Pesti Napló, 1862. december (13. évfolyam, 3843-3862. szám)

1862-12-03 / 3844. szám

elfogadta a lordmajor is ; a miniszterek feleletét a tudósítás keltekor még várták. Ugyancsak a „Patrie“ a következő görögor­szági mozgalmakról értesíti olvasóit: Az alkot­mány­ozó nemzetgyűlési választásokat az id. kor­mány rendeletei így szabályozzák a külföldön lakó görög polgárokra nézve . Minden görög con­­sulság egy választó­kerületet képez , de a szava­zatokat az al­ consulságok is elfogadhatják. A szavazatok felbontása felett egy három tagú bi­zottmány viszi az ellenőrséget, a consul vagy az alconsul elnöklete alatt. A fő­consulok, consu­­lok, consulsági ügynökök és hivatalnokok nem választhatók. A jegyzőkönyvek a hellén követsé­gek útján a külügyminiszterséghez küldendők. A választások napja, úgy látszik, még nincs ki­tűzve. A „Patrie“ tudósításai egyébiránt még sem­mit nem jelentenek azon nov. 22-iki nagy mani­­festatióról, mely a postahajó elindultakor véghez ment. R­u­ff­o­s, az id. kormány egyik tagja, fel­oszlatván a meghalt Grivas­tlok hadseregét, visszatért Athenebe. A venitzai és misso­­lunghibeli helyőrségek a rendes hadseregbe léptek , az önkénytesek pedig szabadsággal elbo­­csáttattak.­­ A politikai clubb meg a Rhigas­­clubb folytatták működésüket, a­nélkül, hogy a közcsend komolyan megzavartatott volna. Athé­nében egy franczia újság keletkezett, a „Gré­­co“ s egy másik alapításáról is volt szó stb. Az „Op. Nat.“ szerint Spártában, Livadiá­ban és Megarisban némi nyugtalanságok ütöt­tek ki. Ennyit a tényekről a párisi lapok után. Tüze­tes nyilatkozataikról külön czikkben szólunk. Hattazsi beszéde. Az „ Italia“ jelentése az olasz képvise­­lőház nov. 26-ki üléséről, melyet egészen a miniszterelnök beszéde töltött be, itt kö­vetkezik . Az ülés d. u. 1 órakor nyittatik meg. Elnök (Tecchio.) A szó a miniszteri ta­nács elnökén van. (Átalános ügyelem jelei). Miniszterelnök:E heves viták után ideje nyilatkozni a minisztériumnak. A parlament utóbbi ülései óta lefolyt esemé­nyek, a minisztérium által szükségkép tenni kel­lett intézkedések, a legnagyobb fontosságúak. Ha semmi vád nem emeltetik is ellenünk, lelkiismere­tünk kötelességünkké tenné, hogy a ház előtt­­ fölfejtsük eljárásunkat, s teszem ezt egész meg­nyugvással, mert a kormány által tett intézkedé­seket azon kénytelenség parancsolta, hogy meg­­védjük a hazát, a parlamentet és dynastiát. Nem válaszolok a személyes támadásokra ; megvetem , mint megvetek minden csalékony népszerűséget. Kizárólag a haza java áll szemem előtt. Midőn a korona bennünket tanácsába hitt, a bámulatos sikerek két éve szülte volt újra Olaszországot ; a király lemondott szövetségese részére legkedvesebb tartományainak kettejé­ről ; a félszigeten négy dynastia bukott vala meg ; a pápa világi hatalma megrendült ; a sza­badságban 22 millió olasz egyesült, kik annak előtte idegen uralom és belső zsarnokság alá voltak vetve ; a király, a nép okossága, maga a gondviselés, előre nem látható beavatkozásaival, mind közreműködött e dicső eredményekre. Gari­baldi töb, merész bajtársaival a félsziget legdéli vidékeire vitte át az éjszak által kezdett hal­hatatlan mozgalmat. Róma és Velencze volt hátra s elválasztva a köz családtól , de a megadott lendület folyton tartott és tart a tények logikájá­nak, a haza végzetének és történetének legy­őz­­hetlen ösztönzésével , mert semmi sem tartóz­tathatja föl vagy semmisítheti meg a végrehaj­tottat, az Európa szine előtt élőt : az olasz egy­séget. De a mi hátra volt, s a mi még megteendő, az a legnagyobb munka, melyre a történet emlé­kezik. Ellenünk van az egész középkor, s az új­kori civilisatio nem fogja legyőzni minden baj nélkül. A diplomatia s minden más utak haszná­lása mellett a munka roppant nagy marad. Hozzá­járulnak a belső nehézségek, melyek gyors tu­sséval a múlttól annyira különböző jelennel járnak. A megbukott monarchiák kevés valódi és meg­győződésteljes párthivet hagytak maguk után , de érdekek lőnek bántva, súrlódások fordultak elő, s ma sok ellenkezett elemek egyesülnek, megkísérlem a nagy nemzeti épületet. Ezekhez csatlakoznak a pápa világi hatalmának párthívei, talán legrettentőbb ellenfeleink. Fájdalom, van ellenfeleink közt olyan is, ki az egységet akar­ván, nem fogadja el a savoyai házat, s ezek más ellenségeink szövetségesei. Fennáll még egy párt, mely, tettvágygyal és türelmetlenséggel eltelve, segédkezet nyújtott a királyság megalakulásában, hive a savoyai ház­nak és egységnek , de elszédítve a kalandos vállalatok mámorától, oly titkos szer birtokában képzeli magát, mely előtt lehull minden akadály. Ez emberek, kiknek érzelmeihez gyanú nem fér, azon ügy ellenségeitől környeztetnek, mely­ért ők oly sokat tevének, s nem látják be, meny­nyire ellenségeiknek szolgálnak türelmetlensé­­gökkel. E pártok alakultát nem akarom felróni egyik előbbi kormánynak sem. A helyzet adott nekik létet. Sok átmeneti elem van még, habár a csél s az út világosan meg vannak határozva. Minde­­nik kötelessége volt fölhasználni minden elemet, minden élő erőket, hogy a közös czél el legyen érve ; az új állapot minden barátait kiengesz­telni, hálára kötelező munka volt volna : törek­vésünk már csak annál fogva is erre lön irányoz­va, hogy erőszekké legyünk, s igyekvénk más útra téritni a legtürelmetlenebbeket, nehogy a titokban ellenséges pártok csábításainak enged­jenek. A minisztérium végre akart hajtani a ki­engesztelés­i művét, de erős szándéka volt egy­szersmind sértetlenül fenntartani a kormány te­kintélyét. Elmondtuk önöknek, midőn kezünkbe vettük a hatalom gyeplőjét, hogy mindig e két nézet vezérlett; elkövettünk mindent, a­mit le­hetett, hogy a türelmetlen pártok a rend bará­taival egyesüljenek , hogy a minisztérium fára­dozása nem sikerült, nem neki lehet felróni hi­bául. E minisztérium kebelében voltak a legszél­ső pártbeli férfiak; minden miniszter egy értelemben volt minden ko­moly körülmények közt. Csak a déli hadseregnek a régi hadsereggel való össze­olvasztását említem ; a pártok közötti meghason­­lás egyik forrása épen e két sereg elváltsága volt; gyászos meghasonlást és ellenségeskedést szült az ; igazságtalanság volt azon nemeslelkü önkénytesek iránt, kiknek a háza oly sokkal tar­tozott, egyszersmind a dualizmus jelképe, és ve­szély volt a hazára nézve. Sötét színekkel festék nekünk e fusio veszélyét a hadsereg összetartá­sára nézve. Ez ellenvetés halasztatá addigran e rendszabályt, de a pártok közötti kiengesztelő­­dés vágya, kapcsolatban abbeli meggyőződésünk­kel, hogy ama veszély csak képzeleti, tettre ha­tárosának. Ha a kiengesztelés nem teljes, legalább haladást tett. Elvesztvén ily módon a tett-párt egyik leg­erősebb támaszpontját, kizsákmánylá e rendsza­bályt ezen gyanúsításra, mintha a minisztérium tönkre akarná tenni a mozgalom minden éltető erejét, s ezenkívül magára vette a felelősséget: a törvényekre és alkotmányra való tekintet nélkül koc­kára tenni a haza jövendőjét. Itt a kiengesz­­telődés lehetetlenné vált. Bármi nagy önmeg­tagadásba került leküzdeni Garibaldi táborno­kot, megtettük azt minden habozás nélkül. Fel­tartóztattuk Sarniconát, hol át akarta lépni az ország határait, s bennünket kalandos háborúba keverni ; feltartóztatuk, midőn Siciliából kiin­dulván, Francziaországgal egy megoldás nélküli összeütközésbe akart bonyolutni. Fájdalommal, de elszántan tevők , s úgy hiszszük, nagy szol­gálatot tettünk a hazának. Megmutattuk az or­­országnak és Európának, hogy intézményeink erőteljesek és szilárdul védetnek, s hogy az or­szágbeli izgalmak nem képesek erőt venni rajtuk. Sajnálattal ballam itt azon véleményt, mely szerint a népnek joga van fellázadni kivánatai­­nak teljesítésére, jogainak visszakövetelésére. De létezik egy hatalom, melyet e nemzet megha­talmazott az alkalom választásával, a jó utón ve­zetéssel, a belső megszilárdításával, s csak neki van joga végzést mondani ki. Fölöslegesnek tar­tom menteni a kormányt a sarnicoi és aspromon­­tei eljárásért; csak azon szemrehányások vádja alól akarom kimenteni, mintha ő volt volna oka a sajnos eseményeknek. Ne volt tekintélyetek, mondják nekünk, nem bírtátok meggátolni a maga idejében a mozgalmat, sőt előre látni sem. Siciliába meg nem bízható praefecteket küldé­­tek ; aztán megsértétek a törvényt, lábbal tapo­­dátok az alkotmányt az ostromállapot kihirdeté­sével ; nem lártátok tiszteletben a parlamentet, meg nem kérdezvén őt ily súlyos körülmények között. Mielőtt e vádakra felelnék , el kell monda­nom, hogy ha nem mindig tartottuk szigorúan magunkat ez vagy ama törvényc­ikkhez, most feledik, hogy az aggodalmak, meglepetés amaz idejében mindenki csak erélyt sürgetett a kor­mány részéről. Hogy N i­c o t e r a úr, ki az aspromontei phalanxnak tagja volt, a miniszté­rium vád alá helyezését kívánja, értem ; de ti, a tekintély férfiai, conservativeje, a törvény és rend biztos és kész őrei, hogyan csatlakoztok ily indulatokhoz ? (Mo­rgás a képviselők közt, zúgás a karzatokon). Elnök: Felhívom a karzatokat figyelem­mel hallgatni szónokot, mint azt eddig tették. Miniszterelnök: Azt mondják, hogy a minisztériumban nem volt elég tekintély s ha­talom; kérdem, ha szen minisztérium,mely[az „as­­sociasione emancipa­ricen-t akkor, midőn annak 500 fiók-gyűldése volt Olaszországban, felosz­latni elég bátor volt, azon minisztérium, mely a rajongók viharos demonstrátióit megakadályoz­ta, mely Garibaldinak ellenállott, mely az északi hatalmasságok által magát elismertette,­ gyenge minisztérium-e ? Maga a börze árfolyama bizo­nyítja, hogy mennyire támogatja a minisztériu­mot e közbizalom s a jelenlegi árfolyam csökke­nésnek is a minisztérium ellen intézett megtá­madás az oka. Azt mondják, hogy a minisztérium nem a ka­marai többségből állott elő. Hanem hisz a mi­nisztérium a volt kabinet lemondásából­ született. Ricasoli báró önakaratúlag adta be lemondását; a király által a hatalomra meghívottaknak köte­lessége volt, engedelmeskedni a hozzájuk intézett felhívásnak. Hát hol volt azon majoritás, mely­ről annyit beszélnek ? Nem mondotta-e Ricasoli báró, hogy ezen majoritást sohasem bírta együtt lelni£az e érdekében ? Avagy nem tartoztam-e én is a majoritásba. Avagy nem roppant szótöbb­séggel neveztettem-e ki miniszterelnökké ? Mint elnök, tartózkodtam az előleges tanácskozmá­­nyokban a résztvevőstől , s minden oly eljá­rástól vagy párt­egyességektől, a­melyek Rica­­soli bukását előkészíthették. Midőn a Ricasoli minisztérium alatt szót emeltem a kamarákban, nem támogattam-e kormányát oly peresekben s körülmények közt, midőn volt némi befolyásom ? És most szememre hányják, hogy a majoritás ellenére buktattam meg Ricasolit ! A tények kézzelfoghatósága hazudtolja meg e szemrehányásokat. Nicotera báró azt mondotta, hogy Garibaldi­val szerződésre léptem, s vele szemben kötele­zettségeket vállaltam magamra ; kijelentem, hogy a baloldaliak előtt csak kifejtettem azon programmot, melyet a kamarák elé terjesztet­tem. Nicotera urat nem volt szerencsém ismerni; magamhoz sohasem hivattam őt; közös barátaink egyike érintkezésbe hozván bennünket, ugyan­oly szavakkal s módon beszéltem vele, mint e kamara többi tagjaival. Nekem úgy látszott, hogy Nicotera békés gondolkozású, s lehet, hogy én ígérhettem a nemzeti általános falfegyverke­zés siettetését, lehet, hogy közöltem vele re­ményeimet s nézeteimet egy jobb kormányzat érdekében ; de mindazt, a­mit akkor ígér­hettem, meg is tettük ; a lehető legnagyobb erélyt fejtet­tük ki a rendszeres fegyverkezéseknél ; a­m­i pedig a két Sicilia belkormányzatát illeti, a­mely­re különösen hivatkoztak, egy év óta csaknem az egész hivatali személyzet megváltozott. S ha igaz lenne különben, hogy a hatalom s tekintély hiánya, melyet a kamarák által megtagadott erkölcsi támogatás idézett volna elő, volt oka an­nak, hogy a dolgok egész az aspromontei esem­é­nyig fejlődtek — ki ennek oka ? Bizonyára csak a kamara azon tagjait érheti a vád, kik nem tud­ták tisztán kimondani, hogy bennünk nincs elég bizodalmuk, s kik azt akarták, hogy a miniszté­rium tengődjék, mert a szükséges erőktől fosz­tották meg azt. (Helyeslés.) Felelek most már Buoncompagni interpellá­­cióira. A minisztérium mindig kimondotta a par­lament , mindenki előtt, hogy a titkos fegyver­kezéseknek ellene szegül; ezeknek megakadályo­zására minden rendszabályt alkalmazásba vett, ügynökeinek e szellemben utasítások­at adott, a birói hatóságokhoz utasítván minden hasonnemű tényeket, czéljait világosan s fennhangon elmon­dotta. Kérdik, hogy miért nem terjesztettük a ka­marák elé az egyesületi jogot érdeklő törvény­­javaslatot , de hisz a parlamenti bizottság oly kevéssé sürgetősnek vélte e tárgyat, s oly kevés érdeket látszott mutatni az iránt, hogy a mi­nisztérium mindhiában kérte annak a kamarák elé terjesztését. De a minisztérium legalább fel­használta hatalmát, az érvényben álló törvények, értelmében megakadályozni az újonczozást. Ezen repressív szabályoknak lehet tulajdoní­tani, hogy a dolgok tovább nem mentek, főleg Siciliában, hol az egész sziget, a­melyen pedig Garibaldi áthaladt, alig adott a tábornoknak két-három ezer önkény­­est. Épen azon szemre­hányások, hogy a visszanyomásban túlléptünk jogkörünkön, bizonyítják, hogy nem a mi hi­bánk, ha hatályosabb eszközök nem állottak rendelkezésünk alatt. Láthattuk, hogy azon vál­ságos napokban mily­eszélyes rendszabály volt a két hadsereg fusiója, s hogy előre is mennyi erőtől foszta meg ezen hadvállalatok vezetőit. Pallavicini marquis küldetése, ki köztudomá­­silag garibaldista volt, sokkal előbb történt, sem­mint a sarnicoi s aspromontei eseményeket be­látni lehetett, ez oly békéltetési lépés volt, mely­nek a pártokat kellett volna egymáshoz közel hozni. Pallavicininek a király iránti hódoló tisz­telete s Garibaldi iránti barátsága egyiránt isme­retesek voltak. Midőn Garibaldi 1860. egy „Con­stituanteot“ akart összehivni, hogy az a déli tar­tományok sorsa felett határozzon, Pallavicini marquis volt, ki őt lebeszélte, oly egyén volt ez, kit méltán lehetett áthidaló pontnak tekinteni a pártok között. Megvallom, hogy a marquis­em felelt meg várakozásunknak, s hogy ezen választásnak nem voltak rögtön szerencsés következményei, de ötöt lehetlen volt az első perc­ben visszahívni, midőn Garibaldi Sicilia egész lakosságát izgatott­ságba hozta; az ő rögtöni eltávozása Csak za­vart idézett volna elő Palermoban s a sziget többi részében. Szükség volt a halogatásra, s mi tettük is ezt. Midőn eljött az ideje, visszahívtuk a marquist. Hogy Sicilia azt hitte, miszerint a király kor­mánya egyetértésben van Garibaldival, ezt fel birom fogni; az 1860-iki emlékek fris emléke­zetben voltak; a helyzet nagyon hasonlított egy előző dicsőségben gazdag korszakéhoz. Ugyan­azon emberek állottak elő; a marsaléi ezer ön­­kénytes látszott feléledni hasonló környülállások közt; az önkénytesek hirdették, hogy az egyet­értés tökéletes, az ellenzéki sajtó ismétlé ez állí­tást ; minden körülmény elősegítté az illuziót, de ez mind a kormány ellenére történt, mely semmit sem mulasztott el, hogy eloszlassa a té­vedést. Azt állítják, hogy a minisztérium, midőn egy törvényjavaslatot terjesztett elő, mely az egyle­tek feloszlatását megengedte volna, megállapított­nak tekintette, hogy a kormán­ynak nincs joga a feloszlatásra, s mégis feloszlatta azokat a­nélkül, hogy ezen törvényjavaslat keresztül ment vol­na. De hisz mi e törvényjavaslat által nem a fel­oszlatás jogát akartuk elnyerni, mert azt a sta­tútumok értelmében már leírtuk ; mi azt kíván­tuk, hogy az egyleteknél egy büntetőtörvényi sanctio jöjjön alkalmazásba. Igaz, hogy ez utóbbi természeti jog , azt tisztelni kell , de nem lé­­vén tételes törvény által elismerve, nincs szük­ség oly törvényre , hogy az felfüggesztessék, ha a közbátorság s biztosság kívánják ; a bel­ga alkotmány szentesid az egyesületi jogot ; a franczia charta, melyet a mi alkotmányunk e pontban követett, csupán az összejöveteli jogot sanctionálja. S ha a statútum el is ismerte volna az egyesületi jogot, következik e abból, hogy egyletek alkodhassanak a társadalmi rend szét­­ro­mbolásának, vagy a magán­jogok megtámadá­­sának czéljával ? A „sociéta emancipatrice“ nek egy aug.­lóról kelt kiáltványa pedig jognak s kötelességnek nyilvánította a kormány elleni lá­zadást azon esetre, ha a kormány feltartóztatja az országot Róma felé való útjában. Azt mondották, hogy az országos statútum ér­vénye szerint az ostromállapot nem mondatha­­tik ki s tartathatik fenn. De vájjon nem minden kormány köteles-e egy időre felfüggeszteni az ily jogokat, épen az ország jóléte s ezen jogok ér­dekében ? Nem az országos statútum volt-e, melyet az ellenfelek megtámadtak, s a­kiket a kormánynak ez alkalommal le kellett győzni. (Különböző jelentőségű zúgás és zaj.) A kormány ideiglenesen megszüntetvén né­mely szabadságokat, biztosító maradandóságu­­kat, nemhogy valódi sérelmet ejtett volna rajtuk. A törvényhozó hatalom mindig azon jog élveze­tében marad, hogy ítéljen felette, jól cselekedett e a végrehajtó hatalom, s várjon a dolgok állása megkívánt-e oly erős orvoslást. Ez a kérdés. Már­pedig Garibaldi elfoglalva tarjá Cataniát, midőn az ostromállapot ki jön hirdetve ; a rend komoly veszélyben forgott ; a bizonytalanság, a legkülönbözőbb szenvedélyek izgaták a déli­ népe­­ket;­elkerülhetlen szükséges volt, hogy a kormány egész erélylyel nyúljon a tolté rendszabályokhoz, melyek ne hagyjanak fenn semmi illuziót a gyön­gékben, se bizalmat a lázadókban. A­mi a nápolyi területet illeti, egy jól ismert társulat, a camorra, mely rendes időben is aggasztó volt, fenyege­tővé vált ily körülmények között, a rablóság más bajokat is csatolt hozzá ; a helyzet minden részben komoly volt, az ostromállapotnak e tartományokra kiterjesztése alkalomszerű volt. A Siciliába küldött tábornokoknak hatalom ada­tott az ostromállapot kihirdetésére , de utasí­tásukban meghagyatott, hogy csak a végső szükség esetében nyúljanak hozzá ; innen van, hogy a senatus, mely még néhány napig együtt ült az ostromállapot kihirdetése után, e tárgyban meg nem kérdezteték ; a kormány még remélte, hogy ez ostromállapot el lesz kerülhető. Hogy az ostromállapot Aspromonte után is fenntartatott, onnan van, mivel az izgalom ko­molyabbakká tette a camorra és rablóság szo­kott veszélyeit. E tartom­nyokban az ostrom­állapotot pártolta a közvélemény e calamitások miatt. A camorra és rablóság megszüntetése fe­jében még tovább tartó ostromállapotot is örö­mest tűr vala , s e népnek szabadságszeretete nem gátolja, hogy be ne lássák rendkívüli rend­­szabályok alkalmazásának szükségét a személy és vagyonbátorságra nézve. Az ostromállapot nem semmisítette meg a rablóságot teljesen, de tagadhatatlan, hogy nagy csapást tőn rá ; a rab­lóság már ma a pápai területtel szomszédos vidé­kekre s az otrantói területre van szorítva. Ott is csak elszigetelt támadások történnek. Közölni fogom a­ házzal a hivatalos jelentése­ket, s kérni fogom, nevezzen ki bizottmányt, mely titkos ülésben vitassa meg azon gyógysze­reket, melyek ily nagy társadalmi baj ellen hasz­nálandók. (Helyeslés). A minisztérium azzal vádoltatik, hogy nem jár el elegendő erélylyel a rablóság elnyomásá­ban. Maga Massari képviselő bevallja, mi mé­lyen gyökerezett meg e baj e tartományokban hosszú idők óta. Emlékezetbe hozá a Man­ches tábornok használta rettentő eszközöket, s a Bourbonok hosszú és meddő törekvését. (Szónok itt adatokat sorol elő, melyeket jelen­­téstevő ki nem vehet). Úgy lá­szik, a minisztériumot a levéltitok megsértésével is vádolni szeretnék. Kinyilatkoz­tatom, hogy a minisztérium soha sem folyamo­dott e hozzá méltatlan eljáráshoz. Az ostrom­­állapot legkevésbé sem ártott a levéltitok tisz­teletben tartásának. A­mi a képviselőknek Nápolyban történt elfo­­gatását illeti, az ellenök emelt vádak oly neműek voltak, hogy a Garibaldi-féle mozgalomban ré­­­szeseknek kellett őket tekinteni. Midőn Gari­baldi tábornok elindult Cataniából, a három kép­viselő : Mordini, Fabrizi és Calvino urak „Abba­­tucci“ hajóra ültek, de nem voltak beírva az utazók jegyzékébe. A miniszterelnök felolvas­ott egy, Lamarmora tábornokhoz intézett sürgönyt, melyben jelentik neki, hogy a három képviselő Calauiából különböző irányba utazott , hogy Garibaldi jelszavait körülhordozzák. Lamar­mora tábornok ez értesítést véve,­­ megtud­ván , hogy a három képviselő neve nincs az utazók lajstromában, kénytelen úgy tekinteni őket, mint a Garibaldi - mozgalom részeseit. (Hosszas félbenszakasztás). Nem akarom vá­dolni a képviselőket, hanem vizsgálni, hogy a viszonyok, melyek közt ők valának, biztosítha­­ták-e bántatlanságukat. Rattazzi szól azon helyes felelősségről, me­ly Lamarmora tábornokra nehézkedett. Bűnösnek akarják-e önök nyilatkoztatni Lamarmora tábor­nokot azon sürgöny után, melyet a siciliai ható­ságoktól vett. — A miniszter felolvassa ezután Lamarmora tábornok egy távirati sürgönyét, melyben jelenti a három képviselő elfogatását, kik izgatni utaztak Nápolyba, s ott pénzt gyűj­teni össsze. A sürgöny jelenti, hogy e képviselők részét teszik Garibaldi táborkarának, s a tisztek jelenték, hogy ugyan ők szökésre csábítgatják a katonákat. Lamarmora levele azzal végződik, hogy pirul, hogy képviselőtársai oly emberek, mint Mordini, Fabrizi és Calvino. (E szavak nagy vihart támasztanak a baloldali padokon). Rattazzi­ megjegyzi, hogy egy sürgöny­ről van szó, s a minisztériumnak van joga azt felolvasni. (Hosszas félbenszakasztás után az ülés folytattatik.) A miniszterelnök bocsánatot kér Lamarmora utolsó szavaiért. Tekintetbe kell venni a tábornok akkori helyzetét. (Zaj): Külön­ben is csak a megnevezett képviselőket illeti a szemrehányás, s azok, ha kötelességekben ma­radnak, nem érezhetik általa megsértve magukat. (Hosszas tapsok). Mordini idézte a büntető törvény 49-ik csik­két, mely azt mondja, hogy a köskikiáltás ele­gendő, hogy tetten kapottnak nyilváníttassék va­laki. Nem létezett-e e köskikiáltás a nevezett képviselőkre nézve? A miniszterelnök átmenvén ezután Buoncom­pagni azon vádjára, hogy a kormány nem hívta össze gyorsan a parlamentet, mondja, hogy ha a képviselők a maguk helyén lesznek vala (élénk félbenszakasztás), ha remény lesz vala hozzá, hogy a képviselők azonnal teljesítik a meghívást, s végre, ha sürgetés lesz vala összehívásuk, nem haboztunk volna, mert meg valánk győződve, hogy megtettük kötelességünket. Nekünk lesz vala érdekünkben a parlament összehívása. Akkor eleven emlékezetben volt a veszély, melyben a haza forgott, s magatartá­sunk máskép lesz vala ítélve. De most e tények­től távolabb állván, benyomásuk meggyengült. Azon ellenvetésre, hogy a minisztérium nem hizta össze a parlamentet legalább annak meg­kérdezésére, meg­hosszabbítsa-e. Vagy ne az os­tromállapotot, Rattazzi v­eszélyesnek tartja, hogy ily égető térre vigye által a vitákat. Az amnestia kérdésére térvén által Rattazzi kifejti, hogy azért nem hirdette­­ ki azonnal, mert be kellett várni, hogy a­ közvélemény mel­lette nyilatkozzék. A­mi azon Szemrehányást illeti, hogy a nápo­lyi semmisítő törvényszék felkérettetett, engedje át a milánóinak a jogot egy esküdtszék kijelölése. Tárcza. A „Budapesti Szemle“ új­folyama. Ezen folyóirat hatodik évfolyamának most veszszük két első füzetét, mely az egész vállalat­nak LI. és LII. füzetét képezi. Örvendetes tünemény, hogy egy ilynemű iro­dalmi növény gyökeret ver, s acclimatizálja ma­gát horunkban is. Öt évi fennállás s LII. sok becses művel megtöltött nagy füzet magában is mutatja, hogy a közönségben van fogékonyság az ily alakú és tartalmú folyóiratok iránt, s avatott és tehetséges íróink elegendő számmal csoporto­sulnak hozzá, hogy a közönség érdeklődését és tudvágyát ébren tartani és táplálni birja. Szóval egy teljes öt évi folyam, mely nemcsak hasznos szolgálatot ten, hanem némely fényesebb dicső­ségei is vannak már nemzeti irodalmunkban, szükséges és hézagot tölt be. De lehetne a közönség pártfogása tömegesebb is, az ismeretvágy e nagyobb pártfogásban nyi­­latkozhatik róla örvendetesebben is,hogy e folyó­irat ne csak fenntartsa magát, hanem a pártolás gyarapodása mértékében gyarapodhassék tarta­lom és érdekesség dolgában. Magyarország a középfokú műveltségre néz­ve nincs nagy hátramaradás , csak a tudo­mányok magasb, nagyobb dicsőséggel kínál­kozó régióiba jutás jár csaknem legyőzhetlen akadályokkal. Elemi és közép­iskoláink nagy számmal vannak igen régi idők óta, vannak ke­nyértudományokra oktató akadémiáink , d­e nincs , nem volt tudományos egyetemünk; van már a mindennapi élet közvetlen szükségeit kielégítő, részint hasznos, részint mulattató irodalmunk; de nem igen te­­nyész a magas­ tudományos irodalom; van elég művelt intelligentiánk, van a mindennapi élet­­szükséget ismereteikkel szolgáló honoratior-osz­tályunk ; de aránylag kevesen juthatnak nálunk a tudományos műveltség emelkedettebb színvo­naláig. Miveltségünk e közép-színvonalúságából mél­tán azon következtetést vonhatnék, hogy ha már a szorosan vett tudományosak nem, az isme­reteket, a­nélkül, hogy alaposságukból kivetkőz­­tetné, érthetőbb és kellemesebb formában közlő elv folyóiratok, minek a Szemlék szoktak lenni, legalkalmasabb és igényeinkhez mértebb csa­tornái az ismeretek terjesztésének s műveltsé­günk nemes­ítésének. De ha veszszük a papi, ta­nítói, ügyvédi, orvosi osztályt a nemzet intelli­­gentiájának és főpolitikai tényezőjének, az in­telligens földbirtokosságnak roppant számát, — ha tekintetbe veszszük a mintegy kétszáz ka­szinót, számos iskolát, a nyilvános és magán könyvtárakat, be kell vallanunk, hogy még min­dig csekély aránylag azon közönség száma, mely a „Budapesti Szemlédhez hasonló vállalatok iránt élénk részvétet és vágyat tanusít, holott pedig egy alkotmányos életre és önkormány­zásra százados szokásainál és egész jellemé­nél fogva hivatott nemzet csak a sok­olda­lú ismeret és műveltség által lehet képesítve az újkori állam- és társadalmi élet ezerféle ügyei­be avatottan szólani és azokat sikeresen vezetni. Az irodalom talán nélkülözhetlenebb kelléke a mai alkotmányos életnek, mint maguk a fel­sőbb iskolák, s kivált az ismeretterjesztő iro­dalom a legkézzelfoghatóbb gyakorlati szükségesség. Ismerni mindenekelőtt a haza múltját, jelenét, tudni a gyakorlati életben, a ma­gán- és államgazdaság minden részében oly sok alkalmazással bíró természettudományok meze­jén honunkban és külföldön történő mozgalma­kat, kapcsolatban lenni a külföld intellectuális tevékenységével, ismerni anyagi és szellemi vi­szonyaidat, — mindez azon kívül, hogy gyakor­latilag is escomptirozható ismeret lehet, hozzá tartozik az átalános műveltséghez, mely a pro­fessional gyakorlati embernek díszére és hasz­nára válik. Ügyvéd, orvos, lelkész, gazda sa­ját foglalkozásában és társadalmi állásában oly közvetlenül érvényesíti több oldalú ismere­teit, hogy egyik sem vallja azokat fölösleges te­hernek. Intelligentiánk fölvilágosultabb is, hogy sem mind­ez ij volna előtte. Alig akad, ha csak kü­­lönösködésből nem, ki elvileg jónak, hasznosnak sőt szükségesnek ne vallaná oly vállalatok fenn­állását, mint a „Budapesti Szemle.” Ugyanazon közönség, mely rövid idő alatt egy milliót ada­kozott a felsőbb tudományokat mivelő ma­gyar akadémiára, nem tarthatja s korántsem is tartja értelmi és miveltségi niveauját meghaladó, sem pedig érdektelen, unalmas műveknek a „Bu­dapesti Szemlédben megjelenteket és megjele­nőket, bármit mondjon is a bennünket civilizálni akaróknak nálunknál minden bizonynyal civili­zálatlanabb maroknyi hada. — Az ok, hogy a nevezetthez hasonló vállalatok nálunk nem te­nyésznek oly dúsan, mint, nem mondom Angol­ és Franczia, hanem csak Oroszországban is, hol nem egy, de több „Szemle“ tömeges és ál­landó pártolásban részesül, inkább azon sajnos elkedvetlenedésnek tulajdonítható, mely gyakran zsibbasztja el atalán minden iránt a közérde­keltséget , mint a belátás hiányának. Ebből folyó magunk elhanyagolása sok kárt tett ed­dig is, s tenni fog növekedő arányban , ha össze nem szedjük magunkat, s nem tesz- tjük meg minden körülményben s minden körülmény ellenére, a­mit tenni kell. Nem a banális irodalom - párto­lást harsogtatjuk egész általánosságban, mit a nyegleség elkoptatott, hanem azt kiáltani, hogy pártoljátok az irodalomban, a nemzeti szék­­t m­ez éltető vérrendszerében a mi hasznos, üd­vös, szép és jeles, oly kevéssé válhatik kopottá, mint akármely erkölcsi és józan ész parancsolta szabály, melyet jól tud mindenki; de szükséges emlegetnünk, hogy felfrisüljön nála a szép és jó iránti buzgalom. — Az irodalompártolás egész általánosságban tehet nagy károkat az irodalmi közszellemnek, ha az ürest, róhát és nyeglét pár­toljuk csupa hazafiságból. A közönség visszahat az írói szellemre , s a közönség helyes belá­tása jobb irányt adhat az egész irodalomnak. — Az irodalom szellemének romlásáért ép oly felelős az utókor előtt a közönség, mint a kedvében járás miatt azt megrontó iró­­sereg. —­ Csak két évig kövesse a közönség ez elvet, hogy tömegesen pár fogolja a valóban szé­pet és hasznost, ellenben megvonja pártolását a nyegle ürességtől, az írói szellem újjá lenne te­remtve. A­ki ezt belátja, ép oly határozott ellen­sége a derűre-borura történő irodalmi pártolás­nak, mint a mily buzgó hirdetője annak, hogy a jót, a szépet és kitűnőt méltányolni kell és lehető legfényesebben kitüntetni. A „Budapesti Szemle“ egyik hivatása a ko­molyabb tanulmánynyal az írói művészetet moz­­dítni elő íróink között. Min­dkettőre nagy szükség volt. Kivételeknek megadván az illető tiszteletet, irodalmunkban egyik rész tanulmány nélkül irt, másik rész, tanulmányozói hajlamai mellett nem szerzé meg a feldolgozási és népszerűsítési ügyességet. Innen származott a hallatlan, másutt nem létező, határozott megkülönböztetés i­r­ó és tudós között, mely néha azon szélsőség­re ment, mintha azt akarná elhitetni, hogy a tu­dós szükségkép nem iró s az iró szükségkép tu­datlan ; mert különben hogy emlegette volna egy egy divatlap írója gúnynévül a „tudós“nevet ? Mennyire felelt meg a „Szemle“ föladatának, hogy az irói képességet tanulmányokra, a tudóst írásra buzdítsa, a lefolyt öt évi folyam eléggé bizonyítsa. Azon folyóirat olvasói részletesen elő tudnák számlálni, mennyi becses ismeretet hozott forga­lomba, mennyi nevezetes adalékra buzdítá az ismeretgyűjtő és tanulmányozó férfiakat, s elő tudnák sorolni azon czikkeket, melyek írói mű­vészet dolgában legalább is helyet foglalhatná­nak egyegy franczia vagy angol szemlében is. Azon tanulmányok egy nagy része meg nem lesz vala írva tán soha a „Szemle“ létezése nélkül. Politikai vagy más hirapokba terjedelmüknél fogva ba nem férnek, önálló könyvképen, midőn közönségünk a komolyabb munkákon nem igen kap, a mindenek felett kereskedelmi szempontból kiinduló kiadók aligha megveszik, így homályban maradt volna nagy része a „Szemlédben megje­­lent munkáknak, melyek kiskörű irodalmunkhoz képest maguk csaknem egy kis irodalommá hal­mozódtak a lefolyt öt év alatt. A „Budapesti Szemle“ sem önálló tanulmány sem írói művészet dolgában ki nem állja a ver­senyt a „Revue des deux Mondes“-dal, vagy az edinburgi „Review“val, de viszonyainkhoz ké­pest oly szolgálatot ter, hogy az irodalomtörté­net méltánylattal fogja említeni nevét, mint a­mely egyik hatalmas tényező, ha e „Szemle“ még sokáig fennáll s irodalmunk szilárdabbá, virágzóbbá lesz minden ágában, azon jövendő előkészítésében. Hogy irodalmunk a komolyabb téren már­is nagy haladást tett, épen a Buda­pesti Szemle“ mutatja, e haladást ez kép­viseli eddig legvilágosabban. Csak össze kell hasonlítnunk az 1848 előtti „Tudománytár­“ val, mely mindamellett, hogy sok becsest foglal magában, sem a tárgyak megválasztása, sem tarta­lombeli érték, sem írói művészet tekintetében ki nem állja a versenyt a „Szemléivel, és tegyük hozzá, hogy a közönség pártolói részvétében is történt, habár nem megfelelő haladás. A közön­ség átalánosabb részvéte a „Szemlédnek is még tetemesebb haladását vonná maga után. (Vége következik).

Next