Pesti Napló, 1856. augusztus (7. évfolyam, 1943-1971. szám)

1856-08-08 / 1950. szám

301-1050. ?-ik évf folyam. Szerkesztő szállása : Angol kirílynilhez czímzett szülöd­, ti3-ik szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szerkesztési iroda : Kiadó­hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szára, 1-ső emelet. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körü­lti panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz intézendők. ITK­rWm­enypk­ rl­ia * h*sSbog Petu 8or 4 Pkr* Bélyegdij külön 10 pkr inkraetmenyező alja . Magín Thra 6 htl­ bog tu­bor 5 pkr. Egyetero-iitera 2-ik sírm, 1-s6 emelet, Vidékre, postán: Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. 18­50. Péntek, aug. 8. Előfizetési feltételek: Pesten, házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. Félévre . . . . 8 frt p. p. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS A FESTI NAFLU 1856-ik évi július—decem­ber és július—septemberi folyamára. Vidékre postán küldve fél évr® 10 frt.­­, évnegyedre 5 frt. Budapesten házhozhordással félévr® 1 frt, évnegyedre 4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden cs. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-utcza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. Pesti Napló kiadó-hivatala PEST, august 8. Hazafias hivatás a községéletben. Egy messze sugárzó korszak fölvirradásával, midőn Francziaország legrégibb jogintézményei néhány nap alatt halomra dőltének , Sieyés arra figyelmeztető bizonyos röpiratban a maga nem­zetét, miszerint a harmadik (a polgári) rend lesz az, melyben hazája megifjúkodni fog. Mi, kik municipális alkotmányunk bárkájából szinte csak romokat látunk már, azt merjük jó­solni, mikép Magyarország s a magyar nemzet­nek, a községélet ígér jövendőt. Ha ugyanis széttekintünk az európai népcsalád­­­dok társadalmi viszonyain, lehetlen nem látnunk,­ hogy minden súly, mely akár a politikai közjogok gyakorlatában, akár valamely nemzet erkölcsi erejében rejlik , ide nehezedik egyedül, s képez mintegy varázs­erejű domború üveget, honnét a népek szelleme s életrevalósága, koncentrált, megsokszorozott hatásban nyilatkozik a történe­tekben. Nagy fontosságú tehát ránk nézve a község­élet s nagy fontosságú különösen most, midőn a közszellem s nemzeti életrevalóságnak csaknem egyedüli gyúpontját, egyetlen legitim létegzetét képezi. De épen ezért magas és fölötte nagysze­rű a községi hatóságok hivatása is, melyet, elte­kintve annak bureaucratiai rendeltetésétől, itt csak a nemzeti politika némely főbb mozzanataiban kí­vánunk körvonalazni. A községi tiszti állomások betöltése s azoknak elvállalása,­­ jön itt mindenek előtt tekintetbe. Mi hazafiak, kik egykoron a megyei helyhatósá­gokat vagy dicasteriumokat szolgáltuk, a honfi­kötelesség egy nagy részét véltük leróni az által, ha bizonyos ideig szolgálván a közügyet, aztán cincinnatusi szerénységgel visszavonultunk az ősi barázdákhoz. A polgári rendeltetésnek ezen szép fogalmát, melynek határát s körét már Cicero is a rostrum és ekevas között mérte ki, most volna igazán ideje alkalmaznunk, most, midőn csak­nem minden egyes családnak érdeke a községi hatóságok kezeibe van letéve, midőn nem­csak a községi vagyon független administratioja, hanem, mi eddig csupán a megyei autonómiához tartozott, mint a felsőbb nevelés, adóügy, árva­­s hagyatéki ügyek fölötti gondoskodás szinte a községi hatóságokra bizzák. S mégis, ki nem venné észre, hogy az értelmiség s politikai mű­veltség azon magasb körében, honnét eddig leg­több s legjelebb vezetői találkoztak a közügyek­nek, most nem kis mértéke mutatkozik a kicsiny­lésnek s a közönynek, minden községi ügy iránt ? Mi ezt nem értjük, s a valódi hazaszeretettel leg­kevésbé sem tudjuk összeegyeztetni. Mert hiszen miután tény, hogy valamint a család a társada­lomban, úgy a községek az államban minden egyes polgárra nézve a legközelebbi s legszentebb érdekeket táplálják, mi hazafiság vagy politikai bölcseség állhat abban, épen ezen érdekek szol­gálatát kicsinyleni, vagy épen elhanyagolni? Ezért óhajtanák, hogy valamint a községi ta­gok s különösen a választási joggal felruházott képviselők, keresnék föl ama most tétlenül tes­­pedő műveit s ügyes egyéniségeket, kik egyko­ron bár más viszonyok között, méltó elismeréssel s közhaszonnal szolgálták a hazát,­­ úgy szinte kivánnák, mikép a községi ügyek szolgálatára minél számosabban vállalkoznának ezen jó haza­fiak közöl, kiknek tevékenysége s buzgó ügy­szeretete a község­ életen kívül, különben sem ta­lálhat gyümölcsözőbb s áldásosabb tért. Annyira tág, annyira szép most ezen tér, hogy egy müveit s szabad ember cselekvősége, mind azon nemes érzelmeket s vágyakat, melyeket va­laha a haza s emberiség iránt táplált, mindazon lángoló hazafiságot, mely nemzetisége s tulajdon fajának boldogságáért epedez: loyális ég nemes után, törvényes és a leghathatósabb eszközök ál­tal érvényesítheti, midőn az ész , a tudomány, szinte forrásaivá váltak — midőn minden szellemi s szaporítja e forrásokat, — mi­ Napjainkban munka s a hatalomnak; anyagi haladás dön végre egyedül a társadalmi köz­tevékenység ad jogot politikai felsőbbségre: — nekünk, ha még létezni s használni akarunk, nem szabad saját renyhe közönyünk s tétlenségünk bilincseit le nem rázni magunkról. A községi hatóságnak, a községi bizottmányok s képviselőknek, egy ily művelt, tevékeny s ha­zafias elemekből alkotott phalanxia, csakhamar a közértelemnek mintegy szent erősségévé válnék, — mintegy capitoliumíná, melyben méltó kört és elismerést találna a tehetség és erény. Ily községi testület s községi hatóság, soha sem sülyedne aztán a lenézés, fanyar irigység s bal­ítéletek tárgyává, hanem mindig egy magasz­tos becsvágy , egy igazán hazafias verseny czélpontja maradna. Ily intézmény, ily közjogi réteg, népszerű is volna; mert gyökerei a nem­zetben lennének, s a nép önmagát, saját erényeit tisztelné benne. Lehet, hogy a világvégzet könyvében nemze­tünk sorsa el van határozva. De ne mondhassa a jelen, ne mondhassa az utókor, hogy az idők je­len válságos mozzanataiban, a gondviselés által a hon régen sóvárgott fölvirágzására kijelölt tért, nem tudtuk s nem akartuk betölteni. MÉSZÁROS KÁROLY. ] A nyilvános gymnasiumok és reáliskolák ér­tesít­vényei az 1 1855/6-ki tanévben. III. 3) A kolozsvári rom. kath. nyilvános teljes gymnasium V-ik évkönyve. Közrebocsátja A GYÖNGYÖS HÖLGY. IRTA IFJ. Hamas Sándor. FRANCZIÁBÓL FORDÍTOTTA I. J. (Folytatás. *) IX. Oh, ezen utazás történelme igen különös, nem magá­ért a herczegnéért, hanem azon ismeretért, melyet az nekem azon ember természetéről nyújtott, folytatá Jakab a herczegre mutatva, s azon befolyásért, mely abból a herczegné életére s az enyimre következni fog. De halld-----­Azon perezben, midőn Jakab ,ekkér folytatni akarta előadását, egyszerre megállott, és a két dominó páho­lyára függesztette szemeit. Néhány csupán általok és általam észrevett jel váltatott, — ki azonban úgy tet­tem, mintha semmit sem látnék, — s ez alatt a herczeg a páholyajtót kinyitván, nővérével kimenni készült. Ezen jeladások közben, intettek reám, s morogni hallottam Jakabot, kit azonban ily távolról, s lassan beszélvén ő, nem lehetett meghallani, és csak mintegy jobban fejezte ki ezáltal utolsó fejmozdulatát : „jól van, jól", s azután felém fordulva így szólott : — Az éjjel semmi dolgod ? — Semmi. — Akarsz velem jönni vacsorára ? — Szívesen. Hova ? — Azzal ne gondolj, nem fogod magad megunni, s valami érdekest fogsz látni. — Menjünk. És az utazási történet? — Vacsora után még jobban meg fogod érteni. Előbb meg fogsz ismerkedni az okozattal, azután az okkal. Menjünk. A herczegné, a báróné és a herczeg kimentek páho­lyukból, mi is a magunkéból, s a lépcső felső részén állottunk meg. Egy percz múlva megjelent a herczeg, nehezen csinálhatva utat magának a két dominóval. Mi­dőn elöttünk elment, Jakabra pillantott oldalt, s én teljes fényben láthattam arczát. A legroszabb szenvedélyek által volt az feldúlva, s oly állapotban hagyva, mint a legvéresebb csatatér lehet. Midőn barátom a színházban mutatta, nem láthatván őt világosan, úgy találtam, hogy kissé azon természetes nagyítással szólott róla, mint a szerető beszélhet a férj­ről. Most midőn közelről láttam, semmi nagyítást sem találtam Jakab szavaiban. Ezen ember híven képviselte a megromlottságot és aljasságot. Bizonyosan gyáva is volt. Mint mondom, oldal pillanatot vetett Jakabra, mely úgy volt számítva, hogy észre ne vétessék, de én láttam azt, s gúnyt és fenyegetést véltem abban észrevenni, melynek sápadt és hideg sugara akaratom ellenére meg­­reszkettetett. Jakab szemébe nézett neki, s a herczeg ekkor elfordította róla szemét, mint oly ember, kinek *) Lésd .Pesti Napló* 1949. számát, semmi oka sincs a tömegben egyik arc­ot jobban meg­nézni, mint a másikat, s nem érzi magát kötelesnek mindig arra nézni, kire véletlenül pillantott. — Ismer téged a herczeg ? mondám. — Nem, felesé Jakab. — Bizonyos vagy abban ? — Bizonyos. Soha sem látott engem. — Miért néztél akkor úgy reá ? •— Mert óhajtanám, hogy ne szeresse, miért nézik úgy. Ez a legegyszerűbb mód volna, tőle megszabadul­nánk. Nem tudom, miért vagyok meggyőződve, hogy, ha ezen emberrel megverekedném, mint a kutyát meg­ölném. — De ha őt nem ismered, mikép vagy elfogadva a herczegnénél ? — A herczegnét csak a herczeg jelenlétén kívül látom. — Soha sem találkozol vele ? — Soha. — Hogyan történhetik az ? — Meg fogod látni. — A herczegnéhez fogsz menni ? — Igen. — Most mindjárt ? — E pillanatban. — Azt gondoltam vacsoráim megyünk? — Igen, oda fogunk menni vacsorára. — Én is? — Te is. — Reggeli négy órakor ? — Ez igen alkalmas idő. — Mi az ördögért menjek én a herczegnéhez ? — Hogy az életet tanuld ismerni, édes barátom. Te regényeket irsz, neked mindent ismerni kell. S minthogy eléggé kiváncsi voltam a herczegnét is­merni, csakhogy kissé rendesebb körülmények között szerettem volna azt látni, mint Jakab ígérte, mivel talán új és érdekes tanulmány nyithatott számomra, követ­tem őt. Itt engedelmet kérek megjegyezni az olvasónak, hogy a történet, melyet előadok, teljesen igaz. Egy más köny­vemben már mondtam, hogy én nem veszem magamnak a fáradságot költeni, s ha ez alkalommal nyíltan szín­padra állítom magam hősöm mellett, ezt csak azért te­szem, hogy megbizonyítsam­, mikép saját szemeimmel láttam azt, mit elbeszélek. Igen könnyű lett volna nekem bármely más barátot költeni, s ennek valamely nevet adni, s helyemben őt beszéltetni; de nekem úgy tetszik, bár meglehet csalódom, hogy van az irodalomnak oly benső neme, melyben sokkal jobb egyszerűen előadni a dolgot, mint a könyv szokásos hideg szabályai alá szo­rítani azt.­­ Megkísérlem, mennyire lehet, olvasóimmal beszél­getni a regény által, mint beszélgetnék velök a kan­dalló mellett szivarozás közben, s midőn mindnyájunk­nak elég időnk van ahhoz. Ha emlékiratot készítenék, nem írnék másképen. Midőn egészen fiatal koromban párisi társas életünkben találtam magam, meglepett az engem mind jó mind rész oldalaival, s úgy tetszett, hogy sok érdekest lehet arról elmondani, de csupán azon fel­tétel alatt, hogy őszintén szóljunk. S ekkor végig vizs­gáltam a társadalmi helyzetet legsötétebb mélyétől, leg­világosabb magasságáig. Láttam, hallottam, tapintottam korom egész érzékenységével. Semmit sem vetettem meg. S őszintén itt kétlem a tapasztaltakat. Ha nem iga­ziak azok, nem én csalok, hanem a létező hazudik. Szolgál-e azonban lehető legjobban előadott tapasz­talásunk az olvasónak ? Nem , a könyv vigasztal talán, de soha sem javít. Az ember csak önmagától fogad el tanítást, s még a tapasztalás is, mely mindig későn érke­zik, inkább érzékei kifáradásának, mint lelke meggyő­ződésének eredménye. S ha bizonyos ideig folytattuk ezen különös foglalkodást, mely a szemeink előtt álló, történő és működő szokások, jellemek és szenvedélyek ténta és papír általi visszatükrözéséből áll, önzők leszünk az emberi érzelmek tanulmányozásában, melyeket csak annyiban ismerünk, mennyiben azokat felhasználhatjuk. Szívünk megkeményedik, s mindig csak a mások érzel­meit tükrözi vissza. S a lélektani igazságok próbakö­vévé igyekezvén magát szivünk tenni, végre csak­ugyan megkövül, hogy végre sokkal keményebben kell érinteni, ha azt akarjuk, hogy megérezze, és hangot adjon. Ezért van, hogy némely ízó későbbi időszakában kedvetlenítő tanulmányokat, kiábrándulásokat ad elő, melyek másokra is átruházzák a szívnek, melyben azok keletkeztek, szomorúságát, s melyeket nagyításoknak tartanak, holott azok csak bronszba öntött, márványból faragott alakjai az igazságnak a helyett, hogy viaszban vagy gipszben volnának feltüntetve. Valamely barátunk elbeszéli nekünk fájdalmát, vi­gaszt keres nálunk, s mi tanulmányt alkotunk belőle. Megjegyezzük a szavakat, az árnyalatokat, a hatás hul­lámzását, hogy annak idejében előadhassuk. Kérdezget­jük, szívét is felnyitnék ezen barátnak, hogy láthassuk, mi van abban, s ha végre mondunk neki valamit, az többnyire csak oly bölcseleti mondat, melyet szinte fel­használhatunk valaha. Korunk egyik nagy írójától hal­lottam egykor: „Arra jutottam, hogy néha atyám ha­lálát óhajtom, hogy tudhassam, minő lehet a fiúi fájda­lom.“ S végre asszkózban halt meg, természetesen a fiú. Ily eszmékkel eltelve, s érdekes egyéneket és részle­teket találván barátom elbeszélésében szívesen követtem őt, s mivel még érdekesebb jelenettel biztatott, a her­czegné lakása felé mentünk. Akkor már ezen könyvről gondolkoztam. Azon pillanatban érkeztünk meg, midőn a kocsi, előbb a bárónét haza vivén, egy rivoli utczai ház előtt tette le a herczeget és nejét. — Várjunk kissé, mondá Jakab. A tuiler­ák kertjének vas rostélya mellett járkáltunk tehát, az e pillanatban teljesen elhagyott utczában. A Castiglione utczától a Pyramis utczáig mentünk. Jakab minden pillanatban visszatekintett bizonyos házra, mely szintoly néma és hallgatag volt, mint a többi. Az egész utczában csak a mi kopogásunkat lehetett hallani a hangzatos kövezeten. Nem is igen beszélgettünk. Mind­ketten ábrándoztunk. Az ész akaratlanul is bizonyos ünnepélyességet lát a tiltott szerelmek rejtelmében, me­lyekben a nő becsületével és életével játszik. Az előbb említett élénk kíváncsisággal kísértem Jakabot ezen éjek­ oktalanságában, de azért gondolkoztam a következmé­­nyekről is, melyek előbb utóbb folyhatnak abból. A megromlott természetű és aljas szenvedélyű her- i czeg nem látszott nekem oly férfinak, ki összevesszen neje szeretőjével; de arra képesnek hittem, hogy alka­lomra várjon, sőt tört is vessen, s végre Jakabot áldo­zatul ejtse. Azon tekintet, melyet reá vetett, lehetőnek mutatta ezen veszélyt. Mindamellett épen annyit hasz­nált volna chinai nyelven beszélni Jakabnak, mint e tárgyban szólani. Az ily szerelmek egyik fő mentségét épen az elfogadó bátorságába helyzik. Más részről en­gem az nyugtatott meg Jakab iránt, hogy a hölgy bí­zott. A herczegné szerette őt. Nem tette ki volna tehát veszélynek. Hogy éjjel elfogadhassa, nemcsak őt, ha­nem még egy idegent is, nagyon biztosnak kellett len­nie, hogy nincs veszély. Hasonló helyzetekben a nők gyakran bizonyosak a há­­borútlanságról, de felhasználják azt, a veszély lehetősé­gének színét és érdemét hagyván azon, hogy az általuk szeretett férfi ne legyen kénytelen pirulni azon rejtel­mes alku felett, mely a nő s az elfogadásra elég aljas férfi között történt. Minden valódi szerelem első felté­tele a kölcsönös becsülés. Semmi derék ember sem sze­retne sokáig oly nőt, ki neki a férj beleegyezését meg­­vallaná. A herczegné talán más nemű engedmények ál­tal nyerte meg szabadságát, s hogy férje megfelelhes­sen játékszenvedélyének, elég aranyat tett szeme elé, hogy ő ne nézzen másfelé. Mindennap lehet látni két ellenkező szenvedélyt, melyek a becsület és társaság törvényei szerint arra vannak rendelve, hogy halálig küzdjenek egymással, m­ikép szövetkeznek a házas élet­ben kölcsönös kielégítés végett; ez ugyan aljas dolog, de a legfőbb osztályokban történik, melyek egyedül eléggé művelték ilyeket kigondolni, s egyedül eléggé gazdagok megadni az ily engedmények árát. A herczeg igen könnyen maga bocsáthatta áruba sa­ját becsületét azok után, miket róla hallottam, s azon gúnyos tekintetben, melyet Jakabra vetett, ezt is lehe­tett olvasni: „Te nem is tudod, ki engem követni fogsz, s nagy izgatottsággal mégy nőmhez. Mennyit fog a te mai látogatásod nekem holnap jövedelmezni.“ Mint leg­­kevésbbé veszélyest, ezen lehetőséget tettem fel legszí­vesebben Jakabra nézve, de átláttam, hogy ez a leg­­lealázóbb, s ezért nem is közöltem ezt vele. Azon emberek egyike volt ő , kik egész büszkeségükkel szeretnek. A férj megvetése azonban lealázza a nőt, bárminő szép és tiszta legyen is különben. Akkor nem a nő engedi magát, hanem a férj adja őt oda. A szerető, ki igazán szeret, inkább szereti a valódi veszélyt, a le­győzendő felügyeletet és akadályt, mint a férj beleegye­zését. A­ki szeret, azt kívánja, hogy szerelme tárgyát mindenki tisztelje, s különösen a férj, különösen azon ember, kit megcsal. Ez ellenmondásosnak látszik egy te­kintetre, de valósággal nélkülözhetlen a valódi szerelem mélységére. Részemről, miután könyvre érdemes tárgyat remény­­lettem ezen történetben találni, melynek kezdete annyira érdeklett, nagyon sajnálottam volna, ha ennek csak a férj számítása volt volna alapja, s hősöm oly hitvány ember leendett, ki csak az ily egyesség mocsárjában tenyésző virágokat tépi le. Gondolatimat következő sza­va szakasztotta félbe Jakabnak: — Felmehetünk. — Az oly gyakran nézegetett háznak egyik ablaka-

Next