Pesti Napló, 1872. október (23. évfolyam, 226-252. szám)

1872-10-19 / 242. szám

242. ■wawi, Szombat, October 19.1872. ____________________23. évi folyam. Szerkesztési iroda: Kiadó-hivatal; v feltételek: Hirdetések ..«neviek­ tere 7. szám. L­einel«t. i-arciscBt*k-*re T. m.ftMeai«» ■ V-j ^Tl 'k­* A aB^tSTkt 8*Mü£y mint fllöfisetések i lap neledni részét illető A lap anyag­i rtazlet Illet# ItttaSo- ^ fii | |\ 1 I I \I U fl R ■ ■ IR ’ ’ ’ .} • “ • KIAJDÓS HIVATALBl 1 ** 81 kj 1 ^ JLi ^Ljr a* Uti kUdi. portai kfllSakiuV ferr néztek-sere 7. at. » kerüli p&nusok, hirdetményt) a * •■HBi MWt HOB w wtetk felÜlizeUs harcukKá 80 kr. A* r Aa iiliutk m éw IV.ytAa tatetat •*“' *»**»-<*-«*■ REGGELI KIADÁSI " IcenoV.tal fogadtatnak el. . .ljJU SJmim L­.LJ_L.­1L Jgl_lLJJi.JJ.lLiL.iJ------------------------L­IN­YJJ-----------L!! Li LJIBB1*1 HUH—■U!"«»» Előfizetési felhívás „PESTI IPKhra. Előfizetési árak: Egész évre.........................22 ft. Félévre.............................N­ ft. Negyedévre............................5 ft 60 kr /ig Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hiva­tala* czim alatt Pest, ferencziek­ tere 7 az. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, oct. 18. A fővárosok rendezése nem lehet párt* politika kérdése — körülbelől azt hatá­rozta azon meeting, mely ellenzéki pol­gárok által összehivatva, múlt vasárnap a fővárosok rendezése ügyében tanácsko­zott. Nekünk az ily fölfogás ellen termé­szetesen nincs semmi kifogásunk. Csak­ugyan nagy ideje már, hogy belügyi re­formjaink ne a közjogi pártpolitika szem­pontjából ítéltessenek meg. Belügyeink­­ben sokkal lényegesebb haladást mutat­hatnánk föl, ha az országos ellenzék már rég ez álláspontot fogadta volna el. Mi tehát azon vezérelvet, melyből az ellenzéki gyűlés kiindult, tökéletesen ma­gunkévá tesz­zük. Csakhogy mi még to­vább megyünk és azt mondjuk: a fő­városok szervezése nem lehet párttaktika kérdése. Mindjárt ki is fejtjük, mit értünk e kifejezés alatt. Mi azt hiszszük, hogy a fővárosok szervezé­sénél nem lehet döntő azon szempont, hogy az egyik párt a másik kezéből ki­ragadja a városi ügyekre való befolyást, a fővárosi polgárság vezetésében a túl­súlyt. A szervezés kérdésénél csak egy szempont lehet domináló : az t. i., hogy melyek a jó administrate nélkülözhetlen föltételei ? A­ki e kérdés körüli eljárásból kizárja a párt­politikát, az párt­taktikából sem tegyen semmit, a­mi könnyen magá­nak az ügynek is ártalmára válik. Mert mi haszna, ha valaki azt mondja : én a fővárosok szervezése ügyében nem va­gyok semminemű tekintettel a közjogi kérdésekre, tényleg pedig úgy jár el, hogy a fővárosok szervezését eszközül használja arra, hogy a fővárosok vezeté­sében való túlsúlyt, mely a választások al­kalmával elveszett, visszakerítse az ellen­zék számára, így tökéletesen veszendőbe megy a réven, a­mit netán nyerünk a vámon. S ily eljárás mellett hiába minden szabad­­kozás, hogy a közjogi politika nem ját­szik bele e kérdésbe is. A melléktekintet maholnap fősszemponttá válik, s ott va­gyunk, a­hol azelőtt voltunk. Ezt ki kellett mondanunk, a fővárosi ellenzék azon föltűnő sietségével szemben, melylyel népgyűlést hirdetett, még mi­előtt a kormány által előterjesztendő ren­dezési törvényjavaslat publicáltatott s köztudomásra"­ jutott volna. S e fölfogá­sunknak annál inkább kifejezést kelle adnunk, minthogy ez ellenzéki gyűlés többek között azt is határozta, hogy egy nagy általános conferentia megtartására fölszólítandja a deákpárti polgárságot is. Mi részünkről azt hiszszük, hogy ilyen általános gyűlések megtartása ma még minden tekintetben időelőttinek bizonyul­na. Hiszszük pedig ezt két okból. Először mivel a­­kormány törvényjavaslata még nem ismeretes, s így nem is tudja senki sem, mily állást kell ez elaborátummal szemben elfoglalni. Másodszor, mivel azt tartjuk, hogy az agitatiónak ily nemével akkor kell előállani, mikor az a sikernek, a jó hatásnak legalább reményét ígéri. A­mi már a kormány törvényjavasla­tát illeti, az vagy a régi s már ismert lesz, vagy pedig a régitől bizonyos pontola­tokban el fog térni. Első esetben a fővá­rosi polgárság ez év február havában egy nagy konferenciában már nyilatkozott, ám a gyűlés határozatai értelmében kér­vényt is intézett a képviselőházhoz, s így újólagos fölszólalásra nincs semmi indok. Azon esetben pedig, ha a kormány az utolsó képviselőház elé terjesztett törvény­­javaslatot megváltoztatta, akkor mielőtt a polgárság az ügyhöz hozzá­szólana, előbb be kell várni a törvényjavaslat közzété­telét. A fölszólalás hatását illetőleg pedig mi azt tartjuk, hogy a polgárság az ügy mai stádiumában már csak a képviselőházra való befolyásra reflectálhat. A kormány e kérdésben már határozott, s most csak arról lehet szó, hogy a polgárság a kor­mánytól a törvényhozáshoz apelláljon, föltéve természetesen azon esetet, hogy a kormány elaborátumában a fővárosok érdekei nem lennének kellőképen meg­óva. Bármikép forgassuk is a dolgot, ma még nem érkezett meg a nyilatkozat, az actió ideje. Ha az ellenzék közös föllépésre szó­lítja föl a deákpárti polgárság kitűnősé­geit, ezek nem felelhetnek máskép, mint­hogy előbb be kell várni a kellő perc­et. S ha így válaszolnak, azt"csakis az ügy érdekében teendik. Mi egyébiránt meg vagyunk győződve. A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZAJA. A Jezsuiták Magyarországon. Irta : T­o­­­d­y István. II. (1608—1647.) (2. Folytatás) *) A bécsi békekötés (1606.) a vallásüldözésnek és szabadságharcznak nem vetett véget, csak annak uj korszakát innaugurálta. A kath. főpap­ság óvást tett a vallásüldözést korlátozó törvé­nyek ellen, Mátyás csak nehezen volt rábírható a jezsuiták kitiltását kimondó törvény szentesí­tésére a Rudolf, midőn a békét aláírta, már el volt határozva azt megszegni. Az 1608-iki or­szággyűlésen feltűnt egy nagy tehetségű pro­testánsból jezsuitává lett pap. Pázmány Péter, ki egy renegát fanatismusával hirdette a támadó háborút a reformátió ellen, s maga Má­tyás, kinek V. Pál sajátkezű levelében lelkére kötötte a jezsuiták pártfogolását,már az 1609-ki nádorválasztás alkalmával ármánykodni kez­dett, nehogy ismét protestáns jusson az ország első hivatalába. II. Mátyás]türelmetlenség és ab­­solutistikus hajlamok dolgában ugyan nem ha­sonlítható], sem elődéhez, sem utódához, s Ru­dolf és II. Ferdinánd mellett méltánylandó mér­sékletet tanúsított mindkét tekintetben, de az absolutizmus s a katholikus hierarchia ér­dekei már annyira össze valának forrva, any­­nyira uralkodtak a kormány politikáján, hogy Mátyás személyes tulajdonai csak csekély befo­lyással voltak a dolgok menetére. A vallásüldö­zés és az ország alkotmányos jogainak napon­kénti megsértése folytattatott, mintha a bécsi béke nem is léteznék.Erdélyt Mátyás is minden­áron hatalmába igyekezett keríteni, hogy általa Magyarországot szabadsága legerősebb támadó­­tól megfoszsza, s czéljának előmozdítására igyekezett a jezsuitákat az országba visszacsem­pészni, a­mi Rákóczy Zsigmond gyönge­*) Lásd a »P. N.« 240. és 241. reggeli kiadását. Bége mellett sikerült is. A jezuiták Erdélyben buzgón működtek az ország önállásának aláá­­sásán, s az egyházi és politikai reactió érdekso­­lidaritását félreérthetl­enül hirdették Mátyás seregei, melyek Forgács Zsigmond alatt az Erdély elleni háborúban Iz Mária képét tűzték zászlójukra. A világi absolutismus a ka­­tholicismus érdekeivel kendőzte arczát, s ez a jó haszon fejében odaadta magát e szégyenletes szerepre. Rákóczy Zsigmond ha­lála után az erdélyi jezsuiták bejárták­­az or­szágot s szították az elégedetlenséget Bátho­ry Gábor fejedelem ellen, hogy őt megbuk­tatván, az országot osztrák kézre juttassák. Ily körülmények közt természetes volt, hogy az er­délyi közvélemény hangosan követelte a törvény ellenére behozott szerzet eltávolítását. Báthory Gábor 1610-ben lefoglaltatta a jezsuiták gyula­­fehérvári házát, kik a fejedelem boszujától fél­ve, Havasalföldre futottak, s az elkeseredés ha­zaáruló üzelmeik felett annyira elragadta volt a rendeket, hogy a gyulafehérvári országgyűlé­sen nemcsak a jezsuitákat, hanem egy végzés által minden katholikus papot kitiltottak az or­szágból. E rendszabály kétségkívül túllőtt a czélon, igazságtalan volt és a vallási tekintetben oly türelmes Erdélyben nagy mértékben meg­lepő is, mert a bár csekély számú katolikuso­kat senki sem akarta komolyan papjaiktól meg­fosztani, és csakis azon közel keseredés és meg­botránkozás által magyarázható, melyet a je­zsuiták gazdálkodása okozott. Mialatt Erdélyben a jezsuiták magát a ka­tholikus egyházat ily veszélybe sodorták, Ma­gyarország vallási viszonyaiban nagy változás ment végbe e korban. A tizenhatodik század végén, daczára Oláh Miklós és a jezsuiták tevé­keny izgatásainak, a katholikus egyház igen megfogyva állt szemben a protestantismussal. Nem vesztette el politikai előjogait, nem rop­pant vagyonit, sőt hatalmas és maradandó vé­delmezőt nyert a dynastiában; de ijesztő mérv­ben vesztette híveit, s ezekben azon alapot,mely nélkül minden előjogok és fensőbb támogatás daczára állása szilárd nem lehetett. A népi nagy, a közép- és főnemesség túlnyomó része a pro­testáns egyház híve volt. Csak a 17. század első felében változott meg e viszony a római hierar­­chia javára, s a jezsuita Pázmány Péter működése képezi a forduló­pontot a magyar egyháztörténetben. Fényes észtehetségeivel s gyűlölettel és fanatismussal teljes lelkével az ellenreformatio élére állott Magyarországon, s működése, támogatva az Eszterházy Miklós féle politikusok és II.Ferdinánd fegyverei által,uj vi­rágzásra emelte a katholicismus sülyedő ügyét s újabb csapásokat hozott Magyarország politi­kai s vallási szabadságára. Pázmány Péter s Eszterházy Miklós voltak az udvaron kívül e korban a jezsuiták főtáma­szai Magyarországon. Pázmányban a magyar egyházi reakció áll személyesítve előttünk. A protestánsból 13 éves korában katholikussá, 16 éves korában jezsuitává lett ifjú, a szerzet ko­lozsvári, majd krakói, bécsi s végre római kol­légiumában nyerte nevelését,melynek befejezté­vel megindult Magyarországra a protestantis­­must kiirtani. Visszatérve hazájába, csakhamar feltűnt tollának ügyessége, rábeszélő tehetsége, s azon rendkívül szenvedélyes gyűlölet által, melylyel az egyházuyítás ellen viseltetett­ 1608- ban lépett fel a jezsuiták mellett írt vádirata által. Az országgyűlés után a térítésre vetette magát s ravaszsága és ékesszólásával számos főnemest sikerült a protestantizmustól eltéríte­nie , mialatt a népet szónoklatok és ira­tok által izgatta protestáns testvérei­k ellen. Tehetségei s még inkább fanatismusa csak­hamar nagy befolyásra emelték. Forgách prímást a nagyravágyó jezsuita már kis ujján forgatta. Az egyházi reactio nagy reményeket kö­tött hozzá, s 1615-ben nádorrá akarta tenni. Ez ugyan nem sikerült, de ez alkalommal a pápa látszatra feloldozta szerzett fogadalmai alól, a­mi lehetővé tette a hatalom bármely pol­­czát elfoglalnia. De vágyainak czélját a nagyra­­törő barát csak a vérengző II. Ferdinand alatt és által érhette el. Ferdinand dühös katholiku­­sokkal töltötte meg a főhivatalokat, kikre az ország elnyomásának nagy munkájában bizton számolhasson. Az uralkodó, ki Lamormain jezsuitától vette lelke vigasztalását, s a katholi­cismus érdekében fél Európa főldét vérrel áz­tató, Pázmányra és Eszterházy Miklósra vetette szemeit, mint legalkalmasabb eszközeire czél­jainak. Eszterházy nádorrá, Pázmány esztergo­mi érsekké lett. A magyar történetírás mindeddig több ke­gyelettel mint kritikával Pázmány nevénél meg szokott állani, hogy pár magasztaló phrázissal áldozzon a katholikus egyház helyreállítójának. És e­z­e­n exclusiv szempontból joggal. A ka­tholikus egyházat Magyarországon a reactio állította ismét talpra, s a reactiónak II. Ferdinánd csak karja, de lelke Pázmány Péter volt. Igazolt azon dicséret is, mely­lyel tehetségei el szoktak halmoztatni. Nagy lelki erő jellemzi benne az embert, rendkí­vüli ravaszság s kitartás a politikust, ékesszólás a szónokot és irót. De a kik e tulajdonok előtt meghajolva, több hódolattal tekintélyek, mint érzékkel az igazság­ iránt, tömjéneznek neki s eszét és buzgalmát dicsőítik, ne feledjék, hogy Pázmány mind e fényes tulajdonait élte végéig hazája s a szabadság ellen fordította. Ideje végre széttépni a gondolattalan pietás azon fátylát, mely Pázmányt, s egyik csücskével Esz­­terházyt is fedezi, s kimondani az igazat a ma­ga egyszerűségében: Pázmány és Esz­terházy az idegen absolutis­mus buzgó eszközei voltak Magyarországon. Ferdinándot, kit a németországi vallásháborúk teljesen elfoglaltak, s ki szerette volna Magyarországon bár nagy áron, a békét fenntartani, e „nagy hazafiak,“ de még nagyobb jezsuiták, Pázmány­t Eszterházy izgatták folyton a Bethlen, s vele Magyarország szabadsága elleni háborúra. Pázmány saját val­lomása szerint jól tudta, hogy a nemzet szabad­sága az önálló Erdélylyel áll és bukik, a­mit Lányi is constatál egyháztörténetében, de azért élte végéig szította az Erdély elleni háborút. A „nagy hazafi“ annyira lelkén hordta török és német által pusztított és nyomorgatott hazájának felvirágzását, hogy midőn érsekké lett, nyíltan hirdette: „immár nem kell tovább halasztani az eretnekek kigyomlálását, mert jobb ha az or­szágot a farkasok és a rókák lakják, mintsem az eretnekek,­ és a­mint a harminc­éves háború Németországon kitört, Magyarországban újra megindította a fegyveres templomfoglalásokat, melyek új felkelésre vezettek. Személyesen be­utazta az országot II. Ferdinánd királylyá vá­lasztatása mellett izgatva,a­kiket megtérített,azo­kat nemcsak a katholicismusra, hanem egyszers­mind az udvar pártjára, a nemzet ellenségeinek sorába térítette, s a „nagy hazafi“ külön növel­­déket alapított, melyeknek czélja volt a nemes ifjakat jó katholikusokká és aulikusokká ne­velni. A pápa feláldozta szerzet fogadalmai alól, de Pázmány mindaddig, migihalála (1637) meg nem szabadította tőle az országot, jezsuita ma­radt. Nem ismert hazát, gyűlölte a szabadságot, egyetlen czélja a hatalom volt, és sikerült kivív­nia magának azon dicsőséget, hogy korának azon embere volt,ki legtöbbet ártott hazájának. Ha baj­társa, eszköze volt Pázmánynak Esz­terházy Miklós nádor, ki jeles tehetségeivel, s a nemzetben leírt nagy befolyásával hasonlókép a világi, s egyházi reactió ügyét szolgálta. Világi volt, de miután maga bevallja, hogy „esküvel kötelezte le magát az egyházi rend iránt“, (Hor­váth M. 3. köt. 639. 1.) valószínű, hogy a Jé­zus társaság azon titkos affiliáltjai közé tarto­zott, kik világi mezben észrevétlenül, s így an­­­nál hatékonyabban működnek a szerzet érdeké­ben. E két ember vezette­ Magyarországon a reaktiót. Igaz ugyan, hogy egyszer alaposan meghasonlottak egymással, de az ellenségeske­désnek a papi és világi jezsuita közt magasabb okai valának Pázmány Regécz várát szerette volna magának adományoztatni. Eszterházy nem volt a kívánat igazságossága felől meg­győzhető, mert a vár saját tulajdonát képezte. Ez ügy hosszas ellenségeskedések mag­vát szórta el a két vezérférfiu közt. Pázmány 1633-ban kiátkozással fenyegette Eszterházyt, s ez nem használván, az udvarnál kezdett árul­kodni ellene. Lázadónak, s a tőrökkel czimborá­­lónak rágalmazta a királynál Eszterházyt, ki­nek mi sem állt annyira távol lelkétől, mint ezen — ama korban oly hazafias — felségáru­lás. A Regécz birtoka feletti vitát még inkább elkeseríte a két nagyravágyó ember féltékeny­sége, kik a befolyás felsőbbségéért folyton ver­sengtek egymással. Hiába panaszolta Eszter­házy, hogy feledik, „mit cselekedett a kath­­religiáért és a szerint a papokért is,“­­­ez egy­házi érdemek Pázmányt nem tudták meghatni, s azon ármánykodott az udvarnál, hogy vegyék hogy a deákpárti polgárság nem szorult kívülről jövő fölszólításra, ha az forog kérdésben, hogy a fővárosok helyes ren­dezésének érdekében megtegye a helyzet által indokolt lépéseket. Megteszi azt ma­gától, még­pedig ama nyomatékkal, mely őt szellemi és anyagi képessége folytán teljes joggal megilleti. Ha a kérdés kö­rül csakugyan megszűnnek a differenciák, s az egész polgárság karöltve fog működ­ni a fővárosok vitális érdekeinek megóvá­sában: ennek legjobban fognak örülni azok, kik tettekkel mutatták meg mind­eddig, hogy a fővárosok érdekeit csak­ugyan szivükön viselik. Pest, oct. 18. (A magyar delegatió) mai d. e. ülése kezdetét egy érdekes, bonyolult kérdés foglal­­koztatá. Arról volt szó, hogy mi történjék, ha valamely tétel mellett nem nyilatkozik a tagok absolut többsége, s e kérdés hosszas vitát idé­zett elő. A delegátiók határozati jogát körülírja az 1867. XII. t. sz. 33. §-a, mely így szól: „Min­­denik bizottság külön tart üléseket s azokban fejenkinti szavazással s a bizottsági ösz­­szes tagok absolut szótöbbségével határoz“ stb. Minthogy a bizottsági összes tagok száma 60, az absolut szótöbbség 31, é­s igy világos, hogy valamely tétel megszavazására legalább is 31 szavazat kívántatik. A­mily világos e dolog, és oly bonyolulttá tették azon sofismával, hogy a meg nem szava­zás is határozat, s így arra, hogy valamely té­tel meg ne szavaztassák, 31 szavazat kell. E sofismával el lehetne azt érni, hogy a delegációk tanácskozásai, a jelen törvény alapján, lehetet­lenné tétetnének s igy nem csodálkozunk ab­ban, hogy a balközépi gr. K­e­g­­­e v­­­o h Béla, ki a szavazástól tartózkodott is, a törvényre való ily hivatkozásban, a mai ülés alkalmával (mint azt egyes szónokok beszédeire tett aper- Qui által tanusstá) oly nagy kedvét lelte. A delegáció 60 tagból áll. Az elnök vagy sza­vaz, vagy nem szavaz. Ha szavaz, megtörténhetik, hogy 30 szavazat nyilatkozik­­egy kérdés mel­lett, 30 ellene, s így eredmény, a fentebbi sofis­­ma szerint, nem létesíthető. Ha pedig az elnök nem szavaz, megtörténhetik, hogy 30 sza­vazat nyilatkozik egy tétel mellett, 29 ellene, s így ismét nincs eredmény. Az érin­tett álokoskodásnak azonban semmi értelme sincs. A törvényhozó csak a budget megszava­zásra vonatkozó „határozatokat“ érthette az említett czikkelyben, s igy e­z értelme az, hogy a mely tétel mellett nincs legalább is 31 szava­zat, az nincs megszavazva. A delegáció így határozott , s helyesen járt el. (A bankkérdésben), a mai bécsi la­pok ismét több közleményt tartalmaznak. Egyikben sincs kifogás az általunk tett retifi­­catiók ellen , sajnos azonban, hogy nekünk is­mét helyreigazításokat kell tennünk. Biztosít­hatjuk ugyan­is az új „Presse”, s a „N. Wie­ner Tagblatt“ ot, hogy tévednek, midőn azt állítják, hogy a magyar kormány meg­változtatta e kérdésben álláspontját. Ez nem való és nem is lehet való azon egyszerű H—n—rum TM'gwffwwMWWWWMWMKawM okból, mert az ügy nem haladta túl az általunk említett stádiumot, ezen pedig nem is tör­ténhetett semmi álláspont változtatás. Még ha állana is az, a­mit a „P. Lloyd“ állít, hogy az, miszerint a monarchia két államában ne legyenek különböző értékű bankjegyek, csak úgy érhető el, ha ugyanazon firma bocsát­ja ki a bankjegyeket Ausztriában és Magyaror­szágon, még ebből sem következik az, hogy ez a firma nem lehet más, mint az osztrák nem­zeti bank. Nem szándékozunk különben e kérdés tüze­tes taglalásába ezúttal bocsátkozni, mert egy kérelmet akarunk intézni­­­ laptársainkhoz Bécsben és Pesten egyaránt. Vitassuk e kérdés általános oldalait most is, de a tárgyalások me­netéről a nyilvánosságra jutott egyes hírekhez ne fűzzünk messze terjedő conjectúrákat, mert azzal nem használunk az ügynek. A kormányok megállapodásai felett úgyis a törvényhozások fognak dönteni, a­­kkor megjön ideje a nyilvá­nos kritikának. Mi részünkről nem terjeszke­dünk tovább egyes­ téves hírek helyreigazításá­nál, s e részben is arra szorítkozunk, a­mit a leg­szükségesebbnek látunk. (Az egyetemi enquête­ tegnapi ülésé­ben több igen érdekes kérdés len megvitatva. Röviden már esti lapunkban érintettük e kérdé­seket , az ügy fontossága azonban bizonyára in­dokolja, ha azokra ismét visszatérünk. így legelőször az érettségi vizsgála­tok kérdésénél Csengery Antal meg­­jegyzi, hogy még­ középtanodáink oly roszak, mint jelenleg, sem érettségi, sem fölvételi vizs­gálat nem nyújthat kellő biztosítékot az egyetemi hallgatók szellemi érettségéről; miután a véle­mények az érettségi vagy, fölvételi vizsgálat kö­rül nem egyeztek meg, a bizottság e kérdést nyitva hagyta a középtanodai törvényjavaslat elkészültéig, de már most is sürgősnek monda­tott ki a középtanodák reformja, valamint azon elv,hogy a középtanodai törvényjavaslatban mon­dassák ki határozottan az elérendő c­él mini­muma, mely azután egyaránt kötelezte az állami és felekezeti tanodákat A következő kérdés a tanszabadságé volt. Az e kérdés körül fölmerült véleményeket röviden összefoglalva a következő képet nyerjük a tanácskozmányról: A tansza­badság elve általában el lön fogadva, azonban némi megszorításokkal, így bizonyos vizsgála­toknál az illető vizsgálandó kénytelen bebizo­nyítani, hogy az a vizsgálatra előkészítő tantár­gyakat hallgatta, továbbá a törvényjavaslatba egy pont fölvétele ajánltatott, hogy a tanulók az önként elvállal­t gleczkeórákat hallgatni kötelesek. A­mi a tanárokat illeti, úgy azokra nézve a tanszabadság annyiban korlátoltatik, hogy a rendes tanárok bizonyos számú órák megtartá­sára kötelezendőknek tartatnak, némely rész­ről ugyan az is említtetett, hogy a tanárok köteleztessenek tantágyak­at évenként befe­jezve előadni, de a többség az ellen nyilatkozott. Az Eötvös-féle javaslatnak a tanárok független­ségére és a j­ry-re vonatkozó pontok általában elfogadtattak, ez utóbbira nézve azonban Mol­nár Aladár indítványozta, hogy a rector- és fa­­cultáson kívül a miniszternek is legyen joga a tanár ellen vádat emelni. — A tanpénz kérdé­sénél Schwarcz Gyula azt indítványozta, hogy az oktatás a tanulókra nézve ingyenes le­gyen, azonban az állam fizesse a tandíjakat; ezzel szemben Than a tandíj mellett az ismere­tes argumentumokon kivül egy igen fontos okot mondott a tandíjak megtartja mellett; t. i. azon tanár, ki leczkéjéért a tanulótól fizetést vett föl, erkölcsileg kötelezve érzi magát a ta­nuló irányában és lelkiismeretesen fogja az el­vállalt kötelezettséget teljesíteni. E tárgy körül azután hosszúra nyúlt a vita, mígnem egyhan­gúlag elhatároztatott, hogy a tanpénzek meg­­tartandók. A magyar delegatió ülése. Oct 18. (Folytatás esti lapunkhoz.) Bujanovics Sándor előadó : Tisztelt orszá­gos bizottság ! A hadügyi albizottságnak a kö­zös hadsereg 1873-ks költségvetésére vonatkozó jelentése az országos bizottság tagjai előtt fek­szik. E jelentés indokolásár­a a hadügyi albizott­ság álláspontjának előadása helyett bátran hi­­vatkozhatnám a múltra, hivatkozhatnám a múlt országos bizottságok által a hadügyi költségve­téssel szemben elfogadott szempontokra annál is inkább, mert az elvek és szempontok, me­lyekből a múlt országos bizottságok a közös hadsereg költségvetésének megbírálásánál kiin­dultak, nem változván a helyzet, ma is válto­zatlanul ugyanazok. Azonban azon, minden tekintetben jogosult, érdeknél fogva, melylyel az ország a közös had­erő fejlesztése iránt méltán viseltetik, s azon, közel 7 millió frtnyi többlettel szemben, mely a közös hadsereg 1873. évi szükségletében az 1872-ik évre megszavazott összeghez képest nyilvánul, kötelességemnek tartom, daczolva az ismétlés veszélyével, néhány szóval, s csak áta­­lános főbb vonásaiban előadni azon szemponto­kat, melyek a hadügyi albizottság jelentésében foglalt javaslatainak indokul szolgáltak. Az országos bizottságok feladatát az 1867-dik évi XII. t. sz., a közös hadsereg szükségletével szemben pedig e törvényczikken kivül még az 1868. évi XL-ik a véderőről szóló törvény vilá­gosan és szabatosan körvonalazza. Meg­lévén e törvény által állapítva a közös hadsereg összes létszáma, a kérdés, melylyel a hadügyi albizottság, de az országos bizottságok is foglalkozhatnak, csak az lehet: váljon a kö­zös hadsereg szükségletére előirányzott össze­gek, tekintve a létszámot, s az administrate költségeit valóban, s egész mértékben szüksé­gesek-e , és váljon a múltban megszavazott ösz­­szegek megfelelő módon fordíttattak-e a közös hadseregre, s ez által nyuttatik-e a terhet viselő honpolgároknak azon megnyugvás, hogy a kö­zös hadsereg szervezeténél, administratiójánál és hatcrképességénél fogva a czélnak megfelelő s a monarchia biztonságának védelmére minden körülmény közt képes. A első kérdésre vonatkozólag a hadügyi albi­zottság beható és részletes tanulmányozás után azon meggyőződésre jutott, hogy az általa meg­szavazás végett ajánlott szükséglet a közös had­­­seregnek harczképes állapotban való­ban tartá­sára mélhatlanul szükséges, s hogy az összegek­nél a czél veszélyeztetése nélkül nagyobb törlé­sek nem eszközölhetők. A közös hadsereg szükségletét a legjelentéke­nyebb részben a béke­létszám szabályozza, s e tételnél felmerül azon kérdés, váljon a közös hadsereg előirányzatában felvett létszám­emelés a hadsereg begyakorlásának s harczképességé­­nek biztosítására okvetlenül szükséges-e? Nem akarok most az általános tárgyalásnál ezen főfontosságú kérdéssel bővebben foglal­kozni, csak jelezni kívánom, hogy az albizott­ság a harczi fegyvereknek tökélye, s az ennek folytán változott harczmodor mellett a kikép­zésnek nagyobb mérvben elérése s a fegyelem­nek nagyobb mérvben biztosítása szempontjából

Next