Pesti Napló, 1866. október (17. évfolyam, 4935–4960. szám)
1866-10-27 / 4957. szám
247-4957. Szombat, october 27.1866 17. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők.PESTI JTAPLÓ Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 30 nj kr. Nyílt tér: 5 hasábos petitsor 25 nj kr. Rendkívüli előfizetés PESTI NAPLÓ november—decemberi folyamira. Előfizetés! díj a két hóra . . . 3 frt 50 kr. A PESTI NAPLÓ kiadóhivatala, hogy ez a kormány, mely állítólag mindent a néptől vár, nem várta meg, miként vélekedik a nép a zsandarmeriáról, saját jószántából rendezte, s Magyarországnak tíz ezredet juttatott belőle. Mi nem hiszszük, hogy alkotmányos állam kellékei közé tartozzék ez intézmény, nem hiszszük, hogy a birodalom népeinek szabadságával és financiájával összhangzó volna a bölcsendnek katonás és drága felügyeltetése. A Góbi-féle közlekedési terv, mely az állam költségén nyomatott ki, s így a minisztérium előtt kétségen kívül ismeretes volt, épen mint a napóleoni alkotmányban van, elvonja a képviselők hatásköréből a nemzetgazdasági ügyek feletti rendelkezést. Nem lett volna-e ez önöknek biztosítás, hogy ezután is csak a centralisatió , csakis a német érdekek nyernek kielégítést? Egy alkotmányos szándékú kormánynak első gondja lett volna: felszabadíttatni a sajtót az adó alól, s az úgy is elszegényedett nép számára olcsóvá tenni a művelődés eszközeit. Nem bátorság-hiány vagy a nép szavazatára várakozás e mulasztás oka, mert a kormánynak, melynek volt bátorsága államadósságokat kötni, kereskedelmi szerződések felett alkudozni, melyekben száz meg száz millió forog szóban, arra is lehetett volna bátorsága, hogy az irodalmat nyomó adónak egy pár százezerre menő tételét eltörölje, vagy más tárgyra tegye át. Nem folytatjuk, itt annyi idézet is csak azt tanúsítaná, hogy a kormány a centralisatió és az ezzel testvér absolutismus hagyományaihoz hű maradt, és bár saját ismételt nyilatkozata szerint elvben alkotmányos, tettei és hajlamai után az, ami elődei voltak. Ismételjük tehát, hogy a centralisták csak örvendhetnek, a mostani kormány eddig semmit se rontott az ő munkájukon, bármely perezben zökkenés, rázkódás nélkül át lehet térni akár Bach, akár Schmerling rendszerére. Ne panaszoljanak, hagyják azokra, a kik reményeikben csalódtak. Pest, oct. 26.1866. A jelen kormány sok panaszra adott okot, de különös, hogy épen azok panaszolnak legtöbbet, akiknek erre legkevesebb okuk van, úgymint a centralisták. Mert hiszen ha egyik vagy másik hirlapíró decentralisatio, foederalismus vagy autonómia képében falra festi is az ördögöt, a centralisták igen jól érezhetik magukat, hogy ez ördög mindeddig csak a falon maradt. A birodalom úgy áll, mint állt Bach és Schmerling alatt. Egyetlen egy szeg ki nem mozdult helyéből, s amit talán odább toltak, hogy ne sértse annyira aszemet, úgy intézték, hogy minden percben visszatehető legyen. Schmerling megtartotta Bach absolutismusát, csupán annyit változtatott rajta, hogy némából fecsegővé tette. Bach absolutismusában nem kérdezték meg a népet, hogy mit akar, a másikban megkérdeztek némelyeket, de a februári pátens 13. paragraphusa biztosítékul szolgált, hogy netörténhessék egyéb, csak amit a kormány akar. A mostani kormány fellépésekor megígérte, hogy a népek tanácsát fogja követni, a magyar országgyűlésnek adott válaszok mutatják, hogy ez alkotmányos hajlam most is a 13-dik paragraphus nyomása alatt áll. A magyar jogfolytonosság és az 1848-iki törvények elvi elismerése, midőn az ország tényleg absolutismus alatt tartatik, tanúsága annak, hogy a szavakkal is a régi játékot fizik. Mi bántja hát a centralistákat, miután a 13-dik paragraphus , mely Schmerling alkotmányában egyébb rész mellett még a legkorlátlanabb centrálisadót is biztosította, tényleg fennáll ma is — és fennáll a centrálisadónak egész szervezete. A hám, a gyeplő ugyanaz, nem kell egyebet tenni, csak rövidebbre húzni, s benne vagyunk abban, amiben Bach alatt voltunk. A reichsrath ideiglenes felfüggesztésén kívül alig történt valami, a mivel ők meg nem lehetnek elégedve, s hogy örömük teljes legyen, alig történt valami, a mivel mi meg volnánk elégedve. A magyar országgyűlést összehívta volna Schmerling is. Kísérletre, mint a mostani, hogy várjon megpuhultunk-e jogaink feladásáig. A magyar korona integritása egy tollvonással volt megsemmisítve, egy tollvonással kell vala helyreállítani. A pragmatica sanctió megkötése után a magyar korona bárhova csatlás végetti feldarabolása, törvényesség szempontjából, csak oly tett, amilyen volna a birodalom valamely részének elszakadása. Azonban az integritás nyílt kérdéssé van téve. És a megoldás Horvátországban egy, még Schmerling által egybehívott országgyűlés kezébe letéve. Azt mondják, hogy a nép véleményét meg kell kérdeni. Jól van. De hát miért nem kérdik a valódi nép véleményét, és miért kérdik azt, mely a 18 évi bureaucratismus befolyása alatt alakult. Nem méltányos, s előbb-utóbb önmagát bünteti meg az alkotmányoskodásnak az a neme, mely a leggonoszabb vagy legbutább tanácsadót , a bureaucratia ambicióját vagy a suffrage universellet hívja meg, hogy rendelkezzék egy ország sorsa felett. Ha valóban a nép vélemény tiszteletéért tartatik függőben Magyar- és Horvátország egyesülése, miért nem részesül ez hasonló tiszteletben Fiuméban, hol a szavazatok semmiféle csoportosításával sem lehetne egy Magyarország - ellenes többséget összeállítani. A centralisták láthatják, hogy most is kétféle a mérték, mint Schmerling korában, ami Horvátországban igazság, az nem igazság Fiuméban — miért hát a panasz ? " Bennünk aggodalmat támasztott az is, Pest, oct. 26. (Fk) Sejtelmünk sem volt arról, mily rettenetes veszélyben forgott a minap árva fejünk, azaz nemcsak e sorok írójáé, hanem édes mindnyájunké. Csak most értesülünk arról, hogy a Skene úr salonjában egybegyűlt centralisták egyike azt a borzasztó szót ejti, hogy „ha ő kezelné Ausztria kardját, biz ő levágná vele Magyarország fejét!“ Rettenetes! Szinte iszonyodunk már azon puszta gondolattól is, hogy a gondviselésnek talán tetszhetett velüa, a kívánt kardot ez újkori Caraffa kezébe adni, hogy akkor fejünket épen úgy vesztettük volna , miként — tehát miként mások. Tíz olvasó közül kilenc csak nevetségesnek fogja találni ama fenyegetést, mi, rérziinkről nagyon is komoly oldalt fedezünk fel benne, drasticus kifejezéséül tartjuk oly eszmének, mely negyedfél századon át létezvén, mindannyiszor lehetlenné tette Magyarország és a monarchia közti őszinte béke helyreállítását. Az a bizonyos centralista úr annyit mindenesetre ért a physiologiából, hogy tudja, miszerint a fej levágatása után merev cadaver marad hátra, melyet fel lehet darabolni, megfőzni, megsütni, fel is emészteni, de melyet önálló és öntudatos tevékenységre ébreszteni többé nem lehet. Hogy Magyarország ily merev cadaver legyen, melylyel tetszés szerint lehessen bánni, melyet minél előnyösb módon lehessem „feldolgozni,“ ez vala — meztelenül oda állítva — mindenkor azon osztrák pártnak czélja, mely a mohácsi gyásznap óta, sőt tán még annak előtte, változó név alatt létezett, és mely ma „centralistá“nak nevezi magát. E pártot soha semmi nem bántotta annyira, mint az, hogy Magyarországnak önnön feje van, — ezt „önfejűségnek“ nevezték, ha szelíd kifejezéssel akartak élni,— és erőt levágni, mindig szivek titkos vágyai közé tartozott, habár ezt kimondani nem voltak oly őszinték, mint Skene úr amaz egyik vendége. Tehát nem önálló életet engedni ez országnak, nem fejleszteni annak erejét, hogy amaz élet együtt lüktessen a birodalom életével, amaz erő közreműködjék a birodalom erejével, hanem Magyarországot szellemileg és nemzetileg megölni, erejét megtörni, ez azon jóakaratú törekvés, melyet hogy mi támogatni nem vagyunk hajlandók, mindig a legfeketébb hálátlanságnak szokták vala mondani. Igazán köszönettel tartozunk ama centralista úrnak, hogy így minden hímezéshámozás nélkül árulta el utolsó gondolatját; köszönjük pedig nem a mi érdekünkben, mert hiszen mi sokkal jobban ismerjük hazánk négyszáz évi történetét, mintsem a Skene-salonból eredt felvilágosításra szorultunk volna saját eligazodásunkra. Hanem köszönjük két okból: először azért, hogy a birodalom nem a magyar népei valahára tisztán fogják megtudni, milyen a végczélja és utolsó gondolata azon pártnak, mely összállaminak nevezi magát, s úgy tesz, mintha Ausztria létele minden igazi barátjának nem lehetne nem szegődnie az ő zászlójuk alá. Köszönjük aztán azon okból is, mert így Európa végre megtudja — nem általunk, hanem ellenfelünk által — mire irányul tulajdonképen azon törekvés, mely ellen mi évek hosszú során át folytatjuk a küzdelmet, hogy a szó teljes értelmében önvédelmi küzdelem ez nemzeti életünk, önállóságunk megtámadói ellen, és korántsem holt betűk körüli vita. Ami az elsőt —az osztrák népek tájékoztatását illeti — e tekintetben a centralista gyűlés csakugyan megtette hatását. Grátzból és Prágából egyszerre veszünk két nyilatkozatot, melyben az ottani németek nevében határozottan történik tiltakozás a Skene-clubban nyilvánult irány ellen. A stájer főváros mindenkor az au-tonomisták székhelye volt, hanem Prágában nem régen még a centralista zászló alatt küzdöttek a németek, élükön Herbst a tanár, ki a boldogult birodalmi tanácsban a centralista többségnek vezére volt. — Skene urnál most nem jelent meg, meghitt közlönye a „Tagesbote“ pedig száraz szavakkal kimondja: „a Skeneféle conferentia Ausztria németeire nézve semmi jelentőséggel nem bir, hanem csak Kinsky, Skene, Schindler stb. urak külön rovására írandó.“ Ebből látni egyszersmind, mennyiben felel meg a valóságnak, ha Schindler ar egyik nagyon elterjedett bécsi lapban azt törekszik bizonyítani, miszerint a centralisták és autonomisták programjaja közt tulajdonképen semmi lényeges különbség nincs, s hogy, ha az egyik zöldet, a másik feketét mond, ez épenséggel nem gátolja egy „egységes német párt“ létrejöttét. Igenis, ily párt létrejövetelében mi is hiszünk, csakhogy e pártból ki lesznek rekesztve azok, akik Skene úrnál vitték a nagy szót. Említettük az ellenük irányzott tiltakozásokat, említettük, hogy ellenük nyilatkozott az összes osztrák német sajtó; kérnék mármost az urakat, mutassanak fel valakit, aki mellettük nyilatkozott, azon az egy bécsi lapon kívül, mely ma csak azért bálványozza a centralistákat, mert egyik journalistikai concurrense az autonomisták programmját megdicsérte. Az országgyűlések — a Lajthán tubákat értjük — nem sokára egybe lépnek ; a követek már is előtanácskozásokra gyülekeznek, s nincs kétség, hogy az alkotmánykérdés, ámbár szorosan véve nem tartozik ama testületek competentiájához, ott mégis szóba fog jönni. De még sehonnan sem hallottuk, hogy akár csak egyetlen kiváló személyiség azon kegyetlen politika mellett nyilatkozott volna, mely a tout prix fejünket akarná levágni. Sőt ellenkezőleg, teljes okunk van hinni, miszerint az országgyűlések többsége nemcsak fejünk levágatását nem fogja tanácsolni, hanem igenis azt, hogy kezünkről lábunkról oldassék le a kötelék, mert ezen, szabadságától megfosztott kéz és láb, nem pedig a mi szabad fejünk az, ami eddig annyi szerencsétlenségbe dönté a monarchiát! Pest, oct. 26. — Jókai Mór tagadja, hogy a „Hon“ a Deák-pártot megtámadja ; tagadja, hogy Deák köztiszteletben álló személye általa megtámadtatnék. Tagadja ezt october 24 ikén kelt czikkében, holott az ugyanazon nap kelt „Ilon“ a 15 ös bizottság közösügyi munkálatát birálgatván, melyben semmi sincs, a mi Deák beleegyezését meg nem nyerte, s mit ő magáévá ne tenne, a következendő támadásokat intézi ellene . Felhozza, hogy az 1861-iki feliratban Magyarországnak a Lajthán túli tartományokkal való, csupán személyes uniója volt kiemelve — s most a 15 ös munkálat reál uniót akar létrehozni. Ezt „világos ellenkezés“nek mondja a „Hon.“ Vádolja a „Hon“ a nevezett munkálat szerzőjét, hogy a jogfolytonosság fenntartása helyett egy tollvonással feláldozza azt, ami százados küzdelmek után kivivatott, hogy áldozatokkal akarja megmenteni az ország alkotmányát, ahelyett, hogy az 1848- iki törvények teljes visszaállítását sürgetné ; vádolja, hogy nem a jog, hanem az opportunitás elvének hódolt az, aki a 15-ös bizottsági tervet készítette, azon opportunitás elvének, amelyet (ezek a „Hon“ szavai) az országgyűlés többsége határozottan elitélt, midőn egy remek szónoklat (Deáké), a minoritásnak ezen elvből indult hasonló törekvéseit egy nyilvános ülésben tönkre silányitotta. Ez következetlenség ! (kiált fel a „Hon.“) A politikai jellemeket — úgymond — melyek jogi küzdelmekben lettek nagygyá, akkor dicsőíti az utó nemzedék, ha eljárásukban mindig Horacnak eme szép mondatát követik: „Si fractus illabatur orbis!..“ Az előbb felhozottak is támadások, habár lehetne indirect támadásoknak nevezni; de az utóbbi csakugyan nem egyéb oly személyes megtámadásnál, mely épen „ama köztiszteletben álló személy“ (Deák) politikai jellemébe vág. Deák politikai becsületessége, s a jogért és igazságért folyt harczokban próbált jelleme és következetessége bizonynyal felül áll a „Hon“nak még netalán több gonddal indokolni megkísérlett támadásain is, nemhogy ily gyerköczös frivolitással odavetett vádjain. A felett a „Hon“ nal nem is vitázunk. Csak Jókait akarjuk figyelmeztetni, hogy fölösleges annyira játszani a jámbort. Soha sem kell palástolni a dolgot, — csak ki vele bátran! Felelős minisztérium és megyei autonómia, II. Úgy látszik, és ebben aligha csalódom, hogy a régi megyei rendszerből legféltettebb jog az úgynevezett vis inertiae, mely a kormányt rendeletei végrehajtásában zsibbasztotta, fárasztotta, s gyakran hosszú időre át is akadályoztatta. Nem lehet tagadni, hogy a kormány minden ily esetben zsibbasztva és fárasztva lett, de végre is ritka eset volt az, hogy egyes megye, vagy az egymás felírásait sorakozva pártoló megyék akarata előtt a kormány meghajolt volna. És így a vis inertiae által megóvatni vélt alkotmányos elvek avagy jogok ismét egy másik és hasonlólag gyakorlatiatlannak bizonyult politika védelme alá vitettek, mi nem volt egyéb, mint az ismeretes országgyűlési sérelmi eljárás. Parlamenti felelős kormányalak mellett azonban megszűnik minden sérelmi eljárás szüksége ; mivel az országgyűlés, épen mert a nemzetet teljes összeségében képviseli, azzal az erkölcsi hatalommal bír, hogy megvonván rokonszenvét és bizalmát a törvényellenesen eljárt kormánytól, az ennek folytán csakis a többségből alakulható új kormány a megingatott törvények súlyegyenét legott helyreállíthatja. És épen az erkölcsi erőt és hatalmat tanúsító azon nevezetes momentumban, mely szerint parlamenti kormány nem lehet más, mint a nemzet többségének kifolyása, fekszik oka annak, hogy az 1848 előtti vis inertiae gyakorlata nemcsak hogy feleslegessé, de egyszersmind meg nem engedhetővé válik azáltal, hogy a felelős kormányt alakító képviseleti többség a nemzeti jogok garantiáját foglalván magában, a nemzet jogait és törvényeit istápolt többség szellemében igazgató kormány kezeit oly hatóságok, melyek beldolgaik autonomius elintézésének jogán kívül csak végrehajtásra hivatják, meg nem köthetik. Részemről tehát teljesen gyakorlatiatlannak tartom publicistáink egyik jelesebbikének azon röpirati javaslatát, mely szerint ő két esetben engedi meg a megyék felszólalási jogát; jelesül: a) ha azok a kormány rendeletét törvényesnek bár, de czélszerűtlennek tartják ; és b) ha a rendelet épen törvénytelennek találtatik. Vegyük most már sorban az eseteket. Az első esetben, ha rendeletéhez az illető miniszter felszólalás után is ragaszkodik, a megye azt a javaslat szerint feltétlenül teljesíteni tartozik. Ez esetnek jogi fontosságát, vagyis a felszólalás érvényét tehát maga a javaslat záradéka paralizálja , s épen azért, mivel végeredményében erő és hatály nélküli, teljesen szükségtelen és felesleges is egyszersmind. A második esetben pedig mindannyiszor megtagadhatja az engedelmességet, csakhogy ez esetben a javaslat szerint, már a megtagadás kérdésének a megyei bizottmányban egyenkénti nyilvános szavazat útján kell eldöntetnie, az ellenszegülésre szavazók személyes felelősséggel tartozván. Azonban a parlamenti kormányrendszerrel homlokegyenest ellenkező ezen eljárásból logikailag semmi sem következhetik egyéb, mint az, hogy a parlamenti kormány egyik esetben felelős, másikban pedig nem; ugyannyira, hogy ha ezen eljárás gyakorlatban érvényesíttetnék, épen a legfontosabb, s a nemzeti életet és ennek úgy anyagi, mint szellemi érdekeit legmélyebben érintő kormányintézkedéseknél, amennyiben az ezek foganatosítását egyes megyék nyíltan megtagadnák, vétetnék el a kormánytól az a felelősség, mely a parlament többsége által a kormánynak csak ideiglenes bizományul adott hatalommal, hogy ez ellenőriztessék, karöltve jár. A politikai jogoknak ezen szabados, de nem rendszeres megosztása, s megannyi ellentállások lehetősítése által utóvégre csakhamar azon abnormis helyzetbe jutnánk, hogy a kormány, mint végrehajtó hatalom, megszűnnék ilyen lenni, s egyenlővé tétetnék saját végrehajtó közegeivel, a megyékkel; sőt még ezeknél is alsóbb állásba sülyesztetnék, amennyiben felelősséggel egybekötött hatósága a megyék önkényes ellentállása által mindannyiszor meghiúsíttatnék. Hogy a szerepeknek ezen, az európai bármely parlamenti kormányzat szellemével és szokásaival merőben ellenkező felcserélése által nem egy összeütközésre nyílnék legbővebb kilátás, azt maga az idézett röpirat is beismeri, s ezeknek kiegyenlítése és a kétségen kívül elmérgesedhető viszág megszüntetése végett oly fórumot tervez felállítandónak, mely a megyék kisebb hatalmai, s az ezek által lenyűgzött kormány szédelgő hatalma mellett még egy harmadik, s parliamenti alkotmányos kormányrendszerben egészen szokatlan hatalmat állít fel, mely mint esküdtszék határozna a másik két versenyző hatalom között, s melynek mindketten engedelmeskedni volnának kötelesek. De ha mindezek csakugyan így léteznének, mindenki előtt kétségtelenné válnék az, hogy a végrehajtó hatalomnak egymást absorbeáló ennyi tényezője közt, a parliamenti kormány czifra phrasis maradna csak, minden erő, s különösen azon alkotmányos sajátság nélkül, melyet a parliament többsége minden belőle kifolyó kormányra szokott ruházni az által, hogy felhatalmazza őt szabadon, de felelősséggel kormányozni. Látni való mindezekből, hogy valamint két kard egy hüvelyben, úgy egymást akadékoskodással fárasztó két végrehajtó hatalom alkotmányos államszerkezetben, s különösen parlamenti formák közt egymás mellett fenn nem állhat; és hogy ellenállás, de még világos törvénysértés esetében netalán fennforogható jogos panasz sem akadályozhatja a parlamenti felelős kormány működését, miután az ily jogosnak látszó , panasz vagy felszólalás is nem a törvényt netalán megsértő kormánynál, hanem azon törvényhozói hatalomnál vagy parlamentnál érvényesítendő, mely a kormány ellenében bírói hatalommal van felruházva. És a dolgok e természetes helyzetében fekszik oka annak is, hogy bár előző czikkemben a megyék felirati jogát fenntartatni kívántam, de a felirati jog e fenn■tartása alatt sohasem értettem azt, hogy a megyék által e jog oly panáceául hasnáltassék, mely a kormánynak netalán törvényt sértő rendeleteit már foganatosításuk előtt meghiúsítsa, vagy azt, a közbevetett ellentállás folytán, rendeletei visz- s szavételére kényszerítse, mert hiszen ők-