Pesti Napló, 1871. november (22. évfolyam, 252-276. szám)
1871-11-08 / 257. szám
257. szám. Szerda november 8. 1871. 22. évi főidarn. Szerkesztési iroda: Fei ev.rziek-tere 7. szám. I. emelet. E híj- srll 'mi részét illető minden k?';/h .:éj: v n szerkesztőségfiM intézendő. 23 érmentettes levelek csak ismert kezeltffft fogadtatnak el. BiBSmn'iwttti niz'v'T''vMtTi'ír[i~nmnimmm Kiadó hívata!: F.rer.diiek-tere 7. aím fblddricti. A lap anyagi részét illeti kíjüleményét (elöfiastííi jiéne , kiollí« körüli pr.naseok, Uirdaímé../ek) • kiadó iilvdalhoz intézendők. Előfizetési föltételek: Vidékre, po.tia : *»Sz híjben, Sindíra: éere ... Ti iitkéségre .... 1 min. Negydlérr» ... 6 , 50 kr. Két hóra .... 8 , 70 kr Egy hóra ... 1 , 85 kr' REGGELI KIADÁS: tatleesnrif«yTw 11 imwuim Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyezer hirdetésnél 9 ujkr. Bély.gdij külön 80 ajkr Nyílttéri 6 haeébo. petitsor 86 ujkr. Előfizetési felhívás ..PESTI nPLha. Előfizetési árak : Egész évre......................22 ft. Két évre...........................kft. Negyed évre..........................5ftö0kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadóhivatala“ czim alatt Pest, Ferencziek tere, 7. sz. alá küldendők. Pest, nov. 7. A magyar miniszterelnöknek, úgy hiszeztik, nem volt s nincs oka sajnálni, hogy a lefolyt bécsi válság alkalmából az ellenzék vezére s a szélsőbal egyik tagja interpellálni jónak látták. Ha a föderalista párt főorgánuma, a „Vaterland“, tegnap egész határozottsággal azon nézetnek adott kifejezést, miszerint a magyar baloldal ellenzékeskedése merő komédia, s eljárása nem más, mint számitó ravaszsággal a parlament egyik részének osztott szerep . úgy e felfogás, — melyet mi, fájdalom, nem oszthatunk, — csakugyan némi támpontot nyer azon eljárásban, melyet Tisza Kálmán és társai a politikai helyzet nem egy komoly fordulatánál követtek. A baloldal politikájának alapeszméje 1867 óta szakadatlanul az volt : ott támadni meg a kormányt, ahol az legerősebb. Tisza Kálmán legújabb interpellációjával e taktikát oda fokozta : akkor támadni meg a kormány politikáját, mikor az legszilárdabban állott, akkor, midőn tisztán kell vala állani mindenki előtt, hogy az 1867-ki kiegyezést, ha nem léteznék, most kellene okvetlenül létrehozni. Azon veszélyekkel szemben,melyek Magyarország állami létét fenyegetik, a merev negatív, a mogorva, magába visszavonuló dacz nem elégséges. Oly politika, mely azon képzeleten alapszik, hogy sorsunk és ő felsége többi országainak sorsa közt egy hermetikus zárfal lehetséges, nem képes megvédeni hazánk életérdekeit, mert a feltétel, melyen alapszik, képzelt. Ily hermetikus zárfal a lehetetlenségek sorába tartozván, Magyarország politikai szervezetének fel kell ruházva lenni azon defensív eszközökkel, melyek minden túlról jövő támadás erélyes visszautasítására módot nyújtanak. Ha tehát ítéletet akarunk mondani a felett, hogy a jobb - vagy baloldal politikája nyújt-e erősebb védelmet hazánknak az ellen, hogy érdekei idegen érdekeknek alárendeltessenek, két kérdést kell magunknak feltennünk, u. m.: Igaz-e, hogy a baloldal által követelt tiszta személyes unió kizárja annak lehetőségét, miszerint az Ausztriában uralomra vergődhető politikai irányzatok veszélyt rejthessenek magukban Magyarországra nézve? Ha ez nem igaz, ha belátjuk, hogy a tiszta személyes unió ép oly kevéssé zárja ki ily veszélyek felmerülhetését, mint a jobboldal által létrehozott szerződés , igaz-e, hogy a baloldal teljes semmittevésre, platonikus tartózkodásra irányult politikája nagyobb mértékben biztosítja számunkra azon veszélyek elháríthatását, mint a jobboldal politikája, mely egész jelleménél fogva az activitás jellegét viselvén magán, lehetővé teszi, hogy erővel erőt, befolyással befolyást állítsunk szembe, s visszaverjük az ellenünk irányzott támadásokat. Ami az első kérdést illeti, erre nézve már régebben elég terjedelmesen kifejtettük nézeteinket. Kimutattuk ugyanis, hogy a foederalismus ép úgy fenyegeti a baloldal által felállított programme, mint azt, mely a jobboldal által kezdeményeztetve, ma törvény gyanánt érvényben van. A foederalisták nem azért irányozzák ellenünk támadásaikat, mintha keveslenék azon jogokat, melyeket bírunk, hanem azért, mert sokalják azokat. A foederalisták nem akarják a dualismust, nem akarják a paritást, hanem fel akarják forgatni először Ausztria egységét, hogy azután Magyarországot szaggathassák darabokra; a „reichsrath“-ot ma át akarják változtatni a delegátusok reichsrathjává, hogy holnap, miután bennünket már megbénítottak, minket e „Delegationsreichsrath“-ba bevigyenek. De a baloldal szemet huny e veszélyek előtt, vannak fülei és nem hallja a nem egy magyar párt, hanem a magyar haza, a magyar hatalom és befolyás ellen intézett átkozódásokat. A magyar ellenzék elhiszi egy Rieger perfid biztatásait, hogy ők Magyarország érdekeit érintetlenül akarták hagyni; de nem hiszi, mert nem akarja hinni azon magyar hazafiak szavait, akik a Magyarország élete ellen irányzott tőrt látják, s erre idejekorán figyelmeztették a nemzetet. A kormány soha megdönthetlenebb, soha megközelíthetlenebb álláspontot nem foglalt el, mint midőn belátta, hogy Hohenwart tervei s a csehek alapczikkelyei Magyarország állami létének megsemmisítésére fognának vezetni,s hogy a föderalismus nem állapodnék meg a Lajtha és Morva partjain, hanem pusztító hullámait áthömpölygetné határainkon, hogy szétrombolja azon ezredéves kötelékeket, melyeket nagy őseink államalkotó ereje és bölcsesége e hon határai körül fűzött, s amelyeket nyolcz század véres küzdelmei megvédtek! De vessünk egy pillantást az általunk formulázott második kérdésre : igaz-e, hogy a baloldal struczmadár-politikája e veszélyek elhárítására nézve nagyobb garantiákat nyújt, mint azon defensív politika, melyet a magyar miniszterelnök, a törvénynyel kezében, érvényre juttatott? A múltkor azt fejtegettük, hogy Tisza Kálmán — ha az ő általa óhajtott personal-unió állott volna is fenn — mint magyar kormányelnök ép úgy kénytelen lett volna a Magyarország és Ausztria közt ez esetben fenállandott szerződés egyoldali s illetéktelen felbontása ellen tiltakozni, mint ezt a közel lefolyt napokban gr. Andrássy Gyula tévé. Azt hiszszük, ezt sikerült akkor bebizonyítanunk, mert hisz szerződés csak szerződés, akármi van is benne. Mióta ama sorokat írtuk, egy szomorú tapasztalással lettünk gazdagabbá, azon tapasztalással, hogy Tisza Kálmán pártjában nincs meg az a szigorú jogérzet, melyet mi benne feltételezni hajlandók valánk. Tisza Kálmán nem szállna síkra az általa kötendett szerződés mellett. Tisza Kálmán először is azt kérdezné : „Kik azok, akik a szerződést fel akarják forgatni? Elégületlenek olyanok, akiknek követeléseik vannak? . . . Adjunk meg nekik mindent, követeléseik ellen felszólalni szentségsértés volna, mert hisz mi is egykor elégületlenek voltunk, nekünk is voltak követeléseink ! “ Íme, Tisza Kálmánnak elég, hogy valaki követeljen, hogy valaki elégedetlen legyen, s már szentnek tartja ügyét. Tisza tehát nem tud különbséget tenni azon szint harcz között, melyet mi egykor hazánk szentesített törvényeiért küzdöttünk s azon küzdelem között, melyet a csehek, a horvátok folytatnak oly törvények ellen, melyek ép oly szentek,ép úgy Magyarország törvényei, mint azok, melyeket a magyar nemzet három századon át változó szerencsével, de mindig diadallal védelmezett. Tisza azt hiszi, hogy azon gyűlölet, mely a cseh táborból ellenünk szíttatik, nem léteznék, ha a magyar miniszterelnök tétlen maradt volna akkor, mikor hazánk alaptörvényeinek egy részét illetéktelen kezek széttépni készültek. És ha igaz volna, hogy ellenségeink haragját kiengeszteljük, ha nyakunkat odanyújtjuk késük alá, vájjon az következik-e ebből, hogy hát csak nyújtsuk oda szépen? Egyébiránt a feltevés, hogy a csehek és általában foederalisták haragjára csak Andrássy actiója adott okot, indokolatlan. Akik e tételt felállították, azok, úgy látszik, nem figyelnek a napi eseményekre s annyira saját gondolatvilágukban élnek, hogy azt hiszik, ezen kívül semmi nem létezik. Mert ha figyelnének a napi eseményekre, tehát tudniok kellene, hogy a horvát izgalom nem azóta létezik, mióta Andrássy Bécsbe felutazott, hanem tetőpontját akkor érte el, mikor azt hitték, hogy Hohenwart tervei pár nap múlva valósulni fognak ; tudniok kellene, hogy az ogulini lázadás nem azután tört ki, miután Andrássy — mint mondják — beavatkozott, hanem az előtt; nem ignorálhatnák, hogy Miletics váczi fogházában nem Andrássy Bécsbe menetelének s Hohenwarth bukásának hírére dolgozott ki egy új alkotmányjavaslatot Magyarország számára, mely hazánkat Wojvodinákra osztaná fel, hanem kidolgozott ily javaslatot a múlt nyáron, mikor Andrássy Terebesen tartózkodott s Hohenwart tervei csendesen érlelődtek. Amennyiben tehát voltak, akik a magyart gyűlölték, ezek előbb is ép úgy léteztek, mint most. A különbség csak az, hogy míg Hohenwart hatalma verőfényében sütkérezett, mindezek napról napra merészebbekké, követelőbbekké váltak; míg most, Hohenwart bukása után, vagy tehetetlen dühöngésre változtatják előbbi gyűlöletüket, vagy visszavonulnak, látván, hogy a fák nem nőnek az egekig. A magyar baloldal azonban azt hiszi, hogy Magyarország ezen ellenségeit holmi mentalismussal ki lehet békíteni. Az istenért, ne moczczanjunk, mert meg találnak ránk haragudni. Oh! de azért a baloldal politikája a nemzeti erőnek, a jobboldal politikája az „önbizalmatlmságnak“, a „gyávaságnak“, a „lemondásnak“ politikája. Eddig ők vádoltak bennünket azzal, hogy a szlavismustól való félelem befolyásolja magatartásunkat, s most ők úgy megijednek a szlavismus árnyékától, miszerint azt tanácsolják, rejtőzködjünk el, nehogy a csehek megharagudjanak ránk. Ezeket látva, megvalljuk, nem tudjuk elképzelni, mi az, amitől a két baloldal nem fél? Eddig félt a német elem befolyásától, most megijed a szlávság fogcsikorgatásától. Eddig attól tartott, hogy Ausztria fog rajtunk uralkodni, most meg attól fél, hogy utoljára még mi találnánk Ausztriára túlságos befolyást gyakorolni. De most látjuk, hogy Andrássy beszédjéhez s Tisza meg Helffy válaszaihoz akartunk írni commentárt, s alig emlegettük e beszédeket. Igaz, hogy lehet Andrássy argumentumaihoz még sokat hozzátenni, lehet Helffy és Tisza ellen még sokat felhozni, ha minthogy egyetmást felhoztunk mi is — de maga a miniszterelnök mai beszéde oly világos, hogy körülbelül feleslegessé tesz minden commentárt, s különben is, ami Andrássy személyét illeti, e pillanatban jobban érdekel az, amit tesz, mint amit mondott. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. Pest, nov. 7. Gr. Andrássy miniszterelnek ma este Bécsbe készül s ha a „P. Lloyd“ positive azt állítja, hogy gr. Andrássy a külügyminiszter, úgy a lényegben alkalmasint igaza van, habár a dolog formailag még nem történt meg. Gr. Beust lemondásának elfogadtatása, s gr. Andrássynak a külügyminiszterségre való meghivatása tény; és az is nem kevésbé tény, hogy Andrássy gróf, mint ezt ma több deákpárti képviselő előtt kijelenté, eltökélett arra, hogy ez állomást elfogadja. Hogy e roppant jelentőségű változás mily érzelmeket kelt fel bennünk, azt már alkalmunk volt röviden megérinteni, s ami azóta tudomásunkra jutott, az csak arra alkalmas, hogy már kijelentett felfogásunkban megerősítsen. Teljesen értjük és jogosultnak tartjuk az ambitió ama nagy fokát, mely Andrássyt e lépésre bírja. Teljesen értjük azt is, hogy Andrássy genialitása, tettereje és szerencséje a monarchiának és hazánknak a külügyek vezetésében mily óriási szolgálatokat tehet. Talán egy új korszak előtt állunk, mely restituálja Ausztria régi jó csillagát, és el tudjuk képzelni, hogy oly férfiút, mint Andrássy, a legkülönbözőbb érzelmek mily ellenállhatlan fluctuatiója bírja arra, hogy elfogadja a tárczát, melylyel tettereje a legszélesb körökben, a legmesszehatóbb működésben érvényesítheti befolyását. De szintily őszintén valljuk be azt is, hogy ha hazai viszonyainkra gondolunk, ha rágondolunk ama számtalan alkotásra, mely mind az ő nevéhez van fűzve s mely mind csak félig van befejezve; ha rágondolunk ama nimbusra, melyet köztünk csakis az ő neve bir, s ha nem feledjük el azt sem, hogy ama szomorú szélsőségek egyensúlyozásában, melyekbe az ellenzéki agitatiók tévedtek, az ő befolyása, neve és szava súlyának mily döntő része volt, valóban azt kell kívánnunk, hogy Andrássy gr. dicsőségében kizárólag Magyarországnak legyen része. Ez volt nézetünk Andrássy gróf sokat emlegetett külügyminiszterségéről mindig, s nem tartózkodunk ezt kijelenteni ma is, midőn búcsúzóra kellene készülnünk. Andrássyt ma számos kérdés várta volna a Deák-párt értekezletén, de itt nem jelent meg. Ami utódját illeti, erre nézve még nem történt megállapodás. Az általános jelölt, természetesen, Lónyai, bár kívüle b. Wenckheimet és Kerkapolyt is emlegetik. Lónyai gr. holnap reggel Békésbe utazik, hol egy tractuális egyházi gyűlésen vesz részt, vasárnap azonban ő is Bécsbe készül. Az „U. L.“-nak azt távirják, hogy e nagyfontosságu változást tudató kir. kéziratok már holnapután közzététetnének. Pest, nov. 7. (A Deák-párt mai értekezletén) Tóth Vilmos belügyminiszter bejelenti az új választási, s a fővárosok rendezéséről szóló törv.javaslatokat. A választási törvényjavaslatot alább kezdjük közölni: a fővárosok rendezéséről szóló javaslatnak alapvonásai a következők: Buda és Pest egyesíttetnek. A fővárosi kapv. testület 400 tagból áll, s ezek közül 200 virilis szavazat, de úgy, hogy a legtöbb adót fizetők közül 1000 összehratvan, ezek választják a 200-at. A rendőrséget az állam veszi át, a városnak azonban megmarad helyi rendőrsége. A törv.javaslat részletesen körülírja a tanács működését sat., s legtöbb pontjában a fővárosi enquete tanácskormányain alapul, melyeket volt alkalmunk bőven ismertetni. A párt e javaslatokat pontonként fogja tárgyalni. (B. P r o k e s c h.) a konstantinápolyi rendkivüli követ, f. hó 3-dikáról kelt legi. elhatározással a nyugállapotba helyeztetvén, a grófi cz immel ruháztatott fel. Pest, nov. 7. A nagy, beható reformművek sorrendjében a választási törvény körülbelül az utolsó. Az országgyűlési működés végső sessiójában fogja a törvényhozást foglalkoztatni. Ez bizonyos tekintetben anomália, már csak azért is, minthogy egy választási törvény revisiója rendes körülmények között is nagy és izgató vitákkal szokott járni. Ha egy új választási törvény szilárd parliamentáris viszonyok között is csak nagy harczok közepette szokott létrejönni, közel áll az aggály, hogy nálunk, hol mohón kapnak az agitatió bármely eszközei után, a küzdelem túlcsap medrén, s a pártizgalom kelleténél nagyobb arányokat vesz. Ebben az új választások küszöbén tagadhatlanul bizonyos veszély rejlenék, ha más oldalról a törvény revisiójának ily későn történő beterjesztése nem foglalná magában már előre is a baj ellenszerét. A tény tudniillik, hogy a kormány csak most terjeszti a ház elé a választási törvény revisióját, kétségbevonhatlan bizonyítéka annak, hogy az uj reforruma nem párttá etikának vagy pártczéloknak kifolyása, hanem csakugyan oly bajoknak gyógyítása, melyeknek lételét sok évi tapasztalat eléggé kellemetlenül bebizonyította. Ha a kormány oly szellemben akarja revideálni az 1848 diki választási törvényt, mely a közvéleményt méltán zavarba hozta volna, semmiesetre sem várakozik az utolsó óráig, a midőn a pártok érzékenysége fokozott, a jövő választásokra való tekintet a pártfegyvereket élesbíti, hanem előlép terveivel akkor, midőn azoknak keresztülvitelét sokkal könnyebben biztosíthatta volna magának. Hogy a kormány most lép a ház elé a választási törvény revisiójával, ez a lehető legbiztosabb jele annak, hogy ami e javaslatát illeti, úgy a ház, mint a közvélemény ítélőszékétől épenséggel nincs oka tartania. Egy másik körülmény ezúttal még fokozhatja a kormány positiójának biztosságát. Az tudniillik, hogy a törvényjavaslat vagy épenséggel nem alterálja az 1848-diki törvénybe befektetett nagy és szabadelvű eszméket, vagy ahol elvi változtatásokat tesz, ott az határozottan a szabadelvűség, a haladás érdekében történik. Amit a kormány nyításkép a ház elé terjeszt, amit az 1848-diki törvényen változtat, az nagyobbára oly apróbb bajokat, a választási törvény oly hiányait illeti, melyek egyenkit eltűrhetők volnának, de melyeknek összege, kiváltkép a nálunk szerte divatozó választási üzelmek mellett, az egész törvény jótéteményeit paralytálhatja. A revisió szüksége tehát kétségbevonhatlan, mégpedig elannyira, hogy még oly ellenzék is, mely a kákán is csomót keres, sem tagadhatja, hogy a választási törvénynek sok oly pontja van, melyen okvetetten változtatni kell. Csak a verificationális vitákra kell visszagondolnunk, azon számtalan viszásságokra, melyek akkor napfényre kerültek, azon anomáliákra, melyeknek következményeibe lépten-nyomon belebotlottunk, hogy a revisió szükségét kézzelfoghatólag bebizonyítsuk. Maga az ellenzék is nem egy ízben tapasztalhatta az 1848-diki törvény sok pontjának hiányos voltát, s e tapasztalatának úgy a házban, mint a házon kívül elég keserű kifejezést adott. A revisió ténye ellen tehát principialiter nem történhetik kifogás. Más kérdés azonban, hogy várjon a kormány törvényjavaslatában eltalálta-e a szükséges határt, hogy nem ment-e túl a közjó által igényelt czélon, vagy túlzott óvatosság folytán nem maradt-e a határon belül? Mindkettő egyaránt hiba és baj volna. Az 1848-diki választási törvény nagyban és egészben négy részre osztható. Első része a választási jogosultságot, az úgynevezett censust illeti. E tekintetben a törvényjavaslat nem bocsátkozott elvileges változtatásokba. Egyes részletekben a javaslat vagy precisebb szövegezést tartalmaz, vagy alkalmazza a törvényt az azóta beállt változott viszonyokhoz, vagy bizonyos általános elismert hiányokon segít, de az alapelveket, melyek az 1848- diki törvényekben kifejezésre találtak, egészen érintetlenül hagyja. A második rész a választási kerületeket illeti. Ebben a törvényjavaslat — egy kerületet kivéve — nem ejt semminemű változtatást. Sokkal radicálisabb már a törvényjavaslat, ami a választók összeírását és magát a választási adtust illeti. Itt határozott, mégpedig bátor és szerencsés kézzel kezdeményezett változtatásokra akadunk. E részlet körül a törvényjavaslat nemcsak revidiál, hanem erélyesen reformál. Itt elvi újításokkal is találkozunk, mégpedig olyanokkal, melyek előkelő helyet foglalnak el a szabadelvűség codexében. Az e részletek körüli újítások képezik Tóth Vilmos törvényjavaslatának sarkpontját. Lesz elég alkalmunk az itt csak megérintett részlete mindegyikével tüzetesen foglalkozni, s most csak annak constatálására szorítkozunk, hogy a szóban levő törvényjavaslat szerencsésen megtartotta azon határvonalat, hol a viszonyokparancsolta reformszükség megszűnik, és kezdődik a bizonytalan, erős alappal nem bíró, s így igen könnyen bajjal járó experimentálás. Ha a belügyminiszter által javaslatba hozott változtatások törvény erejére emeltetnek, az 1848-diki törvény hiányain segítve leend, a törvény kijátszására vezető utak eltorlaszoltattak, a huzavonára alkalmat adó kétértelműségek megszüntettek, bizonyos tekintetben az 1848-diki elvek corolláriumai még hatályosabban biztosíttattak, a törvény szelleme, a rajta keresztülvonuló demokratikus elv azonban teljes érvényében fönnmarad, sőt sok részben még szilárdabb biztosítékokat nyer. Mert bármilyen szabadelvű, bármilyen democratikus törvénynek megölő betűje a profecisió hiánya, a kétértelműség, mely a legfurfangosabb s gyakran határozottan szabadelvűtlen, sőt reactionárius fogásoknak tág kaput nyit. Emlékezzünk csak vissza az utolsó választásoknál tapasztaltakra, s rögtön látjuk, hogy hányszor aljasittatott az 1848- diki törvény kétségbevonhatlanul szabadelvűtlen tendentiák segélyeszközéül. Oly rendszabályokat indokoltak az 1848-diki törvény szavaival, melyek nem voltak egyebek, mint minden szabadelvűségnek jut arczulcsapása. Erőszakot tettek a törvény szellemén azért, mert könnyűszerrel minden nagyobb erőszak nélkül is kiforgathatták a törvény betűjét. Ennek nem szabad többé történnie. A törvény praecisiója még ugyan nem biztosítéka a törvény szabadelvűségének, de legalább reteszt tol oly példátlan visszaélések elé, melyeknek nem egy ízben voltunk elszörnyüködő tanúi. A törvény határozottsága, minden kétértelműséget kizáró tüzetessége nem állhat csak egy pártnak érdekében. Közös követelése ez mindazon elemeknek, melyek a törvény szellemét biztosítani akarják oly merényletek ellen, melyek azért oly veszedelmesek, mert mindig magára a törvényre hivatkozhatnak.