Pesti Napló, 1865. július (16. évfolyam, 4560–4585. szám)

1865-07-22 / 4578. szám

1676-4578. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szombat, julius 22. 1863. 16­ évi folyam Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI HAPLO Előfizetési feltételek: vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja­: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­­tésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit­sor 25 uj kr. Pest, julius 21. 1865. Japánban a legnagyobb és legkisebb személy a király. Annyira nagy, hogy a fogadtatásokon meg sem jelenik, hanem helyette a díszte­remben kiteszik a koronát, s ezen jelvény előtt bókolnak a japáni aristocraták és hivatalnokok, s azzal haza mennek, azon meggyőződésben, hogy ők az uralkodó által elfogadtattak. Ellenben viszont oly csekély a király, hogy első ország nagyja teljhatalommal intéz mindent, s az állam valódi fejének semmi más szerep nem jut a tiszteltetésen kívül, mely tettleg nem is őt illeti, hanem fej­ékét. Istennek hála, Európában még ez a rend­szer nem jött divatba. Ha arról volna szó, hogy az uralkodó szerepe csak üres diszítmény legyen az állam épületén; nagy kérdéssé válnék az: váljon jobb-e az absolutizmus, mint az államhivatalnokok rakonczátlan kény­uralma ? Ily tekinteteknek hódolva, mondatott ki a képviseleti rendszerben, hogy mi­helyt felelősség van akár kimondva, akár az alkotmányosság természete által oda gondolva, az uralkodónak oly kétségtelen joga a minisztériumot változtatni, mint megengedni azt, hogy ha az ország kép­viseletének rokonszenve elhagyd a kor­mányt, vagy a minisztérium lépjen le, vagy a választókra történjék hivatkozás. Továbbá megjegyzendő az, hogy oly államokban, melyek nem köztársaságiak, s melyekben a felső hatalomra jutás nem választás által, hanem örökösödés útján tör­ténik, a dynastia sorsa szorosan összefügg a birodalomével, s a dynastia pulsitans ér­dekek által van ösztönöztetve arra, hogy a közügyet, mely egyszersmind családja Ugye is, ne hagyja oly kísérleteknek kité­tetni, melyek családja és az állam koc­­­káztatását idézhetnék elő. Ebből következik, hogy az uralkodó személyes meggyőződése szerint változ­tathatja a minisztériumot, és hathat ez által a rendszer átalakítására. Ezen alapeszme lebegett a „húsvéti czikk“ írója előtt is, és hasztalan keresnék a Lajthán­ túl lakó urak ezen nem horderő nélküli nyilatkozatban az alkotmányosság körén túl fekvő tényt. Ő Felsége midőn nagy érdekek nemes­­szivü felfogása által vezetve, minisztereit elbocsátotta, s újakkal cserélte fel csak magas és jólértett hivatását teljesíté. De hát miért nem nevezett ki minisz­tereket a reichsrath többségéből, mond­ják azok, kik csak egy oldalát tekintik a kérdésnek. Igaz, h­ogy a képviseleti rendszer esz­méi szerint az uralkodónak vagy a par­­l­amenti többségből lett volna czélirányos minisztereket választani, vagy pedig a választókhoz kellett volna a kérdést visz­­szavezetni. De mit csináljon egy csonka parlia­­menttel, melyből a követek fele része ma­radt ki, vagy azért, hogy meg sem jelen­tek, vagy azért, mert eltávoztak, nem hí­vén helyzetüket küldőik érdekével egyez­tethetnek, s nem hivén, hogy a jog ott áll, a­hol a szabály. Ily esetben a dolgok rendjénél fogva, a többség kisebbséggé válik, s az semmi alkotmányosságban nincs elvül kitűzve, hogy a valószínű kisebbség, valódi több­ségnek tekintessék. Illusiókból, fictiókból nem lehet rend­szert alkotni, s midőn a birodalmi tanács mostani alakjában nem tudta magához vonni a birodalom kétségtelen többségét, e tény által felmentette a koronát attól, hogy a kebelében relatív többségre ver­­gődött pártból válaszsza tanácsosait. De miért nem hivatkozott hát a kül­dőkre, felelhetik az ellennézett­ek. A reichsrathi képviselők küldői a nagy számra menő országgyűlések, s tehát az alkotmányosság elmélete szerint ezekre kellene az új kormánynak hivatkozni. Akarják-e önök e kísérletet? Ha igen , nyilatkoztassák ki üléseikben. S nem kétkedünk, hogy a kormány kel­lőleg méltányolni fogja ez akaratot. Ha azonban önöknek rá kedvük nem volna, ne kiáltsák ki előre reactionárius­­nak az új kormányt. Hanem tegyenek úgy, mint mi. Mi nem mondjuk, hogy az új kormány nézete okvetlenül öszhangzásban van a miénkkel. De elvárjuk, míg organizálja magát, míg segédeszközeiről rendezkedhetik, míg irá­nya tények és szabályok által nyilatkozik. Csak akkor fogunk vélekedni, s akkor polemizálni, ha kell. Most csupán annyit mondhatunk, hogy személy, s illetőleg a rendszerváltozásban minden szabály szerint történt, semmi sem hordja az önkény színét magán, és semmi sem ébreszthet oly aggodalmakat, mintha az alkotmányosságtól eltérés történt volna. Cromwell, a csonka parliamenttel más­ként és helytelenül tett, e­llenben Ausz­triában a krízisnél még eddig minden úgy történt, mint alkotmányszerűleg történni kellett. Nincs miért már is Bismark és a jun­kerek eljárása s az ausztriai közt, analógiát keresni. Hályogtalan szemmel, elfogulatla­n ke­­délylyel kell a tényeket tekinteni, s ez ál­tal el fog tűnni az aggodalmak nagy része. „Ábrándozás az élet megrontója,“ mondja egy magyar költő, s mihelyt önök ezt elhiszik, nem fognak oly alkotmányos­ság után epedni, melyet az alkotók bálvá­nyoznak ugyan, de a közönség nagyobb része retteg. Ki kell egyeztetni az érdekeket, átala­­kítni a februári magna chartát: ez a tanú­ság, mely a mostani kicsisből foly. S most a bécsi journalistikára térve át, csodálkozva hallottuk, hogy b. Sennyei csökönyös conservativ volna. Minő titkos adataik vannak e részben a Lajthán túli hírlapoknak ? Micsoda tényt hozhatnak fel ellene ? Mi annyit tudtunk róla, hogy midőn 48-ban, a közpályára lépett, talentumá­nak híte meglehetősen széles körben volt elterj­edett. A Bach kormány alatt elvei miatt al­kalmaztatást el nem fogadhatott. Ezen időben az úgynevezett conserva­­tivokkal együtt részt vett azon emlékira­tok megállapításában, melyek Magyaror­szág autonómiáját védték, és az absolutisti­­cus centrálisadét nem tüntették fel örven­detes haladásként. Az octoberi diploma után a helytartó­tanács alelnöke volt , s eljárása ellen semmi oldalról sem történt panasz. Midőn e czikk írójával együtt képvise­­lősködött, csak egyszer nyilatkozott, s ak­kor is a birodalom érdekében és nagy ha­tással. Az első rangú tehetségek sorába emel­kedett, a nélkül, hogy múltja által meg­kötve legyen. Az utóbbi időkben oly­an meggyőző­déssel közelített az úgynevezett Deák-párt nézeteihez , hogy mi nem kételkedtünk benne törekvéseink egyik erős támaszát keresni. Ennyit tudunk róla, é­s azt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia igazgató tanácsának tagja, fényes elméjű, és szep­lőtlen jellemű. Hogy milyen reactionárius, azt a bécsi lapokból fogjuk megtanulni. KEMÉNY ZSIGMOND: Anyagi ügyeink. 1. Az általános panasz, hogy „nincs pénz," meg nem szűnő kiáltáskép hangzik végig a hazán, s nyomban utánna megdöbben­­tőleg kél a jóslat: „nem is lesz! nem is lesz!“ Nem úgy volt ez hajdan! Pusztítá­sok, hosszas háborúk, vérigható sarerok, elemi csapások idejét kivéve, nem éreztük, hogy nincs, s nem aggódtunk, hogy nem lesz. Patriarchális boldogság ! A föld meg­termett annyit, hogy az asztal dús legyen, a vendégszeretetet fényesen gyakoroljuk; az igények alig mentek túl ezen; azt hit­tük, elegünk van. Sőt némi önérzettel néz­tünk Európával szembe. Utazóink elbe­szélték nekünk azt a németországi vagyo­­nosságot, melynek alapja a rendszeresí­tett nélkülözni tudás, a vagyon aránytalan felosztását Angol és Francziaországban, a szegényadót, a sok felebaráti intézetet, melyeknek feladata százezreket menteni meg az éhhaláltól, s mi büszkék voltunk rá, hogy Magyarországon minden ember­nek van kenyere. Meg kell vallani, hogy ez az asztalkörüli demokratia nem csekély előny: egy neme ez a paradicsomi álla­potnak. Mind­a mellett szabadságot ve­szünk magunknak ez állapotot a szegény­ség democratiájának nevezni. A philantro­­pok, s a patriarchális boldogság imádói­nak daczára, mi, kik a mindennapi jólla­­káson kívül egyebet is óhajtunk nemze­tünknek, ez állapotot ha nem is legroszabb­­nak, miután annál még roszabbat is ér­tünk, de oly átkosnak tartjuk, mely a köz­bejött válság nélkül is ínségbe sodorta volna a nemzetet. Oly után voltunk, me­lyen évről évre mélyebben sülyedtünk vol­na a szegénységbe, csakhogy az lassan jött volna ránk, mint az öregség, melyet akkor veszünk észre, midőn minden tagunkba beköszönt. Czélunkon kívül esik állításun­kat itt érvekkel támogatni, mindamellett azokért, kik előtt a jelen viszonyok sa­­nyarúsága úgyszólva megszentelte a 48 előtti állapotok emlékét, s ezért megbot­­ránkozhatnának szavainkon, emlékezetbe hozzuk az ő­s­i­s­é­g kérdését. E kérdés lényegében nem volt egyéb, mint ez: „k­o­­párrá vaduljon-e lassanként a haza földje, vagy a szabad for­galom által megtermékenyítve, ál­l­a­n­d­ó­l­ag virulj­on?11 E kérdés nem ok nélkül volt feltéve. A honfiak, kik ak­koriban a haza leendő boldogságáról ál­modoztak, fájdalommal látták, hogy mi­dőn az ősi lak düledezni kezdett, a denevé­rek laktársul szegődtek bele, s az eső be­csurgott rothadt fedelén, nem jött egy ipa­rosabb, tevékenyebb kéz, mely a kastélyt hajdani fényében helyreállítja, hanem in­kább kunyhó lett a falakból ugyanazon család számára, mely itt hajdan fénynap­­jait élte. A­mint az elszegényedett csalá­dok helyett nem emelkednek fel újak, a közvagyon is apad. Épen ez volt nemzet­­gazdasági szempontból legszomorúbb vég­zete annak a kornak, melynek életerét az ősiség, több más politikai és erkölcsi té­nyezőkkel együtt sorvasztotta. Azonban, ha szegények voltunk is, és nem volt annyink, a­mennyivel a haza fel­virágzását minden irányban gyorsan eszkö­zöljük, de egész a legújabb időkig többel bir­­tunk, mint amennyit bevallottunk. Újabb­­kori történelmünk igazolja állításomat. Vagyoni, s ezzel együtt erkölcsi állásunk­ra különösen két korszak vet feltűnő vi­lágot : az egyik Széchenyi felléptével, a másik az 1849-dik évvel kezdődik. Sokaknak élhet még emlékében , hogy midőn Széchenyi fellépett, s szóval, tettel megmutatta, hogy a nemzet szellemi nagy­ságra csak áldozatok által, s anyagi ereje kifejtésére csak vállvetett munkával jut­hat el — majdnem általános volt a sze­­génységgeli mentegetőzés. Volt elegök sa­ját személyekre, de rögtön szegények let­tek, ha a hazának is részt kellett adni. Személyes élvezet , személyes csillogás vett igénybe minden felesleget, a hazáérti áldozás pedig élvezettel nem kecsegtetett, csillogásának sem adtak még annyi be­cset, hogy legalább fényűzési czikkül el­fogadták volna. Kevesen vállalták el a hazafiság terhét. És még ezek közül is nagyrész megszokott elveitől vonta el mit áldozatul hozott a nemzet szellemi ki­fejlődésének, vagy a mivel részt vett az anyagi kifejtést c­élzó vállalatokban. Ki is tű­nt nemsokára, hogy nélkülözni nem szokott és nem tudó kezek nyújtották az áldozatot, s foglalták le a részvényeket. A museum, az akadémia, a színház, a mű­­egylet, a képzőművészeti társulat, szóval a szellemi kifejlődés intézetei mind meg­­alapítvák, az igaz, de távolról sem oly bő­­kezűleg, hogy czéljaiknak kellőleg meg­felelhetnének. A részvények pedig, me­lyekre nemes indulatból rá­tették kezei­ket, mikor a mindennapi szükségek s a megszokott élvek követelései félibe ke­rültek a lelkesülés pillanatainak, idegen kezekbe vándoroltak. Hogy az áldozatban oly szűkmarkúak, a vállalatok körül oly ingadozók voltunk, valódi szegénység volt-e oka, számokkal ad rá feleletet az 1849-dik évvel kezdődő korszak. E korszak egy romboló forradalomra következett. Az ingyenmunka megszűnt, a munkaerő megdrágult és kevesedett, sok munkáskéz a csatamezőn maradt, a birto­kos osztály elcsüggedve, zaklatva, vagy el­zárva, dermetségbe esett, a gazadsághoz szükséges állati erő megfogyott. Egy szó­val hiányzott a gazdaságban a munkaerő, a vezető szellem, a nyugodtság, a tőke­­pénz. És e sanyarú állapotokra követke­ző években még­is azt tapasztaljuk, hogy Sz. István birodalma, mely 48 előtt csak 20—21 millióval járult a birodalom köz­szükségeihez, most évek óta évenként 100 milliót meghaladó összegeket fizet. Nem mondom én, hogy Magyarország ezt köny­­nyen fizeti, sőt ellenkezőleg, meg vagyok róla győződve, hogy ha a politikai rend­szer gyökeresen meg nem változik, s a mostani államgazdasági viszonyok közt kell tovább is élnünk, s ha mindenek fe­lett egy szabadelvű kereskedelmi politika nem segít a földbirtokon, akkor nemsoká­ra a fegyveres erő se lenne képes a biro­dalom követeléseit felhajtani. A földmű­velésben a termelés többféle tőke közre­működésének eredménye. Magyarországon a túlfeszített adó, a csekély és ingadozó ki­vitel, és elemi csapások által e tőke van meg­támadva. Fenyegető közelségben van az idő, midőn ez fel is lesz emésztve, ha ma­gunk nem törekszünk e csapást elhárítani. Hanem arról, hogyan gondoljuk mi e csa­pást elhárítani, vagy legalább hordozható­vá tenni, majd alább lesz szó, itt csak a ta­gadhatatlan tényt akartuk felemel­eni, hogy Magyarország 49 után­­5 vagy 6 annyit tudott fizetni a birodalom szük­ségeire, mint 48 előtt. És fizeti ezt éven­ként, folytonosan még akkor is, midőn pótadó és új czímek alatt minden követke­ző év vaskosabb számokkal nehezül vál­­lalta. Bőkezű beruházások által gazdagabb lett-e Magyarország 49 után, vagy az Ausztria és Magyarország közt létezett vámsorompók lerontása hozta-e abba a kedvező helyzetbe, hogy évről évre képes előbbi adójához mérve, ily óriási összeget fizetni? Oly kérdések, melyeknek részle­tes megvitatása nem tartozik czélunkhoz, s csakis mellékes érintésök szükséges, mert világot vetnek vagyoni állásunkra a múltban és jelenben, s jövendőre megjelö­lik a teendők útját. Mindkét kérdésre határozott tagadás­sal felelhetünk. Magyarországon nem he­lyeztek el tőkét productív, nem mondhat­juk hát, hogy gazdagabb lett. A vasutak, melyek az egész világon productív beru­házások, nálunk kivételt képeznek. Ársza­bályok némileg a lerontott vámsorompót helyettesítik hogy Magyarország gyar­mati állásából nehezen bontakozzék ki. Az állam érezheti e vasutak productív be­folyását, de mi kevésbé érezzük. Ha ter­ményeink a nagyobb kelet által szaporod­tak, s értékükben emelkedtek volna, ha a gyártmányok és kézművek a gyorsabb szállítás következtében olcsóbbakká let­tek volna, akkor nyertünk volna mi is a vasutakkal, de miután a termények ára a régi, a gyártmányoké és közműveké tete­mesen meghaladta az előbbi árakat, nem mondhatjuk , hogy a vasutak gazdagab­bakká tettek. Ezen felül még azért se te­kinthetjük most beruházásnak a vasutakat, mert idegen kezekben vannak, Magyaror­szágnak nem kamatoznak ; a Tisza aljától megmentett föld jöhet egyedül számításba, a­mi azonkívül a lefolyt 15 év alatt be­ruházás történt, mindössze arra a néhány százezer forintra szorítkozik , melylyel a császári kegy a museumot és színházat megajándékozta. J. F. Bécsi dolgok­­ ra A régi „Presse“ — egyik legelterjedettebb s talán a Lajthántul legtöbb tekintélyben része­sülő lap, mint már írtuk, a miniszteri krízis által bekövetkezett, ha nem is előreláthatlan, de na­gyon gyors politikai fordulatnál l­egjobban bírta magát tájékozni. — Előt­tünk, kik a lefolyt négy év folytában gyakran szólaltunk fel különösen Magyarországot illető tanaiért, a „Presse“ újabb magatartásáért nem szorult önigazolásra, mint nem a reichsrath kép­viselő háza, mely a jelen ülésszak alatt magyar felfogás szerint csak a jobb útra térés érde­mét szerző s nem a következetlenség bűnét követte el. Mindamellett érdekel bennünket is a régi „Presse“ azon czikke, melyben megmagyarázza, miként fordultak kedvezőbbekké a magyar kér­désben való nézetei. A rövid történet azért is ér­dekes, mivel némileg a reichsrath többségének véleményfordulata is analóg fejlődésü, — noha még nem tudjuk, várjon a legújabb phasisban a képviselők s velők a Lajthán túli közvélemény magokénak vallják-e ugyanazon „Presse“ néze­teit, melyet oly gyakran lehetett ama közvéle­mény orgánumának tekinteni. A „Presse,“ s vele legtöbben Sch­merling urat örömmel üdvözlék 1860-ban és 1861-ben, mint az osztrák alkotmányos élet készítőjét és a libe­­ralismus zászlóvivőjét. Az 1860-iki Schmerling államminiszter nem lehet más, mint az az 1850-i Schmerling igazságügyminiszter, kinek Ausztria az esküdtszékeket köszöné. És az alkotmány ki­hirdetésekor szabadelmű intenzióit kijelenté egy körlevélben, a remények csak nagyobbakká let­tek. Remélték többek közt, hogy a Lajthán túli alkotmányosság diadalai Magyarországot en­­gesztelékenyebbé fogják hangolni. Ezen ke­­csegtetésekre szentelé a „Prés.“ más függet­len lapokkal együtt teljes támogatását a Schmer­­ling-féle minisztériumnak.­­ „De oly har­­czot kü­zdünk, mely nem hozott számunkra egyebet keserves csalódásnál.“ A februári pátens elleni oppositio nem­csak Magyarországon vett fel mindig nagyobb-nagyobb mér­veket, s végre mind erősebben hangzanak emez államalaptörvény revisióját­ kívánó szó­zatok. „Mind mélyebb gyökeret vert az a meggyőző­dés, hogy­ a Magyarországgal való k­i­békül­és nélkül a birodalom hatalmi állása, a belső béke, mi nélkül jóllét nem lehet, kérdésbe van téve. Minden oldalról elismerék, hogy az államjogi viszonyok rendezése, név szerint a Ma­gyarországgal való kibékü­lés, a birodalom veszélye nél­kül tovább nem halasztható. „S miként viseli magát Schmerling állammi­­niszter a közvélemény eme sürgetése irányában ? Egy hajszálnyit sem tágított azon politikától, melynek jelszava: „mi várhatunk.“ Egy magyar­­országi tekintélyes pártnak csak minap is nyil­vánosan a kihívás keztyűjét dobá, s kevés bizal­mat jelentvén ki tervei kivihetőségében, néhány héttel ezelőtt a parlament színe előtt kimondá, hogy nem vár sikert a következendő magyar országgyűléstől. A „Presse“ kész elismerni Schmerling úr ér­demeit, nem vonja kétségbe jóakaratát, de hi­ányzott benne a tett erő. „Nem csoda, hogy a nép kívonatai Lajthán in­nen és tul­an jámbor óhajtások maradtak , és vészszel fenyegető politikai szünet állott be. „Így nem maradhatott a dolog — kikerülhet­­lenné vált egy fordulat, erélyes kézzel kellett előmozdítni a kiengesztelődés művét. Ezért őszinte örömmel üdvözöltük a császár Pestre utazását, előre látván, hogy ez egy uj korszak kezdete. Az őszinte lelkesedés, melylyel Ma­gyarország királyát fogadá, megerősiti egy jobb jövőben való reményeinket. Már akkor fordula­tot jeslünk, s midőn ez a mostani miniszterkrí­­zis által valósággá lön, helyeslésünket fejeztük ki a várt rendszerváltozáson. Nem a szemé­lyeket — kik még ismeretlenek — hanem az ügyet illető helyeslésünk. „Még nincs kiadva ugyan a leendő kormány programmja, de vezércsillagunk a mostani mi­­niszter­izis oka és kiindulása. A­ki homálytala­­nul bírta megtartani látási tehetségét, nem kétel­kedhetek egy pillanatra is, hogy a rend­szerváltozás a Magyarország­gal való kibékülést jelenti, s ezért érzők sürgetve magunkat helyeslésünk ki­fejezésére. Kinek szívén fekszik a monarchia hatalmi állása, hazafias érzelme sugallja, hogy erejéhez képest támogassa a birodalom keleti felével való kibékülést. „Nem foghatjuk fel azok aggodalmát, kik úgy vélik, hogy Magyarország jogos követeléseinek kielégítése a Lajthán inneni alkotmányosságot veszélylyel fenyegeti. Magyarország, mely sú­lyos megpróbáltatások közt híven ragaszkodott alkotmányihoz, s hajthatlan férfias bátorsággal védte az alkotmányosság elvét, lehetetlen, hogy egyszersmind a birodalom másik felében az absolutizmus iránt érezzen rokonszenvet.­­ A magyar államférfiak figyelmét nem kerül­hette el, hogy az absolut kormányzat szom­szédsága nem lehet javára egy alkotmányos államnak.“ A „Presse“ nem félti , mint némely sötét szemüvegen nézők a februári pátenst és a szű­­kebb retoriszathot sem. Az aggódók meggondol­hatnák, hogy nem most hangzik először a fe­bruári pátens revisióját sürgető szó­zat ; évek óta hangzik az minden hírlapban, min­den pártkülönbség nélkül. A revisio követelésé­ben pedig semmi sincs egyéb, mint annak elismerése, hogy ezen alaptörvény mel­lett, mostani formájában, tovább maradni nem lehet. Tudva van, hogy ezt minden oldalról kö­vetelik a Magyarországgal való kibékülés le­hetségessé tételére. A­ki tehát őszintén óhajtja a kiegyenlítést, s azért hónapok óta a februári al­kotmány módosítása mellett beszél, nem jöhet izzadásba az aggodalom miatt, ha a szóról tettre kell átmenni. A­mi pedig a szűkebb reichsrath kérdését il­leti, semmi kapcsolatban sincs az a magyar kér­dés megoldásával. A februári pátens csak a kö­zös ügyekre nézve vonatkozik Magyaror­szágra. Ezért ha a pátens revisiójáról van szó, csak ezen pontok jönek tekintetbe a magyar kérdés szempontjából. A pátens minden többi részére nézve Magyarországnak semmi szava­zatjoga nincs, s tudtunkkal nem is követel ilyet. Nem is látjuk át, mi érdeke lenne Magyarország­nak túl akarni adni a szűkebb reichszathon, melynek működésétől merőben független? Sőt Magyarország csak örülhet, ha a birodalom má­sik felében is alkotmányos élet van. Hogy pedig a kormány a februári alkotmányt egyszerűen félre akarná tenni, ezen következtetésnek nincs alapja. Bár­kik legyenek a kormány tagjaivá, emlékezetekben van az absolutizmus eredmé­nye, s az nem lehet bátorító. És a döntő helyen létező szándékokon kivül is vannak biztosíté­kok arra nézve, hogy sem az absolutismusra, sem a rendi intézményekre való visszatéréstől félni nem lehet.­­ Az urak és képviselők házainak közös bi­zottmánya, mely a két ház az 1865-ki pénzügyi törvényre vonatkozó eltérő határozatainak ki­egyenlítésére volt kiküldve, jelentését mind a két háznak benyújtotta. A bevezetés lényegesen következő : A bizottmány megalakulása után a képviselők házához tartozó tagok az 1865-ös pénzügyi tér

Next