Pesti Napló, 1866. augusztus (17. évfolyam, 4885-4909. szám)

1866-08-08 / 4891. szám

181 4891. Szerda, augustus 18. 1866. 17 évi folyam. Szerkesztési iroda: Kiadó-hivatal: l'srencziek tere 7. sírm. 1. emelet . Up szellemi részit illeti minden kisleraíny a szerkesztőséghez intézendő. Birmentetlen teretek esek ismert kezektől fogadtztaak eL Ferencziek tere 7. sírm földiünk A. Up anyagi részét illeti köz­lemények (előfizetési pénz, ki­­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendik. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán: ▼ 187 helyben, házhoz hordva ! Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények dija: 7 hasábos petitsor egyszeri érde­lésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 34 stb. tfyüt-tér: S hasábot é­v 25 nj kr. Pest, aug. 7 1866. □ Ha Oroszország azon panaszkodik, hogy a berlini udvar most már a kele­ti tengeren igen veszélyes versenytársa leend , ezt természetesnek találjuk. Való­ban, mihelyt a porosz flotta az egész né­met birodalom katonai és kereskedelmi érdekeit fogja védeni és terjeszteni azon vizen, melyet az orosz csaknem monopo­lizált , akkor még Pétervárnak helyzete sem lesz többé olyan kedvező, a­milyen­nek az alapító Péter czár méltán kép­zelhette. Értjük tehát a czár kegyelt vagy ismét kegyelembe vett Journaljainak a porosz hódítások miatt támadt panaszait, de azt nem foghatjuk fel, hogy miért kell ezért épen Ausztriát büntetni, vagy respective zsákmány alá vetni. Pedig a pétervári hírlapirodalom egy­szerre — s hihetőleg felső parancsból — összejörten, és az osztráktól a porosz fog­lalások miatt el akarja venni Gallicziát. A Golos Gallicziára vetvén szemét, állítja, miként Oroszországnak egyene­sen a gondviseléstől n­yert küldetése a ruthénok óhajtásainak teljesítése, kik Gallicziában az orosz nemzetiségnek előcsapatai. A „Gazette de Saint-Petersburg“ min­den commentár nélkül constatálja, hogy Lengyelországban Gallicziának Oroszor­szághoz csatlása közszájon forog. A „Gazette de Moscau,“ az ó-orosz­­párt közsege, hihetőleg Napóleonra c­é­­lozva, attól tart, hogy Ausztria bizonyos körülmények között az Oroszország elleni érdekek eszközéül használtathatik fel, és jóslatokba merülve, látja, hogy Ausztria szláv népessége mint keresend magának erős támaszt Péterváron. A G 6­­­o­s bámulatos őszinteséggel tu­datja is azon érvet, melynél fogva Galli­­czia Oroszországba keblezendő. Ha t. i. Olaszország Ausztriának hadat szent Ve­­lencze miatt, pusztán és egyedül a gram­­maticára és szótárra építvén jogát, akkor Oroszország a gondviseléstől nyert kül­detésénél fogva még inkább elfoglalhatja Gallicziát, és törekedhetik arra , hogy magát természetes határai közt constituálja, mint Francziaország tévé, midőn 1859 ben birtokába kerítette a ten­­germelléki olasz Alpokat. Tehát megint nemzetiségi kérdést akar­nak szőnyegre vonni. De vájjon a gallicziai ruthén miért ál­­líttatik elszakadni akarónak, holott annak jelét, tudtunkra, épen oly kevéssé adta, mint a felső-magyarországi? S ha Galli­cziát valaha Európa hatalmai és közvéle­mény- foglalási objectumnak tekintenék, kezeskedik-e a Golos arról, hogy a ruthénok és nem a lengyelek érdekében történnének a spoliatiok? A pétervári lapok, miután Olasz- és Poroszország a nemzetiség nevé­ben szakítottak el szerződéseket és hódí­tottak meg nagy területeket, nem kés­nek harmadik nemzetiségi követelőnek felállítani Oroszországot, mely különben is területileg majdnem felét bírja Európá­nak, s mind európai, mind pedig ázsiai tartományaiban ráadásul a nemzetiségek igen tarka collectióját halmozá össze, tőlük megválni szándékában sincs. Nem akarunk a nemzetiségi kérdés elemzésébe vegyülni, de annyi bizonyos, hogy ha az olasz és porosz annexiók végrehajtói a nemzetiség egységére, mint bekeblezési jogra, utalhattak volna is, ezen jog a panslavismust nem illetné meg, miután az nem egy nyelv, hanem egy egész nyelvrészek nevében követel foglalásokat és bekeblezéseket, mintha például a latin fajok valamelyik hatal­mas ágense a portugál, spanyol franczia, olasz és román nemzet egységének nevében akarna birodalmához idegen országokat csatolni. Az sem áll, amit a Golos mond,hogy az olasz nemzet pusztán csak a gramma­tikára és szótárra építve követelte volna mindazon tért magának, a­hová nyelve kiterjed. Mert bár azon új nemzetköz­i jog, mely mostanság a szerződéseket szét kezdi tépni, egy kevéssé még zavaros; annyit mégis tapasztalunk, hogy valahányszor a nemzetiségi kérdés a szerződések felett diadalmaskodott, az mindig oly népeken történt, kik parázsló múlttal birtak,kik a vi­lágtörténetben nagy szerepet játszottak es kikről lealáztatásuk alatt is el lehetet mondani, mit a költő Pompejusról emli­tett, hogy t. i. „stat magni nominis umbra,“ , kik a régi emlékektől lelkesülve, össze tudták szedni erejöket függetlenségök ki­vívására. S ugyan mi közük van a különben je­les és tisztelt ruthénoknak e nemze­­ekkel ? Miért akarja Oroszország Gallicziát nemzetiségi izgatások színhelyévé avatni, miért használja fel a leyális ruthénok ne­vét ott, hol ha van újjászületési igény, az egy más nemzetet illetne meg? A pétervári udvarnak, ha volt kifogása , minthogy lehetett is — a most lefolyt háború ellen, lépett volna nyíltan fel, mint nagyhatalomhoz illik. Gallicziát azért foglalni el, hogy ő is nyerjen valamit, ha más sokat nyert, nemcsak gyöngédtelen eljárás volna, de rája nézve veszélyes is, miután ily kisér­et mind a legyet, mind pedig a keleti kérdést felidézné, s a küzdelem közt be­­azonyítaná, hogy a szlávok nevezetes ré­sze Oroszországnak ellensége, és önálló­ságra törekedvén, saját tengelye körül akar forogni. Pest, aug. 7. A „Magyar Világ“ a leglényegesebb kérdésekben nagy titkot csinál politikai nézeteiből és elveiből, s ha még­is czik­­kez, nem lehet más czélja, mint az, hogy mi jobbra, hol balra tett elhajlásaival va­­udi irányára nézve tévedésben tartsa a közönséget. — A legcathegorikusabb kér­désekre nem felel, hanem azt tünteti, mintha bizonyos fokig egyetértene a kér­dezővel, s rész néven veszi, feleslegesnek akarja felmutatni magát a kérdést is. A politikai czikk-eráknak kétségkívül czélja van. Habár a „M. V.“ pártja az opportunitás pártjának nevezi is magát, mi több tiszteletet adunk meg neki, midőn felteszszü­k, hogy a magyar pártorgánum nem csupán a körülmények véletlenénél fogva mutatja magát ma egészen Deák­pártinak és holnap 47 esnek. Lennie kell vezércsillagának , változhatlan elvének, mely felé kitartóan törekszik, a mellett, hogy tacticája örökös lavírozás. Hogy ez az elv kissé különböző a mienktől, s különböző mondhatni az ösz­­szes köz­meggyőződéstől , azt sajnosan tapasztaltuk az országgyűlés alatt. Tán a közvéleménytől való ezen elté­rés miatt is titkolja a „Magyar Világ“ valódi elveit. Azonban a legkanyargóbb útnak is, ha elegendő távolságra szemmel kísérjük, általános irányából megtudhatni fő czélját, s erre nézve, úgy véljük, elég hosszú a „Magyar Világ“ pályája. Elkísér bennünket, kezet fog velünk bizonyos általánosságokban. Nem is igen szeret czikkellen mást, mint oly általá­nosságokat mondani, melyek alá telhető­­leg elférjenek a legkülönbözőbb pártné­zetek is. Nyilván­való, hogy ez sokat árt egy-egy hírlap érdekeinek, mert az a nagy közönséghez, a néphez szólván, fel­adatával, természetével ellenkezik a ho­mályos beszéd, az általánosságok puszta köde és párája. Ez ugyan az ő dolga, s nem is roszólásképen, hanem mentségéül hoztuk fel, meg lévén győződve, hogy a „Magyar Világinak nagyon fontos okai vannak ezen hírlapi érdekei el­len való eljárásra. Mert midőn elkísér bennünket bizonyos általánosságai­g, na­gyon fontos és életbevágó elvkérdéseknél elpártol tőlünk, s a „Hírnök“ felé hajlik. Hiszen ezt maga is bevallja: „Talál­kozhatunk — úgymond —a „Hírnök“­­kel és a ,,N­a p­­­ó“-val egyes nézetekben, „de a magunk utján maradunk“ stb. És minő nézetek azok, melyekben a „Magyar Világ“ a „Hírnök“-kel találko­zik, s a „Naplódnak merő ellentéte lesz? — Ezen egyes nézet — ismételjük múltkor kijelentett véleményünket, mely tapasztaláson épül— a parlamentá­ris alkotmányosság kérdése. _ A „Magyar Világ“ nem akarja, hogy a minisztérium egész összeségében felelős legyen az országgyűlésnek; ezt a „Hír­nök“ sem akarja, csakhogy legalább be­vallja egész határozottsággal. A „Napló“ pedig ezt egy­ik leglényegesebb dolognak tartja, s olyannak, miben az 1848-as tör­vényeken változtatni nem lehet. Miután előbb csak kérdeztük tőle, úgy vélekedik-e mint mi, és kérdésünkre nem felelt, fölösleges is újra felhívni őt, jelent­se ki, hogy ezen lényeges pontra nézve helyben hagyja-e felfogásunkat, mert előbbi nem-felelése is elég bizonyíték en­nek alapossága mellett. És mégis rész néven veszi, hogy a „Hírnök“kel egy sorba tettük a parla­­mentarismusról való nézete dolgában! — Megengedjük, hogy vannak eltérések a „Hírnök“ és „Világ“ közt, sőt ki is emel­tük, hogy amaz túlzóbb, nyíltabb, vagy, ha úgy tetszik, tapintatlanabb. De hogy a miniszteri felelősség kérdésében a két lap se értene egyet, arról a „Világ“ meg nem győzött, kísérletet sem ten most sem, hogy erről meggyőzzön. Némely kérdések felett vitázott ugyan közelebbről a „Debatte“ a „Hírnök“kel, s a „Világ“ át is vette a „Debatte“ czik­­két, de mindez nem vezethet tévedésbe senkit, a­ki nem az ügyvédi fogásokat, hanem magát a lényeget, a tárgyat tartja szemmel. Mindenkinek félzül­hetett, hogy midőn ez a vita folyt, ugyanakkor az „Osterr. Ztg,“ melyről az egész monarchiában csak a „Hírnök“ nem akarja elhinni, hogy a mostani minisztérium közlönye, átvette a „Hírnök“ azon czikkét, melyben az mon­datott, hogy az ausztriai monarchiában nem állhatnak meg a civilizált világ többi országaiban létező formák, s így nem a miniszterek felelősségében álló Parlamen­tarismus sem. Miután pedig a „Magyar Világ“ is a mostani kormány politikájának egyik tá­mogatója, ép úgy, mint az „Österr. Zrg.“ — s a minisztérium testületi felelősségé­nek elvét ép úgy nem szereti, mint a „Hírnök,“ — hasztalan a tények ellené­ben minden óvástétel, s alaptalan, mintha mi gyanusítanók a „M. Világ“-ot. S any­­nyival méltatlanabb a vád, mivel a „Ma­gyar Világ,“ ha csakugyan gyanúsítva érzi magát, nem áll elő, hogy nyíltan be­vallja elveit és a fennforgó kérdésben való nézeteit. A „Magyar Világ“ csak sejtenünk en­gedi, legújabb czikkében is, hogy a mi­niszterek felelősségét nem úgy fogja fel, mint mi. Szavai ezek : „Elméletileg pedig nem bírjuk előre meghatározni, a „Pesti Napló“ parla­­mentarismusa hogyan fér össze a pragmatica sanctióval és az országgyű­lési feliratokkal, melyek a közös ügyek, a közös monarchia létezését elismerik?“ Ez még a legtöbb, a­mit a czikkben ta­lálunk a kérdésről, s épen nem kielégítő, mert nem értjük, miért gondolja összefér­­hetlennek a „M. V.“ a pragmatica sanctió­val és a közös ügyekkel a minisztérium felelősségét ? Ellenben mindenki érteni fogja, ha mi azt mondjuk, hogy a miniszterek felelős­ségének nem léte okvetlenül absolut­is­­mus felé vezeti az államot, mert ha a minisztérium független az ország kép­viseletének többségétől , ha az nem a nemzet közvéleményéből meríti k­ erejét, akkor a kezébe adott hatalmi eszkö­zökre kell okvetlenül támaszkodnia a kép­viselet daczára, mi fél absolutizmus,­­ és csak ama hatalmi eszközök nagyobb mérvű használatától függ, melyek közt ott van az országgyűlés szétoszlatása is, hogy teljessé legyen az absolutismus. Így áll maga az elmélet, oda nem véve is az 1848-iki gyakorlati törvényeket, melyek jogilag máig is érvényesek, s melyekben, ha a Parlamentarismus szó nem mondatik is ki, ott van az kifejtve a maga egész lé­nyegében. Nem szavak, hanem fontos elvkérdések felett vitázván, nem terjeszkedünk ki a „Magyar Világ“ minden kis fogására, mely vasárnapi számában foglaltatik, — csak azt jegyezzük meg egy személyes kérdésre (—y­uréra), hogy ha a „M. V.“ a benne megjelent czikkekkel nem is ért egyet mindenben, egy egy pártlap csak oly czikket ad ki, mely átalános tendentiáiban egyez a lapéival. Egyes specialitásokban lehet eltérő a vélemény egy-egy lap különböző munka­társai közt, de a fő elveket joggal vesz­­szük egyezőknek alapéival, kivált midőn — mint jelen esetben is — az elvet s még a modort is egyezőnek találtuk. Azért telje­sen nyugodt lelkiismerettel vagyunk, hogy a „Magyar Világ“ iránt nem voltunk igaz­ságtalanok az y-os czikkek tárgyában.­­­ A magyar mérnök egylet. Már minap említem, hogy az alakuló magyar mérnök-egylet eddig is szép számú tagokkal bir, de hogy oly nagy viszhangra találjon az egész hazában, azt sejteni igen, de kimondani nem mertem, s most már feleslegessé is vált erről elmélkedni, midőn azon nagy társaság, mely aug. 5 ikén a városerdei Páva-szigeten e végre egybegyű­lt, oly hangosan szól ,­hogy nem lesz, de van már magyar mér­nök-egyesület. Megható jelenet ez, a műipari tudományok annyi régi bajnokát és fiatal képviselőit először e hazában így együtt látni ! Itt győződhetik meg bár­ki, hogy miennyire lelkesül a magyar egy eszme, egy egyesület valódításáért, mely nemzeti. Őszintén megvallva, reményeink, melyeket a főváros ebbeli értelmiségéhez kötöttünk, nem teljesültek egészen, mert bizony nagyon sokakat kerestek szemeink, kiket itt véltünk találni — de fájdalom, hiányoztak, hiszszük azonban, hogy csak rövid időre. Annál inkább meglepő nagy számmal volt minden megye képviselve, s­ min­den oldalról csak azt lehetett hallani, hogy az otthon maradottakat a legszigorúbb kötelesség parancsa vonta el körünktől, de szívben, lélek­ben mind nálunk vannak. Hét óra tájban H­o­r­­­á­n Ernő és R­e­i­tt­e­r Ferencz főmérnök urak vezetése alatt útnak in­dultunk az állatkert megtekintésére. Mennyi meglepő szépet lehetne ezen kies te­­lepítvényről mondani , ez azonban más alka­lomnak legyen fenntartva. A gyülekezet nem mint zoológusok, hanem mint technicusok léptek az állatkertbe, de azért az állatok is igen szemügyre lettek véve, mert azokból igen jeles példányokat lehet látni. Az épületekben ritka szép összhangzás és egyöntetűség található, a­nélkül, hogy a szem bármi monotonságot fedezne fel. Különösen ki­tűnnek a szép vasmunkálatok. A nagy számú épületek legtöbbnyire Koch és Skalniczky urak által vannak tervezve, kikre az összes ki­vitel van bízva. A famunkákat Strohoffer úr eszközlé. Kilencz óra tájban ismét a Pávaszigeten vol­tunk, hogy ott mindenki kénye kedve szerint étvágyának hódoljon. Legérdekesebb volt itt az ismerkedés, hány ősz kartárs találkozott talán évtizedeken át nem látott iskolatársával! A jó kedv nem is hiányzott, úgy a jó magyar zene sem, és így nem lehet csodálni, hogy a pohárköszön­tések nagyon hamar megkezdődtek. Az üdvözlő köszöntést a vidéki tagtársakhoz a fővárosiak nevében Petényi Ottó mondotta, ki kü­lönben lelkesen felköszönte még Xántus Jánost, Herrich Károlyt, Reittert, Poroszkayt, Toldy Ferenczet, Hollán Ernőért Papp Elek ivott, Ba­­novits Stoczek Józsefért stb. Tizenegy órakor oszlani kezdtünk, mert va­sárnap az alakuló közgyűlésre mi is erővel akar­tunk megjelenni. A vasárnapi közgyűlésről hallgatok itt, mert arról külön jelentés közöltetett e lapokban. Hollán Ernő nagy tetszéssel fogadott meg­nyitó beszéde egész terjedelmében közölve van, hanem megemlítem a délutáni, na tigrishez“ czímzett szállodában tartott tanácskozást, mely­ben Bartosságh Károly, dárdai főmér­nök korelnökölt. A gyűlés tárgya volt: az alap­szabályok tervezetének módosítása, hol ismét a vidéki tagtársak egybuzgósága oly szépen nyil­vánult. Az alapszabályok tervezetében a tagok belsőkre és külsőkre voltak osztályozva. Mert a belső tag, ki az egylet lapjait, helyisége használatát és könyvtárát élvezi, évenként 12 forint tagdíjt lett volna fizetendő; külső tag el­lenben, ki mindezekben nem részesül, csak 6-ot fizetne. A vidéki tagok az egyenlő 10 forint fizetését hozták ha­tározatba. Az egész értekezletet a leg­nagyobb érdekeltség jellemzi. Az értekezlet után a jelen volt tagok nagy része a „vadászkürt“ szállodában egy barátsá­gos vacsorára gyűltek össze, s mint már a ma­gyar ember természetében megvan, a pohárkö­szöntések csakhamar megkezdődtek. Különösen megemlítendőnek tartom Petényi Ottónak, az esetleg jelen volt alsóházi elnökre, Szent­v­á­n­y­i Károlyra mondott toasztját, melyre és Manojlovits képviselő igen szí­vélyesen válaszoltak, nemkülönben Papp Elek­nek Deák Ferenczre irott köszöntését. GYENGŐ LÁSZLÓ: Vidéki tudósítások. Ó-K­a­n­i­z­s­a, aug. 3. Alsó Bácskából fehér holló egy-egy tudósítás a lapok hasábjain. Igaz ugyan, hogy örömöket, megelégedést innen sem kürtölhetni, a bajokat pedig és csapásokat, hogy kínzó hatásuk némi­leg csillapuljon, jelenben is, mint hajdan a bol­dog időkben, szöllö lébe fojtani szokása a bács­kai embernek ! Azonban e kipróbált antidotum ez egyszer elveszti hatását; kezdjük érezni, hogy ott is fáj, hol nem is gondoltuk volna. A harczi zaj elcsendesedtével bánatosan ismét visszatér minden elme jelen szomorú anyagi helyzetünk taglalgatásához, mely a háború előtt támadva, ez által kissé félre tolatott ugyan, de csak azért, hogy most kétszeresen elfoglaljon minden gondolkozó főt, kétségbeejtsen minden érző kebelt. Most, midőn a nyomtatás átalánosan folyamatban van, láthatni a májusi fagy és a rá következett két havi roppant szárazságnak le­verő eredményét, mely vidékünkre nézve annál sujtóbb, minthogy az 1863 -i kölcsön még most is nyakunkon van, tavalyi termésünk pedig a középszerűn alul volt, itt tehát a közönséget te­kintve, gabnakészletről szó sincs. Szomorú, mi­dőn látni kénytelünk a példanélküli nagy gabna­­kazalok és asztagokat, melyek az ismeretlen előtt a­ legboldogabb évet gyanittatnák; ámde csak szalma, és csupán szalma az, mit magukban rejtenek. Vannak egész búza táb­lák, melyekért a nyomtatást meg sem kísérlik, mig mások a megkezdést abban hagyják, mert nem képesek egy nap annyi búza szemet kicsé­pelni, mennyi a munkások élelmezésére elegen­dő. Láttunk 15—20 keresztnyi ágyást, mely egész napi munka után alig egy vékát eresztett. Legjobb búza­ termése van annak, ki kereszten­ként megkapja a vékát, azonban az átlagos termés vidékünkön e mennyiségen jóval alul áll. „Rosz termést vártam, hallani mindenfelé, de ennyire roszat még­sem.“ Így állunk búza dol­gában. Árpánk valamivel többet fizet, de ha­­sonlag alul a reménylett mennyiségen. Zab tel­jesen elsült, hire sincs, kivéve helylyel-helylyel mentesitett tiszai réteinken. K­ukoriczához még’néhány nap előtt volt némi reményünk,annál­­inkább, mert múlt héten két ízben is volt esőnk; azonban ezen esők minden hatását megsemmi­­sítő a rájuk következett nagy hideg szél, mely még ma is dühöng valóságos őszi kiadásban, és így reményeinkkel e tekintetben is ott vagyunk, hol 63-ban, midőn 50 holdnyi kukoricza-termés egy abrakra épen elegendő volt. Szóval, gazdasági állapotunk, mely mindenünk, és vele összekötött anyagi helyzetünk a lehető legszomorítóbb, mélyen, hogy miképen leend segítve, mi módon enyhíthetjük a fenyegető bajt, képzelni sem bírjuk jelen körülményeink­ben ; részint mert a csapás általános, mint az idevágó tudósítások mindenünnen jelzik, részint mert az út is csukva áll előlünk a segíthetésre , mert bizony az a sok rubrika és subrubrikával el nem éretik. Mert például nem rubrika e az, midőn ezelőtt még hat héttel felszólíttattak köz­ségeink az iránt nyilatkozni, hogy milyen lesz az idén a kukoricza termés ? hat héttel ezelőtt, midőn még most sem tudjuk bizonyosan: lehet a legjobb esetben */4 rész termésünk, de le­het semmi is, mi valószínűbb. Míg együtt volt országgyűlésünk, minden szem felé irányult, mert hittük, és bizalmunk teljes volt, hogy belátván a veszélyt, hatalmas szavá­val nem engedi a dolgot utolsó végletig ereszte­ni, és idejében segíttetni fog rajtunk, hittük, hogy ha másban nem is, ebben legalább hall­gatni fognak rája. Mint sok egyébben, ebben is csalódnunk kellett. Jelenben országgyűlésünk nincs, és a m. kormány egyedül kezeli, vezeti az ínség­ügyet, mily eredménynyel ? nem tud­juk, mert eddig nem látjuk, de a legjobbat re­méljük. Hanem azt érezzük, hogy sietni kell, mert valóban, mint Szász Károly úr meg­jegyzi, iszonyú lehet a kiábrándulás. Már most is seregestől köszönnek le az árendások és fele­sek, nem nyerhetvén magát, mivel a jövő vetést eszközöljék, mi azzal fenyeget, hogy nagy men­­­­nyiségű szántóföldek vetetlen maradnak; más­részt pedig a minden vidékről csapatonként ér­kező kéregetők száma borzasztóan int már most is, hogy nagy leend a kenyérért kiáltók serege. Látni-e szánandók közt igen gyakran becsületes kinézésű egyéneket, de kik, munkát nem kap­hatván, eladott munka­eszközeik, sőt nélkülöz­hető ruhájuk áfából­­táplálkoztak egy ideig, mi azonban már elfogyván, a rendes koldusok szá­mát szaporítják. Miért is nem kis gond az, mi az ínség­ügy magas vezetőit terhelheti, mert többféle és nagymérvű k­ár, hogy legyen a nyúj­tandó segély. Erre nézve csak azon óhajt merjük koczkáz­­tatni, hogy legalább a birtokra esendő segély­nél az eljárás czélszerűbb legyen, mint 1863-ban volt, és hogy az ne gabonában nyujtassék, mely csak drágulva juthat az illetők kezéhez, mi te­hát a bajt látszólag enyhíti ugyan, valóságban pedig növeli! példa 63! Adjanak pénzt, lehe­tőségig olcsó pénz az, mire szük­ség van, többi a mi gondunk, és nem kell gyám­ság. Próbálják meg, ha nem hiszik, hogy sokan lesznek, kik inkább nem vetnek, mint a 63-hoz hasonló módon kapjanak gabonát: a forró kása, mely egyszer megégette szájunkat, még most is gőzölög mindannyiunk előtt. Azért is kérve kér­jük, hallgattassunk meg már egyszer mi is, mi, kiknek bizony nem áll érdekében az ügy állását akár szépíteni, akár torzítani, aztán a közálla­pottal is vagyunk legalább annyi ismeretségben, mint azok, kik egyes vidékeken ez ügyet hiva­talból kezelik. Ennek folytán nem tudjuk, mit szóljunk felőle, és mire véljük azon eljárást, hogy míg a kor­mány az Ínség­ügyben relátiókat sürget, és a termésről táblázati kimutatásokat készíttet, hogy állítólagos­­­n adó­elengedés alapjául szolgálhas­sanak, s az alatt meg oly rendelet érkezik köz­ségünkbe, mely szigorúan meghagyja, miszerint holmi 124 ezer forintra menő adó­hátralék 21 nap alatt beszedessék, mert ellenkező esetben kimélet nélkül katonai executio fog küldetni, és annak segélyével az adó behajtatni. Finom illus­­trátiója jelen állapotunknak ! Tehát osztályré­szünk summa summarum: ad­­-executio! Már sokféle fajtáját láttuk az igaz az adó­behajtás művészetének, de hogy milyen lesz az, mely az idén itt adót lesz képes behajtatni, arra csak­ugyan kiváncsiak vagyunk, mert gyenge erőnk­kel még képzelni sem bírjuk. Az ujonczozás helyett elrendelt toborzás ná­lunk is megindíttatott múlt hó 22 én, more patrio zene szóval, nemzeti zászló alatt. Azóta éjjel nap­pal folytattatik, a bor pedig foly­ akadt is ed­dig 23 alkalmasnak ítélt önkénytesünk, és így még csak hát kellene, ha két leleményes ficzkó, mindjárt a beállítás után, pénzzel együtt meg nem szökött volna. Városunk illetménye 30 egyén, talán majd meglesz. Nem nagy hévvel megy, pedig városunk minden önkénytesnek a kormány 10 forintját 100 ra egészíti ki. Néhány ezer forintba kerül ugyan, de közhaszon belőle az, hogy némileg megtisztultunk, lévén a felcsa­­pottak közt különféle vidékekről, kik itt csa­varogtak. Hős­tetteik sorát már itt elkezdék, a­mennyiben egy éjjel vitézségeknek sok ablak esett áldozatul, tetézik mosdatlan kifakadá­­sokkal stb. Mint halljuk, már több helyen, hol a competentiának toborzás útján való kiállításá­hoz kevés a remény, a rendes ujonczozás elren­deltetett.

Next