Pesti Napló, 1866. július (17. évfolyam, 4859–4884. szám)

1866-07-22 / 4877. szám

167—1877. Vasárnap, július 22. 1866. 17 évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény­e szerkesztőiéihez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­ hivatal: Ferencziek tere 7. sírmi földszint, A­ lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pé­nz, ki­­adta körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­ hivatalhoz in­­tézendőők.PESTI STAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 60 kr. o. é. évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. ÍL dök­vények dija: 7 hasábos petitsor egyszeri hir.L*­tűsnél 7 új kr. Bélyeg..­­u 30 njkr. Nyílt-tér: 6 hasábos petit-sor 25 uj kr. Fest, julius 21 1866. T­ájékozás. 1. (—zs—) Azon pillanatban, midőn e sorokat írjuk, az események rohanó árja, úgy látszik, egyelőre felakadt. Várjon sikerül-e azt a békealkudozá­sok csatornáin elterelni,­­ vagy pedig pillanatnyi szünetelését csak az eléje tolt gát idézte elő, de a­melyet ha alá­ás, ha szétszakít, még nagyobb rohammal zúg tovább , még többet ragadva magával, mint a­mit eddig már sodró hullámai alá temetett ? — e kérdésre néhány nap már meghozhatja a feleletet. Ez ünnepélyes, e komoly perczben, a­mely szintúgy lehet a béke kezdete, mint szélcsend újabb vihar előtt, kétszeres szükségét érezzük annak, hogy tisztáz­zuk a helyzetet, hogy megmérjük a ve­szély erejét és terjedelmét, hogy kijelöl­jük a határokat, a­meddig az áradat hul­lámai emelkedhetnek, a­z szerint határoz­hassunk azon álláspont iránt, a­melyet e válságban saját biztonságunk elfoglalni parancsol. Annál több jogunk van felszólalni e komoly pillanatban , mert nem tartozunk azok közé, a­kiket a vihar meglepett, sőt évek óta előre láttuk, előre jósoltuk azt, s minden alkalommal, a­mely nyilatkozá­sunkra tért nyitott, óvtuk a fennállott ha­talmat azon védművek könnyelmű és kár­tékony rombolásától, a­melyektől a most beállott veszély ellenében legtöbb oltalmat remélhetnénk. Annál több jogunk van szavunkat fel­emelni , mert a­míg egyrészről nem érhet bennünket a szemrehányás, hogy azon érdekeket, a­melyeknek védelmére köte­lezve voltunk, hűtlenül cserben hagytuk volna, sőt már eddigi áldozataink is szigorú kötelesség határain túl mentek, másrészről józanul senki nem igényelheti tőlünk, hogy mindvégig vak és öntudatlan uszályhordói legyünk oly politikának, mely előbb az önbizottság, most pedig talán a kétségbeesés vakságában, az ön­­fenntartás ösztönével és saját érdekeink­kel ellentétes irányba akarna bennünket sodorni. Ismételjük, akár a békével, akár a harcz folytatásával álljunk szemközt­ Magyarországnak, a­mely annyi áldozatot hozott a múltban, s a­melynek erkölcsi és anyagi ereje a jövő tényezői körül ki nem hagyható, j­o­­ga van követelnie, hogy a béke zöld­ asztala körül szintúgy, mint ott, a­hol a harczkoczkája újra elvettetnék, meghallgat­­tassék; joga van követelnie, hogy lételét, érdekeit minden körülmények közt számba ve­gyék, s ne tekintsék akaratlan helotá­­nak, a kinek joga és kötelessége ugyan­­egy : — elvérzeni másokért. De nemcsak joga, egyszersmind köte­lessége is e nemzetnek nyilatkoznia. A­mely nemzet ily döntő körülmények közt ölbe tett kezekkel, néma közönynyel néz­ne a jövő elé, arról el lehetne mondani, hogy elvesztette nemzeti öntudatát, hogy lemondott önmagáról, s megérdemli, hogy idegen érdekek rabszolgája legyen. Ez okból sürgettük a múlt napokban a magyar parl­amenti kormány alakítását, hogy ama fontos tanácskozá­sok­ban,a­melyek a béke és harc­ kérdései felett döntenek, a magyar nemzet is képviselve legyen; hogy egy nemzet szava riaszsza fel a hatalom gyeplőtartóit végzetes ábrándjaikból, és — ha kell — visszatartsa őket, még mielőtt ama meredek lejtőre ereszkednének, a melyen többé megálla­podni nem lehet; s hogy viszont az eset­ben, ha ama tanácskozások újabb harczra adnának jelt, a nemzetben gyökeret ver­hessen azon meggyőződés, mi nélkül kitartó lelkesdéset és ön­­feláldozást remélni a kép­­telenségek közé tartozik, miszerint a küzdelem czél­­ját a nemzetnek oly élet­érdeke képezi, a­melyet vagy minden áron megvédenie, vagy a­melyért becsülettel meghalnia kell. De e hit,e meg­­gy­őződés a nemzetb­en csak úgy kaphat lábra, ha azok, a­kik­nek szavuk a béke és harcz kérdése felett határoz, ha azok, a kik netalán a harcz véres lo­bogóját kitűznék, a nemzet bi­zalmát bírják; e bizalomnak szilárd alapot ismét csak azon tudat kölcsönözhet, hogy azok, a­kik a nemzet számára a követendő irányt ki­jelölik, ezt alapos megfontolás után tevék, s arról a nemzetnek számolni fognak. Mivel azonban bizalmunk a kormány­­hatalom mostani vezetői iránt, nyílt fájda­lommal valljuk be, oly mélyen megrendült, hogy tőle azt, miszerint egy felelős ma­gyar parl­amenti kormánynak utat törve és helyet engedve, a nemzeti érzület hű tolmácsolását s nemzeti érdekeink erőtel­jes képviseletét és védelmét e válságos napokban lehetővé tegye, többé nem vár­juk, nincs egyéb hátra, mint hogy e sze­repet a közvéleménynek ez idő szerint egyetlen orgánuma, a napi sajtó vegye át. Mi az tehát, a­mi ez óriási küzdelmek közt koc­kán forog? Meddig nőhet az események árja? Mennyiben fenyegettet­­nek általa hazánk életérdekei ? És ezen ér­dekek szempontjából hol van számunkra a béke, hol az élethalál-harcz határvona­la ? — Izgatott lelkünk e kérdések ostrom­hadával áll e pillanatban szemközt, s a közaggodalomnak tartozunk, hogy ezek iránti szerény nézeteinket a jövő számban elmondjuk. V­égszó A pesti kereskedői testületek „Emlékirata“ ügyében a buda­pesti ke­reskedelmi kamra jegyzőkönyve folytán. A „Pester Lloyd“ 171. és 172-ik szá­maiban a kereskedői testületek, helyeseb­ben : 30 ember által elfogadott „Emlék­irat“ már, mint a buda­pesti „kereskedelmi kamara“ által is elfogadott, a „Magyar Világ“ és a „Pesti Napló“ban megjelent ellenérvek megczáfolására intézett pole­micus jegyzőkönyv kíséretében, jelenik meg a közönség előtt. Nem ezen okmány az első jelenség 1860 óta, mely ugyanazon oldalról indul­va ki, fájdalmát tanúsítja a felett, hogy hazai törvényeink ősjogaikba visszahe­lyeztettek a reánk erőszakolt osztrák tör­vények kiküszöbölésével, nem­ folytonos agitatio szittatott, nem azért, hogy törvé­nyeink javíttassanak, hanem hogy hite­lük leromboltassék, s helyükbe az osztrák törvények léptettessenek. „Állami egye­sülés“ és „anyagi összetartozóság“ azon zászló, melynek diadalt szerezni oly szí­vós kitartással küzdenek az illetők, s ez igen nemes czél volna, csakhogy küzdel­mük iránya nem „állami egyesí­­és“re, hanem „egységes államra“ vezetne. ők nem is az irány és elvek, hanem a törvé­nyek ugyanazonossága (gleichlautend) mellett szeldelik a levegőt, s nem szorít­­koznak ma már,mint 1861-ben,a váltó-és ke­reskedelmi törvényekre, minek még volna egy kis plausibilis színe, hanem kiterjesz­kednek összes hazai törvényeinkre, pedig — mellesleg mondva — a felett, hogy a polg. magán törvény minő elveken nyugodjék, ítélni — nem ők hivatvák, nem pedig azért, mert a törvénynyel bizo­nyos esetekben érintkezni, még nem ve­zet ahhoz, miszerint azt teljesen ismer­jük, ahhoz pedig, hogy valamely törvény alapelveinek, jogbölcseletének helyes vagy helytelensége felett ítéljünk, számos előismeretek megszerzése utáni hosszas tanulmány is kell, mely­hez egy üzletembernek sem ideje, sem al­kalma ; de ezt tőle követelni sem lehet, mert nem hivatása. S mégis ily fontos dolgok, általános és concret jogbölcselet, jogelvek, jogi kéz­­pontok képezik azon kereskedő uraknak, kiktől az „Emlékirat“ és jegyzőkönyv ered, súlyos gondjait; ezeket elemezik, ezek felett ítélnek. E helyütt ezen urak­nak — kik ma, mint kereskedel­mi kamara, adaptálják azon tö­rekvéseket, melyeket tegnap, mint kereskedői testületek, megindítottak — megnyugtatásukra constatáljuk, hogy 1861 óta czéljuk eléré­sére úgy a társadalmi téren, mint a rész­vétlenség aszkózságában elszenderült hír­lap vállalat által és emlékiratok segélyé­vel folyvást következetesek voltak ab­ban, mit legújabban „Emlékiratuk“ vég­­czéljául tűztek ki. Megvalljuk, mi a Bach kormány azon tényében, hogy összes törvényeinket ha­talom szóval megszüntetvén, helyükbe oly törvényeket állított, melyek sem nemzeti fejlődésünkkel, sem gondolkodásunkkal vagy jellemünkkel össze nem illettek , korlátolt felfogásunkban nem annyira a biztosabb és gyorsabb igazság­szolgálta­tást, mint inkább azon czélt láttuk túl­­súlylyal birni, hogy ez az osztrák örökös tartományokkal leendő össze­olvasztást há­tai másán előmozdítandja,— mint más rész­ről meg vagyunk győződve, hogy az „Em­lékirat“ tisztelt szerzőinek ez legtávolabb­ról sem volt szándéka, mégis nem lehet egy, ha czélban nem is, de irányban min­denesetre amazzal azonos törekvést aggo­dalommal nem registrálnunk; főként mi­után a kereskedelmi kamara jegyzőkönyve az osztrák törvények visszaállítása mellett azon érvvel áll elő, hogy ha nem az ő taná­csát követjük, akkor egyátalán nincs ki­látásunk jó és biztos törvényekhez, mert ine­n 1790 óta, midőn az el­ső codificationalis küldött­ség kineveztetett, három nem­zedék szállott sírba, és mindannyi törvény közül csak az egyetlen váltótör­­vényt nyertük,­­ ezt is más utá­n.“ Mi akar ez lenni? Nem teszszük fel, hogy a tisztelt urak hazánk törvényhozásá­nak történetét ismerni nem akarnák, hanem elhiszszük, hogy nem ismerik. — Ez esetben kár volt azon tárgyat, melyről nyilvánosság előtt izéln akarnak, előbb nem tanulmányozni, — felvilágosí­tásul szolgáljon, hogy nemcsak a vál­tó törvény hozatott meg, hanem, az or­szágos politikai ügyeket nem említve, a magán-törvényeken tett egyéb apró javí­tásokon kívül, minek az 1802. 22. és 1807. 13. aj sommás visszahelyelyezést, — és 1832/6.20.és 1840. 11. a sommás szóbeli eljárást tárgyazó törv. czikkek stb., meg ugyancsak 1832/6-tól 1844-ig hozatott a jobbágyoknak földes­uraik és egymásh­ozi viszonyát és az úr­béri rendező igen életbe vágó fontos és terjedelmes törvény, hasonlóul ugyan­ezen időközben hozattak a mezei rend­őrséget, a váltót, kereskedést, csődöt tárgyazó törvények, melyek élet­be is léptettek, — ugyanekkor készült a büntető törvénykönyv, mely azon­ban — fájdalom! — az országgyűlésen kívül fekvő okokból nem lépett életbe. — S kérdjük: nem az országgyűlés utján nyertük a váltótörvényt ? Minő „más után“ jutott az érvényre? Talán a szakértők tanácsa azon „más út ?“ Ehhez nincs mit szóljunk! Kívül esik körünkön ehelyütt azon vi­szonyokat részletezni, melyek törvényho­zásunkat ausulylyal békázták le a szabad mozgás és jó szándékú haladás utjáni előmeneteltől. De azt meg fogják engedni a t. urak, hogy 1848-tól máig a törvény­­hozás és codificatióbani szünetelés nem a nemzeten múlt! Úgy hiszszük, azon szemrehányást, mintha az országgyűlés azon néhány bé­kés évet, melyet az alkotmány érti szaka­datlan küzdelemből kihasíthatott, az or­szág jólétének emelésére szolgáló törvé­nyek hozatalára kellően fel nem használ­ta volna, emelni nem lehet; s épen ez biztosítéka annak, miszerint néhány nyu­galmas , politikai tételünkérti küzde­lemtől ment év ismét meg fogná szégye­­níteni azon pessimistákat, kik önma­gunktól semmit nem várnak, hanem csak abban látnak üdvöt, mi kívülről importál­tatott. A keresk. kamara „Jegyzőkönyve“ azon naiv tanácsot adja: fogadjuk el ö­n­­kényt minél előbb azt, mit Bach és Schmerling másfél évtizeden át reánk erőszakolni akartak, s akkor — alkotmányos elvet nem sértünk! — Bi­zony, bizony a „fővárosi kereskedelmi ka­marának“ politikai érettségünkről” fogal­mai csak a törvények czélszerűsége fe­löli felfogásával vetekedhetnek! A kamara azt hiszi, hogy Bach törek­véseit egyes egyedül azért ellenez­te az ország, mert nem az ország gyűlését kérdezte meg behozataluk előtt, s hogy ha ez megtörténik, az ország gyűlése ok­vetlen helyeselte volna ama törvények átültetését. — Mi ebben kételkedni bátor­kodunk, mert p. o. az osztrák polgári magán törvények hazánkba behozatalá­nak — mint első alkalommal részleteztem — benső okok állanak ellen. Meg vagyunk győződve, hogy az „Em­lékirat“ és jegyzőkönyv törekvése és a kereskedői kar túlnyomó többségénél ma ép oly visszatetszéssel dicsekedhetik, mi­nőnek örvendenie már megszülemlésekor alkalma volt. Van a következetességnek egy neme, melyet ellenmondás az idegességig fokoz, s melyet a legszembetűnőbb lehetlenség csak növel. Ez betegség jele. Ha ily symptomát valakinek magán­életében ta­lálunk, megsajnáljuk és­­ békét hagyunk neki; de közügyekben ily erőlködések következményeit meggátolni kötel­esség , nehogy a kevéssé avatottak tévútra vezet­tessenek. BUSBACH PÉTER: Meg egy utolsó szó Poroszkay úrnak. A közlekedés megtehetsége lehetővé teszi, hogy olyan dolgozatokat, melyek közlését a napi tárgyak sürgőssége annak idejében megszakitatá, most ismét foly­tathassuk. Ezek sorában áll Ke­itt­er mérnök úr válasza Poroszkay úrnak, melyet a következő VI. közleménynyel ezennel megkezdünk. Nagy tévedést nagy hibát lát Poroszkay úr a pesti Duna-csatorna vállalati hasznosságát ki­mutató számításomban is, mert felteszem, hogy a kisajátítandó háztelkek azon része, mely nem közvetlenül a 20 éles csatornára és annak ösz­­szesen 30 öl széles rakpartjaira és környutaira, hanem a csatorna­vájásból kikerü­lendett föld elrakatására kívántatik, a csatorna elkészülté­vel nagyobb áron fognak eladathatni, mint a­mennyibe kisajátításuk került. Tévedést lát P.­ur továbbá abban is, hogy én az eladandó telkek elárusításából várható ha­szon meghatározásában azon telekár emelkedés fokozatából indultam ki, mely Pest városának a csatorna környékkel egyben hasonlítható részei­ben a közelebb múlt 40 éven keresztül tapasztal­­tatott. A­mi e két fennakadása elsejét illeti, P.­ur nemcsak magát a csatorna­telkek áremelkedését vonja kétségbe, hanem el­árusításukat még vesz­teséggel járónak is véli, mert ő úgy vagyon meggyőződve, hogy a háztulajdonosok törvényes becslés alkalmával is feltudván „érdekeiket na­gyon is csigázni, a vételár bizonyára sokkal nagyobbra rúgna a mostani folyó árnál, — el­lenben pedig oly nagy területnek — 225000 négyszög­ölnek — apró részletekben tömeges áruba bocsátása nem csak nem növelheti, hanem inkább tetemesen csökkenteni fogná a házhelyek értékét nemcsak a csatorna környékén, hanem egész Buda­pesten, mert az eladandó tárgy ér­téke mindig a vevők sokaságától és a tárgy ke­resettségétől függ, stb. Ez okoskodás első részét illetőleg t. i. hogy a kisajátítási árt mesterkélten fel fogják szök­tetni, csak azt akarom itt megjegyezni, hogy a pesti Duna-csatorna létesítésére s a vele kap­csolatos minden czélok elérésére legalkalmasb­­nak látszó módról nem sokára egy értekezése­met fogom közé tenni, mely szerint lehetséges­nek mutatkozik a kisajátítandó házak és ház­telkek tulajdonosainak érdekét a csatorna vál­lalat érdekével azonosítani. A­mi pedig P. úr okoskodásának a várandó telekár csökkentésére vonatkozó utóbbi részét illeti, az iránt már fentebb „a káros“ czímű szakaszban láttuk, mily sajátságos észjárás az, mely szerint ha valami közkeletű portékát megveszünk, egy harmadré­szét, mint ilyet megsemmisitjük s csak két harma­dát adjuk el ismét, hogy abból ezen portékának árcsökkenése következnék be. Itt tehát még csak a P. úr által csatorna terveinek hadtani szem­pontból való veszélyes volta mellett felhozott bécsi „sánczok“ lehordatásának igen tanuságos eredményére utalok.­­ A Bécsben ez alkalom­mal áruba bocsátott terület ugyanis sokkal na­gyobb volt a pesti csatorna elkészültével eladóvá leendő háztelkeknél. Nem származott pedig már megvolt házaknak, hanem „sánczok“nak semmi kisajátítással nem járt lerombolásából. Egyrészt tehát valósággal szaporította az „eladandó tár­gyat,“ a háztelkeket, másrészt pedig sem a pénzforgalom nagyobbszerű élénkítésére, sem „a vevők sokaságának“ növelésére semmi hatással sem lehetett. És mégis a „tömeges áruba bo­csátás“ mellett is a „sánczok“ és „árkokéból lett bécsi háztelkek mesés árakon keltek el, hozván négyszögölenként 200—750 forintot. Második fennakadásának igazolására P. ur — miután a városi telekkönyvből szedett ada­taim hitelét egy oda vetett „állitólag“-gal meg­ingatni igyekezett , következő okoskodással él. Nem lehet az 1820-tól az 1860-ig a Lipót- és Terézvárosokban előfordult házak és háztel­kek adásvevési árából következő évenkénti kö­zép­áremelkedést a csatorna­telkeknél várható érték­emelkedés mértékéül felvenni, mert a ter­mészetes viszonyok között lassanként egyes el­adásoknál fejlődött áremelkedést korántsem le­het mesterségesen előidézett adásvevésben zsi­nórmértékül venni.“ Feleletem erre , mikép magam is azt hiszem, s munkácskám 65. lapján egyenest ki is jelen­tettem, hogy a Pest városa említett részeiben 40 év folytán tapasztalt telekáremelkedésnek 40- nel elosztásából származó számtani középértékét nem lehet az évenkénti áremelkedésnek zsinór­mértékéül föl­vennünk azon értékemelkedés hoz­závetőleges megítélésére, melyben a csatorna mentében keletkezendő háztelkek a csatorna el­készültével részesülni fognának. Csak­hogy én azt úgy értem, hogy az ez alapon kiszámított évenkénti áremelkedés azért nem illik be mér­téknek, mert a csatorna­telkek értékének ennél sokkal nagyobb fokozatban kell növekedni. E véleményemet pedig indokoltam is, munkács­kám­­mint idézett helyén, következőkép folyta­tom: — „a telekérték tapasztalás szerinti nö­vekedése mértékének kiszámítását arra a föl­tevésre alapítottuk, hogy ez az emelkedés az egész 40 évre (1820—1860) egyenlően oszlanék el, holott a dolog természete azt hozza magával, hogy az ilyen növekedésnek korántsem lassan­ként (egyaránt), hanem lüktetve, még pedig úgy kell történnie, hogy a fődologra nézve körül­belül egy időben áll be azon lökéssel, mely általában az ilyen érték­emelkedést okozza.“ — Se nézetem mellett, jegyzetben, a láncz­­híd s a délkeleti vaspályaudvar építésekor tapasztaltakra hivatkozva, folytatom: „És így a csatorna­ építésnél is a mellette fekvő tel­tek értéke emelkedésének nem mint fölvéve volt, csak 4gy év eltelte után , hanem azon­nal be kell állnia, mihely a csatorna építése már csak annyira is haladt, hogy kivitelét két­ségbe nem vehetőnek lehet tartani.“ Ezeket olvashatván a terveimet ismertető nyomtatványban, nem de rendes egy dolog, hogy P. az említett föltevésem szerinte vérmes vol­tának megmutatására épen azt hozza fel, mit én felhozok, hogy e föltevést nagyon is alant já­rónak bizonyítsam, egy szóval sem érinti azon okaimat, miknélfogva a közös állításból épen ellenkezőjét következtetem annak, mit ő vitat. Ennél azonban még különösb valami az, hogy P. úr a csatorna­vállalat hasznosságát kimutató számításomat megdöntendő, nem is azon föltevésemet támadja meg, mely­re én számításom végeredmé­nyét valósággal fektett­em. Az eddig szóban forgott föltevés ugyan­is pénz­ügyi fejtegetéseimnek csak kiindulási pontjául szolgál. Ezt én későbben, miután kimutattam volna, hogy míg ez alapon is a vállalat 11/5 mil­lió nyereséggel biztat, ismét elejtem, kijelent­vén, miszerint részemről, a pesti Dunapart s a kész csatorna melléke közti hasonlatosságánál fogva, azon adatokban, melyeket a pesti Duna hosszában levő háztelkek mostani telekkönyvi értékéről közlöttem, sokkal biztosabb alapot lá­tok a csatorna­telkek elárusitásából várható ha­szon megítélésére, mint a Lipót- és Terézváro­sokban tapasztalt áremelkedésből származtat­ható évenkinti telekérték-növekedésben. — Ez­után tüzetesen kimutatom, (53—56­­.), hogy a József térnél 19 ölnyivel szélesebb csator­natáj melletti telkeknek a pesti Dunapar­­tiakkal összehasonlítása, a gyönyörűbb kilátást kivéve, majdnem minden egyéb tekintetben a csatorna­telkekre üt ki kedvezőbben. Fölhozom, hogy a csatorna egyfelől a körülre fekvő eladó háztelkek utáni tudakolást úgyszólva maga idézné elő, a­mennyiben más megvolt házak elbontásával jár, hogy másfelől előteremtené a csatornamellék beépítésére szükséges pénzt is ; minthogy a dunaszabályozási és csatorna­építési munkák természeténél fogva az egész 12 milliót meghaladó költség majdnem egészen Pest váro­sa lakosai kezébe jutna, még­pedig főkép ház­­tulajdonosok és építési mesteremberek, tehát azon osztályok kezébe, melyek minden mások­nál inkább hajlandók arra, hogy tőkéiket s meg­takarított pénzeket házak építése által értéke­sítsék. És mindezekből végre azt következtetem, hogy meg sem lehetvén engedni, hogy a nye­részkedés a tetemes számú házak elbontásából támadott szükséget igen magasra emelt eladási árak által a közönség rovására kizsákmányolja , tehát a középárt, melyen az eladó csatornatel­­kek majd elkelhetnek, négyszögölenként csak 60 forintba, azaz valamivel kevesebbe azon kö­­zépár felénél vélem számítandónak, a­mennyit a pesti csatorna két végpontja közti Duna-környé­­ken a telkek most megérnek. Ez azon alap, melyre én a pesti Duna csator­na féle vállalat jövedelmes voltát kimutató szá­mításaimat valósággal fektettem. Ha tehát P. úr pénzügyi számításaim eredményében nagy tévedést, nagy hibát látott, ezen alapot kelle­tett volna megdöntenie, hogy a számításombeli nagy hibát másokkal is láttassa. Itt azonban nemcsak velem, hanem a pesti kereskedelmi és iparkamarával lett volna dolga. Ez országos hitelű intézet ugyanis Pest városa főpolgármes­teri hivatala felszólítása következtében keletke­­zett, és a „Pesti Napló”ban közlött vélemé­nyezésében a tervem szerinti csatornáról a kérdéses pont felöl következőkép nyilatkozik : „a kamatok tehát“ (t. i. az összes építési költség után az eladóvá lett háztelkek­­elárusí­­tási mivelete teljes lefolytáig számított kamatok) „valamivel többre mennek 3 millió forintnál, melynek hozzá­adásával az egész építé­si költség legalább is 14 millió frtra rúg­na, s annálfogva, hogy az a 225000 Q e 1- nyi terület eladásából kike­rüljön, ölének 60 frt 20 kron kellene eladat­nia.­­ Ha azonban a csatorna környéke a Du­napart környékével egy vonalba állitatik, és ha figyelembe vétetik“ stb. : „akkor a kitett ár nem látszik magasnak, főleg miután abban már azon házak is bennfoglaltatnak, melyek már is nagy részét teszik a kisajátítandó területnek.“ A pesti telekárakról általam közlött adatokat illetőleg pedig, melyeknek hitelességét P. úr, mint fentebb érintettem, egy odavetett „ állító­lag“-gal gyanúsított — ugyanazon véleménye­zésben ezeket olvashatni: „A kisajátítási költségek a városi telekhiva­talban az azon vidékbeli adás­vételekből vezetett több évi árak szerint vannak kiszámítva, és azon esetben, ha a kisajátítás ezen csatorna építésre vonatkozó különös törvények pártfogása alatt történend, egész pontosokul is vehetők, stb. Mindezekből, miket e czím alatt fölhoztam, úgy hiszem, joggal következtethetem, hogy te­hát P. urnak azon ellenvetései is, melyekkel a pesti Duna-csatorna-féle vállalat hasznosságát kimutató számításomat, mint szerinte hibásat, megdönteni iparkodik, semmi okszerű alappal nem bir k­ ü­lönfélék. Pest, jun. 21.­­ Az „Idők Tanúja“-nak Zala-Egerszegről július 20-án reggel távirják :Deák Ferencz Bécsben volt, honnan visszaérkezőleg tegnap Zala-Egerszegen utazott keresztül. Sokan e hír­­r­l még azt is kapcsolatba hozzák , mintha Deákkal együtt Andrássy Gyula gróf is Bécsbe ment volna. Ez utóbbira nézve szüksé­gesnek tartjuk tájékozás végett megjegyezni, hogy inkább combinatió, mint tény.­­ A közlekedésre nézve a bécsi hivatalos új­ság tudomásra hozza, miszerint Bécs és Ma­gyarország között a posta közlekedés Új Szönt

Next