Pesti Napló, 1856. október (7. évfolyam, 2001-2031. szám)
1856-10-23 / 2023. szám
440—2023. 7-ik évi folyam. Szerkeszztési iroda : EgyetlesPntoz 62-ik szám , 1-ső emelet. Szerkesztő szállása : Angol királynőihez czimzett szálloda, 63-ik szám. A lap melletül rászét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kelektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Egyetem-utcza, 2-ik szám, földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körülti panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők.§50. Csütörtök, oct. 23. Előfizetési feltételek: Vidékre, pestra : Évnegyedre . . . 5 frt p. p. Félévre . . . . 10 frt p. p. Hirdetmények dija : Pesten 9 házhoz hordva : Évnegyedre . . . 4 frt p. p. FSlívrc . . . . 8 frt p. p. 6 hasábos petit sor 4 pkr. Bélyegdij külön 10 pkr ______Magin vita 6 hasábos petit sor 5 pkr. Előfizetési felhívás: PESTI NÉPLÓ 1856-ik évi October—decemberi folyamára. Vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhozhordással 4 frt. Az előfizetések elfogadtatnak minden es. k. postahivatalnál, és Pesten e lapok kiadóhivatalában, egyetem-uteza 2-dik szám takarékpénztár-épület, földszint. A Festi Napló kiadóhivatala PKST. oct. 23 A szövetségesek, kik Oroszországot békére kényszeritéti, a párizsi értekezletek után egymásra néha több gyanúval tekintenek, mint azon hatalomra, melyet midőn megaláztak, és meggyöngiteni akartak, a dolgok természetes rendjénél fogva, maguktól el kellett idegenülniök, s mely ha barátságot színlel is, valódi barátsággal egyikök iránt sem viseltethetik. Anglia és Francziaország Ausztriától féltik a dunai fejedelemségeket. Legalább idő mutat sajtójok lármája, s diplomatiájok sürgése egy Galaczba vonult zászlóalj miatt. III J»’I» Napwlovn WCCVM tun, Ir\/^ J here», követelő és a nemzetiségi rokonszenvekkel kaczérkodó politikájával előbb utóbb oly mozgalmakra ad alkalmat, melyek Francziaországban is forrongást vagy éppen forradalmat idézhetnek elő. Anglia döbbenve sejti, hogy III-dik Napóleonnak a pétervári udvar iránti indulatjára nem alkalmazható Tacitus azon lélektani észlelete, hogy „gyűlölni szoktuk azt, kit megsértettünk.“ Anglia aggodalommal gondol egy orosz-franczia szövetség eventualitásaira. Ausztria nem ok nélkül vetheti Francziaország és Anglia szemére, hogy a nápolyi király elleni föllépésnek nyers és provocáló modora miatt oly zavar támadhat, mely az európai békét is megrendítheti. Ausztria e szemrehányását azon tény sem forgatja erejéből ki, hogy a nápolyi udvar makacssága Bécsben is kárhoztatik. Szardínia alkalmasint csalatva érzi magát a krimiai expeditióért táplált reményeiben. Mert az, hogy Cavour gróf a párisi conferentián szónokolt, hogy Manin az alessandriai vár fölszerelésére a rendőrség tudtával gyűjtött Párizsban pénzt s hogy Russel lord a turini banquetteken lelkesítő poharakat űrit, aligha nyújt elég kezességet az Olaszország fölötti suprematia elnyerésére ; míg ellenben azon tény, hogy III. Napóleon a Francziaországgal szomszédos államokban az alkotmányos formák,,t nem szíveli — mit a spanyol események menete is tanúsít — igen valószínűvé teszi, hogy adandó alkalommal a turini parliamentarismus is az életből — mint anomalia — kiküszöböltetvén, atörténelmi emlékek közé lesz helyezve. Törökország a február 18-diki hattot, melyet a nyugati hatalmakkal a szövetségnek köszön, nem óhajtja a kellő szigorral foganatba venni, s mint látszik inkább szeretné, ha volt szövetségesei egymással versengnének, mintsem, ha nagy egyértelműséggel hatnának továbbra is a porta ügyeinek fejlesztésére. Van is elég versengés a szambuli diplomaták közt s majd a vén angol lord, kit helyéről mindig visszahívni akarnak, de sohasem fognak; majd pedig a fiatal becsszomju franczia követ kerül felől, s tartatik a situatió urának. A szövetségesek ily kölcsönös neheztelésekkel jelennek a párizsi tanácskozatokra meg, ha csakugyan igaz e tanácskozatoknak a jövő hó 15-re tűzött megnyitása. Egyiknek sincs oka s kedve a másikkal háborúba sőt csak villongásokba is keveredni, de mindenik érzi, hogy a türelemben kell magát gyakorolnia, ha szemrehányásokra nem akar ragadtatni. Mindenik őszintén vár az európai rend megszilárdítására a szövetséges társaktól segédet, de mindenik sejti, hogy tőle e segéd sok áldozatot vehet, s hogy belpolitikájára és külviszonyaira bizonyos nyomást gyakorol. Mindamellett remélhető , mikép Oroszország nem fog a vele háborút folytatott hatalmak e nehezteléseiből hasznot vonni. A párisi értekezleteken Napóleon a pétervári diplomatákat kitüntetésekkel halmozandja el, de az orosszali szövetség vakmerész kísérletéhez nem fog nyúlni. Sokkal több franczia hullott Szebasztopolnál el és sokkal több angol volt a franczia katonának majdnem sátortársa s mindig hű segéde, hogy sem még most képzelni is lehessen az imperiális sast az orosz mellett. Egyátalában furcsa helyzete lesz a nápolyi ügy miatt az orosz követeknek a párisi tanácskozatokon. Mert a pétervári udvar, a nem rég kiadott manifestum szerint, jogtalannak tartja a nyugatiaknak a nápolyi udvar elleni föllépését. A czár a ,,non intervention elvét pártolja Nápoly irányában, s oly hévvel, mint pártolták a nyugati hatalmak a „non interventio“ elvét Törökország irányában, midőn Miklós czár fenyegetve lépett föl. S bár nem valószínű, hogy az orosz a nápolyi király miatt a nyugatiaknak hadat szenjen úgy, mint hadat szentek neki a török zultán miatt a nyugatiak , de mindazáltal igen felötlő volna, hogy Párisban az orosz diplomata csendesen tanácskozzék Belgrád és a Kigyószigetek fölött, míg Nápoly előtt az angol és franczia flotta erélyesen demonstrál, s tán a maga nemében még erélyesebben, mint egykor Menzikoff a szürke kabáttal Szambulban. Úgy hisszük tehát, hogy a flottáknak a nápolyi öböl körül nincs komoly szerepök, vagy a párisi értekezletek elhalasztatnak addig , míg a nápolyi ügyben oly kiegyenlítés történik , mely mellett Oroszország balhelyzetet nem foglal a conferentiákon el, s jelenléte nincs kibocsátott manifestumának hangjával ellentétben. K. A P. Lloydnak írják Pozsonyból, oct. 19-kén : „Néhány nappal ezelőtt megküldöm önnek evang. esp. községünknek lyceumunk előmozdítására vonatkozó kérvényét; ma küldöm önnek szószerinti másolatban ugyanazon egyháznak f. hó 8-dikán határozattá tett szavazatát a miniszteri törvénytervre. Az okmány terjedelmességénél fogva jobbnak láttam, hogy csak lényeges tartalmát írom ki, elhagyván azon részleteket, melyek inkább történelmi és exegetikai bizonyítások. A pünnnsal így bongeik ! „Előttünk van végre a régóta ígért s legfeszültebben várt „törvényterv a magyarországi mindkét hitvallsu, evangélikusok egyházi ügyeinek képviselete és igazgatása tárgyában. A cs. k. vallás- és oktatásügyi mistszteriumnak 1137-dik számú, i. é. aug. 21-dikén lelt magas kibocsátványa fölszólítja az evang. egyházat, „mondja ki róla véleményét föltétlenül és szabadon, nem kivánva semmi egyéb tekintetek figyelembe vételét, csak amelyek alapos, méltósgteljes és szenvedélytelen tanácskozás föltételeit zárják magukba.“ Örömteljes meglepetéssel fogadtuk a felülről jött nagy, szintoly kegyes mint igazságos szózatot. De ha ez nem is bátorított volna minket nézeteink őszinte nyilvánítására, mi — az evang. egyház hithű tagjai létünkre — legszentebb kötelyünknek tartottuk volna, hogy e fontosnál fontosabb ügyben teljes mértékben éljünk véleményünknek szabad nyilváníthatása jogával. Most annál nagyobb bizodalommal teszszük ezt, minthogy a magas vallásügyi minisztérium kegyes felszólításában egyszersmind biztosító kezességet látunk arra nézve, hogy ide vonatkozó nézeteink és aggályaink, úgyszintén igazságos kívánataink és tiszteletteljes kérelmeink nem fognak figyelem és meghallgatás nélkül elhangzani. Saronnal, hanem egyszersmind az igazságnak tartozó nyílt őszinteséggel kijelentjük mindenekelőtt, hogy elvileg maga az egész terv ellen kell nyilatkoznunk, mert ez nem származott ki magából az egyházból, hanem kívülről van nyújtva és ajánlva. Már magában a nekünk törvényesen ss cs. k. Apóst. Felségétől kegyesen biztosított autonómia fogalmában benne rejlik az egyháznak abbeli jogosultsága, hogy maga rendezze ügyeit, segítsen hiányain, orvosolja sebeit. Az egyház mindenkor, még történelmének legveszélyesebb fordulószakaiban is, élt ezen elidegenithetlen jogával , névszerint 1845-ben egyházi rendezetét újabban vizsgálat alá vette , maga meggyőződése szerinti szükségeihez képest átalakította s az összes evang. testület megegyezésével megállapította. Az erre következett szomorú évek gátolták ennek kivitelét, a Haynauféle rendelet megsemmisítette azt lényegében, s így az egyházat szinte anarchikus állapotba vetette. Ezen állapoton jelenleg az új egyházrend akar segíteni, melynek alapvonalait az előttünk fekvő terv foglalja magában. Bátorkodunk jó sikere fölött kételkedni. Itt az egyház maga segíthet magán, magának kell magán segítenie, mert ő maga ismeri legjobban saját szellemét, lényegét, szükségeit és sebeit. Minden egyéb idegen gyógyszer — kiváltva a szabad, üde, tetterős élet legelső és nélkülözhetlen föltételét, az autonómiát paralizálja vagy szünteti meg — utoljára még könnyen aggasztóbbá lehet, mint a baj maga. Ezért is azon sürgős javaslatot menesztjük a kerületi gyűléshez, kérje meg legalázatosabban a cs. b. Ap. Fölségét, hogy a kérdéses tervet megvizsgálás és átdolgozás végett a magyarországi evangélikusoknak egyetemes zsinatához utasítsa. Ha mindamellett közelebbről is vizsgáljuk e tervnek tartalmát s egyes határozmányaira nézve külön észrevételeinket és aggályainkat nyilvánítjuk, egyúttal úgy kívánjuk ezeket tekintetni, mint ezen zsinat számára szánt előterjesztést. Ezen különös tekintetek mindenekelőtt a jelen tervben fölállított egyházkormányzat hierarchico-arist o c r a t i c u s elemére vonatkoznak , mely a világi felügyelőket és gondnokokat az egyháziak elnöklete alá rendelvén, az eddigi collegialis rendszert tettleg és fenekestől felforgatással fenyegeti. Ez elem nagyon ellenkezik az evang. egyház szellemével, lényegével és szükségével. Merőben ellenkezik a keresztyén egyházak eredeti, apostoli szerkezetével, a történetek tanúsága szerint csak a későbbi századokban fejlődött lassanként ki. Az első keresztyén községek szerkezete tisztán népelműleg demokrata volt. A törvényhozó és végrehajtó hatalom az egész községeknél volt, a azoknak tagjai tanítóikkal és felügyelőikkel együtt közösen gyakorolták. . . . Csak a második és harmadik században fejlődött ki az egyházban a clerico-aristocraticus elem, mely a XI. századig formaszerinti pápai egyeduralomba ment által. A reformátorok megint visszaálltak az evang. egyházra nézve a rég elvesztett szabadságot és önállóságot. Ismételt nyilatkozataik szerint az egyháznak, mint mint A DANDERYDI KÁNTOR ÉLMÉNYEI. SVÉD BESZÉLYEK. (Folytatás.) VI. A belgai fiatal óriási. Midőn Konrád a beteg fogadósnáli hosszabb időzés után az udvarra lépett, hogy ott lovára üljön, ott egy silányöltözetü, éltes nőszemélyt látott meg, ki őt oly pillanatokkal nézte, melyek nem csupán örömet, hanem nyugtalanságot is fejeztek ki. E némber az uzsorás és öngyilkos öreg gazdaszszonya volt. „Ah ön az, jó Sára!“ kiáltott fel s közelebb lépett hozzá; „sok történt,a mióta utószor láttuk egymást.... Talán sajnálatomat kellene kifejeznem , de . . .“ „Ő kedves építész úr !” szólt közbe az öreg némber: „én oly sokáig éltem házában és egészen hozzá törődtem. . . . Igaz, hogy ő nem volt jó ember, és Isten bocsássa meg neki bűneit! . . . Hanem mindamellett is sajnálom őt.“ „Meg nem foghatom, hogy ez mint lehetséges. . . . Azon hosszú idő, melyet ön házában töltött, oly sanyarú próbaidő lehetett, melyet önön kívül bizonyosan senki sem állott volna ki.“ „A kedves ifjú ur! a mi szomorúságunk igen sokszor különösen azon bánkódásban áll, hogy a meghaltak iránt nem voltunk mindig olyanok, mint talán lennünk kellett volna .... van egy húr keblünkben, mely mindig erős rezgésbe jő, még ha a leggonoszabb ember hal is meg.* *) Lásd „Pesti Napló“ 2020. számát. „De hol szándékszik ön most megtelepedni? Azt hallottam, hogy minden porrá égett, és hogy ön életfentartására semmivel sem bír.“ „A jó Aim úr megengedte, hogy itt a fogadóban lakhassam, mig életem egykét hátralevő napjára valahol magamnak helyet nézhetek.“ „Ön tiz éven túl lakott ezen egyházközségben, s igy a község kötelessége önnek némi segélyt nyújtani, s én ez iránt ma beszélek még Maim kántorral. . . Addig is nyugogyék meg ön, mert azon élet, melyet ön ezután élni fog, minden esetre tűrhetőbb teend, mint az eddigi volt “ „Isten legyen bizonyságom, Pettersson úr, hogy én teljes szívemből mondok önnek köszönetet azon jóakarata és jóságáért, melylyel irántam ön viseltetett!.... Azt gondolom, hogy felebarátim könyörületességéhez nem kell folyamodnom, mely sokszor elég terhes és panaszos, mennyiben tudnillik. . . .“ A némber itt elhallgatott, látható volt habozása, félt elmondani, amit mondani akart. „Talán sikerült ennek a tűznél valamit megmenteni ?“ kérdező Konrád. „A tűznél? Épen semmit.“ „De ekkor azt hinném. . . .“ „Ó szomorú állapot, ha valaki oly sokáig élt, mint én, és mégis egyetlen embert sem ismer, kiben egész bizodalmát helyezhetné!“ sóhajtozott az öreg. „Ön sokkal elszigeteltebben élt a világtól, sem hogy másokkal bizalmas összeköttetésbe jöhetett volna; de ám azért ne higye ön, hogy földünk oly szegény a szánakozás és részvétben, mint ön azt talán képzeli.“ „Méltatlanság volt így szólanom,“ vallotta be önkint az éle mült némber, „mert legalább találtam egyre, ki anélkül, hogy megérdemeltem volna, jó indulattal és részvéttel viseltetett irántam. ... A mindenki által felejtett öregség még sem felejt el senkit.“ „És ezen egyetlen ?“ „Ön az, Pettersson úr, senki más, mint ön!“ „Ej, csekélység ! Mily boldogtalan életet kellett önnek élnie, szegény nő, ha engem tart ezen egyetlennek!“ „Azon szerencsétlen tűz óta, mindig csak önre gondoltam, s midőn ma önt ide az udvarra lovagolni láttam, igy szólok magamban : Isten küldé őt nekem!* „Nos mondja meg tehát, mit tehetek önért kedves jó öreg !* szólt Konrád,barátságosan megfogván Sára kezét. „Áldozhatna-e ön egy vagy két órát nekem?“ susogá nyugtalanul körültekintve. „Mikor?“ „Most, most mingjárt.“ „Ma munkásaim vannak, kik várakoznékrám, hogy..“ „De minden halasztás a legnagyobb veszélyt szülheti.“ „Veszélyt, mondja ön? Ha úgy áll a dolog, úgy e pillanatban készen állok ön szolgálatára.“ „Kire leishatnám magam, ha reá nem ?“ szólt az öreg, egyszersmind kezeit kulcsolva tekintett ég felé. „Hadd halljam tehát, mi forog kérdésben!“ „Ámde szíveskedjék ön velem jöni.“ „Hová ?“ „A biztos házához, vagy helyesebben szólva, azon helyre, hol a ház állott.“ „Jó! önnel megyek, ha szükséges. . . Hanem várjon ön , a hely távolabb fekszik, semhogy ön ily nagy hőségben gyalog jőjön oda. Egy lovat fogatok kocsi elé.“ Az építész, paripalovát az istálóba vezette, s onnét a fogadós lovai közöl vezetett ki egyet, s azt egy ódon cséza elé fogatta, mely szinte az ő barátjának sajátja volt. Ezután az öreg némbert felsegité a csézára, helyet foglalt oldala mellett s odahagyta a fogadót. Az után Sára különféle csodálatos dolgokat beszélt neki, mik közöl egyről másról Pettersson már Maim kántor által is értesült. A beszéd természetesen a biztosra s annak éji vándorlásaira vonatkozott. „Csak halála előtt néhány nappal tudtam meg, minő összefüggésben áll minden“, folytatá az elbeszélést Sára. „Bizonyos éjszakán egy pillanatig sem alhattam, s mivel lehetlen volt ágyban maradnom, fölkalék s kamarámban az ablakhoz ültem. Midőn épen ott ülnék, legnagyobb rémületemre láttam, mint csúszott az erkélyről, mely egyenesen ablakom fölött létezett, egy fehér alak a földje alá. Hallottam ugyan, hogy éjszaka idején kísértet jár udvarunkon, azonban nem akartam elhinni, amit az emberek beszéltek. Most azonban élő szemeimmel tisztán láttam, mint állott a fehér alak ablakom előtt, felém fordított arczczal. Az éj holdvilágos tiszta volt s én csakhamar a biztos arczára ismertem. Álmélkodva siettem ki, hogy meglássam , mi dolga lehet az éj ily késő órájában kun. S kimenvén láttam, hogy valamit visz kezében , de hogy mi volt, azt nem láthatom. Továbbá láttam, hogy egy lábtót vett le, mely mindig a ház alapfalán függött, s ezzel együtt eltávozott.“ „Hova.“ „Jó messze az erdőbe.“ „Ön talán utána is ment ?“ „Igen, utána mentem és látám, hogy végre egy igen éltes fánál megállapodott s a lábtót hozzá támasztotta.“ „Tovább csak!“ „A lábtón fölment; de midőn a lábtó legfelső fokára ért, csöndesen megállt, a lombok által eltakartatva, melyeket környezek. „Mennyi ideig állapodott meg ott?“ „Cak egy pillanatig. Azután leszállt, a lábtót elvette és visszatért. „De hihetőleg már az nem volt kezében, amit a házból magával vitt ?“ „Nem! De midőn hazatért, a lábtót ismét rendes helyére akasztotta. „És azután ?“ „Ismét felkúszott az erkélyre s bement szobájába.“ „De nem volt önnek akkor már valami sejdítése, hogy a biztos alvajáró ?“ „Én nem tudtam, hogy mit gondoljak, de midőn a következett éjjel a jelenet megújult, s eszembe jutott, hogy családunkban ilyesmi már korábban is történt, akkor megértettem a dolog mibenlétét.“ „De miért nem adott ön neki mindent tudtára, midőn látta, mily iszonyúak szenvedései nappal?“ „Elhatározott szándékom volt végre mindent fölfedezni s neki a helyet is megmutatni, hova kincseit elrejtette, és ha csak két napig él még, úgy mindent meg fogott volna tudni. . . . Mindazáltal azt hittem, hogy egy