Pesti Napló, 1870. szeptember (21. évfolyam, 207-236. szám)
1870-09-11 / 217. szám
császári trón legalább fia részére biztosíttassék. Ő vele kötjük meg a békét, vagy az ő akaratán levő régensséggel, Elsasst és Lotharingiát bizonyosan szívesen átengedi , csak hogy családjának uralkodása biztosíttassák.“ És most ezen szép kilátásokat milyen alaposan elrontották azok az átkozott republikánusok! A közönségnek ingadozó, s nem elvek, hanem a napi események által szabályozott véleménye, ezen legújabb fordulat által határozottan napóleoni rokonszenvet öltött fel. A háború elején minden újság és minden szál azzal volt tele, hogy Németország nem a franczia nemzet, hanem a bűnös császári kormány ellen folytat hadat; most ellenkezőleg igy szól a a jelmondat: „hiszen Napóleon voltaképen nem is hibás; az a nyugtalan dicsvágyó nemzet volt az, melynek régi sóvárgását és rabló vágyait ki kellett elégítenie stb.“ Egy szóval a fogoly-császár, mivel most már ő tőle lehet legkevesebbet félni, kezd népszerűséget nyerni ezen politikusaink szemében. S nem az alsó néposztályokról beszélek, hanem a német cultura magváról, a műveit polgárságról melylyel sokszoros érintkezésbe jönnöm alkalmam van. Az alsóbb néposztály . . . no az el van ragadtatva s gyönyörködve nézi röhögő csoportokban a boltok ablakán kirakott gúnyképeket, melyeknek egyikén a Napoleon-család minden tagja a császárnét persze nem véve ki — egyporosz, bajor stb. katona hóna alatt levetkőztetett testtel ki iczkándozva fogadja az applikált ütéseket. Ilyen fajta kép azonban számtalan van , s belőle nem ritkán elsőrendű fogadók asztalán találni egész gyűjteményt. Oh ! népnevelés és cultúra országa, a szerencse első, szokatlan sugára a te meztelenségeidet is különös módon világítja meg! Elsass és Lotharingia kérdése nemcsak a népgyűlések föliratainak főindokát és tárgyát képezi, hanem röpiratokban is sűrűen tárgyaltatik. Mind azokban, mindezekben a vélemény egyhangú. Egyébiránt a háború csak kedvező , ürügyül szolgált ezen kérdés leszakasztására; megérlelve volt már ez, mióta csak a porosz katonai rendszer sokat ígérő fejlődésnek indult, különösen 1866 óta s egy-egy vigyázatlan hírlap, egy-egy megbokrosodott költő akkor kürtölte már ezt a tervet. Kivitele pedig sürgős volt, mert ama két provinciában a német nemzeti érzés már rég kialudt, s a német nyelv az utolsó czérnaszálon, az utolsó nemzedéken függött. 20—30 év múlva nincs ember Elsass és Lotharingia földén, ki a német nyelvet , mint anyanyelvét beszéli, mert a mostani öregebb nemzedékkel együtt végképen kihal. Ez a gondolat az, ami a németeket e kérdésben oly nyakasokká teszi ; de ez a körülmény egyszersmind az, mely Francziaországra s a két provincia lakóira nézve lehetlenné teszi a békét mindaddig, mig ily veszteség föltétele alatt akarják azt nyújtani. A béke kérdése pedig e körül forog. Mindaddig, míg területátengedésekről beszél a magasan látó porosz politika, nem lehet vége a vérontásnak. S meddig nézi még ezt az európai diplomatia! ? Fegyveres beavatkozás bizonyosan nem lesz szükséges, csak egy erélyes nyilatkozat, mely határozottan kimondja, hogy Francziaország földarabolását Európa békéje tiltja. Az elbizakodott, de kimerült Németország megértené e figyelmeztető szót, mely nélkül mind jobban-jobban belelovagolja magát abba a gondolatba, hogy teheti azt, ami neki tetszik, mert Európa fél tőle. És van-e joga s van-e oka az európai kormányoknak ily nyilatkozatot tenni? Kétségen kívül van joga. Az európai államok jóléte és érdeke szoros kapcsolatban áll egymással; ez épen az a sokszor emlegetett egyensúly. Nem szükséges, hogy két hadfolytató állam egyike és másika mellett a többi nemzetek is belevegyüljenek a háborúba, sőt épen maga a neutralitás adja meg a jogot, hogy a békekötés ügyébe beleszólhasson azon állam, vagy azon államok összege, melyeknek pártatlansága tette lehetővé a győzőnek a győzelmet, s az azzal együtt járó hadi kárpótlásra való igényt és a politikai morális előnyt. így volt ez máskor is, midőn egész földrészünk érdekeit érintő háborúk folytak, s nevetséges a német lapok azon jelszava: „Mi vívtuk ki egyedül magunk a győzelmet, magunk diktáljuk a békét!“ Nem oda Buda . . . vagyis akarom mondani: Berlin, München, Stuttgart, Carlsruhe, egyetemben más kapitális városokkal, mint 111 engen Schüttlingen, Weinheim, Dornheim, melyek e napokban felemelték nyomatékos szavaikat egy egész Európa érdekeit illető kérdés elcamotírozására. S van-e oka az európai kormányoknak beavatkozni, nem a háborúba, hanem a békébe ? Igen, okuk még sokkal több van, ha lehetséges, mint joguk is. Nincs földrészünkön egy hatalom sem, melyet e váratlan győzelmek által emelt és érvényre jutott német politika iránya és nagyravágyása közvetlenül ne érdekelne. Elsass és Lotharingia visszacsatolása anynyit tenne, mint felforgatni a 200 év viszontagságai közt is érintetlenül hagyott állami viszonyokat; annyit tenne, mint a népek önelhatározási jogán, melyet már hosszú történelem szentesített, erőszakot tenni, mert az elsassi és lotharingiai lakos franczia akar maradni mindhalálig. S ha már az ily elfrancziásodott németek erőszakos visszacsatolása is lehetséges Németországnak , mire kell elkészülve lenniök Oroszország, Ausztria, a Svájc és Hollandia német nyelvű részeinek? Vagy hiszik talán, hogy ez az elv, ha Franziaország ellen érvényre tud jutni, ellenükben elveszti most proclamált jogát ? Nem, a hatalom akkor már joggá lett. Ennél pedig még tovább, sokkal tovább megy a németek dics és hatalomvágya. Csak hallani kell a magánkörök politikai beszélgetéseit, melyekben a tervek és nagyratörő álmok leplezetlenebbül nyilatkozhatnak, mint a sajtóban. E körülményt pedig fontosnak nem tartani, politikai tapasztalatlanság és vigyázatlanság volna. A porosz politika a nép akarata ellenére is keresztül tudta vinni terveit; ha pedig egyszer a nép aspiratióira támaszkodhatik, ne higyje senki, hogy az öreg király hypocrita-isteneskedése daczára is Bismarck és az a fajta miniszter lelkiismeretet csináljon bármily túlkapó szándék létesítéséből is. Németország kivívta azt, amire törekedett, s ami e háború valódi csírájául szolgált: egységét elvitatni vagy megakadályozni senki sem fogja. Ha a háború tovább is kedvező lefolyású marad rá nézve, jogot szerzett teljes hadi kárpótlás követelhetésére is. Hogy az európai súlyegyént teljesen felbillentse, hogy bizonyos újabb bonyodalmak alapját rakja le egy Francziaországot megalázó békében, azt Európa nem tűrheti s az európai diplomatának egy erélyes szavába kerül, hogy az ily képtelen követelődzésnek, s azzal együtt valószinüleg a további vérontásnak és pusztulásnak is gátat vessen. Lotharingia és Elsass visszacsatolásának kérdése különben sem oly egyszerű, mint azt a jámbor napi politikusok elgondolják. A gyámoltalanságukból most Poroszország segélyével felcseperedett délnémet államocskák már nagyon számítottak a falatra, s íme, a berlini sajtóban kezdenek felmerülni egyes „őszinte nyilatkozatok“, melyek szerint az annexió magától érthetőleg Poroszország javára történnék, mert hiszen csak ő elég hatalmas ezáltal épen Dél-Németország határainak biztonságát garantírozni. Az ily „őszinte szóra“ persze a müncheni s más addresse-iró patrióták arcza kissé megnyúlik, mert hiszen a „német egységet“ korántsem kell oly teljes értelemben venni, mint más nemzetnél szokás. Megmarad még itt soká a lokal-patriotismus. A különbség csak az a most és a múlt ként, hogy eddig pl. a bajor azt mondta : „Ich bin in erster Linie ein Bayer, und dann erst ein Deutscher“, no hát ezután talán megfordítva fogja mondani, de megmarad mindkettőnek. Ez a particulars és ez az universális irányzat még kimaradhatlanul bajba kap egymással; méltatlan volna, ha az első koezódás konczául a szerencsétlen északkeleti franczia tartományoknak kellene szolgálniuk ! (Mind igaz, de mikor volt rá eset,hogy az európai diplomatia igaz szempontból tekintse a bonyodalmakat ? Szerk.) -nyißig. j_ jag?»««"" volt Zichy s ezért szerződtetett az Egressy halála óta puszta, hősi, vagy ha jobban tetszik, hősap a szakmára. Mi már annak idején pengettük e szerződtetést s ismerve Molnárnak — igazgatói működése alatt bár elhanyagolt — tehetségét, helyeseltük azt azon meggyőződésben, hogy az ő vasszorgalma, mely feladatával nőni szokott — érett, férfikorában levő talentumát még képes lesz kicsiszolni. Nem csalódtunk. „Lear király “-ban lépett föl, s mintha sejtette volna, hogy e közönség régibb hibáinak ismétlését várja tőle, meg akará mutatni, mily vasakarattal képes saját lényét lánczra verni. A színfalszaggatónak, üres deklamátornak híresztelt színész tanúbizonyságot kívánt tenni arról, hogy számítással, nyugalommal is játszhatik, csak akarja. Az ellenkező végletbe esett. Mindjárt az expositióban, hol az öreg király még lobbanó, akaratos, parancsoló, szeszélyes, heves, s hol e sajátságát a később hanyatló erejű, megszelídülő, megtört emberrel szemben élesen ki kell emelni, túlságosan mérsékelte magát. S ez így ment tovább is az átokjelenet, a halál s némely más jelenet kivételével. Azért találták őt sokan egyhangúnak. Hanem az említett jelenetekben, midőn mintegy megfeledkezvén föltett szándékáról, a művészi inspirátiót szabadon engedé működni, megrendítő hatást gyakorolt s a közönség számtalan tapsával jutalmazta volt e sikerült jeleneteket. Molnár Györgyről, jenint színészről további fölléptei után többet fogunk mondani. Egyelőre arra szorítkozhatunk, hogy ő hibái mellett is egyetlen a maga szakmájában s mint „Lear“ után látszik, komolyan számot vetvén magával, kérlelhetlenül ki akarja irtani modorosságát, szokásait. Ki ily elfogulatlansággal nyúl a gyönge oldalhoz, ki képességének minden oldalait, ily elfogulatlan szemmel tekinti, annál föl kell tennünk a legőszintébb törekedést s mivel az belátással párosult erős tehetséget is. A tanulmány keresztségében meg akar ifjodni. Szerencsére még nem múlta korát és a nemzeti színház sokáig igénybe fogja vehetni működését. A péda pedig melyet ez igyekezet az összes személyzet azon tagjainak, kik tán elhanyagolták volna magukat, adni fog, üdvös és serkentő lesz. Szigeti József Kentjénél felsóhajt a néző : Miért nem játszik nemzeti szinházunk ez utolsó velős tehetsége mindig igy ? Szerdahelyi jó volt, ha satyrája élesből, alakja tartalmasabb leend. Lendvay egyéniségéhez Edgar közel áll s azért el is találta a korcsfiú hangját. Pauláméról hallgatunk. Argus. George Sand a háborúról. A Temps egy levelet közöl, melyet George Sand a híres írónő, négy nappal a köztársaság kihirdetése előtt egy barátjához intéze. A fenséges, nagy férfiúhoz méltó gondolatok, melyekkel e nő levele telve van, nem szorulnak további magyarázatra. A levél így hangzik: „Ki ön?“ — kérded tőlem — a bonyodalmak és remegés e napjaiban? Mi lett amazok álmaiból, kik a jelen idők fölé emelkedve , a világot a jövőben az emberi család által megszépítve láták ? Szegény család! Itt valóban „két fajt, melynek különös szellemi adományai folytán köcsönösen ellensúlyozni kellene egymást, az egyetemes inteligentia folyamában és haladásában használnia“ kényszerítve látunk, hogy egymást megfojtsák diplomatiai kérdések miatt, melyekbe a közvélemény világa még nem hatott, úgy szólva kényszerítvék egymást megfojtani a nélkül, hogy tudnák , miért és mi végre. Te hozzá teszed, hogy bölcselkedni késő, tennünk kell. Kétség kívül tennünk kell és az is kétségtelen, hogy küzdenünk kell, de azután ? Mily gyümölcsöket gyűjtendőnk ez óriási balsorsból? A katona hősiessége mámor, életét áldozta fel, nem bir többé az élet normális feltételeivel. Főleg a franczia katona bir azon csodálatra méltó túllelkesedéssel, melyet ellenségei maguk elismernek és csodálnak. De fognak-e a homeri küzdelmek napjai után a fölfegyverzett, izzó, izgatott nemzetek ismét találkozni az elővigyázat feltételeinek megállapításában, melyek a halállal való e vad ölelkezések ismétlődését megakadályoznák ? Megfogható-e a gondolat, hogy egyik faj a másiknak javára kiírassék ? A baj, melyet nekünk ellenségeink okoznak, nem esik-e az emberi solidarities absolut törvénye folytán reájok vissza? Egy porosz sem — mondják a testestüllelkestül harcziasak — fog Francziaországból kimenekülni! Ha mi lennénk náluk, ők ugyanazt mondanák rólunk. Mit mond ehhez a legmagasb magasban a hadseregek istene ? Még egyszer, szegény emberi család ! és tegyük hozzá: szegény isten, kit az emberekazon kötelességgel ruháztak föl, hogy oly sok embert, amint csak lehet, megöljön! Igen, barátom, fájdalomba vagyok elmerülve a döntő csaták közeledtekor s a következő napon is az leszek, bármilyen legyen is kimenetelök. Csak üdvtelen lehet mindenkire, ha a közszellem nagy föltámadása nem megy végbe, mely inkább remélhető a latin fajból, mint a többiekből. Főleg a német szellem, noha bizonyos értelemben áthatóbb, mint a miénk, társadalmi passivitás által látszik absorbeáltnak, mely a gyakorlati szellemet kizárja vagy megbénítja. Mi ügyünk jogának és igazságának előítéleteitől nem tudunk megválni. Azért is nevezték Francziaországot a nemzetek Krisztusának; ma ismételhető e szó, midőn Francziaország a bámuló nemzetek szemei előtt újólag keresztre feszíttetik. Föltámad-e a közszellem ? E kérdés létezik a háború kezdete óta és e pillanatban kell azt megoldani. A végrehajtó hatalom fölött ítélni, neki a közbizalmat megadni vagy tőle megvonni s azután az ország védelmére térni át, ez lett volna azon többség kötelessége, mely első vereségeink óta egy szót sem talált az absolut felelős hatalom vádolására vagy védelmére. Sajátságos hallgatás, talán egyetlen a történelemben! A törvényhozó ma megelégedett azzal, hogy minisztériumot óhajtott anélkül, hogy csak nevét is kijelentette volna annak, ki e minisztériumra Francziaország sorsát bízta, Páris e változással megelégedettnek jelenti ki magát. Ha, amint hiszem, ez nagy, nehezen megjavítható hiba, úgy a felelősség érette mindenkit terhel. A napirendre tett tan : ne politizáljunk! Melyet az egyik hirdetett, a másik elfogadott, a törvényhozó test s a lakosság minden osztálya, előttem mindenkire nézve óriási csalódás csomójának látszik, mert ami a többség egy ponton, s az a kisebbség a másikon. Bizonyos, hogy e végzetes egyezmény óta a conservatív érzelem diadalát biztosítottnak látta, míg a forradalmi érzelem a reservált kérdést tekinti határuk menhelyéül. Az ilykér megállapított jövő nem biztosítja nekünk a legteljebb egyetértést önmagunk közt, ha a faj harcz megszűnt bennünket absorbeálni. A jelen órában, midőn az ellenség kapuink előtt áll, bizonyosan későn van annak megoldása, melyet függőben hagytunk. Szemben az emberiség iázi szeretettel, mely örök és megdönthetően hitet képez,a hazaszeretet tolong előegy kizárólagosabb és betegesebb érzelem. Mily szép volt e szeretet, midőn lelkeinkben még a drága szabadsággal egyesült! Akkor még nem állt ellentndásban az általános család iránti szeretettel. Ama tiszta és szende lelkekben,melyeket magával ragadott, fenséges eszme élt, a küzdelem eszméje a feudális múlt ellen, ama remény eszméje, hogy minden ember közt a testvériség visszaállíttatták. A „marseillaise“-t más eszmékkel énekelni mostantól fogva szentségtelenülés , de nem profanálták-e 1792-öt s az egész fi uradalmat a jelenkor emlékezetében ? Nem baj. Van még a hazafius diadal énekeinek viszhangja s ha ellenkezőleg hárfáinkat az ágyúgolyók által széttörve füzekre kellene ags,atnunk, úgy ne feledjük el, hogy polgárosult zsepeknek jobb feladataik is vannak, mint egymás ellen harczolni. Ez a sociális háború, mely épen ellenkezője. A sedani katastropha és Napoleon elfogatása. A „Times“ levelezője, a sedani fegyverletételnek ép olyan mint érdekes leírását adja, melynek lényeges mozzanatait a következőkben foglaljuk össze: A bajorok csatatere Bazeillestől Sedanig terjedt. Vitéz, de oktalan támadásuk 3000 emberükbe került. Előhaduk a sedani pályaudvart foglalta el. A Tann-hadtest, melynek feladata volt Bazeillest és Ballut, Sedan külvárosát elfoglalni, sokat szenvedett a minden oldalról reá irányzott tűztől. A francziák erejük legnagyobb megfeszítésével iparkodtak az ellenségtől szabadulni. Három bajor hadosztály, mely négy óra felé a harczot megkezdte, a város felől három különböző támadásnak volt kitéve, és volt egy pillanat, melyben úgy látszott, hogy a túlnyomó erő által össze fognak nyomatni. A bajorok azt hiszik, hogy Mac Mahon már korán reggel sebesült meg, mikor csapatait Bazeilles ellen támadásra vezette Erre Ducros tábornok vette át a vezényletet, de Wimpffen tábornok egy lepecsételt levelet mutatott fel, melyben felhatalmaztatik a fővezénylet átvételére, azon esetre, ha a tábornagyot baj érné. A küzdelem alatt a francziák még egyszer kiverték a bajorokat Bakuból és azután Illyre kísértettek megtámadást, hogy Bazaine irányában áttörjenek. De a szász koronaherczeg időközben megint megkezdte a támadást és túlnyomó erőkkel a francziáknak útjukat állta. A francziáknak vissza kellett vonulniok, miáltal a bajorok a leghevesebb támadástól megszabadultak és Bazeillest megtarthatták. Baku körül tovább tartott a harcz. A bajorok állítása szerint a császár itt különféle összeszedett csapatok élére állott volna, hogy a bajorokat elűzze. De a magaslatokról az ütegek már kereszttüzet szórtak a csapatokra. A császárt golyózápor vette körül, közvetlen közelében egy pattantyú robbant szét és por- és füstfellegbe takarta őt. A tisztek kérték, hogy vonuljon vissza, a bajorok sebesen előnyomultak és vitatták a francziáktól a sikert. Vájjon ez volt-e azon pillanat, melyről Wimpffen proclamatiójában szól, mikor lehetséges lett volna magukat az ellenségen keresztül vágniok, azt nehéz megmondani, mindenesetre az egész hadseregből csak 2000 ember volt kész e kísérletet megtennni. Mintegy 60000 harczképes ember a poroszok tüze alatt teljesen feloszlott tömeggé vált , a kölcsönös vádaskodás keserűsége tisztek és katonaság között mutatja, hogy már soknal a csata előtt az erő főeleme hiányzott. A tisztek nem merték a fegyelem gyepjőit meghúzni, mert attól tartottak, hogy a katonák egyszerűen meg fogják tagadni az engedelmességet. A jelenetet, mikor Sedan be lett kerítve, mikor a franczia tüzérség elhallgatott, mikor a német ütegek minden oldalról halált szúrtak,nem lehet leírni,az csak egy nagy hajtóvadászathoz hasonlítható.A császár visszavonult a városba,hogy a gyámoltalan soldesesco örvényéből kiszabaduljon,míg a még kívülálló legénység, a golyózápornak kitéve, éhen és haragudva, tisztjeit szidalmazta és nyílt lázadással fenyegetődzött. Egy nagy tűzvész még szaporította az általános zavart és megérlelte az elhatározást, Sedant a győzőnek átadni, mivel az általános veszedelemtől kellett tartani. A császár nem zárkózhatott el az ildomosság és emberiség tanácsa elől és Lauriston tábornok egy dsidával, melyre fehér zászlót rögtönöztek, egy trombitás kíséretében a falra ment. De a csata zaja elnémitá a trombitát s a tábornokot nem vették észre és csak miután a kaput nyitották, vevék észre a németek győzelmük első felét. A tüzelés megszűnt és midőn a véráztatta völgyeken és síkokon át elterjedt annak hire, hogy miért történt ez, mindenütt oly örömriadás támadt, minőt ritkán hallott a világ. Ezer és ezer sisak, csákó és sapka emeltetett az ég felé s még a sebesültek és csonkák is belevágtak az örömkiáltásba gyenge hangjukkal. Egy tiszt beszélt, hogy látott egy nagy, roppant erős testű porosz katonát, a ki halálharczban volt s jobbját megsebbzett oldalára szokta, de amint a lárma okát megtudta, egyenesen felpattant a földről , hangos burraht kiáltott. Aztán kezeivel egy pillanatig babonázott a levegőben, mig a vér patakként kirohant száján s a nagy ember szó nélkül, halva lerogyott egy elesett francziára. A tiszt, ki később Moltke tábornoknál értekezés végett megjelent, Me 11 e tábornok volt. Sajátkezű levelét hozta a császárnak a királyhoz, mely levélnek vonásai az izgatottság legkisebb jelét sem mutatták. A levél következő szavakat tartalmazta: Mon frérelNayant pu mourirálatéte demon armée, je depose mon épée au pied de votre majesté.“ Ezen levél azonnal átadatott a királynak, a ki Wadelincourt felett időzött. A felelet udvarias, de határozott volt, és Wimpffen tábornok az alatt értesíttetett, hogy az átadási feltételek oda mennek ki, hogy az egész seregnek fegyverek, lovak és egész felszereléssel együtt át kell magát adnia. Hogy a tisztek akkor már ki voltak-e véve, nem tudatik, de a franczia tábornok azt felelte, hogy inkább tönkre téteti magát, mint hogy ezen gyalázatos capitulátiót aláírja. A nap lement. A falu lakosai úgy tettek, mintha ők is osztanák a győzelem örömét és kivilágították ablakaikat. Késő este volt, midőn a koronaherczeg asztalhoz ült és ezen hadjárat alatt az első tavasztot mondotta. A király és a sereg így hangzott a szó, és folyt a pezsgő. A pezsgő is újítás volt a főhadiszálláson. A császári sereg készleteiből való volt. Ámbár a sereg azt hitte, hogy most már biztosítva van a béke, a főhadiszálláson ez iránt nem igen voltak bizalommal. A habozásnak a capitulatió aláírásánál nem igen tulajdonítottak nagy fontosságot, mert megfontolás után, és az éjen át történő készülődések láttára, őrültség lett volna a capitulatió megtagadása. A franczia tisztek bevallották, hogy tökéletesen demoralizálva van a sereg, sőt egyik szitkok közt mondá: Is tirent sur nous, leurs officiers. Parancs adatott, hogy az egyes hadtestek egészen a város közelébe vonuljanak, és midőn az őrtüzek meggyújtattak, Sedan egy nagy fekete pontként tűnt fel széles tüzövvel, mely megvilágítá az eget. Reggel 10 órakor kellett volna a város ágyúztatásának kezdődnie, ha addig a capitulatió nem iratik alá. Benn és Künn az alatt a kétségbeesés dühének látványa uralkodott. Midőn a császár korán reggel megvizsgálta a tájékot, német sereget látott mindenütt, amerre csak szeme járhatott. Elhatározta, hogy a királyhoz megy enyhébb feltételeket kieszközölni. Kevés tiszt által kísértetve, Donchery felé indult. Bismarck grófot még ágyában lepték meg a hírrel, hogy jön a császár, hogy a királylyal találkozzék. Gyorsan felöltözködött, és a császárnak elébe sietett. A helység előtt találta őt, és a kiszálló császárt fedetlen fővel üdvözölte. Napóleon intett neki, hogy tegye fel sapkáját, amire Bismarck a következő szavakat mondá : „Sir! Úgy fogadom felségedet, mint saját királyomat fogad- nám.“ Egy közel levő kunyhóba léptek be. Eőlször Bismarck gróf ment be, hogy tisztességes helyet keressen, de nem találván ilyet, visszajött az első szobába, hol már a császárt egy fatökén ülve találta. Azonnal két szék hozatott, és Bismarck a császár baloldalán foglalt helyet. Az értekezés sajátszerű volt, és mivel Bismarck azt többeknek elbeszélte, fel lehet tenni, hogy nemsokára történelmivé fog válni. Először a békéről volt szó, de e tekintetben a kancellár nem nyerhetett a császártól biztosítást. A császár kinyilatkoztatta, hogy neki nincs hatalma, és ő nem alkudozhatik a béke felett, és szintoly kevéssé adhat parancsokat Mao Mahon és Bazaine seregeinek. Minden a császárnőtől és a miniszterektől függ, akik a kormányzóságot képezik.“ Erre Bismarck megjegyzi, hogy ily körülmények közt felesleges a császárral politikáról beszélni, és tökéletesen felesleges, hogy a császár találkozzék a királylyal. De midőn a császár mégis megmaradt szándékánál, hogy beszéljen a királylyal, azt felelte neki Bismarck, hogy az addig nem történhetik, míg a capitulatió nincs aláírva. Végül midőn a beszélgetés kínossá kezdett lenni, mindkét oldalon megszakasztatott az, Bismarck a királyhoz ment, a császár pedig tisztjeivel értekezett. Végre 11 órakor hosszas alkudozások után aláíratott a capitulatió. A sedani őrség és sereg megadja magát, és Németországba küldetik. A tisztek becsületszavukra szabadon bocsáttatnak. Midőn minden feltételek meg voltak álapítva, akkor történt a találkozás a két fejedelem közt A találkozás egy mezei lakáson volt Sedantól nem messze. A király és foglya egyik üvegházba vonultak vissza, hol a kiséret látta őket, de nem hallott semmit. Később a császár még a koronaherczeggel váltott néhány szót, amidőn nagy megindulás közt igen kedvezően nyilatkozott a király barátságos fogadásáról. Sept. 3-án esti 9 óra előtt folyton fakadó eső mellett a császári vonat egy osztály fekete huszár kíséretében Doucheryn ment keresztül. Elöl ment egy csapat huszár, aztán következett a császár kocsija. III. Napóleon sapkát és osztálytábornoki egyenruhát viselt a becsületrend csillagjával mellén. Arcza fáradtnak s elcsigázottnak látszott. Szemei alatt sötét vonalak voltak. Különben mindent észrevett a mi körülötte történik. Egy hajtásnál, ahol a kocsisor megakadt szívélyesen köszönt egy angolnak ki odaszaladt a kocsihoz,hogy őt lássa. Mellette egy tiszt ült. A lovak szépek s méltók a császári istállókhoz. Midőn a kocsi egy pillanatra megállt, futárom pár pillanatra meglátta a császárt: „Mennyire megváltozott, mondá, ha nem is tekintjük korát, azóta, mikor még mint Napóleon herczeg házamban lakott,mielőtt Engstreetre költözött.“ A császár kocsija után egy több ülésű kocsi következett, melyben több franczia és porosz tiszt volt, köztük Boyen tábornok és Lynar gr., kik a császár környezetében maradnak. Ezután még 11 császári kocsi következett s végül több franczia tiszt lovon, 60 házas és előfutóul szolgáló ló s egy csapat fekete huszár zárta be a menetet. Wimpffen tábornok magatartásáról a levelező még következőket közöl: Wimpffen tábornok, mikor tegnap a capitulatió feltételeit megtudta, állítólag kijelentette volna, hogy inkább kész meghalni, mint azt aláírni. Nem hihette, hogy helyzete oly kétségbeesett. Tudatták vele, hogy az ő dolga, ha hadseregét inkább meg akarja semmisíttetni. De, hogy megmutassák neki, hogy a megsemmisülés elkerülhetlen, térképeket közöltek vele, melyeken a német hadtestek és ütegeiknek állása meg volt jelölve. Ha délig a feltételek el nem fogadtatnak, Sedan megtámadásához kell fogni. Wimpffen tábornok szánandó helyzetben volt ; csak két nap előtt érkezett meg Algirból és egyszerre egy megvert hadsereg vezényletére látta magát kényszerítve. Mac Mahon délelőtt megsebesült. Wimpffennek át kellett vennie a vezényletet, anélkül, hogy a tábornagy terveit ismerte volna. Visszariadt oly capitulatióról, mely nevét megbecstelenité. A proclamatió, melyet Wimpffen tábornok a sedani capitulatió után kibocsátott, igy hangzott: „Katonák! Ti tegnap túlnyomó erők ellen ! küzdtetek. Napreggeltől estig a legnagyobb vi s tézséggel álltatok ellen az ellenségnek és ellőt- tétek utolsó töltényeiteket. Kimerülve e barátban, tábornokaitok és tiszteitek azon felszólításának,hogy a montmédy-i utat elérni és Bazainenel egyesülni kíséreljétek, meg nem felelhettetek. Csak 2000 ember gyűlhetett össze, hogy egy végső erőfeszítést tegyenek. Balau előtt megállapodni és Sedanba visszatérni kénytelenittettek hol tábornokotok fájdalommal látta, hogy sem élelmiszer sem hadiszer nem volt. Nem lehetett a vár védelmére gondolni, mert az helyzeténél fogva nem alkalmas az ellen-s még számos és hatalmas tüzérségének ellentállani. Mivel a városban bezárt sereg sem abból ki nem mozdulhatott, sem magát nem védhette mivel az élelem úgy a csapatok, mint a lakosság számára hiányzott, azért szomorú elhatározásra kellett szánnom magamat, hogy az ellenséggel alkudozásra lépjek. Mikor tegnap a császár felhatalmazásával a porosz főhadiszállásra küldettem, eleinte nem tudtam magamat elhatározni, hogy az elém terjesztett feltételeket elfogadjam. Csak ma reggel, mikor új bombáztatás lényege tett minket, melyet nem viszonozhattunk volna, határoztam el magamat új lépésekre és kinyertem azon feltételeket, melyek mellett, a meny-W'TMaiMfTnKaa».. ■#