Pesti Napló, 1866. július (17. évfolyam, 4859–4884. szám)
1866-07-22 / 4877. szám
167—1877. Vasárnap, július 22. 1866. 17 évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közleménye szerkesztőiéihez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó hivatal: Ferencziek tere 7. sírmi földszint, A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadta körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendőők.PESTI STAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 60 kr. o. é. évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. ÍL dökvények dija: 7 hasábos petitsor egyszeri hir.L*tűsnél 7 új kr. Bélyeg..u 30 njkr. Nyílt-tér: 6 hasábos petit-sor 25 uj kr. Fest, julius 21 1866. Tájékozás. 1. (—zs—) Azon pillanatban, midőn e sorokat írjuk, az események rohanó árja, úgy látszik, egyelőre felakadt. Várjon sikerül-e azt a békealkudozások csatornáin elterelni, vagy pedig pillanatnyi szünetelését csak az eléje tolt gát idézte elő, de amelyet ha aláás, ha szétszakít, még nagyobb rohammal zúg tovább , még többet ragadva magával, mint amit eddig már sodró hullámai alá temetett ? — e kérdésre néhány nap már meghozhatja a feleletet. Ez ünnepélyes, e komoly perczben, amely szintúgy lehet a béke kezdete, mint szélcsend újabb vihar előtt, kétszeres szükségét érezzük annak, hogy tisztázzuk a helyzetet, hogy megmérjük a veszély erejét és terjedelmét, hogy kijelöljük a határokat, ameddig az áradat hullámai emelkedhetnek, az szerint határozhassunk azon álláspont iránt, amelyet e válságban saját biztonságunk elfoglalni parancsol. Annál több jogunk van felszólalni e komoly pillanatban , mert nem tartozunk azok közé, akiket a vihar meglepett, sőt évek óta előre láttuk, előre jósoltuk azt, s minden alkalommal, amely nyilatkozásunkra tért nyitott, óvtuk a fennállott hatalmat azon védművek könnyelmű és kártékony rombolásától, amelyektől a most beállott veszély ellenében legtöbb oltalmat remélhetnénk. Annál több jogunk van szavunkat felemelni , mert amíg egyrészről nem érhet bennünket a szemrehányás, hogy azon érdekeket, amelyeknek védelmére kötelezve voltunk, hűtlenül cserben hagytuk volna, sőt már eddigi áldozataink is szigorú kötelesség határain túl mentek, másrészről józanul senki nem igényelheti tőlünk, hogy mindvégig vak és öntudatlan uszályhordói legyünk oly politikának, mely előbb az önbizottság, most pedig talán a kétségbeesés vakságában, az önfenntartás ösztönével és saját érdekeinkkel ellentétes irányba akarna bennünket sodorni. Ismételjük, akár a békével, akár a harcz folytatásával álljunk szemközt Magyarországnak, amely annyi áldozatot hozott a múltban, s amelynek erkölcsi és anyagi ereje a jövő tényezői körül ki nem hagyható, joga van követelnie, hogy a béke zöld asztala körül szintúgy, mint ott, ahol a harczkoczkája újra elvettetnék, meghallgattassék; joga van követelnie, hogy lételét, érdekeit minden körülmények közt számba vegyék, s ne tekintsék akaratlan helotának, a kinek joga és kötelessége ugyanegy : — elvérzeni másokért. De nemcsak joga, egyszersmind kötelessége is e nemzetnek nyilatkoznia. Amely nemzet ily döntő körülmények közt ölbe tett kezekkel, néma közönynyel nézne a jövő elé, arról el lehetne mondani, hogy elvesztette nemzeti öntudatát, hogy lemondott önmagáról, s megérdemli, hogy idegen érdekek rabszolgája legyen. Ez okból sürgettük a múlt napokban a magyar parlamenti kormány alakítását, hogy ama fontos tanácskozásokban,amelyek a béke és harc kérdései felett döntenek, a magyar nemzet is képviselve legyen; hogy egy nemzet szava riaszsza fel a hatalom gyeplőtartóit végzetes ábrándjaikból, és — ha kell — visszatartsa őket, még mielőtt ama meredek lejtőre ereszkednének, a melyen többé megállapodni nem lehet; s hogy viszont az esetben, ha ama tanácskozások újabb harczra adnának jelt, a nemzetben gyökeret verhessen azon meggyőződés, mi nélkül kitartó lelkesdéset és önfeláldozást remélni a képtelenségek közé tartozik, miszerint a küzdelem czélját a nemzetnek oly életérdeke képezi, amelyet vagy minden áron megvédenie, vagy amelyért becsülettel meghalnia kell. De e hit,e meggyőződés a nemzetben csak úgy kaphat lábra, ha azok, akiknek szavuk a béke és harcz kérdése felett határoz, ha azok, a kik netalán a harcz véres lobogóját kitűznék, a nemzet bizalmát bírják; e bizalomnak szilárd alapot ismét csak azon tudat kölcsönözhet, hogy azok, akik a nemzet számára a követendő irányt kijelölik, ezt alapos megfontolás után tevék, s arról a nemzetnek számolni fognak. Mivel azonban bizalmunk a kormányhatalom mostani vezetői iránt, nyílt fájdalommal valljuk be, oly mélyen megrendült, hogy tőle azt, miszerint egy felelős magyar parlamenti kormánynak utat törve és helyet engedve, a nemzeti érzület hű tolmácsolását s nemzeti érdekeink erőteljes képviseletét és védelmét e válságos napokban lehetővé tegye, többé nem várjuk, nincs egyéb hátra, mint hogy e szerepet a közvéleménynek ez idő szerint egyetlen orgánuma, a napi sajtó vegye át. Mi az tehát, ami ez óriási küzdelmek közt kockán forog? Meddig nőhet az események árja? Mennyiben fenyegettetnek általa hazánk életérdekei ? És ezen érdekek szempontjából hol van számunkra a béke, hol az élethalál-harcz határvonala ? — Izgatott lelkünk e kérdések ostromhadával áll e pillanatban szemközt, s a közaggodalomnak tartozunk, hogy ezek iránti szerény nézeteinket a jövő számban elmondjuk. Végszó A pesti kereskedői testületek „Emlékirata“ ügyében a budapesti kereskedelmi kamra jegyzőkönyve folytán. A „Pester Lloyd“ 171. és 172-ik számaiban a kereskedői testületek, helyesebben : 30 ember által elfogadott „Emlékirat“ már, mint a budapesti „kereskedelmi kamara“ által is elfogadott, a „Magyar Világ“ és a „Pesti Napló“ban megjelent ellenérvek megczáfolására intézett polemicus jegyzőkönyv kíséretében, jelenik meg a közönség előtt. Nem ezen okmány az első jelenség 1860 óta, mely ugyanazon oldalról indulva ki, fájdalmát tanúsítja a felett, hogy hazai törvényeink ősjogaikba visszahelyeztettek a reánk erőszakolt osztrák törvények kiküszöbölésével, nem folytonos agitatio szittatott, nem azért, hogy törvényeink javíttassanak, hanem hogy hitelük leromboltassék, s helyükbe az osztrák törvények léptettessenek. „Állami egyesülés“ és „anyagi összetartozóság“ azon zászló, melynek diadalt szerezni oly szívós kitartással küzdenek az illetők, s ez igen nemes czél volna, csakhogy küzdelmük iránya nem „állami egyesíés“re, hanem „egységes államra“ vezetne. ők nem is az irány és elvek, hanem a törvények ugyanazonossága (gleichlautend) mellett szeldelik a levegőt, s nem szorítkoznak ma már,mint 1861-ben,a váltó-és kereskedelmi törvényekre, minek még volna egy kis plausibilis színe, hanem kiterjeszkednek összes hazai törvényeinkre, pedig — mellesleg mondva — a felett, hogy a polg. magán törvény minő elveken nyugodjék, ítélni — nem ők hivatvák, nem pedig azért, mert a törvénynyel bizonyos esetekben érintkezni, még nem vezet ahhoz, miszerint azt teljesen ismerjük, ahhoz pedig, hogy valamely törvény alapelveinek, jogbölcseletének helyes vagy helytelensége felett ítéljünk, számos előismeretek megszerzése utáni hosszas tanulmány is kell, melyhez egy üzletembernek sem ideje, sem alkalma ; de ezt tőle követelni sem lehet, mert nem hivatása. S mégis ily fontos dolgok, általános és concret jogbölcselet, jogelvek, jogi kézpontok képezik azon kereskedő uraknak, kiktől az „Emlékirat“ és jegyzőkönyv ered, súlyos gondjait; ezeket elemezik, ezek felett ítélnek. E helyütt ezen uraknak — kik ma, mint kereskedelmi kamara, adaptálják azon törekvéseket, melyeket tegnap, mint kereskedői testületek, megindítottak — megnyugtatásukra constatáljuk, hogy 1861 óta czéljuk elérésére úgy a társadalmi téren, mint a részvétlenség aszkózságában elszenderült hírlap vállalat által és emlékiratok segélyével folyvást következetesek voltak abban, mit legújabban „Emlékiratuk“ végczéljául tűztek ki. Megvalljuk, mi a Bach kormány azon tényében, hogy összes törvényeinket hatalom szóval megszüntetvén, helyükbe oly törvényeket állított, melyek sem nemzeti fejlődésünkkel, sem gondolkodásunkkal vagy jellemünkkel össze nem illettek , korlátolt felfogásunkban nem annyira a biztosabb és gyorsabb igazságszolgáltatást, mint inkább azon czélt láttuk túlsúlylyal birni, hogy ez az osztrák örökös tartományokkal leendő összeolvasztást hátai másán előmozdítandja,— mint más részről meg vagyunk győződve, hogy az „Emlékirat“ tisztelt szerzőinek ez legtávolabbról sem volt szándéka, mégis nem lehet egy, ha czélban nem is, de irányban mindenesetre amazzal azonos törekvést aggodalommal nem registrálnunk; főként miután a kereskedelmi kamara jegyzőkönyve az osztrák törvények visszaállítása mellett azon érvvel áll elő, hogy ha nem az ő tanácsát követjük, akkor egyátalán nincs kilátásunk jó és biztos törvényekhez, mert inen 1790 óta, midőn az első codificationalis küldöttség kineveztetett, három nemzedék szállott sírba, és mindannyi törvény közül csak az egyetlen váltótörvényt nyertük, ezt is más után.“ Mi akar ez lenni? Nem teszszük fel, hogy a tisztelt urak hazánk törvényhozásának történetét ismerni nem akarnák, hanem elhiszszük, hogy nem ismerik. — Ez esetben kár volt azon tárgyat, melyről nyilvánosság előtt izéln akarnak, előbb nem tanulmányozni, — felvilágosításul szolgáljon, hogy nemcsak a váltó törvény hozatott meg, hanem, az országos politikai ügyeket nem említve, a magán-törvényeken tett egyéb apró javításokon kívül, minek az 1802. 22. és 1807. 13. aj sommás visszahelyelyezést, — és 1832/6.20.és 1840. 11. a sommás szóbeli eljárást tárgyazó törv. czikkek stb., meg ugyancsak 1832/6-tól 1844-ig hozatott a jobbágyoknak földesuraik és egymáshozi viszonyát és az úrbéri rendező igen életbe vágó fontos és terjedelmes törvény, hasonlóul ugyanezen időközben hozattak a mezei rendőrséget, a váltót, kereskedést, csődöt tárgyazó törvények, melyek életbe is léptettek, — ugyanekkor készült a büntető törvénykönyv, mely azonban — fájdalom! — az országgyűlésen kívül fekvő okokból nem lépett életbe. — S kérdjük: nem az országgyűlés utján nyertük a váltótörvényt ? Minő „más után“ jutott az érvényre? Talán a szakértők tanácsa azon „más út ?“ Ehhez nincs mit szóljunk! Kívül esik körünkön ehelyütt azon viszonyokat részletezni, melyek törvényhozásunkat ausulylyal békázták le a szabad mozgás és jó szándékú haladás utjáni előmeneteltől. De azt meg fogják engedni a t. urak, hogy 1848-tól máig a törvényhozás és codificatióbani szünetelés nem a nemzeten múlt! Úgy hiszszük, azon szemrehányást, mintha az országgyűlés azon néhány békés évet, melyet az alkotmány érti szakadatlan küzdelemből kihasíthatott, az ország jólétének emelésére szolgáló törvények hozatalára kellően fel nem használta volna, emelni nem lehet; s épen ez biztosítéka annak, miszerint néhány nyugalmas , politikai tételünkérti küzdelemtől ment év ismét meg fogná szégyeníteni azon pessimistákat, kik önmagunktól semmit nem várnak, hanem csak abban látnak üdvöt, mi kívülről importáltatott. A keresk. kamara „Jegyzőkönyve“ azon naiv tanácsot adja: fogadjuk el önkényt minél előbb azt, mit Bach és Schmerling másfél évtizeden át reánk erőszakolni akartak, s akkor — alkotmányos elvet nem sértünk! — Bizony, bizony a „fővárosi kereskedelmi kamarának“ politikai érettségünkről” fogalmai csak a törvények czélszerűsége felöli felfogásával vetekedhetnek! A kamara azt hiszi, hogy Bach törekvéseit egyes egyedül azért ellenezte az ország, mert nem az ország gyűlését kérdezte meg behozataluk előtt, s hogy ha ez megtörténik, az ország gyűlése okvetlen helyeselte volna ama törvények átültetését. — Mi ebben kételkedni bátorkodunk, mert p. o. az osztrák polgári magán törvények hazánkba behozatalának — mint első alkalommal részleteztem — benső okok állanak ellen. Meg vagyunk győződve, hogy az „Emlékirat“ és jegyzőkönyv törekvése és a kereskedői kar túlnyomó többségénél ma ép oly visszatetszéssel dicsekedhetik, minőnek örvendenie már megszülemlésekor alkalma volt. Van a következetességnek egy neme, melyet ellenmondás az idegességig fokoz, s melyet a legszembetűnőbb lehetlenség csak növel. Ez betegség jele. Ha ily symptomát valakinek magánéletében találunk, megsajnáljuk és békét hagyunk neki; de közügyekben ily erőlködések következményeit meggátolni kötelesség , nehogy a kevéssé avatottak tévútra vezettessenek. BUSBACH PÉTER: Meg egy utolsó szó Poroszkay úrnak. A közlekedés megtehetsége lehetővé teszi, hogy olyan dolgozatokat, melyek közlését a napi tárgyak sürgőssége annak idejében megszakitatá, most ismét folytathassuk. Ezek sorában áll Keitter mérnök úr válasza Poroszkay úrnak, melyet a következő VI. közleménynyel ezennel megkezdünk. Nagy tévedést nagy hibát lát Poroszkay úr a pesti Duna-csatorna vállalati hasznosságát kimutató számításomban is, mert felteszem, hogy a kisajátítandó háztelkek azon része, mely nem közvetlenül a 20 éles csatornára és annak öszszesen 30 öl széles rakpartjaira és környutaira, hanem a csatornavájásból kikerülendett föld elrakatására kívántatik, a csatorna elkészültével nagyobb áron fognak eladathatni, mint amennyibe kisajátításuk került. Tévedést lát P.ur továbbá abban is, hogy én az eladandó telkek elárusításából várható haszon meghatározásában azon telekár emelkedés fokozatából indultam ki, mely Pest városának a csatorna környékkel egyben hasonlítható részeiben a közelebb múlt 40 éven keresztül tapasztaltatott. Ami e két fennakadása elsejét illeti, P.ur nemcsak magát a csatornatelkek áremelkedését vonja kétségbe, hanem elárusításukat még veszteséggel járónak is véli, mert ő úgy vagyon meggyőződve, hogy a háztulajdonosok törvényes becslés alkalmával is feltudván „érdekeiket nagyon is csigázni, a vételár bizonyára sokkal nagyobbra rúgna a mostani folyó árnál, — ellenben pedig oly nagy területnek — 225000 négyszögölnek — apró részletekben tömeges áruba bocsátása nem csak nem növelheti, hanem inkább tetemesen csökkenteni fogná a házhelyek értékét nemcsak a csatorna környékén, hanem egész Budapesten, mert az eladandó tárgy értéke mindig a vevők sokaságától és a tárgy keresettségétől függ, stb. Ez okoskodás első részét illetőleg t. i. hogy a kisajátítási árt mesterkélten fel fogják szöktetni, csak azt akarom itt megjegyezni, hogy a pesti Duna-csatorna létesítésére s a vele kapcsolatos minden czélok elérésére legalkalmasbnak látszó módról nem sokára egy értekezésemet fogom közé tenni, mely szerint lehetségesnek mutatkozik a kisajátítandó házak és háztelkek tulajdonosainak érdekét a csatorna vállalat érdekével azonosítani. Ami pedig P. úr okoskodásának a várandó telekár csökkentésére vonatkozó utóbbi részét illeti, az iránt már fentebb „a káros“ czímű szakaszban láttuk, mily sajátságos észjárás az, mely szerint ha valami közkeletű portékát megveszünk, egy harmadrészét, mint ilyet megsemmisitjük s csak két harmadát adjuk el ismét, hogy abból ezen portékának árcsökkenése következnék be. Itt tehát még csak a P. úr által csatorna terveinek hadtani szempontból való veszélyes volta mellett felhozott bécsi „sánczok“ lehordatásának igen tanuságos eredményére utalok. A Bécsben ez alkalommal áruba bocsátott terület ugyanis sokkal nagyobb volt a pesti csatorna elkészültével eladóvá leendő háztelkeknél. Nem származott pedig már megvolt házaknak, hanem „sánczok“nak semmi kisajátítással nem járt lerombolásából. Egyrészt tehát valósággal szaporította az „eladandó tárgyat,“ a háztelkeket, másrészt pedig sem a pénzforgalom nagyobbszerű élénkítésére, sem „a vevők sokaságának“ növelésére semmi hatással sem lehetett. És mégis a „tömeges áruba bocsátás“ mellett is a „sánczok“ és „árkokéból lett bécsi háztelkek mesés árakon keltek el, hozván négyszögölenként 200—750 forintot. Második fennakadásának igazolására P. ur — miután a városi telekkönyvből szedett adataim hitelét egy oda vetett „állitólag“-gal megingatni igyekezett , következő okoskodással él. Nem lehet az 1820-tól az 1860-ig a Lipót- és Terézvárosokban előfordult házak és háztelkek adásvevési árából következő évenkénti középáremelkedést a csatornatelkeknél várható értékemelkedés mértékéül felvenni, mert a természetes viszonyok között lassanként egyes eladásoknál fejlődött áremelkedést korántsem lehet mesterségesen előidézett adásvevésben zsinórmértékül venni.“ Feleletem erre , mikép magam is azt hiszem, s munkácskám 65. lapján egyenest ki is jelentettem, hogy a Pest városa említett részeiben 40 év folytán tapasztalt telekáremelkedésnek 40- nel elosztásából származó számtani középértékét nem lehet az évenkénti áremelkedésnek zsinórmértékéül fölvennünk azon értékemelkedés hozzávetőleges megítélésére, melyben a csatorna mentében keletkezendő háztelkek a csatorna elkészültével részesülni fognának. Csakhogy én azt úgy értem, hogy az ez alapon kiszámított évenkénti áremelkedés azért nem illik be mértéknek, mert a csatornatelkek értékének ennél sokkal nagyobb fokozatban kell növekedni. E véleményemet pedig indokoltam is, munkácskámmint idézett helyén, következőkép folytatom: — „a telekérték tapasztalás szerinti növekedése mértékének kiszámítását arra a föltevésre alapítottuk, hogy ez az emelkedés az egész 40 évre (1820—1860) egyenlően oszlanék el, holott a dolog természete azt hozza magával, hogy az ilyen növekedésnek korántsem lassanként (egyaránt), hanem lüktetve, még pedig úgy kell történnie, hogy a fődologra nézve körülbelül egy időben áll be azon lökéssel, mely általában az ilyen értékemelkedést okozza.“ — Se nézetem mellett, jegyzetben, a lánczhíd s a délkeleti vaspályaudvar építésekor tapasztaltakra hivatkozva, folytatom: „És így a csatorna építésnél is a mellette fekvő teltek értéke emelkedésének nem mint fölvéve volt, csak 4gy év eltelte után , hanem azonnal be kell állnia, mihely a csatorna építése már csak annyira is haladt, hogy kivitelét kétségbe nem vehetőnek lehet tartani.“ Ezeket olvashatván a terveimet ismertető nyomtatványban, nem de rendes egy dolog, hogy P. az említett föltevésem szerinte vérmes voltának megmutatására épen azt hozza fel, mit én felhozok, hogy e föltevést nagyon is alant járónak bizonyítsam, egy szóval sem érinti azon okaimat, miknélfogva a közös állításból épen ellenkezőjét következtetem annak, mit ő vitat. Ennél azonban még különösb valami az, hogy P. úr a csatornavállalat hasznosságát kimutató számításomat megdöntendő, nem is azon föltevésemet támadja meg, melyre én számításom végeredményét valósággal fektettem. Az eddig szóban forgott föltevés ugyanis pénzügyi fejtegetéseimnek csak kiindulási pontjául szolgál. Ezt én későbben, miután kimutattam volna, hogy míg ez alapon is a vállalat 11/5 millió nyereséggel biztat, ismét elejtem, kijelentvén, miszerint részemről, a pesti Dunapart s a kész csatorna melléke közti hasonlatosságánál fogva, azon adatokban, melyeket a pesti Duna hosszában levő háztelkek mostani telekkönyvi értékéről közlöttem, sokkal biztosabb alapot látok a csatornatelkek elárusitásából várható haszon megítélésére, mint a Lipót- és Terézvárosokban tapasztalt áremelkedésből származtatható évenkinti telekérték-növekedésben. — Ezután tüzetesen kimutatom, (53—56.), hogy a József térnél 19 ölnyivel szélesebb csatornatáj melletti telkeknek a pesti Dunapartiakkal összehasonlítása, a gyönyörűbb kilátást kivéve, majdnem minden egyéb tekintetben a csatornatelkekre üt ki kedvezőbben. Fölhozom, hogy a csatorna egyfelől a körülre fekvő eladó háztelkek utáni tudakolást úgyszólva maga idézné elő, amennyiben más megvolt házak elbontásával jár, hogy másfelől előteremtené a csatornamellék beépítésére szükséges pénzt is ; minthogy a dunaszabályozási és csatornaépítési munkák természeténél fogva az egész 12 milliót meghaladó költség majdnem egészen Pest városa lakosai kezébe jutna, mégpedig főkép háztulajdonosok és építési mesteremberek, tehát azon osztályok kezébe, melyek minden másoknál inkább hajlandók arra, hogy tőkéiket s megtakarított pénzeket házak építése által értékesítsék. És mindezekből végre azt következtetem, hogy meg sem lehetvén engedni, hogy a nyerészkedés a tetemes számú házak elbontásából támadott szükséget igen magasra emelt eladási árak által a közönség rovására kizsákmányolja , tehát a középárt, melyen az eladó csatornatelkek majd elkelhetnek, négyszögölenként csak 60 forintba, azaz valamivel kevesebbe azon középár felénél vélem számítandónak, amennyit a pesti csatorna két végpontja közti Duna-környéken a telkek most megérnek. Ez azon alap, melyre én a pesti Duna csatorna féle vállalat jövedelmes voltát kimutató számításaimat valósággal fektettem. Ha tehát P. úr pénzügyi számításaim eredményében nagy tévedést, nagy hibát látott, ezen alapot kelletett volna megdöntenie, hogy a számításombeli nagy hibát másokkal is láttassa. Itt azonban nemcsak velem, hanem a pesti kereskedelmi és iparkamarával lett volna dolga. Ez országos hitelű intézet ugyanis Pest városa főpolgármesteri hivatala felszólítása következtében keletkezett, és a „Pesti Napló”ban közlött véleményezésében a tervem szerinti csatornáról a kérdéses pont felöl következőkép nyilatkozik : „a kamatok tehát“ (t. i. az összes építési költség után az eladóvá lett háztelkekelárusítási mivelete teljes lefolytáig számított kamatok) „valamivel többre mennek 3 millió forintnál, melynek hozzáadásával az egész építési költség legalább is 14 millió frtra rúgna, s annálfogva, hogy az a 225000 Q e 1- nyi terület eladásából kikerüljön, ölének 60 frt 20 kron kellene eladatnia. Ha azonban a csatorna környéke a Dunapart környékével egy vonalba állitatik, és ha figyelembe vétetik“ stb. : „akkor a kitett ár nem látszik magasnak, főleg miután abban már azon házak is bennfoglaltatnak, melyek már is nagy részét teszik a kisajátítandó területnek.“ A pesti telekárakról általam közlött adatokat illetőleg pedig, melyeknek hitelességét P. úr, mint fentebb érintettem, egy odavetett „ állítólag“-gal gyanúsított — ugyanazon véleményezésben ezeket olvashatni: „A kisajátítási költségek a városi telekhivatalban az azon vidékbeli adásvételekből vezetett több évi árak szerint vannak kiszámítva, és azon esetben, ha a kisajátítás ezen csatorna építésre vonatkozó különös törvények pártfogása alatt történend, egész pontosokul is vehetők, stb. Mindezekből, miket e czím alatt fölhoztam, úgy hiszem, joggal következtethetem, hogy tehát P. urnak azon ellenvetései is, melyekkel a pesti Duna-csatorna-féle vállalat hasznosságát kimutató számításomat, mint szerinte hibásat, megdönteni iparkodik, semmi okszerű alappal nem bir k ülönfélék. Pest, jun. 21. Az „Idők Tanúja“-nak Zala-Egerszegről július 20-án reggel távirják :Deák Ferencz Bécsben volt, honnan visszaérkezőleg tegnap Zala-Egerszegen utazott keresztül. Sokan e hírrl még azt is kapcsolatba hozzák , mintha Deákkal együtt Andrássy Gyula gróf is Bécsbe ment volna. Ez utóbbira nézve szükségesnek tartjuk tájékozás végett megjegyezni, hogy inkább combinatió, mint tény. A közlekedésre nézve a bécsi hivatalos újság tudomásra hozza, miszerint Bécs és Magyarország között a posta közlekedés Új Szönt