Pesti Napló, 1862. június (13. évfolyam, 3692-3714. szám)
1862-06-21 / 3707. szám
141-3707 13-ik évf folyam. Szerkesztési iroda : Fécziek tere 7-ik szám első emelet E lap szellemi részét illető, minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferenciek terén 7-dik szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadása körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Előfizetési föltételek : Vidékre, postán: Helyben, házhoz hordva. Félévre . . . . 10 frt 50 kr. a. é. Évnegyedre ... 5 frt 25 kr. a. é. Szombat, jun. 21.1862. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 ujkr. sorrmrt “ Előfizetési felhivás „PESTI NAPLÓ“ julius-decemberi folyamára Előfizetési ár : július—decembri 12 évre 10 frt 50 kr. Julius—septemberi l/1 évre 5 frt 25 kr. Az előfizetési dijak közvetlenül a kiadói hivatalhoz intézendők. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. PEST, Junius 20. 1862. Bécsi dolgok. A bécsi lapok kivétel nélkül a belgrádi eseményekre fordítják leginkább figyelmüket. Felfogásaik alább ismertetvék,itt elégnek tartjuk csupán azt kiemelni, amit a „Seharfféle Corr.“ jó forrásból közöl, hogy t. v. a belgrádi várparancsnok, Asir basa, " '"t ’an a zimonyi parancsnokhoz, Philippovich cs. kir. vezérőrnagyhoz azon kéréssel járult, adjon rendelkezésére néhány század cs. kir. csapatot a belgrádi török őrség erősítése végett. Természetes, hogy a basának ezen kérelme nem teljesíttetett. Ugyancsak az érintett lap szerint a bombázás megszüntetése főleg a nevezett osztrák tábornok jó szolgálatainak köszönhető, habár a franczia főconsul, Tostu úr is, igen határozottan interveniált később. Ami a részleteket illeti: kiemelendő, hogy a szerbeknek a belgrádi erőd ellen intézett támadását a törökök visszaverték. Ugyancsak a „Seharfféle Corr.“ írja: „Azt híresztelik, mintha a szentszék vonakodott volna a bécsi kormány javaslataira nézve , a concordatumot illetőleg, alkudozásba bocsátkozni. Ilyen vonakodásról (hivatalos körökben) semmit sem tudnak, s az merőben valószínűtlen is. „Man merkt die absicht und wird verstimmt“, veti hozzá a „Corr.“ A bécsi lapok közül több csodálkozását fejezi ki, hogy mi okozhatá a Correspondenz derült kedélye lehangoltságát. Hiszen, jegyzik meg, a Correspondenznek módjában áll a „Verstimmung“-ot okozó közlések ellen megóvni saját és a közönség kedélyét, ha hivatalos forrásból előadja, miben áll voltaképen a dolog. Scharffer csak azt akarta megmutatni megjegyzésével, hogy ő is olvassa a német classicusokat. A hadsereg budgetét már megszavazta a reichsrath. Két ülés elég volt 122 milliónyi észletet megszavazni. Egyik bécsi lap csodálkozik rajta, mi jól, mi gyorsan működik már a gépezet. Egyébiránt bajos volt hozzá szóllatiuk a doctor úraknak a részletekhez; nem értik e tárgyat, csak Tinti és Eiselsberg szóllottak némi szakismerettel. Dr. Rechbauer indítványozta ugyan, hogy a békebudgetet 92 millióról legalább 82-re szállítsák le, s dr. Taschek, Schindler, Skene, Riehl urak pártolták ez indítványt, azonban a hadügyminisztériumi padról hangzott a „Non possumus!“ Több bécsi lap írja, hogy a hadügyminiszter tárczakérdést csinált e kérdésből, márpedig a többség — mint a „Morgen Post“ mondja — mindenkép óhajtja a hadügyminisztert hivatalában megtartani, mint akinek „alkotmányos“ érzülete iránt bizalommmal viseltetik, s nem tudják, ki lenne utóda. Ez oknál fogva 61 szavazat 47 ellen megszavazta a 92 milliót. A részletes vitákból kiemeljük a következő jelenetet: Skene indítványozza : „Mondja ki a ház abbeli óhajtását, hogy a tisztek kinevezése és előléptetése törvény által akkér rendeztessék, hogy a szolgálati idő, érdem és képesség, tekintetbe vétessenek.“ Hadügyminiszter: A tisztek kinevezése és annak módja nem tartozik a ház illetőségéhez. Ez egészen Ő Felségétől függ. G i s k r a: a februári pátens 10. pontjára hivatkozik, amely szerint a hadi kötelesség teljesítésének módja a reichsrath illetőségéhez van számítva, s így az előléptetés módja is. Hadügyminiszter: Jelen voltam azon okirat szerkesztésekor, s a kormány nevében kijelentem, hogy ezen kifejezés alatt: „a katonai kötelesség teljesítésének módja“, csak az ujonczozás értendő. Giskra: Nem a törvényhozó szándéka, hanem a törvény szerkezete döntő a törvény magyarázatában. Dr. Demel (Sziléziából): Kétségtelen joga a háznak, a hadsereg pénzügyi kellékeit megvizsgálni. Skene indítványa csak szelíd megrovása a történteknek, így legyen ezentúl is ? Azt nem lehet elvitatni, hogy az osztrák hadseregnél, az előléptetést illetőleg, nem mindig az érdem jó tekintetbe, s azon szerencsétlenség, mely hadseregünket érte, főleg innen eredt. (Nagy tűzzel.) Minden független képviselőnek kötelessége e fölött nyilatkozni. (Roppant tetszés!) Skene indítványát majdnem egyhangúlag elfogadják. A jún. 18-ai ülésben már a tengerészeti budget jött szőnyegre. Semmi kétség, mond a „Morn. Post“, hogy ezt is megszavazzák, — hiszen e tengerészeti költségek nagy része a folyó évre már ki is van adva. De itt, az idéztük lap szerint, már nem oly készséggel járnak el a Reichsrath urak a megszavazásban, mint a hadsereg költségvetésénél. Jele, mond a „M. P.“, hogy Ausztria nem tengeri hatalom. Azonban vannak, a kik azzá szeretnék tenni, Iggg a dalmata Lapenna és a szerbül szónokló Ljubissa, s báró Burger, a trieszti helytartó. Különösen az utóbbi nagy bőbeszédűséggel s virágos szónoklatban fejtegeté, hogy nagy hajóhadra van szükség, — ami évenként 25—30 millió tengerészeti budgetet kíván. Most 6—7 millióról van szó. Egy tiroli úr, Putzer is, a nagy hajóhad mellett szónokolt. Giskra, Schindler és Ryger igen leszállították a tengeri nagyhatalmi igényeket. Giskra szerint alaptalan félelem, hogy az ellenség a birodalom partjain kiszállhasson. Ausztria a tengerészetben nem versenyezhet Szardíniával, mely ez évben is 63 millió frankot költött hajóhada szaporítására. Most az osztrák pénzügy jelszava takarékosság legyen. Schindler is megjegyzi, hogy az „ultima ratio“ nem a hódszerek, hanem a pénz. Ezt kell szerezni! A keresk. és tengerészeti miniszter beszédéből a következő adatok emelendők ki : Az osztrák birodalom tengerpartjának hossza 248 mfld, a szigetek terjedelme 306 mfld, mindössze 172 kikötő van. Összesen 129 kisebb nagyobb hajóról van szó 996 ágyúval. A tengerész összes személyzete 18.000 főnyi lenne. Írtuk már, hogy a száz nemzeti egyetem küldötteit 16-kán fogadta el ő Felsége. A „Botschafter“ szerint megígérő Ő Felsége, hogy majd jelentést tétet magának kérelmek felől, s fontolóra veszi. Ez után a küldöttség a pénzügyminiszternél volt, a szász hivatalnokok fizetése dolgában. Megnyugtató ígéreteket kaptak. Schmidt visszasietett Erdélybe, miután gr. Crenneville be akarja utazni a szász földet. Egyébiránt azt írják a lapok, hogy a szász atyafiakat megtraktálják a reichsrath urak. Egészségekre! A „Donau Ztung“ azon czikkét illetőleg, melynek változó hangulatát és modorát inkább, mint irányát, kiemeltük, megjegyzi a Wanderer, hogy jól értesült körökben azt állítják, hogy az érintett változás nem esetleges, hanem az államminiszter közvetlen beavatkozásának tulajdonítható. E czikkre vonatkozólag a következő észrevételeket közli a „Wanderer“ : „A félhivatalos lap végre valahára félre teszi a „verwirkung“ elméletét; előadja, hogy a közös ügyek absolut kezelése, amint bizonyos conservativ körökben óhajtják, nekünk magyaroknak. (t. i. a Wanderer ezen czikkét Pestről írják) bizonyára nem lenne ínyünkre, s végre közeledő nyilatkozatokat vár a magyarországi szabadelvű párt részéről.“ Mindenek előtt megjegyzi a W. Írója, hogy a „szabadelvű“ párt nevezet itt, amennyiben ez alatt Deák pártja értendő, azért nincs helyén, mivel annak ellenkezője — a conservativ párt — hiányzik, miután a dynastiát és a kapcsolatot Ausztriával kivéve, semmi olyan nincs, amit a magyar párt conserválni törekednék. A feloszlattatott országgyűlés csak egy nagy ellenzékből állott, különböző árnyalatokkal, egyik szárnyat az egykori conservativek, a másikat a határozatiak, s a középet a Deák pártja képezvén. Az alkotmány fenntartásánaklapeszméje egyesíté ez árnyalatokat. Míg ez alapeszme felülről tagadtatik , nem alakulhat kormánypárt Magyarországon s nem gondolható országgyűlés, melylyel alkotmányos utón ki lehessen egyezni. „Mit kívánnak Deák pártjától ? mond folytatólag a „Wanderer.“ Javaslatokat, közvetítő terveket ! Hiszen épen e párt nézetei vannak kifejezve, az érintett pártárnyalatok egyezménye folytán, az országgyűlés fölirataiban ezen feliratok Deák programmja, mely adoptió által lett a nemzet hongyűlésének programmja. Más országgyűlés más programmot fogadhat el, de a Deák pártja akkor is ezen első programmhoz tartja magát, a törvényes és legális ellenzés programjához.“ Angliában nem jut eszébe egyik vagy a másik pártnak azt kívánni, hogy más programmal álljon elő. Következőleg, mond Wanderer nem a Deák pártjától, hanem a kormánytól kell kivárni, hogy az államjogi kérdések megoldását más térre állítsa. Ha e téren Deák ellenzésével fog találkozni, s nem nagy baj a kormányra nézve. Hiszen 1848 előtt is így volt ez, s Deák ellenzése se Magyarországnak, se Ausztriának nem váltkárára. „Csak az lenne rész a kormányra nézve, ha megint az egész országgyűlés ellenzésével találkoznék, s ezt csak úgy kerülheti ki, ha nyiltan és határozottan kimondja, hogy fölhagy azon elvvel, mely az összes pártokat közös ellenzésre hívja föl.“ Szerbia és Törökország közötti összeütközés. A belgrádi események további fejlődéséről a „Wanderer“ egy baráti kézből a következő magán táviratot kapta: Belgrád, jun. 17. (esti 5 órakor.) A város bombáztatása, amely ma reggeli 9 órától délig tartott, és a mely jelentékeny kárt csinált, egy órakor félbeszakittatott; a fegyvernyugvás esti 6 óráig van kitűzve s akkor újra lövetése a városnak. A vár megrohanása minden órán várható. Ezen telegramm — jegyzi meg egy bécsi lap — melyet Belgrádban f. hó 17-dikén d. u. 5 órakor adtak fel, az egy órával későbben bekövetkezendő bombázás újra megkezdését akarja tudni. Lehetséges, hogy a fegyvernyugvás tartama csupán 6 óráig volt kitűzve, s aztán a fentebbi telegramm elmenetele után megint meghosszabbíttatott. Ez esetben össze lehet egyeztetni azt a telegráf-hivatal által szétküldött, Zimonyban június 18-dikán kelt sürgönynyel, amely szerint a tüzelés félbeszakítása 17-dikén dél óta folyvást tart. Azonban az is meglehet, hogy a zimonyi tudósítás tévedésen alapul, és a bombázás, amint itt Bécsben is a legutóbbi esti börzén magán telegrammokból tudni akarták, 17-dikén esti 6 órakor valóban újra megkezdetett. A „Temesvárer Zeitung“ belgrádi, ugyancsak június 18 diki telegrammja a „Wanderer“ét látszik megerősíteni. Ebből ugyanis az vehető ki, hogy 17-dikén az öt vagy hat órai fegyvernyugvás után a bombázás újra megkezdődött, de másnap 18-dikán újra félbeszakíttatott. A távirati tudósítás így hangzik : „Az osztrák konzul közbelépésére tegnap (17-dikén) délután a bombázásnak hat órai megszüntetése megadatott, hogy az osztrák alattvalók veszély nélkül vonulhassanak ki a városból. Ezek vagyonaikkal Zimonyba vonultak. Eközben a külhatalmak konzulai egész befolyásukat elővették, hogy a basát az ellenségeskedés teljes megállítására, valamint a szerbeket a veszteg maradásra bírják. Ezen fáradozásuknak köszönhető, hogy ma (június 18-án) a basa a város lövetésével felhagyott (angestellt), s így ismét megnyugató állapot áll be (?) A fejedelem ma délelőtt még nem tért vissza utazásából. A bombázás által okozott kár nem jelentéktelen.“ A telegráf-hivatal által közzétett sürgöny igy hangzik : Zimony, jun. 18. Belgrádon fegyvernyugvás. A szerbek torlaszokat épitenek a városban. Nagy csődülés a vidékről. Ami Ausztriának a szerb török viszályhoz való állását illeti, a „Scharff’s Correspondenzában e félhivatalosnak látszó nyilatkozatott olvassuk : „Egymást érik az események, melyek Törökországban a válságot csaknem természeti kényszerűséggel készítik elő. Míg a montenegrói harcz folyton dühöng, Herzegowina még nyílt lázadásban, Bosznia átalános fölkeléssel fenyegetődzik, a legszélsőig ment feszültség Szerbia és a porta közt explosioval tört ki, melynek következményei ki nem számíthatók. Talán ez lesz a vég kezdete Törökország föloszlási fejleményében, talán életereje kiállja még e kríziseket. Nem szükség erősítenünk, hogy Bécsben nagy részvéttel figyelik mindezt. De bár mi nagyok és fontosak legyenek az érdekek, melyek itt Ausztiára nézve élőkre vannak állítva , egyelőre nem képes egyebet tenni, mint bevárni az alkalmas pillanatot midőn arról lesz szó, hogy érdekei mellett tettleges erélylyel lépjen föl. Mindaddig Ausztria feladata lesz Törökország épségét tekintenie délkeleti politikája alapjául, de egyszersmind minden hatalmában álló morális eszközökkel arról gondoskodni, hogy a török uralom alatti keresztény néptörzseknek szerződésileg kikötött jogaik rövidséget ne szenvedjenek s méltó panaszaiknak elég legyen téve. Ily módon Ausztria arról is legjobban gondoskodhatik , hogy tulajdon délszláv területei be ne vonassanak a katastropbába. Azon esetben, ha ez elkerülhetlen, s Törökország mostani állapotában ki nem bírja állani, akkor magától érthető, hogy Ausztria betöltötteknek fogja tekinteni a porta iránti kötelezettségét, s csupán a maga érdekeit tartandja szem előtt.“ A „Donau Zeitung“ ezeket írja a belgrádi eseményekre vonatkozólag : A félhivatalos lap azon kezdi, hogy megrójja a „Botschafter“ nyilatkozatát a belgrádi eseményekről, mely nyilatkozat, úgymond, mélyen sértheti a déli szlávok érzületét. Nem irigylendő Törökország keresztyén lakosainak helyzete, s méltó a sympathia, melylyel az ausztriai birodalomban irántok viseltetnek. Egyébiránt Ausztriának nem feladata, sem hogy Törökországot minden áron támogassa, sem hogy előmozdítsa a keresztyén népségek forradalmi törekvéseit. Ausztria érdeke mérsékletet kíván, s engesztelőleg közbenjáró magatartást mindkét fél irányában. A „Presse“ azt állítja, hogy tévedés, mintha Belgrád lövetése elég indok volna a porta és Szerbia közti hűbéri kapocs szétszakítására. Az 1856. mártiusi párisi szerződés teljességgel még nem enged ily magyarázatot. A török helyőrség helyesen cselekedett, midőn egy eshető meglepetés ellen előkészületeket ten s állását megtartá. Ezért Bécsben, Párisban, Londonban és Sz. Péterváron csak köszönetet mondhatnak neki. Belgrád elvesztése nemcsak a délszláv mozgalomnak elszórt üszkeit fogná egyetlen nagy, az egész illyr háromszögöt elborító lánggá Tárcza. Az új földesúri) Regény. Irta Jókai Mór. (Folytatás. **) Különös pereset. Hetek múltak el ezután; az árvíz lassanként visszatért medrébe; először általános iszap lett belőle, azután apró halastavacskák itt amott a termő földek közepén, miket majd csak a harmadik nyár fog tökéletesen kiszárítani; pusztulás, romlás képe mindenfelé, amire utoljára undorral néz már az ember, mikor restell rajta sopánkodni. Még sokáig nehéz volt egyik faluból a másikba menni a megromlott utak miatt, mikről a hidakat mind elhordta a víz ; és Ankerschmidt nem sietett Brauhäuser urnak a „fekete levest“ csinálni. — Ha ez az árvíz nem lett volna, soha se kerültünk volna össze. Nem törődött ő most egyébbel, minthogy leánya boldog fog lenni; az első vasárnap mindjárt kihirdetteték a házasulandó párt, s öröm volt az öregeknek a fiaatalokban újra élni. Annálfogva Ankerschmidt egyenként kibontogatá a zsebkendőjére kötözött bogokat, ez Grisáknak, ez Brauhäusernek, ez Mikucseknek szól. Csak a negyedik marad meg : ez Aladárt illeti, de hisz azon sincs már mit tartogatni tovább. Tudnak mindent. Nem sokára kapott is egy levelet doctor Grisáktól, melyben az érdemes férfiú nagy prosopopoeiával előadja, mily szigorú vizsgálat tartatik illető helyeken a felett, hogy kinek hibája vagy vétsége okozta e több millióra menő kárt; a bűnös példásan fog lakolni. Az eddigi nyomozásokból azonban az tűnik ki, hogy „egy kis félreértés“ okozta az egészet, mely Mikucsek *) A fordítási jog fenntartatik. **) Lásd a „P. N.“ 3. 4. 6. 7. 8. 9. 12. 13. 14. 16. 17. 20. 21. 23. 24. 25. 28. 29. 30. 33. 35. 36.37. 38. 40. 41. 44. 45. 47. 49. 53. 54. 57. 59. 61. 64. 66. 68. 70. 72. 74. 77. 78. 80. 81. 83. 85. 86. 87. 88. 89. 90. 92. 100. 103. 105. 110.114. 116. 118. 113. 128. 126.127.130. 132.133. 185.189. számait. úrral történt, ki roszul értette át megbízatását; azután az ő utasításait is roszul értették meg; tévedés volt az egész , ami annyival világosabb fog lenni, mivel Mikucsek úr időközben Gallicziába tevődött át, s hogy confrontáltathassék, előbb a külön helytartóságok útján a minisztériumon kell megkeresni, és végtére, ha hibásnak találtatnék is, mit nyernének vele a károsultak ? testén, lelkén, meg az esernyőjén kívül semmije a földön; majd kiheveri ezt is az ország, mint sok mást, stb. stb. Ankerschmidt azt mondta rá, hogy igaza van, biz azzal kár is volna már a papirost fogyasztani, hogy honnan eredt a szerencsétlenség ? elég hogy megvan. Hanem e közben valami történt, amit doctor Grisák nem tudott. Mikucsek úr csakugyan jegyet váltott a postakocsira Lembergig, hanem amint a kocsi Forrónál a lejtőn fölfelé csendesen haladt éjszaka: egy lövés történt az ablakon keresztül, oly közelről, hogy a lőpor füstje egészen megfogta az üveget, s a golyó egy kis gömbölyű lyukat ütött rajta, mintha csak papír lett volna. Négyen ültek a kocsiban, s a négy közül Mikucseket találta a lövés, rögtön halva maradt. A gyilkos, kinek a kocsi felhágóján állva kellett tenni a lövést, rögtön úgy eltűnt, hogy nyomába nem lehetett akadni; e körülmény miatt a kassai törvényszék a postakocsist és kalauzt fogatta el, mint közvetlenül gyanúval terhelteket. Erre azután egy sz . . . i földész jelenté föl magát a törvényszéknél, hogy ne üldözzenek semmi ártatlant : a gyilkos ő volt. Elmondta, hogy boszúból téve a gyilkosságot, hogy erre régen készült; leírta körülményesen, hogyan történt, mint lesett rá a postakocsira sötét éjjel, hogy hágott föl a hintó lépcsőjére, hova hajította el a pisztolyt, hol húzódott meg az árokban ? Teljesebb vallomást kívánni sem lehetett. Bizton kimondhatta rá minden bíró a halált. Azonban ugyanakkor, ugyanazon napon egy másik sz . . . i földész meg a miskolczi törvényszék előtt jelent meg s ugyanazt a történetet saját magával ugyanazon szavakkal mondá el, azt állítva, hogy ő volt a gyilkos. Az egyik följelentett neve volt Bárd Péter, a másiké Bárd Pál : testvérek voltak. De már most melyik volt hát az igazi gyilkos. A törvényszék szembesíti mind a kettőt, mind a ketten álltak elébbeni vallomásuk mellett. Ha kérdék tőlük, miért állítja a másik ok nélkül, hogy ő követte el a bűnt ? az volt kölcsönösen a feleletük, hogy a másik testvér saját magát akarja feláldozni, hogy testvérét megmentse. Az kétségtelen volt, hogy egyik a valóságos gyilkos, de az is kétségtelen volt, hogy a másik meg nem az. Valakit el kellettélni, s valakit fölmenteni, csak azt nem lehete földeríteni, hogy kit? Mikor szembeállt a két testvér, olyan érzékenyen tudta egymást kérni, hogy mondjon le szándékáról, minek vállal magára olyan vétket, amit nem követett el? Majd meg vitatkozni kezdtek, egymást keresztkérdésekkel fagrgatták: hogyan volt ez, hogy történt az ? de mind abból csak az derült ki, hogy a körülményeket egyik a másiknak elmondhatta, s azért tudja oly pontosan mind a kettő. Végre Bárd Péter, hogy a bírákat meggyőzze, az utoljára tartogatott eszközhöz folyamodók, azt mondta, hogy neki terhelő tanúi vannak . Ankerschmidt lovag és Garanvölgyi Aladár urak , azok bizonyítani fognak a mellett, hogy neki kell a gyilkosnak lenni. A törvényszék felhivatá a két urat, kik épen nem tudták elgondolni, hogy kerül az ő tanúskodásuk e criminalitásba ? Bárd Péter azt kérde, midőn tanúival szembesitek. — Emlékeznek-e uraim, mikor a tiszai gátnál virrasztanak éjszaka, hogy egy csónakos jött el előttük, a kivel szóba eredtek. — Az én voltam! vágott bele Bárd Pál. — Te voltál ? szólt fejcsóválva Péter; még ez is te akarnál lenni ? Hát ha te voltál, mond meg, hogy mit beszélt ez a csónakos ott az uraknak. — Hát én hoztam birül, hogy a d . . i gát át van törve, s én mondtam, hogy valaki meg fog halni. — Akkor ott hallgatóztál valahol, mert a csónakos én voltam. — Vagy pedig te hallgatóztál, s én voltam a csónakon. — De uraim ! kiálta fel kétségbeesetten Péter, én esküszöm , hogy én voltam a csónakon. — Én is esküszöm. Sem Ankerschmidt, sem Aladár nem tudott bővebb felvilágosítást adni; sötét volt, mikor az emberrel beszéltek, arczát nem vehették ki, a mondott szavakat pedig mind a kettő egyforma hűséggel tudta ismételni. Egyiknek bizonyosan a gáton kellett akkor lennie. De hogy melyik volt ? az csakugyan nem tűnt ki. A törvényszék kénytelen volt őket újra viszszakisértetni börtönükbe. Mikor elvitték őket két felé, Bárd Péter felemelte lánczos kezét s ujjával gyöngéden megfenyegetve testvérét, elkeserült hangon mondá hozzá : — Bátyám, bátyám ! te csak azon vagy, hogy magadat elöld miattam; de meglásd, hogy semmi sem lesz belőle. Este írószereket kért Bárd Péter, mint mondá, a törvényszék elnökének akar fontos felfedezést tenni. Adtak neki. Reggel aztán ott találták az ajtókilincsre felakasztva nyakkendőjénél fogva. Az asztalon hagyott levélben ez volt írva: „Méltóságos uraim? Azt mondják, hogy amely tanúvallomásra halál következik, az olyan erős, mintha megesküdtek volna rá , én tehát meghalok és vallomásomat megerősítem ; magam voltam a gyilkos, testvérem ártatlan, Bárd Péter. A törvényszéknek nem maradt más feladata, mint elfogadni a bevégzett tényt. A ki meghalt, az volt a bűnös, a ki megélt, az az ártatlan. Ez értelemben adatott ki az ítélet. Igazságos volt-e? azt egyedül a sziveket látó úr tudja. Bárd Pál, mikor meghallotta öcscse halálát, s saját fölmentését, könnyezve mondá, hogy pedig még sem ő volt a gyilkos. — Hanem ilyen bolondokat beszélni egyszer mindenkorra megtiltatott neki két havi büntetés terhe alatt. Ha azt akarja, hogy be ne csukják, hát ismerje el, hogy ártatlan. Beszélték aztán egy ideig azt is, hogy a börtönben öngyilkossá lett Péter ugyanaz volt, aki egy időben Szemes Gyurka név alatt annyi csinyt követett el. Onnan hitték, mert e halál után Szemes Gyurkáról többé semmit sem lehetett hallani. Ki tudja ezt is ? Ilyen monda mindig van elég. (Folytatása következik). Magyar Tudományos Akadémia. Szambulban járt tudósaink jelentése mellett, a június 16-kán tartott ülés másik főtárgya volt Ormós Zsigmond lev. tag székfoglaló előadása. „Cornelius Péter“ német képíró életét és műveit ismerteté ez értekezés, melyből azonban, terjedelménél fogva, csak egyes részleteket olvas a föl szerző. Itt közöljük belőle, mutatványképen, a hetedik fejezetet. „A képzőművészetek monumentális ága, melyhez a festészetben a freskó tartozik, természeténél fogva a népesség minden rétegeibe be nem hat, vagyis közönségessé nem válik. Nemesi faját képezi az a festészetnek, és valamint a pártoló közönségben a műszeretet magas fokát föltételezi, szintúgy a gyakorlatára térő művészben nagyobb képzettség kívántatik.“ „Ezekből következik , hogy a monumentális festészet nem igen válik kisszerű előállítások eszközévé, s hogy virágzása a vallás-történelem terén kiváló szeretettel foglalkozó olasz festészetben hasonlatlanul nagyobb és tökéletes, mint kezdettől fogva a népies köznapi életjelenetekkel rokonult németalföldiben. A német festészet a naturalistikus németalföldi, s az eszményies olasz közt, közép helyzeténél fogva, a régi monumentális festészet terén középúton áll. „A kölni szent Gereon kápolna, a halberstadti s más egyházak falfestményei mutatják, hogy régtől fogva szokásban volt; de ifjabb Holbein János Luczernben vadász jeleneteket, Baselben pedig humorteljes haláltánczokat festett. Dürer a legnagyobb német festész, Cranach és más hírneves festészek pedig a monumentális festészettel nem foglalkoztak ; míg Olaszországban Giottotól s a firenzei régi festészektől kezdve a festészetnek legvirágzóbb szakáig, a leghírnevesb művészek : Rafael, Michel Angelo, Leonardo da Vinci, Correggio, Tizian a monumentális festészet történelmi terén örök becsű műveket alkottak. „Schadow Vilmos szerint freskó által a legmagasb lön elérve a festészetben. Michel Angelo a freskót a legférfiabb, legelhatározottabb és legtartósb festészetnek nevező. Festészet az, mely a felhányt fris vakolatra történik. Aláfestés, javítás, vagy változtatás lehetetlen. A freskót nem minden alap nélkül a mozaikhoz hasonlítják, mert szintúgy mint ez, darabonkénti hozzátétel által létesül. A megkezdett részt egy nap tökéletesen be kell végezni, s az alakok körvonalain olykor észlelhetett szélemelkedések onnan származnak, mivel a nap közben be nem festhető vakolat a falról levágatik, hogy fris mázolásnak helyt adjon. A munkához érerfestékek használtatnak, mik az új felhányású falon vegytani átalakuláson és színváltozáson átesve, a vakolatot áthatják, s azzal együtt megszáradnak. „Förster Ernő, a freskó-kezelést leírva, mondja , hogy a falnak nedves felhányására, melyre a kép festendő, két részben folyó viz homokkal, s egy részben kövér mészből annyi vakolat kenetik fel, mennyi a napközben elkészítendő festmény alapjául szükséges. Az egyetlen összekötő eszköz a víz. A festékek az alapon áthatnak, s a mész jegesztése által tartósságukat megnyerik. A be nem festett alap az elkészült rész megkímélésével óvatosan leszáratik, az új vakolat mindig a