak velem szüleim. A whist-asztalnál vége volt a robbernek. — Ismét vesztettünk, báró, mondá a pomardi alel­­nök , megelégszik ön velem ? — Önnek makkot kellett volna kiadni, válaszolt Potel báró. — De mikor hét vörös volt kezemben, s egyetlen­egy tromf sem. — Ön nem az, gróf úr, ki a whistet föltalálta , vi­­szonzá Potel báró fontos képpel. Ez szellemdús játék, mely nagy figyelmet és gondolkodást igényel. . . • Iszom egy pohár puncsot. ... Ön három hibát köve­tett el. — Ön meg négyet, báró! — Azt ön gondolja. ... De az ember lehet azért tisztességes állampolgár, ha nem tud is whistezni. A grófné bívta leányát, ki azonnal jött. A gomba­*) Lásd „P. Napló“ 1515. u. király reszketve megcsókolta kezét. Máskor rendsze­rint homlokára szokott volt testvéri csókot nyomni.A grófné így gondolkodott : — A gróf sem el nem vesztheti, sem el nem ihatja a herczeg minden millióit! Jobb így, mint az örök­ségre várakozni. Martroy Roger a finálét kezdé, s Sensitive dühösen karmesterkedett mellette. — Ma estve nem félek tőled, mondá a nagy Rostán Asztrea marquisnéhöz. Maradj még itt egy darabig, még valamit szeretnék tudni. — Én is akarok valamit megtudni, válaszolt Asz­trea, kinek tekintete Solangera volt irányozva. — Csak siess, ha még valami kérdezni valód van. — Te ma Touril Jánost láttad? kérdé Rostán. — Mit érdekelhet az téged ? viszonzá Asztrea. — Jól gondold meg, mit cselekszel! integetődzék Rostán Ferencz. Én nem fogok ellened fellépni, csak ha magad kényszerítesz reá .... Te láttad Touril Jánost? r*‘ — No, hát láttam. — És abban egyeztél meg vele, hogy Saint-Pierre­­de-Berchère-ben találkoztok? — Úgy van, nem tagadom. — Te az orvost láb alól akarod eltenni? — Ne oly hangosan ! szólt a marquisne inteleg. Ez A zene oly hangosan szól, hogy bátran beszél­hetünk, viszonzá a nagy Rostán. Hallgass meg , és tartsd meg jól, a­mit mondok: én az orvossal mit sem gondolok..............de ha ennek (itt Irénre mutatott), ha ennek csak egy hajszálát is meggörbíted, megfojtalak! Ezzel fölkelt és hátat fordított a mozgattnak. E pillanatban éneklő Martroy Roger az utolsó han­got. Solange e dal ritornelljét játszá­ Az ajtó megnyílt. Új vendégek érkeztek, kik azon­ban — a zene miatt — nem lőnek bejelentve. A teremben Fernand és Galleran Robert jelentek meg. Solange a zongora mögött függő tükörből látta meg a két érkezőt; ujjai egyszerre megszűntek a billen­tyűket mozgatni, s szép arcra a legmélyebb elámu­­lást fejezte ki. — Adja vissza levelemet, mondá, gyorsan a lovag­hoz fordulva. Roger megnézé a két uj vendéget. Futó pillantást vethetett volna ugyan a kezében levő levél czimze­­tére, de nem tévé. — Kisasszony, igy szólott halkkal, midőn karját nyujtá Solangenak, öt elébbeni helyére visszaveze­tendő : kisasszony, ön megmarad titkának birtokában. XIII Más két levél. Midőn Martroy lovag a zongorajátszónét Irén és Morges grófné közti helyére visszavezető, a marquisné megérintette karját. — Ön legkevésbbé sem kiváncsi, lovag úr! mondá Asztrea oly hangosan, hogy Solange hallhatta. Ha én ön vagyok, legalább a czímet olvastam volna el. — Nem értem­ asszonyságodat, viszontá a lovag komolyan. — Hálistennek, mond Asztrea nevelve, ön a legne­­mesb, legderekabb mindazon férfiak közt, kiket Beau­vais kisasszony ismer. ... Ön bántatlanul meghagyta neki titkát, kivéve azon kis részét, melyet röptiben én kaptam el belőle. — Fernand úr (téve hozzá Asztrea fenszóval), Beauvais kisasszony ma estére nem várta önt, mert fáradságot vett magának levelet írni és hoz. Fernand, épen közepére érvén a teremnek, kezet csókolt Asztreának, s igy felelt : — Úgy hát ma estve levél­eső van. Én is hozok egy levelet önnek, Galleran úr pedig egy másikat hoz Sulpíce asszonyságnak. Fernand távolból meghajlott Iréné felé, ki üdvözle­tét hidegen viszonzá. A fiatal asszony arczája megpimlt, midőn Galleran Róbertét, látá a teremben megjelenni. Hasonló hatást okozott Fernand megjelenése Morges Antóniára. Úgy látszik, Beauvais Solange szintén nem maradt egészen elfogulatlan : szeme pillái darab ideig rángódtak, mintha köny égett volna alattuk, de ő csakhamar ismét fölemelé fekete nagy szemét s büszke tekintete a marquisnére esett-Iréné halkan igy szólt hozzá : — Legyen bátorsága! Ön két nővér között van itt. — Ki ez a két fiatal ember ? kérdé a gombakirály Morges grófnétól. A grófné megmondá neki az érkezettek nevét. Úgy­ viszonzá a pofók , tehát tisztes úri­emberek ? — Minden bizonynyal. Galleran ur nemes ember társa pedig szellemdús fiatal em­ber, kiről bizonyos hírek keringnek. . . . — Micsoda hírek ? . — Kedves herczeg, válaszolt a grófné, ki elpirulni iparkodott, kíméljen meg e mendemondák elsorolá­sától. Ha az ember kénytelen volna elmondani a rá­galmazók minden koholmányait. ... De ime, itt jön­nek mind aketten, hogy magukat önnél bemutassák. A gombakirály fölkelt, egész viselete nagy elfo­gultságot árult el. Még nem tudta sajátjává tenni azon közönséges elfogulatlanságot sem, melylyel mindenki rendszerint bir. Szive mindig dobogott, valahányszor valaki teremébe jött, s ha Sensitive urammal kelle mu­latnia, akkor már végkép megzavarodott. Szerette volna megkérdezni Morges grófnétól, mit mondjon a két fiatal embernek, de nem volt bátor­sága. — Azt hallottuk, herczeg, hogy ön itt mulat, kezdé Galleran, s nem akartunk tovább utazni, anélkül, hogy ne tennék önnél tiszteletünket. — Igenis, igenis, viszonzá a pofók Rostán szokott gyermeki mosolygásával: én itt mulatok. . . . Zápor­­esőben tettünk ma egy kis kirándulást. . . . Megáztak önök, uraim ? — Tetőtől talpig­ átáztunk, válaszolt Fernand, mi lóháton jöttünk. — Szép, szép, azon örvendek, mondá a gombaki­rály. Uraim, én nagyon örülök, mert legközelebb egy rózsaleányt fogunk megkoszorúzni. Ezzel visszaült helyére. — Azután pedig, téve hozzá, kezét dörzsölgetve : a vár kulcsai egy arany, vagy legalább megaranyozott tányéron. . . . Felségesen fogunk mulatni. ... Ez a grófné ötlete volt. . . . — A grófnénak mindig csak szép ötletei vannak, mondá Fernand, legkecsesebb mosolyával tekintvén a grófnéra. Ekkor Fernand még egyszer meghajlott, aztán Gal­­lerannal tovább haladott. Édes herczeg, kezdé a grófné, midőn a két ven­dég néhány lépésnyire távozott , ön e pillanatban igen szeretetreméltó volt. — Valóban? .... Komolyan beszél ön? kérdé a bárgyú pofók. — Én már sok előkelő urat láttam, viszontá Mor­ges asszonyság , de oly igazi gagallért még sohasem láttam, mint ön. A gombakirálynak nem volt ideje, hogy örömének szabad folyást engedhessen. Kénytelen vola hátrafor­dulni, mert vállán egy kéz érintését érezte. Támszéke mögött Asztrea marquisne állott. (Folytatjuk.)

Next