Pesti Napló, 1865. július (16. évfolyam, 4560–4585. szám)
1865-07-22 / 4578. szám
1676-4578. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Szombat, julius 22. 1863. 16 évi folyam Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI HAPLO Előfizetési feltételek: vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdij külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petitsor 25 uj kr. Pest, julius 21. 1865. Japánban a legnagyobb és legkisebb személy a király. Annyira nagy, hogy a fogadtatásokon meg sem jelenik, hanem helyette a díszteremben kiteszik a koronát, s ezen jelvény előtt bókolnak a japáni aristocraták és hivatalnokok, s azzal haza mennek, azon meggyőződésben, hogy ők az uralkodó által elfogadtattak. Ellenben viszont oly csekély a király, hogy első ország nagyja teljhatalommal intéz mindent, s az állam valódi fejének semmi más szerep nem jut a tiszteltetésen kívül, mely tettleg nem is őt illeti, hanem fejékét. Istennek hála, Európában még ez a rendszer nem jött divatba. Ha arról volna szó, hogy az uralkodó szerepe csak üres diszítmény legyen az állam épületén; nagy kérdéssé válnék az: váljon jobb-e az absolutizmus, mint az államhivatalnokok rakonczátlan kényuralma ? Ily tekinteteknek hódolva, mondatott ki a képviseleti rendszerben, hogy mihelyt felelősség van akár kimondva, akár az alkotmányosság természete által oda gondolva, az uralkodónak oly kétségtelen joga a minisztériumot változtatni, mint megengedni azt, hogy ha az ország képviseletének rokonszenve elhagyd a kormányt, vagy a minisztérium lépjen le, vagy a választókra történjék hivatkozás. Továbbá megjegyzendő az, hogy oly államokban, melyek nem köztársaságiak, s melyekben a felső hatalomra jutás nem választás által, hanem örökösödés útján történik, a dynastia sorsa szorosan összefügg a birodalomével, s a dynastia pulsitans érdekek által van ösztönöztetve arra, hogy a közügyet, mely egyszersmind családja Ugye is, ne hagyja oly kísérleteknek kitétetni, melyek családja és az állam kockáztatását idézhetnék elő. Ebből következik, hogy az uralkodó személyes meggyőződése szerint változtathatja a minisztériumot, és hathat ez által a rendszer átalakítására. Ezen alapeszme lebegett a „húsvéti czikk“ írója előtt is, és hasztalan keresnék a Lajthán túl lakó urak ezen nem horderő nélküli nyilatkozatban az alkotmányosság körén túl fekvő tényt. Ő Felsége midőn nagy érdekek nemesszivü felfogása által vezetve, minisztereit elbocsátotta, s újakkal cserélte fel csak magas és jólértett hivatását teljesíté. De hát miért nem nevezett ki minisztereket a reichsrath többségéből, mondják azok, kik csak egy oldalát tekintik a kérdésnek. Igaz, hogy a képviseleti rendszer eszméi szerint az uralkodónak vagy a parlamenti többségből lett volna czélirányos minisztereket választani, vagy pedig a választókhoz kellett volna a kérdést viszszavezetni. De mit csináljon egy csonka parliamenttel, melyből a követek fele része maradt ki, vagy azért, hogy meg sem jelentek, vagy azért, mert eltávoztak, nem hívén helyzetüket küldőik érdekével egyeztethetnek, s nem hivén, hogy a jog ott áll, ahol a szabály. Ily esetben a dolgok rendjénél fogva, a többség kisebbséggé válik, s az semmi alkotmányosságban nincs elvül kitűzve, hogy a valószínű kisebbség, valódi többségnek tekintessék. Illusiókból, fictiókból nem lehet rendszert alkotni, s midőn a birodalmi tanács mostani alakjában nem tudta magához vonni a birodalom kétségtelen többségét, e tény által felmentette a koronát attól, hogy a kebelében relatív többségre vergődött pártból válaszsza tanácsosait. De miért nem hivatkozott hát a küldőkre, felelhetik az ellennézettek. A reichsrathi képviselők küldői a nagy számra menő országgyűlések, s tehát az alkotmányosság elmélete szerint ezekre kellene az új kormánynak hivatkozni. Akarják-e önök e kísérletet? Ha igen , nyilatkoztassák ki üléseikben. S nem kétkedünk, hogy a kormány kellőleg méltányolni fogja ez akaratot. Ha azonban önöknek rá kedvük nem volna, ne kiáltsák ki előre reactionáriusnak az új kormányt. Hanem tegyenek úgy, mint mi. Mi nem mondjuk, hogy az új kormány nézete okvetlenül öszhangzásban van a miénkkel. De elvárjuk, míg organizálja magát, míg segédeszközeiről rendezkedhetik, míg iránya tények és szabályok által nyilatkozik. Csak akkor fogunk vélekedni, s akkor polemizálni, ha kell. Most csupán annyit mondhatunk, hogy személy, s illetőleg a rendszerváltozásban minden szabály szerint történt, semmi sem hordja az önkény színét magán, és semmi sem ébreszthet oly aggodalmakat, mintha az alkotmányosságtól eltérés történt volna. Cromwell, a csonka parliamenttel másként és helytelenül tett, ellenben Ausztriában a krízisnél még eddig minden úgy történt, mint alkotmányszerűleg történni kellett. Nincs miért már is Bismark és a junkerek eljárása s az ausztriai közt, analógiát keresni. Hályogtalan szemmel, elfogulatlan kedélylyel kell a tényeket tekinteni, s ez által el fog tűnni az aggodalmak nagy része. „Ábrándozás az élet megrontója,“ mondja egy magyar költő, s mihelyt önök ezt elhiszik, nem fognak oly alkotmányosság után epedni, melyet az alkotók bálványoznak ugyan, de a közönség nagyobb része retteg. Ki kell egyeztetni az érdekeket, átalakítni a februári magna chartát: ez a tanúság, mely a mostani kicsisből foly. S most a bécsi journalistikára térve át, csodálkozva hallottuk, hogy b. Sennyei csökönyös conservativ volna. Minő titkos adataik vannak e részben a Lajthán túli hírlapoknak ? Micsoda tényt hozhatnak fel ellene ? Mi annyit tudtunk róla, hogy midőn 48-ban, a közpályára lépett, talentumának híte meglehetősen széles körben volt elterjedett. A Bach kormány alatt elvei miatt alkalmaztatást el nem fogadhatott. Ezen időben az úgynevezett conservativokkal együtt részt vett azon emlékiratok megállapításában, melyek Magyarország autonómiáját védték, és az absolutisticus centrálisadét nem tüntették fel örvendetes haladásként. Az octoberi diploma után a helytartótanács alelnöke volt , s eljárása ellen semmi oldalról sem történt panasz. Midőn e czikk írójával együtt képviselősködött, csak egyszer nyilatkozott, s akkor is a birodalom érdekében és nagy hatással. Az első rangú tehetségek sorába emelkedett, a nélkül, hogy múltja által megkötve legyen. Az utóbbi időkben olyan meggyőződéssel közelített az úgynevezett Deák-párt nézeteihez , hogy mi nem kételkedtünk benne törekvéseink egyik erős támaszát keresni. Ennyit tudunk róla, és azt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia igazgató tanácsának tagja, fényes elméjű, és szeplőtlen jellemű. Hogy milyen reactionárius, azt a bécsi lapokból fogjuk megtanulni. KEMÉNY ZSIGMOND: Anyagi ügyeink. 1. Az általános panasz, hogy „nincs pénz," meg nem szűnő kiáltáskép hangzik végig a hazán, s nyomban utánna megdöbbentőleg kél a jóslat: „nem is lesz! nem is lesz!“ Nem úgy volt ez hajdan! Pusztítások, hosszas háborúk, vérigható sarerok, elemi csapások idejét kivéve, nem éreztük, hogy nincs, s nem aggódtunk, hogy nem lesz. Patriarchális boldogság ! A föld megtermett annyit, hogy az asztal dús legyen, a vendégszeretetet fényesen gyakoroljuk; az igények alig mentek túl ezen; azt hittük, elegünk van. Sőt némi önérzettel néztünk Európával szembe. Utazóink elbeszélték nekünk azt a németországi vagyonosságot, melynek alapja a rendszeresített nélkülözni tudás, a vagyon aránytalan felosztását Angol és Francziaországban, a szegényadót, a sok felebaráti intézetet, melyeknek feladata százezreket menteni meg az éhhaláltól, s mi büszkék voltunk rá, hogy Magyarországon minden embernek van kenyere. Meg kell vallani, hogy ez az asztalkörüli demokratia nem csekély előny: egy neme ez a paradicsomi állapotnak. Minda mellett szabadságot veszünk magunknak ez állapotot a szegénység democratiájának nevezni. A philantropok, s a patriarchális boldogság imádóinak daczára, mi, kik a mindennapi jóllakáson kívül egyebet is óhajtunk nemzetünknek, ez állapotot ha nem is legroszabbnak, miután annál még roszabbat is értünk, de oly átkosnak tartjuk, mely a közbejött válság nélkül is ínségbe sodorta volna a nemzetet. Oly után voltunk, melyen évről évre mélyebben sülyedtünk volna a szegénységbe, csakhogy az lassan jött volna ránk, mint az öregség, melyet akkor veszünk észre, midőn minden tagunkba beköszönt. Czélunkon kívül esik állításunkat itt érvekkel támogatni, mindamellett azokért, kik előtt a jelen viszonyok sanyarúsága úgyszólva megszentelte a 48 előtti állapotok emlékét, s ezért megbotránkozhatnának szavainkon, emlékezetbe hozzuk az ősiség kérdését. E kérdés lényegében nem volt egyéb, mint ez: „kopárrá vaduljon-e lassanként a haza földje, vagy a szabad forgalom által megtermékenyítve, állandólag viruljon?11 E kérdés nem ok nélkül volt feltéve. A honfiak, kik akkoriban a haza leendő boldogságáról álmodoztak, fájdalommal látták, hogy midőn az ősi lak düledezni kezdett, a denevérek laktársul szegődtek bele, s az eső becsurgott rothadt fedelén, nem jött egy iparosabb, tevékenyebb kéz, mely a kastélyt hajdani fényében helyreállítja, hanem inkább kunyhó lett a falakból ugyanazon család számára, mely itt hajdan fénynapjait élte. Amint az elszegényedett családok helyett nem emelkednek fel újak, a közvagyon is apad. Épen ez volt nemzetgazdasági szempontból legszomorúbb végzete annak a kornak, melynek életerét az ősiség, több más politikai és erkölcsi tényezőkkel együtt sorvasztotta. Azonban, ha szegények voltunk is, és nem volt annyink, amennyivel a haza felvirágzását minden irányban gyorsan eszközöljük, de egész a legújabb időkig többel birtunk, mint amennyit bevallottunk. Újabbkori történelmünk igazolja állításomat. Vagyoni, s ezzel együtt erkölcsi állásunkra különösen két korszak vet feltűnő világot : az egyik Széchenyi felléptével, a másik az 1849-dik évvel kezdődik. Sokaknak élhet még emlékében , hogy midőn Széchenyi fellépett, s szóval, tettel megmutatta, hogy a nemzet szellemi nagyságra csak áldozatok által, s anyagi ereje kifejtésére csak vállvetett munkával juthat el — majdnem általános volt a szegénységgeli mentegetőzés. Volt elegök saját személyekre, de rögtön szegények lettek, ha a hazának is részt kellett adni. Személyes élvezet , személyes csillogás vett igénybe minden felesleget, a hazáérti áldozás pedig élvezettel nem kecsegtetett, csillogásának sem adtak még annyi becset, hogy legalább fényűzési czikkül elfogadták volna. Kevesen vállalták el a hazafiság terhét. És még ezek közül is nagyrész megszokott elveitől vonta el mit áldozatul hozott a nemzet szellemi kifejlődésének, vagy a mivel részt vett az anyagi kifejtést célzó vállalatokban. Ki is tűnt nemsokára, hogy nélkülözni nem szokott és nem tudó kezek nyújtották az áldozatot, s foglalták le a részvényeket. A museum, az akadémia, a színház, a műegylet, a képzőművészeti társulat, szóval a szellemi kifejlődés intézetei mind megalapítvák, az igaz, de távolról sem oly bőkezűleg, hogy czéljaiknak kellőleg megfelelhetnének. A részvények pedig, melyekre nemes indulatból rátették kezeiket, mikor a mindennapi szükségek s a megszokott élvek követelései félibe kerültek a lelkesülés pillanatainak, idegen kezekbe vándoroltak. Hogy az áldozatban oly szűkmarkúak, a vállalatok körül oly ingadozók voltunk, valódi szegénység volt-e oka, számokkal ad rá feleletet az 1849-dik évvel kezdődő korszak. E korszak egy romboló forradalomra következett. Az ingyenmunka megszűnt, a munkaerő megdrágult és kevesedett, sok munkáskéz a csatamezőn maradt, a birtokos osztály elcsüggedve, zaklatva, vagy elzárva, dermetségbe esett, a gazadsághoz szükséges állati erő megfogyott. Egy szóval hiányzott a gazdaságban a munkaerő, a vezető szellem, a nyugodtság, a tőkepénz. És e sanyarú állapotokra következő években mégis azt tapasztaljuk, hogy Sz. István birodalma, mely 48 előtt csak 20—21 millióval járult a birodalom közszükségeihez, most évek óta évenként 100 milliót meghaladó összegeket fizet. Nem mondom én, hogy Magyarország ezt könynyen fizeti, sőt ellenkezőleg, meg vagyok róla győződve, hogy ha a politikai rendszer gyökeresen meg nem változik, s a mostani államgazdasági viszonyok közt kell tovább is élnünk, s ha mindenek felett egy szabadelvű kereskedelmi politika nem segít a földbirtokon, akkor nemsokára a fegyveres erő se lenne képes a birodalom követeléseit felhajtani. A földművelésben a termelés többféle tőke közreműködésének eredménye. Magyarországon a túlfeszített adó, a csekély és ingadozó kivitel, és elemi csapások által e tőke van megtámadva. Fenyegető közelségben van az idő, midőn ez fel is lesz emésztve, ha magunk nem törekszünk e csapást elhárítani. Hanem arról, hogyan gondoljuk mi e csapást elhárítani, vagy legalább hordozhatóvá tenni, majd alább lesz szó, itt csak a tagadhatatlan tényt akartuk felemeleni, hogy Magyarország 49 után5 vagy 6 annyit tudott fizetni a birodalom szükségeire, mint 48 előtt. És fizeti ezt évenként, folytonosan még akkor is, midőn pótadó és új czímek alatt minden következő év vaskosabb számokkal nehezül vállalta. Bőkezű beruházások által gazdagabb lett-e Magyarország 49 után, vagy az Ausztria és Magyarország közt létezett vámsorompók lerontása hozta-e abba a kedvező helyzetbe, hogy évről évre képes előbbi adójához mérve, ily óriási összeget fizetni? Oly kérdések, melyeknek részletes megvitatása nem tartozik czélunkhoz, s csakis mellékes érintésök szükséges, mert világot vetnek vagyoni állásunkra a múltban és jelenben, s jövendőre megjelölik a teendők útját. Mindkét kérdésre határozott tagadással felelhetünk. Magyarországon nem helyeztek el tőkét productív, nem mondhatjuk hát, hogy gazdagabb lett. A vasutak, melyek az egész világon productív beruházások, nálunk kivételt képeznek. Árszabályok némileg a lerontott vámsorompót helyettesítik hogy Magyarország gyarmati állásából nehezen bontakozzék ki. Az állam érezheti e vasutak productív befolyását, de mi kevésbé érezzük. Ha terményeink a nagyobb kelet által szaporodtak, s értékükben emelkedtek volna, ha a gyártmányok és kézművek a gyorsabb szállítás következtében olcsóbbakká lettek volna, akkor nyertünk volna mi is a vasutakkal, de miután a termények ára a régi, a gyártmányoké és közműveké tetemesen meghaladta az előbbi árakat, nem mondhatjuk , hogy a vasutak gazdagabbakká tettek. Ezen felül még azért se tekinthetjük most beruházásnak a vasutakat, mert idegen kezekben vannak, Magyarországnak nem kamatoznak ; a Tisza aljától megmentett föld jöhet egyedül számításba, ami azonkívül a lefolyt 15 év alatt beruházás történt, mindössze arra a néhány százezer forintra szorítkozik , melylyel a császári kegy a museumot és színházat megajándékozta. J. F. Bécsi dolgok ra A régi „Presse“ — egyik legelterjedettebb s talán a Lajthántul legtöbb tekintélyben részesülő lap, mint már írtuk, a miniszteri krízis által bekövetkezett, ha nem is előreláthatlan, de nagyon gyors politikai fordulatnál legjobban bírta magát tájékozni. — Előttünk, kik a lefolyt négy év folytában gyakran szólaltunk fel különösen Magyarországot illető tanaiért, a „Presse“ újabb magatartásáért nem szorult önigazolásra, mint nem a reichsrath képviselő háza, mely a jelen ülésszak alatt magyar felfogás szerint csak a jobb útra térés érdemét szerző s nem a következetlenség bűnét követte el. Mindamellett érdekel bennünket is a régi „Presse“ azon czikke, melyben megmagyarázza, miként fordultak kedvezőbbekké a magyar kérdésben való nézetei. A rövid történet azért is érdekes, mivel némileg a reichsrath többségének véleményfordulata is analóg fejlődésü, — noha még nem tudjuk, várjon a legújabb phasisban a képviselők s velők a Lajthán túli közvélemény magokénak vallják-e ugyanazon „Presse“ nézeteit, melyet oly gyakran lehetett ama közvélemény orgánumának tekinteni. A „Presse,“ s vele legtöbben Schmerling urat örömmel üdvözlék 1860-ban és 1861-ben, mint az osztrák alkotmányos élet készítőjét és a liberalismus zászlóvivőjét. Az 1860-iki Schmerling államminiszter nem lehet más, mint az az 1850-i Schmerling igazságügyminiszter, kinek Ausztria az esküdtszékeket köszöné. És az alkotmány kihirdetésekor szabadelmű intenzióit kijelenté egy körlevélben, a remények csak nagyobbakká lettek. Remélték többek közt, hogy a Lajthán túli alkotmányosság diadalai Magyarországot engesztelékenyebbé fogják hangolni. Ezen kecsegtetésekre szentelé a „Prés.“ más független lapokkal együtt teljes támogatását a Schmerling-féle minisztériumnak. „De oly harczot küzdünk, mely nem hozott számunkra egyebet keserves csalódásnál.“ A februári pátens elleni oppositio nemcsak Magyarországon vett fel mindig nagyobb-nagyobb mérveket, s végre mind erősebben hangzanak emez államalaptörvény revisióját kívánó szózatok. „Mind mélyebb gyökeret vert az a meggyőződés, hogy a Magyarországgal való kibékülés nélkül a birodalom hatalmi állása, a belső béke, mi nélkül jóllét nem lehet, kérdésbe van téve. Minden oldalról elismerék, hogy az államjogi viszonyok rendezése, név szerint a Magyarországgal való kibékülés, a birodalom veszélye nélkül tovább nem halasztható. „S miként viseli magát Schmerling államminiszter a közvélemény eme sürgetése irányában ? Egy hajszálnyit sem tágított azon politikától, melynek jelszava: „mi várhatunk.“ Egy magyarországi tekintélyes pártnak csak minap is nyilvánosan a kihívás keztyűjét dobá, s kevés bizalmat jelentvén ki tervei kivihetőségében, néhány héttel ezelőtt a parlament színe előtt kimondá, hogy nem vár sikert a következendő magyar országgyűléstől. A „Presse“ kész elismerni Schmerling úr érdemeit, nem vonja kétségbe jóakaratát, de hiányzott benne a tett erő. „Nem csoda, hogy a nép kívonatai Lajthán innen és tulan jámbor óhajtások maradtak , és vészszel fenyegető politikai szünet állott be. „Így nem maradhatott a dolog — kikerülhetlenné vált egy fordulat, erélyes kézzel kellett előmozdítni a kiengesztelődés művét. Ezért őszinte örömmel üdvözöltük a császár Pestre utazását, előre látván, hogy ez egy uj korszak kezdete. Az őszinte lelkesedés, melylyel Magyarország királyát fogadá, megerősiti egy jobb jövőben való reményeinket. Már akkor fordulatot jeslünk, s midőn ez a mostani miniszterkrízis által valósággá lön, helyeslésünket fejeztük ki a várt rendszerváltozáson. Nem a személyeket — kik még ismeretlenek — hanem az ügyet illető helyeslésünk. „Még nincs kiadva ugyan a leendő kormány programmja, de vezércsillagunk a mostani miniszterizis oka és kiindulása. Aki homálytalanul bírta megtartani látási tehetségét, nem kételkedhetek egy pillanatra is, hogy a rendszerváltozás a Magyarországgal való kibékülést jelenti, s ezért érzők sürgetve magunkat helyeslésünk kifejezésére. Kinek szívén fekszik a monarchia hatalmi állása, hazafias érzelme sugallja, hogy erejéhez képest támogassa a birodalom keleti felével való kibékülést. „Nem foghatjuk fel azok aggodalmát, kik úgy vélik, hogy Magyarország jogos követeléseinek kielégítése a Lajthán inneni alkotmányosságot veszélylyel fenyegeti. Magyarország, mely súlyos megpróbáltatások közt híven ragaszkodott alkotmányihoz, s hajthatlan férfias bátorsággal védte az alkotmányosság elvét, lehetetlen, hogy egyszersmind a birodalom másik felében az absolutizmus iránt érezzen rokonszenvet. A magyar államférfiak figyelmét nem kerülhette el, hogy az absolut kormányzat szomszédsága nem lehet javára egy alkotmányos államnak.“ A „Presse“ nem félti , mint némely sötét szemüvegen nézők a februári pátenst és a szűkebb retoriszathot sem. Az aggódók meggondolhatnák, hogy nem most hangzik először a februári pátens revisióját sürgető szózat ; évek óta hangzik az minden hírlapban, minden pártkülönbség nélkül. A revisio követelésében pedig semmi sincs egyéb, mint annak elismerése, hogy ezen alaptörvény mellett, mostani formájában, tovább maradni nem lehet. Tudva van, hogy ezt minden oldalról követelik a Magyarországgal való kibékülés lehetségessé tételére. Aki tehát őszintén óhajtja a kiegyenlítést, s azért hónapok óta a februári alkotmány módosítása mellett beszél, nem jöhet izzadásba az aggodalom miatt, ha a szóról tettre kell átmenni. Ami pedig a szűkebb reichsrath kérdését illeti, semmi kapcsolatban sincs az a magyar kérdés megoldásával. A februári pátens csak a közös ügyekre nézve vonatkozik Magyarországra. Ezért ha a pátens revisiójáról van szó, csak ezen pontok jönek tekintetbe a magyar kérdés szempontjából. A pátens minden többi részére nézve Magyarországnak semmi szavazatjoga nincs, s tudtunkkal nem is követel ilyet. Nem is látjuk át, mi érdeke lenne Magyarországnak túl akarni adni a szűkebb reichszathon, melynek működésétől merőben független? Sőt Magyarország csak örülhet, ha a birodalom másik felében is alkotmányos élet van. Hogy pedig a kormány a februári alkotmányt egyszerűen félre akarná tenni, ezen következtetésnek nincs alapja. Bárkik legyenek a kormány tagjaivá, emlékezetekben van az absolutizmus eredménye, s az nem lehet bátorító. És a döntő helyen létező szándékokon kivül is vannak biztosítékok arra nézve, hogy sem az absolutismusra, sem a rendi intézményekre való visszatéréstől félni nem lehet. Az urak és képviselők házainak közös bizottmánya, mely a két ház az 1865-ki pénzügyi törvényre vonatkozó eltérő határozatainak kiegyenlítésére volt kiküldve, jelentését mind a két háznak benyújtotta. A bevezetés lényegesen következő : A bizottmány megalakulása után a képviselők házához tartozó tagok az 1865-ös pénzügyi tér