Pesti Napló, 1866. március (17. évfolyam, 4758-4784. szám)

1866-03-31 / 4784. szám

74 4784. Szombat, martius 31. 1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda. Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők. Kiadó­hivatal: Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 új kr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit,-s­or 25 új kr. Előfizetési felhívás Q-dik­­ évi folyamára. April.júniusi folyamra........................5 frt 25 kr. A „PESTI NAPLÓ“ kiadó­hivatala. Post, mart. 30.1866. (Fk) Az államok sorsa nem függ többé a hatalmasok akaratától; a népek érde­kei döntenek felette. Azon, több ízben fejte­getett ellentét, mely Németországra nézve Ausztria és Poroszország érdekei közt léte­zik, s melynek kitörése elnapolható ugyan, de békés utón el nem hárítható, — ezen ellentét paralizálta azon magas befolyá­sok működését, melyek Bécs és Berlin közt a békét fenntartani igyekeztek. Néhány nap múlva kétségenkívül ter­jedelmes hadi készületekről fogunk hal­lani, miket életbeléptetni Poroszország „kénytelen“ volt, s akkor Ausztria is nyil­­tan és nagyobbszerű mértékben folyta­­tandjó, a­mit eddig csak kéz alatt és sze­rényebb dimensiók közt kezdett vala. A porosz félhivatalos közlönyök min­den ceremónia nélkül kijelentik, hogy az utolsó miniszteri értekezlet Berlinben azon kérdéssel foglalkozott: vájjon lehet-e Po­roszországnak veszteg maradnia azon elő­készületekkel szemben , miket Ausztria teszen, s erre egyhangú „Nem!” voló a felelet. A porosz kormány kötelessége­ a rábízott állam biztosságáról gondoskodni, és így nem koc­káztathatja azt, hogy az Ausztriával határos porosz tartományok, habár csak múlékonyan, osztrák invasió tárgyává tétessenek. Ez más szóval azt teszi, hogy Poroszország hadserget állí­­tana fel a határszélen, s erre természete­sen a Csehországban összpontosult osz­trák hadak szintén a határ felé fognak vonulni. Szemben álland aztán két had­sereg, mely — mondjuk ki hímezés-há­­mozás nélkül — egymást gyűlöli, s mely Schleswig-Holsteinban is csak contre coeur küzdött egymás oldala mellett. Ez aztán igazán „veszedelmes szomszédság“ leend, s ha egyszer annyira van a dolog, hogy az előőrsök már csak lőtávolságra állnak egymáshoz, a diplomatia nem fogja többé gátolhatni, hogy magától ne süljön el innen vagy onnan egy-egy puska, az első puskalövés pedig egyszersmind a nagy háború kezdete leend. Még más lépést is tett Poroszország, mely azt mutatja, hogy ő a legkomo­lyabbra is el van készülve. Körlevelet in­tézett a kisebb német államokhoz, ezek­től megtudandó, vájjon milyen leend az ő maguktartása a küszöbön álló összeüt­közés alkalmával. Félig meddig tehát már most is valósult azon aggodalmunk, hogy míg Bécsben a felett töprenkednek, váj­jon értekezzenek-e vagy ne értekezzenek a közép­államokkal, addig Poroszország e téren is meg fogja előzni az osztrák kormányt, s ő fog fordulni ez államok­hoz. Valóban, szegények, oly helyzetben vannak most, melyet senki sem irigyel­het tőlük. Azok, kik amúgy is Poroszor­szág részére állottak volna, természetesen most sem fognak zavarba jutni, de mite­vők legyenek azok, kik Ausztriát pártolni hajlandók? Ezek kiválóan a déli államok sorában keresendők, kik egyszersmind legközelebb fekszenek­­ Olasz- és Fran­­cziaországhoz. Fognak-e ezen államok ha­tározott választ adhatni, midőn sejtelmök sincs arról, mily állást foglaland el Fran­­czia­ és Olaszország a felvonuló zivatar közben ? Növelheti-e bátorságukat an­nak látása, miszerint magának Ausztriá­nak sincs annyi bátorsága, hogy erélye­sen lépne fel Frankfurtban, és nyíltan támaszkodnék a német szövetségre? — Koc­káztathatják-e azt, hogy míg a két németországi nagyhatalom az Elbe táján verekszik, addig a francziák besétálnak Németország dél-nyugati részeibe? Biz­­tosak lehetnek-e arról, hogy Ausztria őket védelmezni képes leend, midőn nem tudják, vájjon nem fog-e a bécsi kabinet teljes hatalma igénybe vétetni az által, hogy az éjszaki háborúval még déli is párosul ? Nem fogja-e őket gondolkodókká tenni azon körülmény, hogy az olasz kor­mány nyakra-főre viteti véghez az ez évi újonczozást, s hogy III. Napóleon most egyszerre­­ kibékült a vörös herczeggel. Az osztrák hadsereg vitézségében csak oly kevéssé kétkedünk, mint abban, hogy az a porosznál harczedzettebb. Abban is csalódnak a berlini urak, midőn azt hi­szik, hogy Ausztria a maga pénzügyi ba­jai miatt nem képes háborút viselni. Régi tapasztalás, hogy a háború önmagát táp­lálni képes , és legfeljebb a háború után állnak be az emésztési bajok, de arra nézve szeretnénk egy meg­nyugtató szót hallani , hogy Ausztriá­nak, ha többen szövetkeznének el­lene, szintén lesznek biztos szövetségesei, erről pedig mélyen hallgat a bécsi félhi­vatalos sajtó. Meglehet, hogy finesse-ből teszi, nem akarja idő előtt elárulni, kik lennének előforduló alkalommal a mo­narchia frigyesei. Ily esetre tisztelnék e titoktartást, és csak azt kívánjuk, hogy legyen ám titok, melyet őrizni kell, s a hallgatás ne eredjen onnan, hogy — nini mondanivaló! A­mi egyébiránt a jelen perczben köz­vetlen érdekű, az a casusbelli felállítása. Honnan veszi ezt Poroszország ? Igényte­len nézeteinket e tárgy körül már e na­pokban elmondtuk. Meglepő csak az, hogy porosz részről még semmi sem történt, a­miből a berlini kabinet ebbeli szándékait ki lehetne találni. Úgy látszik, Bismark úr lázas feszültségben akarja­ tartani a bécsi udvart, mert hetek óta egyetlen hi­vatalos közlemény sem érkezett a porosz külügyi hivatalból Mensdorff grófhoz. — Most ismét a legközelebbi napoktól vár­ják, hogy ezek meghozzák majd a porosz sommatiót , de meglehet, hogy újra csa­lódnak. Talán inkább megközelítjük a valóságot, midőn azt teszszük fel, hogy a porosz kabinet utánozni fogja Nagy- Fridrik példáját, s általában semmi ulti­mátumot nem állítana fel mindaddig, míg a hadserge nincs felállítva. Akkor pe­dig hallatni fogja végső követeléseit, és ezeknek elvettetésére azonnal a háború megindításával fogna felelni. Megvalljuk, sokáig nem hittünk ily há­ború lehetőségében, s még ma is azt kel mondanunk, hogy tán soha nem indul­­ meg háború, melynek következésére nézve oly nehéz lett volna akár csak gyanítást is nyilvánítani; pedig sem Ausztria, sem Poroszország nincs oly helyzetben, hogy valami nagy kedve lehetne, így ventre a tej­re az „ismeretlen“ felé rohanni. De most már annyira van „enyagirozva“ a porosz kormány, annyira van felizgatva mind porosz, mind az osztrák hadsereg, annyira van érdekelve e háború kitörése körül egynémely európai nagyhatalmasság hogy valóban nem látjuk módját, miként lehetne e calamitás alól még most is me­nekülni. Osztrák részen legfeljebb egy ember van, a­ki a barczias fordulatnak örvendhetne, és ez a Metternich Richárd herczeg; mert ha ő valóban újkori Kaunitz, miként hi­z­elgői hirdetik, akkor ennek bebizonyí­tására nem kívánhatott volna magának kedvezőbb alkalmat, mint a­milyet a leg­közelebbi hetek minden valószinüség sze­rint nyújtani fognak. Lajthán túli dolgok.­ ­ A félhivatalos „Österreichische Zeitung“ a magyar ügyben tollharczot folytat a „Wanderer“ ellen, mely utóbbi derék lap a magyar ország­gyűlés feliratát védelmezi. — A félhivatalos lap­ban egy idő óta divattá lett: nagyon gyenge ar­gumentumokkal állani elő, s azt vélni, hogy va­lakit meg képes győzni. Előadása többnyire ho­mályos is — s ez az egy a szerencséje. Mert az olvasók egyik része a homály alatt valami mély­séges bölcseséget gyaníthat. De ezen ho­mályosság miatt nem fogunk sza­vaihoz ragaszkodni, csak a gondolatot nézzük. Ő oly formán képzeli most Magyarországnak a kormánynyal való szemben állását, mint két hadfolytató államét, melyek, ha békülni akar­nak, a czélszerűség szempontját jobban szem előtt tartják, mint a formális jogot.­­ A polgári törvénykezésben a perlekedés bírói ítél­­­etre vezet; a nemzetközi perlekedésekben ren­­­­desen a háború dönt, s a szorosan vett jog csak­­ akkor követeltetik, midőn az alkudozások czélra­­ nem vezetnek. Míg az alkudozások folynak, a­­ felek mérsékelt áldozatokat tesznek, de nem járja, hogy egyik fél egy-egy nagy vár ki­adását kívánja, mielőtt a béke-praeliminárék meghatároztatnának. Ily praeliminárék mindig a „status q­u­o” ból indul-­­ n­a­k k­i.­­ Ez az „Ost. Zig“ nézpontja a magyar kérdés­ben. A hasonlat, melyen épül, meg nem állhat. A fennforgó vita nem nemzetközi, hanem köz­jogi az uralkodó és nemzet közt, és foly ünne­pélyes szerződések és alkotmányosságunk azok­ban szentesített alapelvei felett. A „Österr. Zrg“ azt kívánja, ismerjük el status quonak az ab­­solutismus minden intézkedését 17 év óta, mely intézkedések pedig egyenes tagadásai a szerző­déseknek és minden jogainknak! Vannak oly „status quo“k, melyek alapján praeliminarék sem lehetségesek, így pl. ha Bach báró lesz vala megbizva egy kiegyenlítéssel, minő „status quo“ volt az, melyre hivatkozhatik vala ? Az „Österr. Zig“ ily okoskodása nyilván túl megy azon határon, melyet a legfelsőbb trónbe­­széd kijelölt, mert abban kiindulásul el van is­merve a sanctio pragmatici, sőt az 1848-iki tör­vények érvényessége is.­­ Már pedig a 17 év ótai ténylegességek status quoja ilyest kizárna. Az „Ö. Z.“ status quojának nincs értelme jelen esetben. Ha arról van szó, hogy, a mint mond­ják, egy uj pragmatica sanctio keletkezzék, csak az előbbi pragmatica sanctiót s az annak alapján kelt törvényeket, igy az 1848-kiakat ismerjük el a status quonak. Egy alkotmányos, törvényhozó testületnek nem is lehet másutt venni fel a fonalat, mint a­hol az előbbi törvényhozás végezte. Ez az országgyűlés „status q­u­o“ja. — A­mi pedig azt illeti, mintha Magyarország még a praelimi­nárék előtt egy nagy erőd átadását kívánná, a dolog megfordítva áll. Épen tőlünk kívánják al­kotmányunk egyik fő biztosítékának feladását, mert ezen egyik fő biztosíték a koronázás előtti fogadalom, hogy a megkoronázandó uralkodó meg fog tartani minden országgyűlésileg hozott és jövendőben országgyűlésileg hozandó tör­vényt. Az „Ősz. Ztg“ ilyen okoskodásait talán nem is szükség a magyar közönség előtt más okból felhoznunk, mint hogy kilássék némely kormány­körök tendentiája. Azért megemlítjük még, hogy a czikk folytában azt mondja a félhivatalos lap, az 1848-diki törvények a monarchiát tönkre jut­tatnák ! — Különös válasz a magyar országgyű­lés felirataira, melyek megnyugtathatták volna a kormányférfiakat, hogy ezen aggodalom üres rémlátás. — A gallicziai országgyűlés felirata, melyet többször említünk, a „Debatte“ eredetie és a „Magyar Világ“ fordítása szerint itt következik: Felséges úr ! Sok év óta, először van alkalma országunk­nak saját ügyei felett tanácskozni. Cs. apostoli kir. Felséged kormányának elő­terjesztései, az országos képviselők javaslatai, s a befolyt számos kérvények, leleplezték azon fo­gyatkozásokat és nehéz sebeket, melyek hazán­kon az elmúlt időkben ejtettek. Nem szándékunk ama szomorú múlt képét a legmagasabb trón zsámolya előtt feltü­zetni, szintoly kevéssé akarjuk cs. apostoli kir. Felsé­ged szivét, a korábbi kormányrendszerek által okozott bajok és kellemetlenségek felemlítésével zavarni. De kénytelenek vagyunk azokat annyi­ban el nem hallgatni, a­mennyiben kötelességünk a baj elhárításáról gondoskodni, s az országra nézve egy jobb jövő felé törekedni. Miután tehát a jövő lebeg szemeink előtt, hi­vatkozunk ama magasztos elvekre, melyeket Felséged, múlt évi sept. 20-ki emlékezetes mani­­festumában kifejezni méltóztatott, s a legmélyebb meggyőződést tápláljuk az iránt, hogy az ural­kodó szavai által kifejezett gondolat, a maga to­vábbi fejleményében és alkalmazásában, az or­szágos képviselet hatáskörét és jelentékenységét széles­íteni fogja, s ily módon az ingataggá lett társadalmi viszonyok erősbítésére, s a törvényt megillető tisztelet biztosítására vezetend. A legfontosabb ügyek várnak rendezésre. Az országot elszegényedéséből ki kell emelni, elejét kell venni a termelési erők aránytalan megadóz­tatás általi kimerülésének, véget kell vetni a föld és szolgalmi perlekedéseknek, melyek a társadal­mi egyetértést zavaró egyenetlenségek fő okai, a tulajdon­jogot megóvni, a földbirtokra nehezedő káros megszorításokat megszüntetni, a községe­ket és közhivatalokat rendezni, a közoktatást nemzeti alapon életbe léptetni, és a nép művelő­dését tartósan megalapítani szükséges. Ezek ama legfontosabb feladatok, melyek megoldását a je­len pillanat a jövőre bízza. A körülményeknek és szükségnek megfelelő törvényektől, s a törvények lelkiismeretes és jó­zan teljesítésétől függ ama fontos feladatok sze­rencsés megoldása. De ily megoldáshoz csak oly bennszülött se­gélyével juthatunk, ki az ország sajátságos vi­szonyait ismeri, kit a hazához az érzelmek, óha­jok és érdekek közössége kapcsol, és a ki a ko­rona tanácsában országunk fontosságának meg­felelő állást foglalva el, ott érdekeink és szük­ségeinek képvis­elője és tolmácsa lesz, kire az or­szágos ügyek legfőbb vezetése bizatik. A leg­bensőben meg lévén győződve ily méltóságnak az országos jóllét érdekében okvetlen szükséges voltáról, az országgyűlés ama legalázatosabb kérelemmel járul és. apostoli k. Felséged trón­jához, hogy Grács és Lodomérország, valamint Krakkó nagyherczegsége számára, Felséged ol­dala mellé egy kanczellárt kinevezni legkegyel­­mesebben méltóztassék. E legalázatosabb kérelemmel az országgyű­lés mély hódolatának és rendithetlen hűsé­gének kijelentését teszi le cs. ap. kir. Felséged lábaihoz. Pest, mart. 36. * „Magyar Világ“ —gy ur elleni vitá­jába avatkozni nincs szándékunk, viszá­lyukat maguk legjobban egyenlíthetik ki egymás között, de szó nélkül nem hagy­hatjuk a „M. V.“ tegnapi vezérczikkének a „Pesti Napló “-hoz intézett Apostro­­pháját. Mert eltekintve attól, hogy az „éret­lenség“ kifejezésnek használata, s a szesz-, tej-, és ész­mérlegnek előttünk egy kissé triviálisnak látszó párhuzamosítása oly bevezetést képeznek ezen apostrophához, melyet — mint a műveit olvasó közönség iránti köteles illendőség szabályainak meg­sértését — méltó megrovással sújtani magunkat jogosítottaknak érezzük ; még egy oly valótlanságot is állít fel saját „öntudata” igazolásának következtethe­­tése szempontjából az összes nemzetről, mely ellen tiltakoznunk — folyvást vita­tott nézeteink alapossága iránti szilárd meggyőződésünkből eredő kötelességünk parancsolja. „Volt idő, midőn azon elvek, melye­ket ma az egész nemzet vall, és véd — minoritásban voltak“ ezt állítja „Ma­gyar Világ! ” Ez ráfogás a nemzetre, és felhívjuk a „Magyar­­Világ“-ot, mut­­asson fel hazai történetünknek örömben sokszor szegény, de a hazai jogok védel­mére hozott áldozatokban mindig gazdag lapjaiból csak egyetlen egyet is, mely ar­ról tehetne tanúságot, miszerint a nemzet többsége valaha ellenkező elveket vallott, és védett volna, mint a­milyeket ma is vall, és véd?! — t. i. a magyar király és nemzet alkotmányszerű jogaik szentségé­nek, és az alkotmányosan alkotott, de ily után el nem törült törvények sérthetetlen­ségének elveit. Ama sokszor ismétlődő harczok, me­lyek az utóbbi három század folyama alatt hazánkban annyiszor hamisan for­radalmaknak kereszteltettek el, — nem a fennálló törvényes rend felforgatására irányzott merényletek voltak, — mint forradalmak szoktak lenni, hanem épen a fennálló hazai törvények megvédésére czélzó törekvéseiként tűnnek fel az ösz­­szes nemzetnek azon erőszakoskodási té­nyek ellenében, melyekkel némelykor a hatalom kezelésére hívott kormány fér­fiak tévedései, csupán a főhatalom kor­látlanságában vélték az állami lét szi­lárd alapját biztosíthatni; — és ha e harczokat mindannyiszor megszűnni lát­juk a történetben , valahányszor ama fent idézett elvek elismerést és kielégí­tést nyertek ; mi mást bizonyít ez, mint azt, hogy a nemzet nagy többsége ezen elveknek elismerésében, és kielégíté­sében megnyugvását találta ! ! A súly, melyet a „M. V.“ tegnapi czik­­kének további folyamában az európai esz­mékre fektet, — azonfelül, hogy reánk vonatkozó alkalmazásában egészen alap­talan, nekünk nem is látszik oly sokat nyomónak, mint a­melyre elég lenne csu­pán egyszerűen általánosságban hivatkoz­ni, hogy már ez által valamely elvnek azon jogosultsága feltűnjék, mely eszkö­zölheti, hogy valaki annak védelmétől semmi akadály és semmi nehézség által vissza ne riasztassék; — s ha a „ M. V. “ emberei „ma első sorban birnak ezen érzettel, — talán nem lenne egészen fe­lesleges, ha azon európai eszméket spe­­cifice meg is ismertetnék a hazai olvasó közönséggel, melyek előttük oly minden kifogáson felül állóknak látszanak lenni, hogy azoknak puszta megemlítéséből már nagy szavak születhessenek! A­mit a „M. V.“ saját embereinek sze­rénységéről állít, azt kétségbe vonni bizo­nyára még sokkal kevesebb okunk lenne, ha a „M. V.“ nem mondatná el egyúttal mindjárt velük, hogy „egyenként tettek a hazáért legalább annyit stb.,* ennek a szerénységgel egy kissé ellentétes dicsek­­vési szaga van, a­mely kapcsolatban a „M. V “ által denunciált P. N. „apró szentjeinek henczegésével“ oly irály mo­dort hoz lassanként divatba, melyet ekko­­rig a magyar hírlap - irodalomban oly örömmel nélkülöztünk, s melyre meg­felelő választ adni ezúttal annyival inkább óvakodunk, mert ellenkező esetben nem mellőzhetnénk megkísérteni elemezését azon gyógyszernek, melyet „M. V.“ a be­teg hazával bevezetni kíván, hogy kitűn­jék, vájjon ez esetben is nem lenne-e al­kalmazható a közmondás: pejor medicina morbo! —x—■ Reitter felelete a „Pesti Napló“ban megjelent ily czimű czikkre: „Hasznos volna-e Pest városát körül­csatornázni ? Hasznos nem, hanem in­kább káros volna.“ A „Pesti Napló“ 54—4764. és 55— 4765. számaiban Poroszkay Ignácz mér­nök úr elmondá nézeteit az általam kidol­gozott pesti Duna-csatorna tervről, egyút­tal pedig a Ferencz-csatornának Pestig általa sürgetett meghosszabbításáról. Véleményét a pesti Duna-csatornáról mindjárt kezdetben ekkép formulázza: „Én Pest városának körülcsatornáz­ását nem­csak hasznosnak nem, nemcsak felesle­gesnek, hanem inkább károsnak lenni vélem.“ Minélfogva minden ellenvetés is a felvett alap-thesis három tétele szerint van rendezve. Én, a­mit arra felelni kénytelen vagyok, nem ezen rendben, nem is így felosztva fogom előadni. Nem követem a Poroszkay úr által al­kalmasnak talált rendet. Mert az én fel­adatom azt kívánja, hogy mielőtt a pesti Duna-csatorna szükséges voltát ismét ki­mutatnám, bebizonyítsam mind annak alaptalanságát, mit Poroszkay úr e csa­torna káros volta megmutatására fel­hozott. Nem követem P. ur hármas felosztását sem. Mert állításait, hogy alaposan meg­­czáfolgassam, okoskodásokba szedvén, ösz­­sze, úgy találtam, hogy A tervem szerinti csatornát veszedel­mesnek, károsnak, feleslegesnek, mi hasz­not sem hozónak mondja; magát a tervet műszaki szempontból tekintve, hamis fel­tevésből indultnak véli; a csatorna válla­lati hasznosságát kimutató számításomban nagy tévedést, nagy hibát lát. Következő észrevételeimet tehát az el­sorolt hat czim rendében fogom előadni. I. Veszedelmesnek lenni mondja P. ur csatorna-tervemet: 1 szer. Mert: „Pestet még sokkal inkább kitenné az árviz veszélyeinek, mint most van kitéve.* 2-szor. Mert okot szolgáltatna oly es­hetőségre, minélfogva: „Pest városa egész kerületében ki volna téve az ágyuk és bombák rombolásainak.“ Vizsgáljuk először is a víz­­veszélylyel fenyegetés alapos­ságát. Mindent, a­mit P. úr a „nem hasznos“ és „káros“ két rovatában azon állítása mellett felhoz, hogy a tervem szerinti csatornázás Pestet az árvíz veszélyeinek még inkább kitenné — érvényesnek bi­zonyító erejét épen nem gyengítve — a következő okoskodásba lehet ös­szeszo­­rítani: A Reitter-féle terv, a soroksári Duna felső torkolatát is elzárva, Pestet körül­csatornázza. Pest körülcsatornázását a most fennálló körtöltések keresztülmetszése nélkül nem képzelhetni •• ha tehát a soroksári Dunát elrekesztő „töltés átszakadna, a csatornán által egész Pest víz alá kerülne. “ Az e rekesztő töltés benn a Duna med­rében készülne, jobbról, balról víz kör­nyezné , tehát fekvése veszedelmes. Tervezve van pedig 1 lábbal maga­sabbra az 1838 ki árviznél, „és tetejé­nek (koronájának) , és szélesnek kellene lennie.“ Ezen „gyenge töl­tés“ „bizonytalan sorsú tehát könnyen átszakadhat, tehát egész Pest a csatorna által a viz alá kerülhet ; tehát a Retter­­féle csatorna Pestet még sokkal inkább kitenné az árvíz veszélyeinek stb. Ezen okoskodástól, úgy hiszem, maga P. úr sem tagadhatja el, hogy velejét fog­lalja magában még annak is, a­mit mon­dani tán nem is akart, de azért meg is ér­tette a közönséggel. Csak az ékesi fóliás­nak, melynek fegyverével a tervem sze­rinti csatornát, kivált e helyt, vívja, szed­tem le virágjait De a maga helyén majd ezekből is szolgálok. Itt puszta érveivel is beérjük. S most lássuk: Vájjon csakugyan igaz volna-e, hogy a Duna árja a tervem szerinti csatorna, ut­ján is hozzáférhetne Pest városához. Figyelve a fentebbi okoskodásba fog­lalt érvek, alaki tekintetben, úgy látszik

Next