Pesti Napló, 1866. március (17. évfolyam, 4758-4784. szám)
1866-03-31 / 4784. szám
74 4784. Szombat, martius 31. 1866. 17. évi folyam. Szerkesztési iroda. Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. Kiadóhivatal: Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 új kr. Bélyegdíj külön 30 ujkr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit,-sor 25 új kr. Előfizetési felhívás Q-dik évi folyamára. April.júniusi folyamra........................5 frt 25 kr. A „PESTI NAPLÓ“ kiadóhivatala. Post, mart. 30.1866. (Fk) Az államok sorsa nem függ többé a hatalmasok akaratától; a népek érdekei döntenek felette. Azon, több ízben fejtegetett ellentét, mely Németországra nézve Ausztria és Poroszország érdekei közt létezik, s melynek kitörése elnapolható ugyan, de békés utón el nem hárítható, — ezen ellentét paralizálta azon magas befolyások működését, melyek Bécs és Berlin közt a békét fenntartani igyekeztek. Néhány nap múlva kétségenkívül terjedelmes hadi készületekről fogunk hallani, miket életbeléptetni Poroszország „kénytelen“ volt, s akkor Ausztria is nyiltan és nagyobbszerű mértékben folytatandjó, amit eddig csak kéz alatt és szerényebb dimensiók közt kezdett vala. A porosz félhivatalos közlönyök minden ceremónia nélkül kijelentik, hogy az utolsó miniszteri értekezlet Berlinben azon kérdéssel foglalkozott: vájjon lehet-e Poroszországnak veszteg maradnia azon előkészületekkel szemben , miket Ausztria teszen, s erre egyhangú „Nem!” voló a felelet. A porosz kormány kötelessége a rábízott állam biztosságáról gondoskodni, és így nem kockáztathatja azt, hogy az Ausztriával határos porosz tartományok, habár csak múlékonyan, osztrák invasió tárgyává tétessenek. Ez más szóval azt teszi, hogy Poroszország hadserget állítana fel a határszélen, s erre természetesen a Csehországban összpontosult osztrák hadak szintén a határ felé fognak vonulni. Szemben álland aztán két hadsereg, mely — mondjuk ki hímezés-hámozás nélkül — egymást gyűlöli, s mely Schleswig-Holsteinban is csak contre coeur küzdött egymás oldala mellett. Ez aztán igazán „veszedelmes szomszédság“ leend, s ha egyszer annyira van a dolog, hogy az előőrsök már csak lőtávolságra állnak egymáshoz, a diplomatia nem fogja többé gátolhatni, hogy magától ne süljön el innen vagy onnan egy-egy puska, az első puskalövés pedig egyszersmind a nagy háború kezdete leend. Még más lépést is tett Poroszország, mely azt mutatja, hogy ő a legkomolyabbra is el van készülve. Körlevelet intézett a kisebb német államokhoz, ezektől megtudandó, vájjon milyen leend az ő maguktartása a küszöbön álló összeütközés alkalmával. Félig meddig tehát már most is valósult azon aggodalmunk, hogy míg Bécsben a felett töprenkednek, vájjon értekezzenek-e vagy ne értekezzenek a középállamokkal, addig Poroszország e téren is meg fogja előzni az osztrák kormányt, s ő fog fordulni ez államokhoz. Valóban, szegények, oly helyzetben vannak most, melyet senki sem irigyelhet tőlük. Azok, kik amúgy is Poroszország részére állottak volna, természetesen most sem fognak zavarba jutni, de mitevők legyenek azok, kik Ausztriát pártolni hajlandók? Ezek kiválóan a déli államok sorában keresendők, kik egyszersmind legközelebb fekszenek Olasz- és Francziaországhoz. Fognak-e ezen államok határozott választ adhatni, midőn sejtelmök sincs arról, mily állást foglaland el Franczia és Olaszország a felvonuló zivatar közben ? Növelheti-e bátorságukat annak látása, miszerint magának Ausztriának sincs annyi bátorsága, hogy erélyesen lépne fel Frankfurtban, és nyíltan támaszkodnék a német szövetségre? — Kockáztathatják-e azt, hogy míg a két németországi nagyhatalom az Elbe táján verekszik, addig a francziák besétálnak Németország dél-nyugati részeibe? Biztosak lehetnek-e arról, hogy Ausztria őket védelmezni képes leend, midőn nem tudják, vájjon nem fog-e a bécsi kabinet teljes hatalma igénybe vétetni az által, hogy az éjszaki háborúval még déli is párosul ? Nem fogja-e őket gondolkodókká tenni azon körülmény, hogy az olasz kormány nyakra-főre viteti véghez az ez évi újonczozást, s hogy III. Napóleon most egyszerre kibékült a vörös herczeggel. Az osztrák hadsereg vitézségében csak oly kevéssé kétkedünk, mint abban, hogy az a porosznál harczedzettebb. Abban is csalódnak a berlini urak, midőn azt hiszik, hogy Ausztria a maga pénzügyi bajai miatt nem képes háborút viselni. Régi tapasztalás, hogy a háború önmagát táplálni képes , és legfeljebb a háború után állnak be az emésztési bajok, de arra nézve szeretnénk egy megnyugtató szót hallani , hogy Ausztriának, ha többen szövetkeznének ellene, szintén lesznek biztos szövetségesei, erről pedig mélyen hallgat a bécsi félhivatalos sajtó. Meglehet, hogy finesse-ből teszi, nem akarja idő előtt elárulni, kik lennének előforduló alkalommal a monarchia frigyesei. Ily esetre tisztelnék e titoktartást, és csak azt kívánjuk, hogy legyen ám titok, melyet őrizni kell, s a hallgatás ne eredjen onnan, hogy — nini mondanivaló! Ami egyébiránt a jelen perczben közvetlen érdekű, az a casusbelli felállítása. Honnan veszi ezt Poroszország ? Igénytelen nézeteinket e tárgy körül már e napokban elmondtuk. Meglepő csak az, hogy porosz részről még semmi sem történt, amiből a berlini kabinet ebbeli szándékait ki lehetne találni. Úgy látszik, Bismark úr lázas feszültségben akarja tartani a bécsi udvart, mert hetek óta egyetlen hivatalos közlemény sem érkezett a porosz külügyi hivatalból Mensdorff grófhoz. — Most ismét a legközelebbi napoktól várják, hogy ezek meghozzák majd a porosz sommatiót , de meglehet, hogy újra csalódnak. Talán inkább megközelítjük a valóságot, midőn azt teszszük fel, hogy a porosz kabinet utánozni fogja Nagy- Fridrik példáját, s általában semmi ultimátumot nem állítana fel mindaddig, míg a hadserge nincs felállítva. Akkor pedig hallatni fogja végső követeléseit, és ezeknek elvettetésére azonnal a háború megindításával fogna felelni. Megvalljuk, sokáig nem hittünk ily háború lehetőségében, s még ma is azt kel mondanunk, hogy tán soha nem indul meg háború, melynek következésére nézve oly nehéz lett volna akár csak gyanítást is nyilvánítani; pedig sem Ausztria, sem Poroszország nincs oly helyzetben, hogy valami nagy kedve lehetne, így ventre a tejre az „ismeretlen“ felé rohanni. De most már annyira van „enyagirozva“ a porosz kormány, annyira van felizgatva mind porosz, mind az osztrák hadsereg, annyira van érdekelve e háború kitörése körül egynémely európai nagyhatalmasság hogy valóban nem látjuk módját, miként lehetne e calamitás alól még most is menekülni. Osztrák részen legfeljebb egy ember van, aki a barczias fordulatnak örvendhetne, és ez a Metternich Richárd herczeg; mert ha ő valóban újkori Kaunitz, miként hizelgői hirdetik, akkor ennek bebizonyítására nem kívánhatott volna magának kedvezőbb alkalmat, mint amilyet a legközelebbi hetek minden valószinüség szerint nyújtani fognak. Lajthán túli dolgok. A félhivatalos „Österreichische Zeitung“ a magyar ügyben tollharczot folytat a „Wanderer“ ellen, mely utóbbi derék lap a magyar országgyűlés feliratát védelmezi. — A félhivatalos lapban egy idő óta divattá lett: nagyon gyenge argumentumokkal állani elő, s azt vélni, hogy valakit meg képes győzni. Előadása többnyire homályos is — s ez az egy a szerencséje. Mert az olvasók egyik része a homály alatt valami mélységes bölcseséget gyaníthat. De ezen homályosság miatt nem fogunk szavaihoz ragaszkodni, csak a gondolatot nézzük. Ő oly formán képzeli most Magyarországnak a kormánynyal való szemben állását, mint két hadfolytató államét, melyek, ha békülni akarnak, a czélszerűség szempontját jobban szem előtt tartják, mint a formális jogot. A polgári törvénykezésben a perlekedés bírói ítéletre vezet; a nemzetközi perlekedésekben rendesen a háború dönt, s a szorosan vett jog csak akkor követeltetik, midőn az alkudozások czélra nem vezetnek. Míg az alkudozások folynak, a felek mérsékelt áldozatokat tesznek, de nem járja, hogy egyik fél egy-egy nagy vár kiadását kívánja, mielőtt a béke-praeliminárék meghatároztatnának. Ily praeliminárék mindig a „status quo” ból indul- nak ki. Ez az „Ost. Zig“ nézpontja a magyar kérdésben. A hasonlat, melyen épül, meg nem állhat. A fennforgó vita nem nemzetközi, hanem közjogi az uralkodó és nemzet közt, és foly ünnepélyes szerződések és alkotmányosságunk azokban szentesített alapelvei felett. A „Österr. Zrg“ azt kívánja, ismerjük el status quonak az absolutismus minden intézkedését 17 év óta, mely intézkedések pedig egyenes tagadásai a szerződéseknek és minden jogainknak! Vannak oly „status quo“k, melyek alapján praeliminarék sem lehetségesek, így pl. ha Bach báró lesz vala megbizva egy kiegyenlítéssel, minő „status quo“ volt az, melyre hivatkozhatik vala ? Az „Österr. Zig“ ily okoskodása nyilván túl megy azon határon, melyet a legfelsőbb trónbeszéd kijelölt, mert abban kiindulásul el van ismerve a sanctio pragmatici, sőt az 1848-iki törvények érvényessége is. Már pedig a 17 év ótai ténylegességek status quoja ilyest kizárna. Az „Ö. Z.“ status quojának nincs értelme jelen esetben. Ha arról van szó, hogy, a mint mondják, egy uj pragmatica sanctio keletkezzék, csak az előbbi pragmatica sanctiót s az annak alapján kelt törvényeket, igy az 1848-kiakat ismerjük el a status quonak. Egy alkotmányos, törvényhozó testületnek nem is lehet másutt venni fel a fonalat, mint ahol az előbbi törvényhozás végezte. Ez az országgyűlés „status quo“ja. — Ami pedig azt illeti, mintha Magyarország még a praeliminárék előtt egy nagy erőd átadását kívánná, a dolog megfordítva áll. Épen tőlünk kívánják alkotmányunk egyik fő biztosítékának feladását, mert ezen egyik fő biztosíték a koronázás előtti fogadalom, hogy a megkoronázandó uralkodó meg fog tartani minden országgyűlésileg hozott és jövendőben országgyűlésileg hozandó törvényt. Az „Ősz. Ztg“ ilyen okoskodásait talán nem is szükség a magyar közönség előtt más okból felhoznunk, mint hogy kilássék némely kormánykörök tendentiája. Azért megemlítjük még, hogy a czikk folytában azt mondja a félhivatalos lap, az 1848-diki törvények a monarchiát tönkre juttatnák ! — Különös válasz a magyar országgyűlés felirataira, melyek megnyugtathatták volna a kormányférfiakat, hogy ezen aggodalom üres rémlátás. — A gallicziai országgyűlés felirata, melyet többször említünk, a „Debatte“ eredetie és a „Magyar Világ“ fordítása szerint itt következik: Felséges úr ! Sok év óta, először van alkalma országunknak saját ügyei felett tanácskozni. Cs. apostoli kir. Felséged kormányának előterjesztései, az országos képviselők javaslatai, s a befolyt számos kérvények, leleplezték azon fogyatkozásokat és nehéz sebeket, melyek hazánkon az elmúlt időkben ejtettek. Nem szándékunk ama szomorú múlt képét a legmagasabb trón zsámolya előtt feltüzetni, szintoly kevéssé akarjuk cs. apostoli kir. Felséged szivét, a korábbi kormányrendszerek által okozott bajok és kellemetlenségek felemlítésével zavarni. De kénytelenek vagyunk azokat annyiban el nem hallgatni, amennyiben kötelességünk a baj elhárításáról gondoskodni, s az országra nézve egy jobb jövő felé törekedni. Miután tehát a jövő lebeg szemeink előtt, hivatkozunk ama magasztos elvekre, melyeket Felséged, múlt évi sept. 20-ki emlékezetes manifestumában kifejezni méltóztatott, s a legmélyebb meggyőződést tápláljuk az iránt, hogy az uralkodó szavai által kifejezett gondolat, a maga további fejleményében és alkalmazásában, az országos képviselet hatáskörét és jelentékenységét szélesíteni fogja, s ily módon az ingataggá lett társadalmi viszonyok erősbítésére, s a törvényt megillető tisztelet biztosítására vezetend. A legfontosabb ügyek várnak rendezésre. Az országot elszegényedéséből ki kell emelni, elejét kell venni a termelési erők aránytalan megadóztatás általi kimerülésének, véget kell vetni a föld és szolgalmi perlekedéseknek, melyek a társadalmi egyetértést zavaró egyenetlenségek fő okai, a tulajdonjogot megóvni, a földbirtokra nehezedő káros megszorításokat megszüntetni, a községeket és közhivatalokat rendezni, a közoktatást nemzeti alapon életbe léptetni, és a nép művelődését tartósan megalapítani szükséges. Ezek ama legfontosabb feladatok, melyek megoldását a jelen pillanat a jövőre bízza. A körülményeknek és szükségnek megfelelő törvényektől, s a törvények lelkiismeretes és józan teljesítésétől függ ama fontos feladatok szerencsés megoldása. De ily megoldáshoz csak oly bennszülött segélyével juthatunk, ki az ország sajátságos viszonyait ismeri, kit a hazához az érzelmek, óhajok és érdekek közössége kapcsol, és a ki a korona tanácsában országunk fontosságának megfelelő állást foglalva el, ott érdekeink és szükségeinek képviselője és tolmácsa lesz, kire az országos ügyek legfőbb vezetése bizatik. A legbensőben meg lévén győződve ily méltóságnak az országos jóllét érdekében okvetlen szükséges voltáról, az országgyűlés ama legalázatosabb kérelemmel járul és. apostoli k. Felséged trónjához, hogy Grács és Lodomérország, valamint Krakkó nagyherczegsége számára, Felséged oldala mellé egy kanczellárt kinevezni legkegyelmesebben méltóztassék. E legalázatosabb kérelemmel az országgyűlés mély hódolatának és rendithetlen hűségének kijelentését teszi le cs. ap. kir. Felséged lábaihoz. Pest, mart. 36. * „Magyar Világ“ —gy ur elleni vitájába avatkozni nincs szándékunk, viszályukat maguk legjobban egyenlíthetik ki egymás között, de szó nélkül nem hagyhatjuk a „M. V.“ tegnapi vezérczikkének a „Pesti Napló “-hoz intézett Apostropháját. Mert eltekintve attól, hogy az „éretlenség“ kifejezésnek használata, s a szesz-, tej-, és észmérlegnek előttünk egy kissé triviálisnak látszó párhuzamosítása oly bevezetést képeznek ezen apostrophához, melyet — mint a műveit olvasó közönség iránti köteles illendőség szabályainak megsértését — méltó megrovással sújtani magunkat jogosítottaknak érezzük ; még egy oly valótlanságot is állít fel saját „öntudata” igazolásának következtethetése szempontjából az összes nemzetről, mely ellen tiltakoznunk — folyvást vitatott nézeteink alapossága iránti szilárd meggyőződésünkből eredő kötelességünk parancsolja. „Volt idő, midőn azon elvek, melyeket ma az egész nemzet vall, és véd — minoritásban voltak“ ezt állítja „Magyar Világ! ” Ez ráfogás a nemzetre, és felhívjuk a „MagyarVilág“-ot, mutasson fel hazai történetünknek örömben sokszor szegény, de a hazai jogok védelmére hozott áldozatokban mindig gazdag lapjaiból csak egyetlen egyet is, mely arról tehetne tanúságot, miszerint a nemzet többsége valaha ellenkező elveket vallott, és védett volna, mint amilyeket ma is vall, és véd?! — t. i. a magyar király és nemzet alkotmányszerű jogaik szentségének, és az alkotmányosan alkotott, de ily után el nem törült törvények sérthetetlenségének elveit. Ama sokszor ismétlődő harczok, melyek az utóbbi három század folyama alatt hazánkban annyiszor hamisan forradalmaknak kereszteltettek el, — nem a fennálló törvényes rend felforgatására irányzott merényletek voltak, — mint forradalmak szoktak lenni, hanem épen a fennálló hazai törvények megvédésére czélzó törekvéseiként tűnnek fel az öszszes nemzetnek azon erőszakoskodási tények ellenében, melyekkel némelykor a hatalom kezelésére hívott kormány férfiak tévedései, csupán a főhatalom korlátlanságában vélték az állami lét szilárd alapját biztosíthatni; — és ha e harczokat mindannyiszor megszűnni látjuk a történetben , valahányszor ama fent idézett elvek elismerést és kielégítést nyertek ; mi mást bizonyít ez, mint azt, hogy a nemzet nagy többsége ezen elveknek elismerésében, és kielégítésében megnyugvását találta ! ! A súly, melyet a „M. V.“ tegnapi czikkének további folyamában az európai eszmékre fektet, — azonfelül, hogy reánk vonatkozó alkalmazásában egészen alaptalan, nekünk nem is látszik oly sokat nyomónak, mint amelyre elég lenne csupán egyszerűen általánosságban hivatkozni, hogy már ez által valamely elvnek azon jogosultsága feltűnjék, mely eszközölheti, hogy valaki annak védelmétől semmi akadály és semmi nehézség által vissza ne riasztassék; — s ha a „ M. V. “ emberei „ma első sorban birnak ezen érzettel, — talán nem lenne egészen felesleges, ha azon európai eszméket specifice meg is ismertetnék a hazai olvasó közönséggel, melyek előttük oly minden kifogáson felül állóknak látszanak lenni, hogy azoknak puszta megemlítéséből már nagy szavak születhessenek! Amit a „M. V.“ saját embereinek szerénységéről állít, azt kétségbe vonni bizonyára még sokkal kevesebb okunk lenne, ha a „M. V.“ nem mondatná el egyúttal mindjárt velük, hogy „egyenként tettek a hazáért legalább annyit stb.,* ennek a szerénységgel egy kissé ellentétes dicsekvési szaga van, amely kapcsolatban a „M. V “ által denunciált P. N. „apró szentjeinek henczegésével“ oly irály modort hoz lassanként divatba, melyet ekkorig a magyar hírlap - irodalomban oly örömmel nélkülöztünk, s melyre megfelelő választ adni ezúttal annyival inkább óvakodunk, mert ellenkező esetben nem mellőzhetnénk megkísérteni elemezését azon gyógyszernek, melyet „M. V.“ a beteg hazával bevezetni kíván, hogy kitűnjék, vájjon ez esetben is nem lenne-e alkalmazható a közmondás: pejor medicina morbo! —x—■ Reitter felelete a „Pesti Napló“ban megjelent ily czimű czikkre: „Hasznos volna-e Pest városát körülcsatornázni ? Hasznos nem, hanem inkább káros volna.“ A „Pesti Napló“ 54—4764. és 55— 4765. számaiban Poroszkay Ignácz mérnök úr elmondá nézeteit az általam kidolgozott pesti Duna-csatorna tervről, egyúttal pedig a Ferencz-csatornának Pestig általa sürgetett meghosszabbításáról. Véleményét a pesti Duna-csatornáról mindjárt kezdetben ekkép formulázza: „Én Pest városának körülcsatornázását nemcsak hasznosnak nem, nemcsak feleslegesnek, hanem inkább károsnak lenni vélem.“ Minélfogva minden ellenvetés is a felvett alap-thesis három tétele szerint van rendezve. Én, amit arra felelni kénytelen vagyok, nem ezen rendben, nem is így felosztva fogom előadni. Nem követem a Poroszkay úr által alkalmasnak talált rendet. Mert az én feladatom azt kívánja, hogy mielőtt a pesti Duna-csatorna szükséges voltát ismét kimutatnám, bebizonyítsam mind annak alaptalanságát, mit Poroszkay úr e csatorna káros volta megmutatására felhozott. Nem követem P. ur hármas felosztását sem. Mert állításait, hogy alaposan megczáfolgassam, okoskodásokba szedvén, öszsze, úgy találtam, hogy A tervem szerinti csatornát veszedelmesnek, károsnak, feleslegesnek, mi hasznot sem hozónak mondja; magát a tervet műszaki szempontból tekintve, hamis feltevésből indultnak véli; a csatorna vállalati hasznosságát kimutató számításomban nagy tévedést, nagy hibát lát. Következő észrevételeimet tehát az elsorolt hat czim rendében fogom előadni. I. Veszedelmesnek lenni mondja P. ur csatorna-tervemet: 1 szer. Mert: „Pestet még sokkal inkább kitenné az árviz veszélyeinek, mint most van kitéve.* 2-szor. Mert okot szolgáltatna oly eshetőségre, minélfogva: „Pest városa egész kerületében ki volna téve az ágyuk és bombák rombolásainak.“ Vizsgáljuk először is a vízveszélylyel fenyegetés alaposságát. Mindent, amit P. úr a „nem hasznos“ és „káros“ két rovatában azon állítása mellett felhoz, hogy a tervem szerinti csatornázás Pestet az árvíz veszélyeinek még inkább kitenné — érvényesnek bizonyító erejét épen nem gyengítve — a következő okoskodásba lehet összeszorítani: A Reitter-féle terv, a soroksári Duna felső torkolatát is elzárva, Pestet körülcsatornázza. Pest körülcsatornázását a most fennálló körtöltések keresztülmetszése nélkül nem képzelhetni •• ha tehát a soroksári Dunát elrekesztő „töltés átszakadna, a csatornán által egész Pest víz alá kerülne. “ Az e rekesztő töltés benn a Duna medrében készülne, jobbról, balról víz környezné , tehát fekvése veszedelmes. Tervezve van pedig 1 lábbal magasabbra az 1838 ki árviznél, „és tetejének (koronájának) , és szélesnek kellene lennie.“ Ezen „gyenge töltés“ „bizonytalan sorsú tehát könnyen átszakadhat, tehát egész Pest a csatorna által a viz alá kerülhet ; tehát a Retterféle csatorna Pestet még sokkal inkább kitenné az árvíz veszélyeinek stb. Ezen okoskodástól, úgy hiszem, maga P. úr sem tagadhatja el, hogy velejét foglalja magában még annak is, amit mondani tán nem is akart, de azért meg is értette a közönséggel. Csak az ékesi fóliásnak, melynek fegyverével a tervem szerinti csatornát, kivált e helyt, vívja, szedtem le virágjait De a maga helyén majd ezekből is szolgálok. Itt puszta érveivel is beérjük. S most lássuk: Vájjon csakugyan igaz volna-e, hogy a Duna árja a tervem szerinti csatorna, utján is hozzáférhetne Pest városához. Figyelve a fentebbi okoskodásba foglalt érvek, alaki tekintetben, úgy látszik