Pesti Napló, 1862. december (13. évfolyam, 3843-3862. szám)
1862-12-03 / 3844. szám
elfogadta a lordmajor is ; a miniszterek feleletét a tudósítás keltekor még várták. Ugyancsak a „Patrie“ a következő görögországi mozgalmakról értesíti olvasóit: Az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat az id. kormány rendeletei így szabályozzák a külföldön lakó görög polgárokra nézve . Minden görög consulság egy választókerületet képez , de a szavazatokat az al consulságok is elfogadhatják. A szavazatok felbontása felett egy három tagú bizottmány viszi az ellenőrséget, a consul vagy az alconsul elnöklete alatt. A főconsulok, consulok, consulsági ügynökök és hivatalnokok nem választhatók. A jegyzőkönyvek a hellén követségek útján a külügyminiszterséghez küldendők. A választások napja, úgy látszik, még nincs kitűzve. A „Patrie“ tudósításai egyébiránt még semmit nem jelentenek azon nov. 22-iki nagy manifestatióról, mely a postahajó elindultakor véghez ment. Ruffos, az id. kormány egyik tagja, feloszlatván a meghalt Grivastlok hadseregét, visszatért Athenebe. A venitzai és missolunghibeli helyőrségek a rendes hadseregbe léptek , az önkénytesek pedig szabadsággal elbocsáttattak. A politikai clubb meg a Rhigasclubb folytatták működésüket, anélkül, hogy a közcsend komolyan megzavartatott volna. Athénében egy franczia újság keletkezett, a „Gréco“ s egy másik alapításáról is volt szó stb. Az „Op. Nat.“ szerint Spártában, Livadiában és Megarisban némi nyugtalanságok ütöttek ki. Ennyit a tényekről a párisi lapok után. Tüzetes nyilatkozataikról külön czikkben szólunk. Hattazsi beszéde. Az „ Italia“ jelentése az olasz képviselőház nov. 26-ki üléséről, melyet egészen a miniszterelnök beszéde töltött be, itt következik . Az ülés d. u. 1 órakor nyittatik meg. Elnök (Tecchio.) A szó a miniszteri tanács elnökén van. (Átalános ügyelem jelei). Miniszterelnök:E heves viták után ideje nyilatkozni a minisztériumnak. A parlament utóbbi ülései óta lefolyt események, a minisztérium által szükségkép tenni kellett intézkedések, a legnagyobb fontosságúak. Ha semmi vád nem emeltetik is ellenünk, lelkiismeretünk kötelességünkké tenné, hogy a ház előtt fölfejtsük eljárásunkat, s teszem ezt egész megnyugvással, mert a kormány által tett intézkedéseket azon kénytelenség parancsolta, hogy megvédjük a hazát, a parlamentet és dynastiát. Nem válaszolok a személyes támadásokra ; megvetem , mint megvetek minden csalékony népszerűséget. Kizárólag a haza java áll szemem előtt. Midőn a korona bennünket tanácsába hitt, a bámulatos sikerek két éve szülte volt újra Olaszországot ; a király lemondott szövetségese részére legkedvesebb tartományainak kettejéről ; a félszigeten négy dynastia bukott vala meg ; a pápa világi hatalma megrendült ; a szabadságban 22 millió olasz egyesült, kik annak előtte idegen uralom és belső zsarnokság alá voltak vetve ; a király, a nép okossága, maga a gondviselés, előre nem látható beavatkozásaival, mind közreműködött e dicső eredményekre. Garibaldi töb, merész bajtársaival a félsziget legdéli vidékeire vitte át az éjszak által kezdett halhatatlan mozgalmat. Róma és Velencze volt hátra s elválasztva a köz családtól , de a megadott lendület folyton tartott és tart a tények logikájának, a haza végzetének és történetének legyőzhetlen ösztönzésével , mert semmi sem tartóztathatja föl vagy semmisítheti meg a végrehajtottat, az Európa szine előtt élőt : az olasz egységet. De a mi hátra volt, s a mi még megteendő, az a legnagyobb munka, melyre a történet emlékezik. Ellenünk van az egész középkor, s az újkori civilisatio nem fogja legyőzni minden baj nélkül. A diplomatia s minden más utak használása mellett a munka roppant nagy marad. Hozzájárulnak a belső nehézségek, melyek gyors tusséval a múlttól annyira különböző jelennel járnak. A megbukott monarchiák kevés valódi és meggyőződésteljes párthivet hagytak maguk után , de érdekek lőnek bántva, súrlódások fordultak elő, s ma sok ellenkezett elemek egyesülnek, megkísérlem a nagy nemzeti épületet. Ezekhez csatlakoznak a pápa világi hatalmának párthívei, talán legrettentőbb ellenfeleink. Fájdalom, van ellenfeleink közt olyan is, ki az egységet akarván, nem fogadja el a savoyai házat, s ezek más ellenségeink szövetségesei. Fennáll még egy párt, mely, tettvágygyal és türelmetlenséggel eltelve, segédkezet nyújtott a királyság megalakulásában, hive a savoyai háznak és egységnek , de elszédítve a kalandos vállalatok mámorától, oly titkos szer birtokában képzeli magát, mely előtt lehull minden akadály. Ez emberek, kiknek érzelmeihez gyanú nem fér, azon ügy ellenségeitől környeztetnek, melyért ők oly sokat tevének, s nem látják be, menynyire ellenségeiknek szolgálnak türelmetlenségökkel. E pártok alakultát nem akarom felróni egyik előbbi kormánynak sem. A helyzet adott nekik létet. Sok átmeneti elem van még, habár a csél s az út világosan meg vannak határozva. Mindenik kötelessége volt fölhasználni minden elemet, minden élő erőket, hogy a közös czél el legyen érve ; az új állapot minden barátait kiengesztelni, hálára kötelező munka volt volna : törekvésünk már csak annál fogva is erre lön irányozva, hogy erőszekké legyünk, s igyekvénk más útra téritni a legtürelmetlenebbeket, nehogy a titokban ellenséges pártok csábításainak engedjenek. A minisztérium végre akart hajtani a kiengesztelési művét, de erős szándéka volt egyszersmind sértetlenül fenntartani a kormány tekintélyét. Elmondtuk önöknek, midőn kezünkbe vettük a hatalom gyeplőjét, hogy mindig e két nézet vezérlett; elkövettünk mindent, amit lehetett, hogy a türelmetlen pártok a rend barátaival egyesüljenek , hogy a minisztérium fáradozása nem sikerült, nem neki lehet felróni hibául. E minisztérium kebelében voltak a legszélső pártbeli férfiak; minden miniszter egy értelemben volt minden komoly körülmények közt. Csak a déli hadseregnek a régi hadsereggel való összeolvasztását említem ; a pártok közötti meghasonlás egyik forrása épen e két sereg elváltsága volt; gyászos meghasonlást és ellenségeskedést szült az ; igazságtalanság volt azon nemeslelkü önkénytesek iránt, kiknek a háza oly sokkal tartozott, egyszersmind a dualizmus jelképe, és veszély volt a hazára nézve. Sötét színekkel festék nekünk e fusio veszélyét a hadsereg összetartására nézve. Ez ellenvetés halasztatá addigran e rendszabályt, de a pártok közötti kiengesztelődés vágya, kapcsolatban abbeli meggyőződésünkkel, hogy ama veszély csak képzeleti, tettre határosának. Ha a kiengesztelés nem teljes, legalább haladást tett. Elvesztvén ily módon a tett-párt egyik legerősebb támaszpontját, kizsákmánylá e rendszabályt ezen gyanúsításra, mintha a minisztérium tönkre akarná tenni a mozgalom minden éltető erejét, s ezenkívül magára vette a felelősséget: a törvényekre és alkotmányra való tekintet nélkül kockára tenni a haza jövendőjét. Itt a kiengesztelődés lehetetlenné vált. Bármi nagy önmegtagadásba került leküzdeni Garibaldi tábornokot, megtettük azt minden habozás nélkül. Feltartóztattuk Sarniconát, hol át akarta lépni az ország határait, s bennünket kalandos háborúba keverni ; feltartóztatuk, midőn Siciliából kiindulván, Francziaországgal egy megoldás nélküli összeütközésbe akart bonyolutni. Fájdalommal, de elszántan tevők , s úgy hiszszük, nagy szolgálatot tettünk a hazának. Megmutattuk az orországnak és Európának, hogy intézményeink erőteljesek és szilárdul védetnek, s hogy az országbeli izgalmak nem képesek erőt venni rajtuk. Sajnálattal ballam itt azon véleményt, mely szerint a népnek joga van fellázadni kivánatainak teljesítésére, jogainak visszakövetelésére. De létezik egy hatalom, melyet e nemzet meghatalmazott az alkalom választásával, a jó utón vezetéssel, a belső megszilárdításával, s csak neki van joga végzést mondani ki. Fölöslegesnek tartom menteni a kormányt a sarnicoi és aspromontei eljárásért; csak azon szemrehányások vádja alól akarom kimenteni, mintha ő volt volna oka a sajnos eseményeknek. Ne volt tekintélyetek, mondják nekünk, nem bírtátok meggátolni a maga idejében a mozgalmat, sőt előre látni sem. Siciliába meg nem bízható praefecteket küldétek ; aztán megsértétek a törvényt, lábbal tapodátok az alkotmányt az ostromállapot kihirdetésével ; nem lártátok tiszteletben a parlamentet, meg nem kérdezvén őt ily súlyos körülmények között. Mielőtt e vádakra felelnék , el kell mondanom, hogy ha nem mindig tartottuk szigorúan magunkat ez vagy ama törvénycikkhez, most feledik, hogy az aggodalmak, meglepetés amaz idejében mindenki csak erélyt sürgetett a kormány részéről. Hogy N ic o t e r a úr, ki az aspromontei phalanxnak tagja volt, a minisztérium vád alá helyezését kívánja, értem ; de ti, a tekintély férfiai, conservativeje, a törvény és rend biztos és kész őrei, hogyan csatlakoztok ily indulatokhoz ? (Morgás a képviselők közt, zúgás a karzatokon). Elnök: Felhívom a karzatokat figyelemmel hallgatni szónokot, mint azt eddig tették. Miniszterelnök: Azt mondják, hogy a minisztériumban nem volt elég tekintély s hatalom; kérdem, ha szen minisztérium,mely[az „associasione emanciparicen-t akkor, midőn annak 500 fiók-gyűldése volt Olaszországban, feloszlatni elég bátor volt, azon minisztérium, mely a rajongók viharos demonstrátióit megakadályozta, mely Garibaldinak ellenállott, mely az északi hatalmasságok által magát elismertette, gyenge minisztérium-e ? Maga a börze árfolyama bizonyítja, hogy mennyire támogatja a minisztériumot e közbizalom s a jelenlegi árfolyam csökkenésnek is a minisztérium ellen intézett megtámadás az oka. Azt mondják, hogy a minisztérium nem a kamarai többségből állott elő. Hanem hisz a minisztérium a volt kabinet lemondásából született. Ricasoli báró önakaratúlag adta be lemondását; a király által a hatalomra meghívottaknak kötelessége volt, engedelmeskedni a hozzájuk intézett felhívásnak. Hát hol volt azon majoritás, melyről annyit beszélnek ? Nem mondotta-e Ricasoli báró, hogy ezen majoritást sohasem bírta együtt lelni£az e érdekében ? Avagy nem tartoztam-e én is a majoritásba. Avagy nem roppant szótöbbséggel neveztettem-e ki miniszterelnökké ? Mint elnök, tartózkodtam az előleges tanácskozmányokban a résztvevőstől , s minden oly eljárástól vagy pártegyességektől, amelyek Ricasoli bukását előkészíthették. Midőn a Ricasoli minisztérium alatt szót emeltem a kamarákban, nem támogattam-e kormányát oly peresekben s körülmények közt, midőn volt némi befolyásom ? És most szememre hányják, hogy a majoritás ellenére buktattam meg Ricasolit ! A tények kézzelfoghatósága hazudtolja meg e szemrehányásokat. Nicotera báró azt mondotta, hogy Garibaldival szerződésre léptem, s vele szemben kötelezettségeket vállaltam magamra ; kijelentem, hogy a baloldaliak előtt csak kifejtettem azon programmot, melyet a kamarák elé terjesztettem. Nicotera urat nem volt szerencsém ismerni; magamhoz sohasem hivattam őt; közös barátaink egyike érintkezésbe hozván bennünket, ugyanoly szavakkal s módon beszéltem vele, mint e kamara többi tagjaival. Nekem úgy látszott, hogy Nicotera békés gondolkozású, s lehet, hogy én ígérhettem a nemzeti általános falfegyverkezés siettetését, lehet, hogy közöltem vele reményeimet s nézeteimet egy jobb kormányzat érdekében ; de mindazt, amit akkor ígérhettem, meg is tettük ; a lehető legnagyobb erélyt fejtettük ki a rendszeres fegyverkezéseknél ; ami pedig a két Sicilia belkormányzatát illeti, amelyre különösen hivatkoztak, egy év óta csaknem az egész hivatali személyzet megváltozott. S ha igaz lenne különben, hogy a hatalom s tekintély hiánya, melyet a kamarák által megtagadott erkölcsi támogatás idézett volna elő, volt oka annak, hogy a dolgok egész az aspromontei eseményig fejlődtek — ki ennek oka ? Bizonyára csak a kamara azon tagjait érheti a vád, kik nem tudták tisztán kimondani, hogy bennünk nincs elég bizodalmuk, s kik azt akarták, hogy a minisztérium tengődjék, mert a szükséges erőktől fosztották meg azt. (Helyeslés.) Felelek most már Buoncompagni interpellációira. A minisztérium mindig kimondotta a parlament , mindenki előtt, hogy a titkos fegyverkezéseknek ellene szegül; ezeknek megakadályozására minden rendszabályt alkalmazásba vett, ügynökeinek e szellemben utasításokat adott, a birói hatóságokhoz utasítván minden hasonnemű tényeket, czéljait világosan s fennhangon elmondotta. Kérdik, hogy miért nem terjesztettük a kamarák elé az egyesületi jogot érdeklő törvényjavaslatot , de hisz a parlamenti bizottság oly kevéssé sürgetősnek vélte e tárgyat, s oly kevés érdeket látszott mutatni az iránt, hogy a minisztérium mindhiában kérte annak a kamarák elé terjesztését. De a minisztérium legalább felhasználta hatalmát, az érvényben álló törvények, értelmében megakadályozni az újonczozást. Ezen repressív szabályoknak lehet tulajdonítani, hogy a dolgok tovább nem mentek, főleg Siciliában, hol az egész sziget, amelyen pedig Garibaldi áthaladt, alig adott a tábornoknak két-három ezer önkényest. Épen azon szemrehányások, hogy a visszanyomásban túlléptünk jogkörünkön, bizonyítják, hogy nem a mi hibánk, ha hatályosabb eszközök nem állottak rendelkezésünk alatt. Láthattuk, hogy azon válságos napokban milyeszélyes rendszabály volt a két hadsereg fusiója, s hogy előre is mennyi erőtől foszta meg ezen hadvállalatok vezetőit. Pallavicini marquis küldetése, ki köztudomásilag garibaldista volt, sokkal előbb történt, semmint a sarnicoi s aspromontei eseményeket belátni lehetett, ez oly békéltetési lépés volt, melynek a pártokat kellett volna egymáshoz közel hozni. Pallavicininek a király iránti hódoló tisztelete s Garibaldi iránti barátsága egyiránt ismeretesek voltak. Midőn Garibaldi 1860. egy „Constituanteot“ akart összehivni, hogy az a déli tartományok sorsa felett határozzon, Pallavicini marquis volt, ki őt lebeszélte, oly egyén volt ez, kit méltán lehetett áthidaló pontnak tekinteni a pártok között. Megvallom, hogy a marquisem felelt meg várakozásunknak, s hogy ezen választásnak nem voltak rögtön szerencsés következményei, de ötöt lehetlen volt az első percben visszahívni, midőn Garibaldi Sicilia egész lakosságát izgatottságba hozta; az ő rögtöni eltávozása Csak zavart idézett volna elő Palermoban s a sziget többi részében. Szükség volt a halogatásra, s mi tettük is ezt. Midőn eljött az ideje, visszahívtuk a marquist. Hogy Sicilia azt hitte, miszerint a király kormánya egyetértésben van Garibaldival, ezt fel birom fogni; az 1860-iki emlékek fris emlékezetben voltak; a helyzet nagyon hasonlított egy előző dicsőségben gazdag korszakéhoz. Ugyanazon emberek állottak elő; a marsaléi ezer önkénytes látszott feléledni hasonló környülállások közt; az önkénytesek hirdették, hogy az egyetértés tökéletes, az ellenzéki sajtó ismétlé ez állítást ; minden körülmény elősegítté az illuziót, de ez mind a kormány ellenére történt, mely semmit sem mulasztott el, hogy eloszlassa a tévedést. Azt állítják, hogy a minisztérium, midőn egy törvényjavaslatot terjesztett elő, mely az egyletek feloszlatását megengedte volna, megállapítottnak tekintette, hogy a kormánynak nincs joga a feloszlatásra, s mégis feloszlatta azokat anélkül, hogy ezen törvényjavaslat keresztül ment volna. De hisz mi e törvényjavaslat által nem a feloszlatás jogát akartuk elnyerni, mert azt a statútumok értelmében már leírtuk ; mi azt kívántuk, hogy az egyleteknél egy büntetőtörvényi sanctio jöjjön alkalmazásba. Igaz, hogy ez utóbbi természeti jog , azt tisztelni kell , de nem lévén tételes törvény által elismerve, nincs szükség oly törvényre , hogy az felfüggesztessék, ha a közbátorság s biztosság kívánják ; a belga alkotmány szentesid az egyesületi jogot ; a franczia charta, melyet a mi alkotmányunk e pontban követett, csupán az összejöveteli jogot sanctionálja. S ha a statútum el is ismerte volna az egyesületi jogot, következik e abból, hogy egyletek alkodhassanak a társadalmi rend szétrombolásának, vagy a magánjogok megtámadásának czéljával ? A „sociéta emancipatrice“ nek egy aug.lóról kelt kiáltványa pedig jognak s kötelességnek nyilvánította a kormány elleni lázadást azon esetre, ha a kormány feltartóztatja az országot Róma felé való útjában. Azt mondották, hogy az országos statútum érvénye szerint az ostromállapot nem mondathatik ki s tartathatik fenn. De vájjon nem minden kormány köteles-e egy időre felfüggeszteni az ily jogokat, épen az ország jóléte s ezen jogok érdekében ? Nem az országos statútum volt-e, melyet az ellenfelek megtámadtak, s akiket a kormánynak ez alkalommal le kellett győzni. (Különböző jelentőségű zúgás és zaj.) A kormány ideiglenesen megszüntetvén némely szabadságokat, biztosító maradandóságukat, nemhogy valódi sérelmet ejtett volna rajtuk. A törvényhozó hatalom mindig azon jog élvezetében marad, hogy ítéljen felette, jól cselekedett e a végrehajtó hatalom, s várjon a dolgok állása megkívánt-e oly erős orvoslást. Ez a kérdés. Márpedig Garibaldi elfoglalva tarjá Cataniát, midőn az ostromállapot ki jön hirdetve ; a rend komoly veszélyben forgott ; a bizonytalanság, a legkülönbözőbb szenvedélyek izgaták a déli népeket;elkerülhetlen szükséges volt, hogy a kormány egész erélylyel nyúljon a tolté rendszabályokhoz, melyek ne hagyjanak fenn semmi illuziót a gyöngékben, se bizalmat a lázadókban. Ami a nápolyi területet illeti, egy jól ismert társulat, a camorra, mely rendes időben is aggasztó volt, fenyegetővé vált ily körülmények között, a rablóság más bajokat is csatolt hozzá ; a helyzet minden részben komoly volt, az ostromállapotnak e tartományokra kiterjesztése alkalomszerű volt. A Siciliába küldött tábornokoknak hatalom adatott az ostromállapot kihirdetésére , de utasításukban meghagyatott, hogy csak a végső szükség esetében nyúljanak hozzá ; innen van, hogy a senatus, mely még néhány napig együtt ült az ostromállapot kihirdetése után, e tárgyban meg nem kérdezteték ; a kormány még remélte, hogy ez ostromállapot el lesz kerülhető. Hogy az ostromállapot Aspromonte után is fenntartatott, onnan van, mivel az izgalom komolyabbakká tette a camorra és rablóság szokott veszélyeit. E tartomnyokban az ostromállapotot pártolta a közvélemény e calamitások miatt. A camorra és rablóság megszüntetése fejében még tovább tartó ostromállapotot is örömest tűr vala , s e népnek szabadságszeretete nem gátolja, hogy be ne lássák rendkívüli rendszabályok alkalmazásának szükségét a személy és vagyonbátorságra nézve. Az ostromállapot nem semmisítette meg a rablóságot teljesen, de tagadhatatlan, hogy nagy csapást tőn rá ; a rablóság már ma a pápai területtel szomszédos vidékekre s az otrantói területre van szorítva. Ott is csak elszigetelt támadások történnek. Közölni fogom a házzal a hivatalos jelentéseket, s kérni fogom, nevezzen ki bizottmányt, mely titkos ülésben vitassa meg azon gyógyszereket, melyek ily nagy társadalmi baj ellen használandók. (Helyeslés). A minisztérium azzal vádoltatik, hogy nem jár el elegendő erélylyel a rablóság elnyomásában. Maga Massari képviselő bevallja, mi mélyen gyökerezett meg e baj e tartományokban hosszú idők óta. Emlékezetbe hozá a Manches tábornok használta rettentő eszközöket, s a Bourbonok hosszú és meddő törekvését. (Szónok itt adatokat sorol elő, melyeket jelentéstevő ki nem vehet). Úgy lászik, a minisztériumot a levéltitok megsértésével is vádolni szeretnék. Kinyilatkoztatom, hogy a minisztérium soha sem folyamodott e hozzá méltatlan eljáráshoz. Az ostromállapot legkevésbé sem ártott a levéltitok tiszteletben tartásának. Ami a képviselőknek Nápolyban történt elfogatását illeti, az ellenök emelt vádak oly neműek voltak, hogy a Garibaldi-féle mozgalomban részeseknek kellett őket tekinteni. Midőn Garibaldi tábornok elindult Cataniából, a három képviselő : Mordini, Fabrizi és Calvino urak „Abbatucci“ hajóra ültek, de nem voltak beírva az utazók jegyzékébe. A miniszterelnök felolvasott egy, Lamarmora tábornokhoz intézett sürgönyt, melyben jelentik neki, hogy a három képviselő Calauiából különböző irányba utazott , hogy Garibaldi jelszavait körülhordozzák. Lamarmora tábornok ez értesítést véve, megtudván , hogy a három képviselő neve nincs az utazók lajstromában, kénytelen úgy tekinteni őket, mint a Garibaldi - mozgalom részeseit. (Hosszas félbenszakasztás). Nem akarom vádolni a képviselőket, hanem vizsgálni, hogy a viszonyok, melyek közt ők valának, biztosíthaták-e bántatlanságukat. Rattazzi szól azon helyes felelősségről, mely Lamarmora tábornokra nehézkedett. Bűnösnek akarják-e önök nyilatkoztatni Lamarmora tábornokot azon sürgöny után, melyet a siciliai hatóságoktól vett. — A miniszter felolvassa ezután Lamarmora tábornok egy távirati sürgönyét, melyben jelenti a három képviselő elfogatását, kik izgatni utaztak Nápolyba, s ott pénzt gyűjteni össsze. A sürgöny jelenti, hogy e képviselők részét teszik Garibaldi táborkarának, s a tisztek jelenték, hogy ugyan ők szökésre csábítgatják a katonákat. Lamarmora levele azzal végződik, hogy pirul, hogy képviselőtársai oly emberek, mint Mordini, Fabrizi és Calvino. (E szavak nagy vihart támasztanak a baloldali padokon). Rattazzi megjegyzi, hogy egy sürgönyről van szó, s a minisztériumnak van joga azt felolvasni. (Hosszas félbenszakasztás után az ülés folytattatik.) A miniszterelnök bocsánatot kér Lamarmora utolsó szavaiért. Tekintetbe kell venni a tábornok akkori helyzetét. (Zaj): Különben is csak a megnevezett képviselőket illeti a szemrehányás, s azok, ha kötelességekben maradnak, nem érezhetik általa megsértve magukat. (Hosszas tapsok). Mordini idézte a büntető törvény 49-ik csikkét, mely azt mondja, hogy a köskikiáltás elegendő, hogy tetten kapottnak nyilváníttassék valaki. Nem létezett-e e köskikiáltás a nevezett képviselőkre nézve? A miniszterelnök átmenvén ezután Buoncompagni azon vádjára, hogy a kormány nem hívta össze gyorsan a parlamentet, mondja, hogy ha a képviselők a maguk helyén lesznek vala (élénk félbenszakasztás), ha remény lesz vala hozzá, hogy a képviselők azonnal teljesítik a meghívást, s végre, ha sürgetés lesz vala összehívásuk, nem haboztunk volna, mert meg valánk győződve, hogy megtettük kötelességünket. Nekünk lesz vala érdekünkben a parlament összehívása. Akkor eleven emlékezetben volt a veszély, melyben a haza forgott, s magatartásunk máskép lesz vala ítélve. De most e tényektől távolabb állván, benyomásuk meggyengült. Azon ellenvetésre, hogy a minisztérium nem hizta össze a parlamentet legalább annak megkérdezésére, meghosszabbítsa-e. Vagy ne az ostromállapotot, Rattazzi veszélyesnek tartja, hogy ily égető térre vigye által a vitákat. Az amnestia kérdésére térvén által Rattazzi kifejti, hogy azért nem hirdette ki azonnal, mert be kellett várni, hogy a közvélemény mellette nyilatkozzék. Ami azon Szemrehányást illeti, hogy a nápolyi semmisítő törvényszék felkérettetett, engedje át a milánóinak a jogot egy esküdtszék kijelölése. Tárcza. A „Budapesti Szemle“ újfolyama. Ezen folyóirat hatodik évfolyamának most veszszük két első füzetét, mely az egész vállalatnak LI. és LII. füzetét képezi. Örvendetes tünemény, hogy egy ilynemű irodalmi növény gyökeret ver, s acclimatizálja magát horunkban is. Öt évi fennállás s LII. sok becses művel megtöltött nagy füzet magában is mutatja, hogy a közönségben van fogékonyság az ily alakú és tartalmú folyóiratok iránt, s avatott és tehetséges íróink elegendő számmal csoportosulnak hozzá, hogy a közönség érdeklődését és tudvágyát ébren tartani és táplálni birja. Szóval egy teljes öt évi folyam, mely nemcsak hasznos szolgálatot ten, hanem némely fényesebb dicsőségei is vannak már nemzeti irodalmunkban, szükséges és hézagot tölt be. De lehetne a közönség pártfogása tömegesebb is, az ismeretvágy e nagyobb pártfogásban nyilatkozhatik róla örvendetesebben is,hogy e folyóirat ne csak fenntartsa magát, hanem a pártolás gyarapodása mértékében gyarapodhassék tartalom és érdekesség dolgában. Magyarország a középfokú műveltségre nézve nincs nagy hátramaradás , csak a tudományok magasb, nagyobb dicsőséggel kínálkozó régióiba jutás jár csaknem legyőzhetlen akadályokkal. Elemi és középiskoláink nagy számmal vannak igen régi idők óta, vannak kenyértudományokra oktató akadémiáink , de nincs , nem volt tudományos egyetemünk; van már a mindennapi élet közvetlen szükségeit kielégítő, részint hasznos, részint mulattató irodalmunk; de nem igen tenyész a magas tudományos irodalom; van elég művelt intelligentiánk, van a mindennapi életszükséget ismereteikkel szolgáló honoratior-osztályunk ; de aránylag kevesen juthatnak nálunk a tudományos műveltség emelkedettebb színvonaláig. Miveltségünk e közép-színvonalúságából méltán azon következtetést vonhatnék, hogy ha már a szorosan vett tudományosak nem, az ismereteket, anélkül, hogy alaposságukból kivetkőztetné, érthetőbb és kellemesebb formában közlő elv folyóiratok, minek a Szemlék szoktak lenni, legalkalmasabb és igényeinkhez mértebb csatornái az ismeretek terjesztésének s műveltségünk nemesítésének. De ha veszszük a papi, tanítói, ügyvédi, orvosi osztályt a nemzet intelligentiájának és főpolitikai tényezőjének, az intelligens földbirtokosságnak roppant számát, — ha tekintetbe veszszük a mintegy kétszáz kaszinót, számos iskolát, a nyilvános és magán könyvtárakat, be kell vallanunk, hogy még mindig csekély aránylag azon közönség száma, mely a „Budapesti Szemlédhez hasonló vállalatok iránt élénk részvétet és vágyat tanusít, holott pedig egy alkotmányos életre és önkormányzásra százados szokásainál és egész jelleménél fogva hivatott nemzet csak a sokoldalú ismeret és műveltség által lehet képesítve az újkori állam- és társadalmi élet ezerféle ügyeibe avatottan szólani és azokat sikeresen vezetni. Az irodalom talán nélkülözhetlenebb kelléke a mai alkotmányos életnek, mint maguk a felsőbb iskolák, s kivált az ismeretterjesztő irodalom a legkézzelfoghatóbb gyakorlati szükségesség. Ismerni mindenekelőtt a haza múltját, jelenét, tudni a gyakorlati életben, a magán- és államgazdaság minden részében oly sok alkalmazással bíró természettudományok mezején honunkban és külföldön történő mozgalmakat, kapcsolatban lenni a külföld intellectuális tevékenységével, ismerni anyagi és szellemi viszonyaidat, — mindez azon kívül, hogy gyakorlatilag is escomptirozható ismeret lehet, hozzá tartozik az átalános műveltséghez, mely a professional gyakorlati embernek díszére és hasznára válik. Ügyvéd, orvos, lelkész, gazda saját foglalkozásában és társadalmi állásában oly közvetlenül érvényesíti több oldalú ismereteit, hogy egyik sem vallja azokat fölösleges tehernek. Intelligentiánk fölvilágosultabb is, hogy sem mindez ij volna előtte. Alig akad, ha csak különösködésből nem, ki elvileg jónak, hasznosnak sőt szükségesnek ne vallaná oly vállalatok fennállását, mint a „Budapesti Szemle.” Ugyanazon közönség, mely rövid idő alatt egy milliót adakozott a felsőbb tudományokat mivelő magyar akadémiára, nem tarthatja s korántsem is tartja értelmi és miveltségi niveauját meghaladó, sem pedig érdektelen, unalmas műveknek a „Budapesti Szemlédben megjelenteket és megjelenőket, bármit mondjon is a bennünket civilizálni akaróknak nálunknál minden bizonynyal civilizálatlanabb maroknyi hada. — Az ok, hogy a nevezetthez hasonló vállalatok nálunk nem tenyésznek oly dúsan, mint, nem mondom Angol és Franczia, hanem csak Oroszországban is, hol nem egy, de több „Szemle“ tömeges és állandó pártolásban részesül, inkább azon sajnos elkedvetlenedésnek tulajdonítható, mely gyakran zsibbasztja el atalán minden iránt a közérdekeltséget , mint a belátás hiányának. Ebből folyó magunk elhanyagolása sok kárt tett eddig is, s tenni fog növekedő arányban , ha össze nem szedjük magunkat, s nem tesz- tjük meg minden körülményben s minden körülmény ellenére, amit tenni kell. Nem a banális irodalom - pártolást harsogtatjuk egész általánosságban, mit a nyegleség elkoptatott, hanem azt kiáltani, hogy pártoljátok az irodalomban, a nemzeti székt mez éltető vérrendszerében a mi hasznos, üdvös, szép és jeles, oly kevéssé válhatik kopottá, mint akármely erkölcsi és józan ész parancsolta szabály, melyet jól tud mindenki; de szükséges emlegetnünk, hogy felfrisüljön nála a szép és jó iránti buzgalom. — Az irodalompártolás egész általánosságban tehet nagy károkat az irodalmi közszellemnek, ha az ürest, róhát és nyeglét pártoljuk csupa hazafiságból. A közönség visszahat az írói szellemre , s a közönség helyes belátása jobb irányt adhat az egész irodalomnak. — Az irodalom szellemének romlásáért ép oly felelős az utókor előtt a közönség, mint a kedvében járás miatt azt megrontó irósereg. — Csak két évig kövesse a közönség ez elvet, hogy tömegesen pár fogolja a valóban szépet és hasznost, ellenben megvonja pártolását a nyegle ürességtől, az írói szellem újjá lenne teremtve. Aki ezt belátja, ép oly határozott ellensége a derűre-borura történő irodalmi pártolásnak, mint a mily buzgó hirdetője annak, hogy a jót, a szépet és kitűnőt méltányolni kell és lehető legfényesebben kitüntetni. A „Budapesti Szemle“ egyik hivatása a komolyabb tanulmánynyal az írói művészetet mozdítni elő íróink között. Mindkettőre nagy szükség volt. Kivételeknek megadván az illető tiszteletet, irodalmunkban egyik rész tanulmány nélkül irt, másik rész, tanulmányozói hajlamai mellett nem szerzé meg a feldolgozási és népszerűsítési ügyességet. Innen származott a hallatlan, másutt nem létező, határozott megkülönböztetés iró és tudós között, mely néha azon szélsőségre ment, mintha azt akarná elhitetni, hogy a tudós szükségkép nem iró s az iró szükségkép tudatlan ; mert különben hogy emlegette volna egy egy divatlap írója gúnynévül a „tudós“nevet ? Mennyire felelt meg a „Szemle“ föladatának, hogy az irói képességet tanulmányokra, a tudóst írásra buzdítsa, a lefolyt öt évi folyam eléggé bizonyítsa. Azon folyóirat olvasói részletesen elő tudnák számlálni, mennyi becses ismeretet hozott forgalomba, mennyi nevezetes adalékra buzdítá az ismeretgyűjtő és tanulmányozó férfiakat, s elő tudnák sorolni azon czikkeket, melyek írói művészet dolgában legalább is helyet foglalhatnának egyegy franczia vagy angol szemlében is. Azon tanulmányok egy nagy része meg nem lesz vala írva tán soha a „Szemle“ létezése nélkül. Politikai vagy más hirapokba terjedelmüknél fogva ba nem férnek, önálló könyvképen, midőn közönségünk a komolyabb munkákon nem igen kap, a mindenek felett kereskedelmi szempontból kiinduló kiadók aligha megveszik, így homályban maradt volna nagy része a „Szemlédben megjelent munkáknak, melyek kiskörű irodalmunkhoz képest maguk csaknem egy kis irodalommá halmozódtak a lefolyt öt év alatt. A „Budapesti Szemle“ sem önálló tanulmány sem írói művészet dolgában ki nem állja a versenyt a „Revue des deux Mondes“-dal, vagy az edinburgi „Review“val, de viszonyainkhoz képest oly szolgálatot ter, hogy az irodalomtörténet méltánylattal fogja említeni nevét, mint amely egyik hatalmas tényező, ha e „Szemle“ még sokáig fennáll s irodalmunk szilárdabbá, virágzóbbá lesz minden ágában, azon jövendő előkészítésében. Hogy irodalmunk a komolyabb téren máris nagy haladást tett, épen a Budapesti Szemle“ mutatja, e haladást ez képviseli eddig legvilágosabban. Csak össze kell hasonlítnunk az 1848 előtti „Tudománytár“ val, mely mindamellett, hogy sok becsest foglal magában, sem a tárgyak megválasztása, sem tartalombeli érték, sem írói művészet tekintetében ki nem állja a versenyt a „Szemléivel, és tegyük hozzá, hogy a közönség pártolói részvétében is történt, habár nem megfelelő haladás. A közönség átalánosabb részvéte a „Szemlédnek is még tetemesebb haladását vonná maga után. (Vége következik).