Pesti Napló, 1872. október (23. évfolyam, 226-252. szám)
1872-10-19 / 242. szám
242. ■wawi, Szombat, October 19.1872. ____________________23. évi folyam. Szerkesztési iroda: Kiadó-hivatal; v feltételek: Hirdetések ..«neviek tere 7. szám. Leinel«t. i-arciscBt*k-*re T. m.ftMeai«» ■ V-j ^Tl 'k* A aB^tSTkt 8*Mü£y mint fllöfisetések i lap neledni részét illető A lap anyagi rtazlet Illet# ItttaSo- ^ fii | |\ 1 I I \I U fl R ■ ■ IR ’ ’ ’ .} • “ • KIAJDÓS HIVATALBl 1 ** 81 kj 1 ^ JLi ^Ljr a* Uti kUdi. portai kfllSakiuV ferr néztek-sere 7. at. » kerüli p&nusok, hirdetményt) a * •■HBi MWt HOB w wtetk felÜlizeUs harcukKá 80 kr. A* r Aa iiliutk m éw IV.ytAa tatetat •*“' *»**»-<*-«*■ REGGELI KIADÁSI " IcenoV.tal fogadtatnak el. . .ljJU SJmim L.LJ_L.1L Jgl_lLJJi.JJ.lLiL.iJ------------------------LINYJJ-----------L!! Li LJIBB1*1 HUH—■U!"«»» Előfizetési felhívás „PESTI IPKhra. Előfizetési árak: Egész évre.........................22 ft. Félévre.............................N ft. Negyedévre............................5 ft 60 kr /ig Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hivatala* czim alatt Pest, ferencziek tere 7 az. alá küldendők. A „Pesti Napló“ kiadó-hivatala. Pest, oct. 18. A fővárosok rendezése nem lehet párt* politika kérdése — körülbelől azt határozta azon meeting, mely ellenzéki polgárok által összehivatva, múlt vasárnap a fővárosok rendezése ügyében tanácskozott. Nekünk az ily fölfogás ellen természetesen nincs semmi kifogásunk. Csakugyan nagy ideje már, hogy belügyi reformjaink ne a közjogi pártpolitika szempontjából ítéltessenek meg. Belügyeinkben sokkal lényegesebb haladást mutathatnánk föl, ha az országos ellenzék már rég ez álláspontot fogadta volna el. Mi tehát azon vezérelvet, melyből az ellenzéki gyűlés kiindult, tökéletesen magunkévá teszzük. Csakhogy mi még tovább megyünk és azt mondjuk: a fővárosok szervezése nem lehet párttaktika kérdése. Mindjárt ki is fejtjük, mit értünk e kifejezés alatt. Mi azt hiszszük, hogy a fővárosok szervezésénél nem lehet döntő azon szempont, hogy az egyik párt a másik kezéből kiragadja a városi ügyekre való befolyást, a fővárosi polgárság vezetésében a túlsúlyt. A szervezés kérdésénél csak egy szempont lehet domináló : az t. i., hogy melyek a jó administrate nélkülözhetlen föltételei ? Aki e kérdés körüli eljárásból kizárja a pártpolitikát, az párttaktikából sem tegyen semmit, ami könnyen magának az ügynek is ártalmára válik. Mert mi haszna, ha valaki azt mondja : én a fővárosok szervezése ügyében nem vagyok semminemű tekintettel a közjogi kérdésekre, tényleg pedig úgy jár el, hogy a fővárosok szervezését eszközül használja arra, hogy a fővárosok vezetésében való túlsúlyt, mely a választások alkalmával elveszett, visszakerítse az ellenzék számára, így tökéletesen veszendőbe megy a réven, amit netán nyerünk a vámon. S ily eljárás mellett hiába minden szabadkozás, hogy a közjogi politika nem játszik bele e kérdésbe is. A melléktekintet maholnap fősszemponttá válik, s ott vagyunk, ahol azelőtt voltunk. Ezt ki kellett mondanunk, a fővárosi ellenzék azon föltűnő sietségével szemben, melylyel népgyűlést hirdetett, még mielőtt a kormány által előterjesztendő rendezési törvényjavaslat publicáltatott s köztudomásra" jutott volna. S e fölfogásunknak annál inkább kifejezést kelle adnunk, minthogy ez ellenzéki gyűlés többek között azt is határozta, hogy egy nagy általános conferentia megtartására fölszólítandja a deákpárti polgárságot is. Mi részünkről azt hiszszük, hogy ilyen általános gyűlések megtartása ma még minden tekintetben időelőttinek bizonyulna. Hiszszük pedig ezt két okból. Először mivel akormány törvényjavaslata még nem ismeretes, s így nem is tudja senki sem, mily állást kell ez elaborátummal szemben elfoglalni. Másodszor, mivel azt tartjuk, hogy az agitatiónak ily nemével akkor kell előállani, mikor az a sikernek, a jó hatásnak legalább reményét ígéri. Ami már a kormány törvényjavaslatát illeti, az vagy a régi s már ismert lesz, vagy pedig a régitől bizonyos pontolatokban el fog térni. Első esetben a fővárosi polgárság ez év február havában egy nagy konferenciában már nyilatkozott, ám a gyűlés határozatai értelmében kérvényt is intézett a képviselőházhoz, s így újólagos fölszólalásra nincs semmi indok. Azon esetben pedig, ha a kormány az utolsó képviselőház elé terjesztett törvényjavaslatot megváltoztatta, akkor mielőtt a polgárság az ügyhöz hozzászólana, előbb be kell várni a törvényjavaslat közzétételét. A fölszólalás hatását illetőleg pedig mi azt tartjuk, hogy a polgárság az ügy mai stádiumában már csak a képviselőházra való befolyásra reflectálhat. A kormány e kérdésben már határozott, s most csak arról lehet szó, hogy a polgárság a kormánytól a törvényhozáshoz apelláljon, föltéve természetesen azon esetet, hogy a kormány elaborátumában a fővárosok érdekei nem lennének kellőképen megóva. Bármikép forgassuk is a dolgot, ma még nem érkezett meg a nyilatkozat, az actió ideje. Ha az ellenzék közös föllépésre szólítja föl a deákpárti polgárság kitűnőségeit, ezek nem felelhetnek máskép, minthogy előbb be kell várni a kellő percet. S ha így válaszolnak, azt"csakis az ügy érdekében teendik. Mi egyébiránt meg vagyunk győződve. A „PESTI NAPLÓ“ TÁRCZAJA. A Jezsuiták Magyarországon. Irta : Tody István. II. (1608—1647.) (2. Folytatás) *) A bécsi békekötés (1606.) a vallásüldözésnek és szabadságharcznak nem vetett véget, csak annak uj korszakát innaugurálta. A kath. főpapság óvást tett a vallásüldözést korlátozó törvények ellen, Mátyás csak nehezen volt rábírható a jezsuiták kitiltását kimondó törvény szentesítésére a Rudolf, midőn a békét aláírta, már el volt határozva azt megszegni. Az 1608-iki országgyűlésen feltűnt egy nagy tehetségű protestánsból jezsuitává lett pap. Pázmány Péter, ki egy renegát fanatismusával hirdette a támadó háborút a reformátió ellen, s maga Mátyás, kinek V. Pál sajátkezű levelében lelkére kötötte a jezsuiták pártfogolását,már az 1609-ki nádorválasztás alkalmával ármánykodni kezdett, nehogy ismét protestáns jusson az ország első hivatalába. II. Mátyás]türelmetlenség és absolutistikus hajlamok dolgában ugyan nem hasonlítható], sem elődéhez, sem utódához, s Rudolf és II. Ferdinánd mellett méltánylandó mérsékletet tanúsított mindkét tekintetben, de az absolutizmus s a katholikus hierarchia érdekei már annyira össze valának forrva, anynyira uralkodtak a kormány politikáján, hogy Mátyás személyes tulajdonai csak csekély befolyással voltak a dolgok menetére. A vallásüldözés és az ország alkotmányos jogainak naponkénti megsértése folytattatott, mintha a bécsi béke nem is léteznék.Erdélyt Mátyás is mindenáron hatalmába igyekezett keríteni, hogy általa Magyarországot szabadsága legerősebb támadótól megfoszsza, s czéljának előmozdítására igyekezett a jezsuitákat az országba visszacsempészni, ami Rákóczy Zsigmond gyönge*) Lásd a »P. N.« 240. és 241. reggeli kiadását. Bége mellett sikerült is. A jezuiták Erdélyben buzgón működtek az ország önállásának aláásásán, s az egyházi és politikai reactió érdeksolidaritását félreérthetlenül hirdették Mátyás seregei, melyek Forgács Zsigmond alatt az Erdély elleni háborúban Iz Mária képét tűzték zászlójukra. A világi absolutismus a katholicismus érdekeivel kendőzte arczát, s ez a jó haszon fejében odaadta magát e szégyenletes szerepre. Rákóczy Zsigmond halála után az erdélyi jezsuiták bejártákaz országot s szították az elégedetlenséget Báthory Gábor fejedelem ellen, hogy őt megbuktatván, az országot osztrák kézre juttassák. Ily körülmények közt természetes volt, hogy az erdélyi közvélemény hangosan követelte a törvény ellenére behozott szerzet eltávolítását. Báthory Gábor 1610-ben lefoglaltatta a jezsuiták gyulafehérvári házát, kik a fejedelem boszujától félve, Havasalföldre futottak, s az elkeseredés hazaáruló üzelmeik felett annyira elragadta volt a rendeket, hogy a gyulafehérvári országgyűlésen nemcsak a jezsuitákat, hanem egy végzés által minden katholikus papot kitiltottak az országból. E rendszabály kétségkívül túllőtt a czélon, igazságtalan volt és a vallási tekintetben oly türelmes Erdélyben nagy mértékben meglepő is, mert a bár csekély számú katolikusokat senki sem akarta komolyan papjaiktól megfosztani, és csakis azon közel keseredés és megbotránkozás által magyarázható, melyet a jezsuiták gazdálkodása okozott. Mialatt Erdélyben a jezsuiták magát a katholikus egyházat ily veszélybe sodorták, Magyarország vallási viszonyaiban nagy változás ment végbe e korban. A tizenhatodik század végén, daczára Oláh Miklós és a jezsuiták tevékeny izgatásainak, a katholikus egyház igen megfogyva állt szemben a protestantismussal. Nem vesztette el politikai előjogait, nem roppant vagyonit, sőt hatalmas és maradandó védelmezőt nyert a dynastiában; de ijesztő mérvben vesztette híveit, s ezekben azon alapot,mely nélkül minden előjogok és fensőbb támogatás daczára állása szilárd nem lehetett. A népi nagy, a közép- és főnemesség túlnyomó része a protestáns egyház híve volt. Csak a 17. század első felében változott meg e viszony a római hierarchia javára, s a jezsuita Pázmány Péter működése képezi a fordulópontot a magyar egyháztörténetben. Fényes észtehetségeivel s gyűlölettel és fanatismussal teljes lelkével az ellenreformatio élére állott Magyarországon, s működése, támogatva az Eszterházy Miklós féle politikusok és II.Ferdinánd fegyverei által,uj virágzásra emelte a katholicismus sülyedő ügyét s újabb csapásokat hozott Magyarország politikai s vallási szabadságára. Pázmány Péter s Eszterházy Miklós voltak az udvaron kívül e korban a jezsuiták főtámaszai Magyarországon. Pázmányban a magyar egyházi reakció áll személyesítve előttünk. A protestánsból 13 éves korában katholikussá, 16 éves korában jezsuitává lett ifjú, a szerzet kolozsvári, majd krakói, bécsi s végre római kollégiumában nyerte nevelését,melynek befejeztével megindult Magyarországra a protestantismust kiirtani. Visszatérve hazájába, csakhamar feltűnt tollának ügyessége, rábeszélő tehetsége, s azon rendkívül szenvedélyes gyűlölet által, melylyel az egyházuyítás ellen viseltetett 1608- ban lépett fel a jezsuiták mellett írt vádirata által. Az országgyűlés után a térítésre vetette magát s ravaszsága és ékesszólásával számos főnemest sikerült a protestantizmustól eltérítenie , mialatt a népet szónoklatok és iratok által izgatta protestáns testvéreik ellen. Tehetségei s még inkább fanatismusa csakhamar nagy befolyásra emelték. Forgách prímást a nagyravágyó jezsuita már kis ujján forgatta. Az egyházi reactio nagy reményeket kötött hozzá, s 1615-ben nádorrá akarta tenni. Ez ugyan nem sikerült, de ez alkalommal a pápa látszatra feloldozta szerzett fogadalmai alól, ami lehetővé tette a hatalom bármely polczát elfoglalnia. De vágyainak czélját a nagyratörő barát csak a vérengző II. Ferdinand alatt és által érhette el. Ferdinand dühös katholikusokkal töltötte meg a főhivatalokat, kikre az ország elnyomásának nagy munkájában bizton számolhasson. Az uralkodó, ki Lamormain jezsuitától vette lelke vigasztalását, s a katholicismus érdekében fél Európa főldét vérrel áztató, Pázmányra és Eszterházy Miklósra vetette szemeit, mint legalkalmasabb eszközeire czéljainak. Eszterházy nádorrá, Pázmány esztergomi érsekké lett. A magyar történetírás mindeddig több kegyelettel mint kritikával Pázmány nevénél meg szokott állani, hogy pár magasztaló phrázissal áldozzon a katholikus egyház helyreállítójának. És ezen exclusiv szempontból joggal. A katholikus egyházat Magyarországon a reactio állította ismét talpra, s a reactiónak II. Ferdinánd csak karja, de lelke Pázmány Péter volt. Igazolt azon dicséret is, melylyel tehetségei el szoktak halmoztatni. Nagy lelki erő jellemzi benne az embert, rendkívüli ravaszság s kitartás a politikust, ékesszólás a szónokot és irót. De a kik e tulajdonok előtt meghajolva, több hódolattal tekintélyek, mint érzékkel az igazság iránt, tömjéneznek neki s eszét és buzgalmát dicsőítik, ne feledjék, hogy Pázmány mind e fényes tulajdonait élte végéig hazája s a szabadság ellen fordította. Ideje végre széttépni a gondolattalan pietás azon fátylát, mely Pázmányt, s egyik csücskével Eszterházyt is fedezi, s kimondani az igazat a maga egyszerűségében: Pázmány és Eszterházy az idegen absolutismus buzgó eszközei voltak Magyarországon. Ferdinándot, kit a németországi vallásháborúk teljesen elfoglaltak, s ki szerette volna Magyarországon bár nagy áron, a békét fenntartani, e „nagy hazafiak,“ de még nagyobb jezsuiták, Pázmányt Eszterházy izgatták folyton a Bethlen, s vele Magyarország szabadsága elleni háborúra. Pázmány saját vallomása szerint jól tudta, hogy a nemzet szabadsága az önálló Erdélylyel áll és bukik, amit Lányi is constatál egyháztörténetében, de azért élte végéig szította az Erdély elleni háborút. A „nagy hazafi“ annyira lelkén hordta török és német által pusztított és nyomorgatott hazájának felvirágzását, hogy midőn érsekké lett, nyíltan hirdette: „immár nem kell tovább halasztani az eretnekek kigyomlálását, mert jobb ha az országot a farkasok és a rókák lakják, mintsem az eretnekek, és amint a harmincéves háború Németországon kitört, Magyarországban újra megindította a fegyveres templomfoglalásokat, melyek új felkelésre vezettek. Személyesen beutazta az országot II. Ferdinánd királylyá választatása mellett izgatva,akiket megtérített,azokat nemcsak a katholicismusra, hanem egyszersmind az udvar pártjára, a nemzet ellenségeinek sorába térítette, s a „nagy hazafi“ külön növeldéket alapított, melyeknek czélja volt a nemes ifjakat jó katholikusokká és aulikusokká nevelni. A pápa feláldozta szerzet fogadalmai alól, de Pázmány mindaddig, migihalála (1637) meg nem szabadította tőle az országot, jezsuita maradt. Nem ismert hazát, gyűlölte a szabadságot, egyetlen czélja a hatalom volt, és sikerült kivívnia magának azon dicsőséget, hogy korának azon embere volt,ki legtöbbet ártott hazájának. Ha bajtársa, eszköze volt Pázmánynak Eszterházy Miklós nádor, ki jeles tehetségeivel, s a nemzetben leírt nagy befolyásával hasonlókép a világi, s egyházi reactió ügyét szolgálta. Világi volt, de miután maga bevallja, hogy „esküvel kötelezte le magát az egyházi rend iránt“, (Horváth M. 3. köt. 639. 1.) valószínű, hogy a Jézus társaság azon titkos affiliáltjai közé tartozott, kik világi mezben észrevétlenül, s így annál hatékonyabban működnek a szerzet érdekében. E két ember vezette Magyarországon a reaktiót. Igaz ugyan, hogy egyszer alaposan meghasonlottak egymással, de az ellenségeskedésnek a papi és világi jezsuita közt magasabb okai valának Pázmány Regécz várát szerette volna magának adományoztatni. Eszterházy nem volt a kívánat igazságossága felől meggyőzhető, mert a vár saját tulajdonát képezte. Ez ügy hosszas ellenségeskedések magvát szórta el a két vezérférfiu közt. Pázmány 1633-ban kiátkozással fenyegette Eszterházyt, s ez nem használván, az udvarnál kezdett árulkodni ellene. Lázadónak, s a tőrökkel czimborálónak rágalmazta a királynál Eszterházyt, kinek mi sem állt annyira távol lelkétől, mint ezen — ama korban oly hazafias — felségárulás. A Regécz birtoka feletti vitát még inkább elkeseríte a két nagyravágyó ember féltékenysége, kik a befolyás felsőbbségéért folyton versengtek egymással. Hiába panaszolta Eszterházy, hogy feledik, „mit cselekedett a kathreligiáért és a szerint a papokért is,“ez egyházi érdemek Pázmányt nem tudták meghatni, s azon ármánykodott az udvarnál, hogy vegyék hogy a deákpárti polgárság nem szorult kívülről jövő fölszólításra, ha az forog kérdésben, hogy a fővárosok helyes rendezésének érdekében megtegye a helyzet által indokolt lépéseket. Megteszi azt magától, mégpedig ama nyomatékkal, mely őt szellemi és anyagi képessége folytán teljes joggal megilleti. Ha a kérdés körül csakugyan megszűnnek a differenciák, s az egész polgárság karöltve fog működni a fővárosok vitális érdekeinek megóvásában: ennek legjobban fognak örülni azok, kik tettekkel mutatták meg mindeddig, hogy a fővárosok érdekeit csakugyan szivükön viselik. Pest, oct. 18. (A magyar delegatió) mai d. e. ülése kezdetét egy érdekes, bonyolult kérdés foglalkoztatá. Arról volt szó, hogy mi történjék, ha valamely tétel mellett nem nyilatkozik a tagok absolut többsége, s e kérdés hosszas vitát idézett elő. A delegátiók határozati jogát körülírja az 1867. XII. t. sz. 33. §-a, mely így szól: „Mindenik bizottság külön tart üléseket s azokban fejenkinti szavazással s a bizottsági öszszes tagok absolut szótöbbségével határoz“ stb. Minthogy a bizottsági összes tagok száma 60, az absolut szótöbbség 31, és igy világos, hogy valamely tétel megszavazására legalább is 31 szavazat kívántatik. Amily világos e dolog, és oly bonyolulttá tették azon sofismával, hogy a meg nem szavazás is határozat, s így arra, hogy valamely tétel meg ne szavaztassák, 31 szavazat kell. E sofismával el lehetne azt érni, hogy a delegációk tanácskozásai, a jelen törvény alapján, lehetetlenné tétetnének s igy nem csodálkozunk abban, hogy a balközépi gr. Kege vo h Béla, ki a szavazástól tartózkodott is, a törvényre való ily hivatkozásban, a mai ülés alkalmával (mint azt egyes szónokok beszédeire tett aper- Qui által tanusstá) oly nagy kedvét lelte. A delegáció 60 tagból áll. Az elnök vagy szavaz, vagy nem szavaz. Ha szavaz, megtörténhetik, hogy 30 szavazat nyilatkozikegy kérdés mellett, 30 ellene, s így eredmény, a fentebbi sofisma szerint, nem létesíthető. Ha pedig az elnök nem szavaz, megtörténhetik, hogy 30 szavazat nyilatkozik egy tétel mellett, 29 ellene, s így ismét nincs eredmény. Az érintett álokoskodásnak azonban semmi értelme sincs. A törvényhozó csak a budget megszavazásra vonatkozó „határozatokat“ érthette az említett czikkelyben, s igy ez értelme az, hogy a mely tétel mellett nincs legalább is 31 szavazat, az nincs megszavazva. A delegáció így határozott , s helyesen járt el. (A bankkérdésben), a mai bécsi lapok ismét több közleményt tartalmaznak. Egyikben sincs kifogás az általunk tett retificatiók ellen , sajnos azonban, hogy nekünk ismét helyreigazításokat kell tennünk. Biztosíthatjuk ugyanis az új „Presse”, s a „N. Wiener Tagblatt“ ot, hogy tévednek, midőn azt állítják, hogy a magyar kormány megváltoztatta e kérdésben álláspontját. Ez nem való és nem is lehet való azon egyszerű H—n—rum TM'gwffwwMWWWWMWMKawM okból, mert az ügy nem haladta túl az általunk említett stádiumot, ezen pedig nem is történhetett semmi álláspont változtatás. Még ha állana is az, amit a „P. Lloyd“ állít, hogy az, miszerint a monarchia két államában ne legyenek különböző értékű bankjegyek, csak úgy érhető el, ha ugyanazon firma bocsátja ki a bankjegyeket Ausztriában és Magyarországon, még ebből sem következik az, hogy ez a firma nem lehet más, mint az osztrák nemzeti bank. Nem szándékozunk különben e kérdés tüzetes taglalásába ezúttal bocsátkozni, mert egy kérelmet akarunk intézni laptársainkhoz Bécsben és Pesten egyaránt. Vitassuk e kérdés általános oldalait most is, de a tárgyalások menetéről a nyilvánosságra jutott egyes hírekhez ne fűzzünk messze terjedő conjectúrákat, mert azzal nem használunk az ügynek. A kormányok megállapodásai felett úgyis a törvényhozások fognak dönteni, akkor megjön ideje a nyilvános kritikának. Mi részünkről nem terjeszkedünk tovább egyes téves hírek helyreigazításánál, s e részben is arra szorítkozunk, amit a legszükségesebbnek látunk. (Az egyetemi enquête tegnapi ülésében több igen érdekes kérdés len megvitatva. Röviden már esti lapunkban érintettük e kérdéseket , az ügy fontossága azonban bizonyára indokolja, ha azokra ismét visszatérünk. így legelőször az érettségi vizsgálatok kérdésénél Csengery Antal megjegyzi, hogy még középtanodáink oly roszak, mint jelenleg, sem érettségi, sem fölvételi vizsgálat nem nyújthat kellő biztosítékot az egyetemi hallgatók szellemi érettségéről; miután a vélemények az érettségi vagy, fölvételi vizsgálat körül nem egyeztek meg, a bizottság e kérdést nyitva hagyta a középtanodai törvényjavaslat elkészültéig, de már most is sürgősnek mondatott ki a középtanodák reformja, valamint azon elv,hogy a középtanodai törvényjavaslatban mondassák ki határozottan az elérendő cél minimuma, mely azután egyaránt kötelezte az állami és felekezeti tanodákat A következő kérdés a tanszabadságé volt. Az e kérdés körül fölmerült véleményeket röviden összefoglalva a következő képet nyerjük a tanácskozmányról: A tanszabadság elve általában el lön fogadva, azonban némi megszorításokkal, így bizonyos vizsgálatoknál az illető vizsgálandó kénytelen bebizonyítani, hogy az a vizsgálatra előkészítő tantárgyakat hallgatta, továbbá a törvényjavaslatba egy pont fölvétele ajánltatott, hogy a tanulók az önként elvállalt gleczkeórákat hallgatni kötelesek. Ami a tanárokat illeti, úgy azokra nézve a tanszabadság annyiban korlátoltatik, hogy a rendes tanárok bizonyos számú órák megtartására kötelezendőknek tartatnak, némely részről ugyan az is említtetett, hogy a tanárok köteleztessenek tantágyakat évenként befejezve előadni, de a többség az ellen nyilatkozott. Az Eötvös-féle javaslatnak a tanárok függetlenségére és a jry-re vonatkozó pontok általában elfogadtattak, ez utóbbira nézve azonban Molnár Aladár indítványozta, hogy a rector- és facultáson kívül a miniszternek is legyen joga a tanár ellen vádat emelni. — A tanpénz kérdésénél Schwarcz Gyula azt indítványozta, hogy az oktatás a tanulókra nézve ingyenes legyen, azonban az állam fizesse a tandíjakat; ezzel szemben Than a tandíj mellett az ismeretes argumentumokon kivül egy igen fontos okot mondott a tandíjak megtartja mellett; t. i. azon tanár, ki leczkéjéért a tanulótól fizetést vett föl, erkölcsileg kötelezve érzi magát a tanuló irányában és lelkiismeretesen fogja az elvállalt kötelezettséget teljesíteni. E tárgy körül azután hosszúra nyúlt a vita, mígnem egyhangúlag elhatároztatott, hogy a tanpénzek megtartandók. A magyar delegatió ülése. Oct 18. (Folytatás esti lapunkhoz.) Bujanovics Sándor előadó : Tisztelt országos bizottság ! A hadügyi albizottságnak a közös hadsereg 1873-ks költségvetésére vonatkozó jelentése az országos bizottság tagjai előtt fekszik. E jelentés indokolására a hadügyi albizottság álláspontjának előadása helyett bátran hivatkozhatnám a múltra, hivatkozhatnám a múlt országos bizottságok által a hadügyi költségvetéssel szemben elfogadott szempontokra annál is inkább, mert az elvek és szempontok, melyekből a múlt országos bizottságok a közös hadsereg költségvetésének megbírálásánál kiindultak, nem változván a helyzet, ma is változatlanul ugyanazok. Azonban azon, minden tekintetben jogosult, érdeknél fogva, melylyel az ország a közös haderő fejlesztése iránt méltán viseltetik, s azon, közel 7 millió frtnyi többlettel szemben, mely a közös hadsereg 1873. évi szükségletében az 1872-ik évre megszavazott összeghez képest nyilvánul, kötelességemnek tartom, daczolva az ismétlés veszélyével, néhány szóval, s csak átalános főbb vonásaiban előadni azon szempontokat, melyek a hadügyi albizottság jelentésében foglalt javaslatainak indokul szolgáltak. Az országos bizottságok feladatát az 1867-dik évi XII. t. sz., a közös hadsereg szükségletével szemben pedig e törvényczikken kivül még az 1868. évi XL-ik a véderőről szóló törvény világosan és szabatosan körvonalazza. Meglévén e törvény által állapítva a közös hadsereg összes létszáma, a kérdés, melylyel a hadügyi albizottság, de az országos bizottságok is foglalkozhatnak, csak az lehet: váljon a közös hadsereg szükségletére előirányzott összegek, tekintve a létszámot, s az administrate költségeit valóban, s egész mértékben szükségesek-e , és váljon a múltban megszavazott öszszegek megfelelő módon fordíttattak-e a közös hadseregre, s ez által nyuttatik-e a terhet viselő honpolgároknak azon megnyugvás, hogy a közös hadsereg szervezeténél, administratiójánál és hatcrképességénél fogva a czélnak megfelelő s a monarchia biztonságának védelmére minden körülmény közt képes. A első kérdésre vonatkozólag a hadügyi albizottság beható és részletes tanulmányozás után azon meggyőződésre jutott, hogy az általa megszavazás végett ajánlott szükséglet a közös hadseregnek harczképes állapotban valóban tartására mélhatlanul szükséges, s hogy az összegeknél a czél veszélyeztetése nélkül nagyobb törlések nem eszközölhetők. A közös hadsereg szükségletét a legjelentékenyebb részben a békelétszám szabályozza, s e tételnél felmerül azon kérdés, váljon a közös hadsereg előirányzatában felvett létszámemelés a hadsereg begyakorlásának s harczképességének biztosítására okvetlenül szükséges-e? Nem akarok most az általános tárgyalásnál ezen főfontosságú kérdéssel bővebben foglalkozni, csak jelezni kívánom, hogy az albizottság a harczi fegyvereknek tökélye, s az ennek folytán változott harczmodor mellett a kiképzésnek nagyobb mérvben elérése s a fegyelemnek nagyobb mérvben biztosítása szempontjából