Pesti Napló, 1882. február (33. évfolyam, 32-59. szám)
1882-02-01 / 32. szám
32. szám. Szerkesztési iroda a Barátok-tere, Athenaeum-épület. A Up szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségiml intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak .. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadóhivatal: Barátok-tere, Athenaeum-építet. A Vp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli Budapest, 1882. szerda, február 1, 33. évi folyam. panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI SAP LÓ REGGELI KIADÁS. mőfizetési feltételek s Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és seti kiadás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 firt. — 6 hónapra II fitt. Az esti kiadás postai különküldéseért fulClfizetés óvaegyedanként !wrejs elöfisetés as ív folytán minden hónapban megkezdheti, de ennak bármeily napján történik is, mindenkor a hó első napjától rámittuük» Hirdetések szintúgy mint előfizetések »Festi 1STapló- kiadó-idvatalok« Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ 1882-dik, harminczharmadik évfolyamára. A PESTI NAPLÓ megjelen naponkint kétszer, reggeli és esti kiadásban, legalább két nagy ívnyi terjedelemben. Vasárnapi ünnepnap után reggel is megjelen, rendkívüli kiadásban. Előfizetési árak: (Vidékre postán küldve, helyben házhoz hordva.) Fél évre.......................12 ftrt Évnegyedre.... 6 „ Egy hónapra ... 2 „ Ha az előfizető részéről az esti lap postai küílönküldése kívántatik, a felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. Előfizetésre a postai utalványokat ajánljuk. Az előfizetések az Athenaeum kiadóhivatalába, Budapestre (barátok tere) küldendők. Budapest, január 31 Három momentum körül csoportosulnak a most ülésező delegácziók feladatai. Az első: a lázadás elnyomásának kikerülhetetlen szüksége. A második: ama külpolitikának beható áttekintése, melynek alapján ezen újabb áldozatokra kényszerülünk. A harmadik: az eljárás módja. Az első momentumhoz alig férhet szó. Mitgefangen, mitgehangen. A lázadás megvan, a lázadásnak véget kell vetni. A lázadás ellenünk történik, csak általunk nyomható el. A pénzt és a kardot ki kell húzni. Annál több szó fér azonban a másodikhoz. Mert alkotmányos testületeknek sohasem lehet erényük a fatalizmus. Az, hogy e pillanatban a delegácziók kénytelenek megszavazni a rendkívüli kiadásokat, nem jelenti azt, hogy ugyanabba belenyugodni is kénytelenek. És még kevésbbé jelenti azt, hogy a jövőben hasonló kényszerhelyzetek elkerülésére mindent meg ne kísértsenek. A delegáczióknak nem áll hatalmukban megváltoztatni azt, ami a múltban történt, de kötelességük okulni abból. Egyszóval, a delegácziók, ha teljesíteni akarják hivatásukat, nem kerülhetik ki, hogy bírálat alá ne vegyék az egész okkupáczionális politikát. Annál is inkább, mert a közös kormány előterjesztéseinek szembetűnő hiányai, takargatásai és hézagai mintegy provokálnak erre. Nem mondjuk, hogy az okkupácionális politika bírálata egyet jelentsen a rekrimináczióval. Rekriminácziókra a mai helyzet nem alkalmas. Alkotmányos testületeknek akkor kell a leghiggadtabbaknak lenni, mikor a katonák verekszenek. De mikor ezt elismerjük, tiltakozunk ama felfogás ellen, mintha a mai helyzetben még a rekrimináczió nélküli bírálat sem lenne helyén. Mert ez a felfogás annyit jelentene, hogy mikor a katonák verekszenek, akkor az alkotmányos testületek hallgassanak. Ennek a felfogásnak pedig meghódolni sohasem fogunk. Szükségesnek tartjuk, hogy a delegácziók szőnyegre hozzák az okkupácionális politika komoly bírálatát. Mert ez a mostani állapot nem tréfaság. Ezt nemcsak mi mondjuk, akik az okkupácionális politikát ab ovo elleneztük, hanem mondják azok is, akik nem ellenezték. Vádolják az utólagosan kötött konvencziót, és a mostani bajok kutforrását abban keresik, hogy okkupáltunk s nem annektáltunk. Ha ebben a felfogásban van valami igaz, akkor a mostani helyzet veszélyei a jövőre is fenmaradnak. Vannak ismét mások, akik abban látják a dilemmát, hogy az okkupáczió által ki akartuk kerülni az európai komplikácziókat, s ime az okkupáczionális helyzet sodor bennünket az európai komplikácziók felé. Mindezeket hallgatással mellőzni nem lehet, nem szabad. A lázadás kérdése, egy oly helyzetben, hol a lázadó terület tényleg a mi hatalmi körünk alá esik , de jogilag nem a mi birtokunk, izolált kérdés nem lehet. E bírálati viták praktikus eredményét nem abban keressük, hogy a közös kormány mondja el minden titkos tervét és értesülését, hanem abban, hogy tudomást vegyen a delegácziók nézeteiről s ezeknek nyilvánossága folytán erkölcsi felelősség alatt álljon a további következményekért. Ami pedig azt a félhivatalos kifogást illeti, hogy a delegáczióban az okkupáczionális politika bírálata ártana nekünk, mert agitácziókra használtatnék ellenünk, ez merőben hamis. Nem olyan művelt urak azok a lázadók, hogy a delegácziók tárgyalásai iránt érdeklődhetnének. De különben is katonáink golyói sokkal gyorsabbak, mint a reporterek tudósításai. A harmadik momentum: az eljárás módja. Alkotmányos szempontból talán a legfontosabb. Mert akármilyen imminens szükség is a lázadás elnyomása, ámde roppant különbség van a közt, ha erre az eszközöket a delegácziók előre szavazzák meg s a közt, ha ezen eszközök a delegácziók nélkül kezeltetnek, s a delegáczióknak csak az utólagos helyenhagyás joga marad. Ezt azért emeljük ki, mert összevetve a közös kormány politikai előterjesztéseit a pénzügyi előterjesztésekkel, szinte kétségtelen előttünk, hogy az az összeg, melyet a közös kormány a lázadás elfojtására kér, nem lesz elégséges. Ha pedig ez az összeg elégséges nem lesz, akkor többet fognak elkölteni. S hogy többet költhessenek, oly pénzeket fognak felhasználni, melyeket a delegácziók nem erre a czélra szavaztak meg. E lehetőség ellen a delegáczióknak mindenesetre preveniálniuk kell. A legsarkalatosabb alkotmányelvek követelik ezt. Mert abban, hogy a közös kormány a lázadás elfojtására csak 8 milliót kér, holott talán maga is sejti, hogy többre lesz szüksége, fogás is lappanghat. Az a fogás lappanghat, hogy mivel 8 millió költség kevesebb alkotmányos diskussziót követel, mint követelne 30 millió , tehát míg a delegácziók együtt vannak, csak 8 milliót kérnek, s ha majd több kell, veszik máshonnan, anélkül, hogy a delegácziókat összehívnák. Figyelmeztetjük tehát a delegátusokat, hogy ne fektessenek kevesebb súlyt a kérdések bírálatára, mint az eljárási módra. Ennek a szerencsétlen okkupácionális politikának már a természete is olyan, hogy inkább hajlik az alkotmányos testületek kikerülésére, mint nem, s ezzel szemben az alkotmányos testületeknek kétszeres kötelességük nélkülözhetlenné tenni magukat annyira, amennyire lehet. Annyi pedig, hogy a most megszavazandó összegekben semmikép sem legyen felhatalmazás a további költekezésekre, annyi mindenesetre hatalmukban áll a delegáczióknak. S ha talán ez a legtöbb, a mit megtehetnek, ámde ugyanakkor a legkevesebb is, a mit tőlük követelhetünk. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 1. — Tőzsdeválság a XVIII. században. Most, midőn Francziaország s közvetve monarchiánk is a romboló tőzsdeválsággal küzd, talán nem lesz érdektelen visszpillantást vetni az első és a leghíresebb »krach«-ra, mely a párisi börzét Law üzérkedései következtében sújtotta, s a 18. század Francziaországát fenekestül fölforgatta. Az alább következő részletek, melyek Houssaye Arzén »L’histoire de la Régence« művéből, a Michelet nagy munkájából vétettek, életeleven képét adják az 1720. pénzügyi helyzetnek, mely különben eléggé hasonlít az 1882-kihez. I. Law-t, a hires üzért és működését Houssaye igy festi: Velenczében ráakadtam Law János arczképére, a derék Kosaiba egy pastelljára, kit Law pártfogása alá vett Párisban s ki ezt szives vendéglátásával hálálta meg neki a dózsék városában. Ez arczkép fölfedi minden átkos szenvedélyét a szép játékosnak, ki folyton játszott. Lawt a halál kártyával kezében lepi meg búsulva azon, hogy ott kell hagynia Francziaország kártyaasztalának zöld posztóját, melyre az ő keze írta föl az üzérkedés szabályait. Lawez arczképe meglepett és megkapott. Meg- ismerni belőle az embert. Egy egész negyedóráig tanulmányoztam e lángészt, akit kora félreismert, még az akkori nagy szellemek is, a régenst kivéve. E homlokive egész világot föd el: nem a bölcsész kalandozó gondolatait, melyek a világegyetemet bejárják, hanem az éleseszű politikus eszméit, ki az embereken uralkodni akar az arany hatalmával, a hitel hatalmával, a papír hatalmával. Lawban van valami az alkhimistából, Fausztból, a démonból, De Don Juanból is. Mikor a más vagyonára gondol, a magáét tartja szem előtt. A lakománál maga akar asztalfőn ülni: szereti a nőket és az ünnepélyeket, a hintókat és festményeket. Pompában, fényben, pazarlásban akar élni. E gondolkozó arczon a két főbűn mosolya dereng, hegyes fogait és vérpiros farkát mutogatva. Law forradalmár volt a forradalom előtt. Egy századdal született korán. Joggal elmondhatni, hogy csak egy egész századdal megkésve értették meg. Először csak a kártyabankokban szerepelt, nagy szerencséje mint játékosnak vezette őt azéri lángeszének tudtára. Uralkodók módjára élt; ő, a kalandor, kinek játékbankjai voltak Duclosnál, Poissonnál, s a Gevres-hotelben, 18 Lajos-aranyat érő aranyrudakat készíttetett a saját használatára. Jövedelme máris roppant volt; az államértékekkel való üzérkedés 2.857.000 frank nyereséget hajtott neki s ez összeget Párisban hozta, hogy nagyobb pénzbe játszhassék. De ezt a pénzt kevésbé vette, mert már akkor közzétette volt nézeteit a kereskedés felől, azt állítva, hogy a művelt nemzetek valódi pénze csupán a papír lehet. Rendszerét több uralkodóval el akarta fogadtatni, de Amadé-Viktor, Savoya herczege, a többiek nevében is így felelt neki: »Nem vagyok elég gazdag, hogy tönkretehessem magamat.« A skót Law-nak Francziaországban tett ez első útja alkalmával Argenson úr megparancsolta neki, hogy távozzék Párisból, még pedig azért, mert nagyon jól tud játszani. De Orleans herczege, ki szerette a lángeszű embereket, azonnal visszahívta, mihelyt XIV. Lajos leszállóit sírjába s a szellemek vezetését egészen új alakok vehették kezükbe. Az állam pénzzavarai növekedtek. A »cour de justice« csak kisegítő volt, rendszer kellett. Ekkor történt, hogy megérkezett »egy skót, nem tudom miféle születésű«, mondja gőgösen Saint Simon herczeg; »nemes, mint a Francziaországba érkező összes idegenek«, jegyző meg szellemesen Duclos. Law-nak nevezte magát, de mivel Francziaországban szeretik elferdíteni az idegen neveket, Las-nak, s végre czélzással a kártyára, L’As-nak mondották. Locke és Newton tanítványaként szerepelt, ki azért született, hogy megalapítsa a maga vagyonát és a másokét. Law Orleans herczeg előtt pénzügyi tervvel, egy banktervezettel lépett föl. A herczeg szellemes, s az újításokért rajongó ember volt. Law előtte a bank, kereskedelem, pénzforgalom ügyeit alaposan érte, s főleg olyan férfinak tetszett, akinek a feje tömve van új eszmékkel. Sokat tanácskozott vele, s a pártjára állott. I Law, bár beszédében és modorában sok volt az idegenszerűség, szép szavakkal és világosan fejezte ki gondolatait. Könnyen fölismerhető volt benne a nagy számító, vagy, mint akkor mondták, az ügyes kalkuláló. A régens kíváncsisága csakhamar bámulattá változott; ez az éleseszű férfi mennél kevésbbé hitt a vallás csodáiban, annál inkább hitelt adott a tudomány csodáinak. Az új rendszer, a számok ködéből kivetkőztetve, elég egyszerű volt. Francziaország főleg pénzben szűkölködött. Law így szólt: »Én csinálok , adjatok papirost, s azzá változtatom, a mivé akarjátok.« Eszméit kifejté egy bankárcsoport előtt; ellenezték. Ekkor emlegették először Francziaországban a hitel segélyforrásait és csodáit. A pénzemberek bizalmatlanságát irigységnek bélyegezték, s Orleans herczeg befolyása győzött. A nép csak úgy rajongott az újításokért,mint a régens. S különben is, nem várt-e két milliárd adósság törlesztésre ? Law János először a saját nevére alapított bankot. Ez csakhamar az állami jövedelmek kezelési főirodájává alakult. Egy részvénytársaságot is csatoltak hozzá a Missisippiről elnevezve. Law folyton csinálta a pénzt a papirosból, bankjegyei értékének biztosítására jelzálogul az állami adók roppant jövedelmét, s egy ismeretlen világ gyarmati kincseit kötötték le. A korona Luiziánát átengedte az ő társulatának. Nem kevesebbről volt szó,mint hogy kiaknázzák az arany és ezüstbányákat a Missisippi partjain. Ez aranyércek egyes példányait bemutatták a közönségnek a kalandkedv s az üzérkedés fölgerjesztése végett. A csalétekkel el is érték a várt sikert. A közönség a nyereségvágytól elkapatva, őrülten vásárolta ez egyesült részvénytársaság és bank részvényeit. A régi kor minden csodája fölül volt múlva. Mert mi volt az öt kenyér megsokasítása a pusztában ahhoz képest, hogy a hitel bűvös hatalma egy tallért öt livres-re sokasított ? S a jó Midás király milyen szánalmas figura volt e Lawhoz képest, kinek hatalmában állott nemcsak aranynyá, hanem milliókká változtatni egy hitvány papirosdarabot. Csupán a párisi parlament ellenző az újításokat. Száműzték Pontoiseba. Messzebbre nem lehetett száműzni! Law az egész világot elvakította. Külön szójárást alkottak, hogy ez üzérkedést megértsék és részt vehessenek benne. Egyszerre roppant vagyonok keletkeztek. Lawt otthon ostromolták a kérelmezők , betörték ajtaját, kertjéből az ablakon át hatoltak szobájába, a kályhakürtön irodájába. Arany, ez a csúf fém, senkinek sem kellett, papirost akartak. Az emberek ekkor vetették meg először az isteneket. Jupiter sem ért volna ezélt Danáénál aranyeső képében, mint bankjegyeső természetesen annál hamarabb. A papiros-őrjöngés olyan volt, hogy a szerződők, homlokegyenest ellenkezve az öröktől fogva fennállott szokással, így szóltak : »Ha csak aranya van, akkor nem alkuszunk.« Szívesebben fogadtak egy kardcsapást, mint aranypénzt fizetésnek. Különben a rajongást ezért a bűvös papirosért, mely Párist egészen megváltoztatta, könnyen megérthetni. A tönkrejutott Páris általa rögtön visszakapta régi fényét. Lemontey szépen festi ezt a szemmel látható tündéries változást: »Ez üzérkedés, mely alapjában véve oly visszataszító volt, másrészt nagy és üdvös hatást idézett elő. A számos, értéktelen papiros rögtönös felvirágzása elfojtotta az uzsorát, s bőséget árasztott mindenfelé. A legkisebb üzérkedés nélkül, egészen szabadjára hagyván a dolgokat, az, aki 1716-ban tízezer livrest tett le a Law bankjába, 1719-ben egy millió tulajdonosa volt, mégpedig nem ideális pénzben, hanem oly értékekben, melyeket minden pillanatban aranynyá, vagy ingatlan birtokká változtathatott. A merész és ügyes üzérkedők három hónap alatt érték el ezt az eredményt. Innen származtak a roppant vagyonok, melyek nem a köznyomorból, hanem a közbőségből kiemelkedtek. Csak Párisban 1600 lefoglalást oldtak föl. A korlátnokságtól, mely eddig évenként 4000 fizetési halasztást engedélyezett, most csupán 200-at kértek. A kamat egy fillérre csökkent minden nyolcvan fillértől; az iparüzletek száma 350-nel gyarapodott az akkori följegyzések szerint, s a gyárosok még a kórházakból is szerződtették a csak valahogy munkaképes egyéneket. A földmivelés és a közkincstár nagy hasznot láttak a beözönlő roppant számú idegenek, s a fogyasztás növekedése miatt. Az új gyönyörök szomja új, finomabb ipart teremtett, s a féktelenségig fokozta a fényűzést. Párisban az auvergnei hegyekről hozott havat is árulták, mint a kalifák idejében azt, melyet a Libanon hegyéről hoztak a tobzódó Egyiptomba.I II. Ez az elbódulás nem tartott sokáig; a baisse csakhamar bekövetkezett, azután a romlás, a végveszedelem. Michelet így írja le az üzérkedés haldoklását : A város (Páris) képe emlékeztet Machiavel leírására, borzalmas leírására a flórenczi pestisnek, hol a halálkerítő, hol az idegen, az özvegy, mindketten gyászban, az első szóra megértik egymást. A hasonlatosság tökéletes. Francziaországban, Marseilleben pusztít a pestis, itt a tőzsderomlás. A két halál, a provencei csapás és a párisi agyonnyomottak között játszanak, mosolyogni igyekszenek az élők. »A bank kapujánál, írja egy szemtanú, öldöklés volt. Elnyomták, legázolták egymást, hogy egy tíz frankos kis bankjegyet kaphassanak.25-dikén látva ezt az ostromot, melyet a banknak ki kellett állania, Law már özvegynek tekinté nejét, s a régenstől számára nem kegydíj, hanem visszafizetésképen évjáradékot eszközölt ki, mely pontosan megfelelt azon tőkének, melyet ő Francziaországba hozott; olyan évjáradékot »mely ne legyen lefoglalható semmiféle ok miatt« (Law asszony levele 1727. ápril 5-dikéről). Tehát semmi jutalom, semmi előny nincs kikötve. Az öt év roppant fáradalmaiért Law nem követelt semmit. Julius a rémület hava volt, Barbier és Buvat rémezgettek. Buvat, mint a királyi könyvtár hivatalnoka, nagyon közelről szemlélte a dolgokat, naponkint bejárván a rettenetes kapun. A kert a könyvtár egy részétől azon alacsony folyosóig terjedt, ahol a bank irodái és pénztára voltak. Hogy a pénztárhoz jussanak, néhány öles szűk után kellett áthaladni, melyet egy kőfal és egy deszkakerítés szegélyezett. Az erőteljes munkások, hogy jobb helyre jussanak, fölmásztak a fakerítésre, s innen a tömeg közé dobták magukat ; a gyöngék elestek, összenyomva, megfullasztva, agyongázolva. Mások a kert falán másztak előre, a gesztenyefák ágaiba kapaszkodva. Buvat egy alkalommal itt áthaladván, úgy érezte, mintha vasprésbe szorították volna. Máskor egy kocsist lelőttek oldala mellől. A 16-áról 17-ére virradó éjjelen 15 ezer ember gyűlt e helyre. Lökdösték egymást. Hajnalban borzadva látták, hogy halottakat lökdösnek. Azokat is sodorta az ár, bár halva voltak. 12—15 holttestet Budapest, január 31. Bosznia-Herczegovina és monarchiánk. Az augsburgi Alig. Ztg. bécsi levelezője igen kedvezőtlenül nyilatkozik a közös kormány legújabb delegácionális előterjesztéseiről. Az előterjesztett emlékirat csak annak bizonyítéka, minő csalódásokat táplálták mindeddig Bécsben az okkupári tartományok viszonyaira nézve. Még a múlt nyáron azt híresztelték, hogy a viszonyok konszolidálódtak s a lakosság már annyira megszokta az új rendet, hogy katonai szolgálatra is alkalmazni lehet. Ez volt az első csalódás. A védtörvény kihirdetése nagy visszatetszést keltett mindenütt, de a kormány azért azt hitte, hogy nem lesz baj s a sorozás akadály nélkül végbe megy. Ebben ismét csalódtak s az utóbb kitört lázadással szemben is mindez ideig indokolatlan optimizmusban ringatták magukat. Most már az emlékirat is bevallja, hogy a lázadás leverése után nagyobb helyőrségeket kell majd az okkupári tartományokban tartani s erődített helyeket kell építeni. »Látni való tehát — folytatja a czikk, — hogy odalenn egy második Lombard-Velencze készül, egy hadseregre van szükség, melynek mindig talpon kell állania és egy boszniai várnégyszögre, mert az erősítéssel úgy vagyunk, mint az étellel, az étvágy megjön, mihelyt enni kezdtünk, az első erődítést csakhamar egy másodiknak kell követnie.« A krivoszcziai lázadás és az oroszországi pánszláv egyletek. A Correspondance de Pesth írja: A magyar sajtó volt az első, amely nyiltan világot vetett a krivoszcziai lázadás valódi okaira és hiteles informácziók alapján konstatálta az oroszországi pánszláv egyleteknek és azok czinkostársainak egy másik, kormányunkkal békés viszonyban levő állam polgárainak agitáczióit. Az informácziók, melyeket a Corr. de Pesth e tekintetben adott, visszaadattak és kommentárral láttattak el a német és franczia sajtó által, az orosz sajtó pedig választ közöl s megerősíti állításunk hitelességét, és több orosz hírlap nem tartózkodik a »magyarok és svábok« azon törekvései ellen, hogy Dalmácziában és Herczegovinában a rendet helyreállítani akarják, »szent háborút hirdetni.« A »Vosztok« a következőket írja: »Magyarország hírlapjai, azon 4 milliós nemzetéi, mely 32 év előtt a czár lábainál feküdt, sokkal nyíltabban szólnak a fölkelés veszélyeiről, mint az osztrák lapok , de azért, hogy Ausztria-Magyarország tehetetlenségét a fölkelőkkel szemben elpalástolják, a pánszláv bizottságokat vádolják a magyar közegek.« Ezen vádak helyességét következő nyilatkozatai által bizonyítja a »Vosztok.« »Ha előfordul az, hogy orosz önkénytesek elmennek Krivoszcziába és Herczegovinába, hogy testvéreikért véröket és vagyonukat áldozzák, úgy nem kötelessége az orosz kormánynak őket abban meggátolni, mert a herczegovczok és a krivoszcziai szlávok nem alattvalói Ausztria-Magyarországnak, sőt ez utóbbiak a krivoszcziaiak, szent jogukért és Oroszország becsületéért és méltóságáért küzdenek, mely minden őket a sváb császár uralma alá bocsájta, felelősséget vállalt az iránt, hogy azon jogokat megtartják, melyeket 1814-ig élveztek. Ami pedig az orosz nemzet rokonszenvét illeti, az osztatlanul a herczegovczoké és a krivoszcziai szlávoké. Azt kívánjuk nekik, hogy minél előbb küzdjék ki tökéletes szabadságukat és szabadadítsák föl hazájukat a sváb-magyar iga alól. Bontom, Bontoux és az Union Générale bukása jelentőségében sok politikai eseménynyel fölér. Érdekli az az egész világot és Magyarországot is nem kis mértékben. Kik a bécsi tőzsdeválságra s következményeire emlékeznek, azok mélyen érzett aggodalommal tekintenek a párisi pénzpiaczra. Lyon összeomlott, pedig e város világpiacz a selyemre nézve s a hitelválság rögtön kereskedelmi válság jellegét ölti. Párisban a tőzsdei bukások néhány czukoriparost tettek fizetésképtelenné s már Németországból is jelentik egy nagy czukorgyár fizetésképtelenségét ; a franczia pénzpiac zavara a többi tőzsdéket is magával rántotta, a papirosértékek mind leestek s Dublinban, Berlinben és Bécsben kisebb bankházak összetörtek; a londoni, amsterdami és brüsszeli nemzeti bankok a kamatlábat magasra felemelték, hogy a pénz kifolyását Francziaországba megakadályozzák; a franczia cégek mindennemű idegen papirost, osztrák és magyar rentet külföldre küldenek eladni, hogy tartozásaikat fedezhessék s a tömeges kínálat által lenyomják az árkeretet; uj papírok nem akadnak vevőre s ezért uj iparvállalatok és uj államkölcsönök alig finanszirozhatók ; a válság gyűrűi terjednek s a hullámok szélesen özönlik el a piacot, nagy károkat okozván a köz- és magánhitelnek. Hol fog e válság megállni ? Rosszabb lesz-e még a helyzet vagy a párisi liquidáczió elmúltával egy hét múlva javulni kezd, újabb földrengéstől kell-e félnünk, avagy a bizalom visszatérését remélhetjük? Ki tudná megjövendölni? Néhány nap múlva az események fognak rá megfelelni. De Bontoux bukása immár bevégzett tény. A gazdag bankár, ki pár hét előtt dicsekedhetett, hogy háromszáz millió frank felett rendelkezik, ki a franczia pénzpiacz legnépszerűbb embere s a dús legitimisták s a katholikus egyházi férfiak bizalmi férfia, az osztrák kormány bankára s a magyar és szerb kormányok fővállalkozója volt, ki százezer frank péterfillért rakhatott le a pápa lábaihoz a minapában, ma oly szegény, hogy, párisi legitimista körökből érkezett levelek szerint, semmije sem maradt neki és családjának, csak a keserű búbánat. S kik őt istenítették, most persze szidják, sőt a szerencsétlent börtönbe akarják vettetni. Bontoux szédelgő volt, vagy áldozat, úgy látszik, mind a kettő. Nem közönséges financzienie, neje által a legitimisták és ultramontánok táborába vonva, mint buzgó katholikus feltette magában, hogy az egyház és arisztokráczia tőkéinek összegyűjtése által s azok segélyével a pénzvásárt és a vállalkozási üzletet emanczipálja a Rothschild-konzorczium monopóliuma alól s ezt a tőzsdén juttatja érvényre. A vállalat igen merész volt, de merészsége Bontouxnak nem hiányzott, genialitása — melyet ellenfelei sem tagadnak — őt eltagadta. A Rothschild-csoport, melynek már régi praxisa van a versenytársak legyőzésében, tűrte, hogy Bontoux minden rendelkezésére álló tőkét összegyüjtsön és különböző vállalatokba lekössön s mikor kiszámította, hogy segélyforrásait kimerítette s túlságos kötelezettségeket vállalt, akkor megrohanta. E megrohanás abból áll, hogy mindazon értékpapírokat, melyek Bontoux aktíváit képezik, a tőzsdén mesterséges kinálat által devalválják és a saját részvényeinek árát lenyomván, a lerombolandó intézet hitelét megrontják, hogy kiki pénzét visszakövetelje s a bank rendelkezésére pénzt ne adjon, mi által az fizetésképtelenné válik és megbukik. Ezen manővert börzenyelven igen jellemzőn »einbruchnak«, magyarul betörésnek hívják. Mikor először megkísérték ellenségei ezen tőzsdeműveletet az Union Générale ellen, Bontoux, jó előre megtudván a tervet, a csatát megnyerte. Ekkor nem lett volna szabad elbizakodnia. Tudhatta, hogy ellenfelei sokkal hatalmasabbak, mint ő, hogy 300 millió frank a Rothschild-csoport ellenében anynyi, mint semmi, s tudhatta azt is, hogy a támadás meg fog njittatni legközelebb. Ha Bontoux vigyáz és nem spekulál vakmerőn tovább, hanem realizál s tőkéit rentébe fekteti s bevárja, míg a pénzpiacz helyzete tisztul: ellenfelei őt nem ránthatják össze, hanem ő bízott önmagában s ezt saját és pártjának bukásával fizeti meg. De egy más lényeges hibát is követett el Bontoux: túlhajtotta az agrotaget. Folyton alapított s a részvényeknek nagy felpénz mellett kibocsátása által bankvállalatai részére nagy tőzsdenyereségeket rakott zsebre, a befizetési és kibocsátási árkülönbözetek nyereségeit juttatván klienseinek. Ez börzejáték és Bontoux ezért nem menthető fel a szédelgés vádja alól. Mert hogy az árfolyamok emelkedése s a régibb bankok jövedelmeinek új alapítások általi magasra fokozása — hogy a magas árkeret az új kibocsátásnál eszközölt nagy nyereség által indokolva legyen — nem folytatható in infinitum, az ép oly világos, mint hogy a bábeli torony emeleteit nem lehetett az egekig rakni, mert végre is az egész építmény önsúlya alatt öszszeroskad. Ezen alapítási szédelgést Law óta megpróbálták sokan, s még mindenki rajta vesztett. De Bontoux nem volt közönséges szédelgő, mint Langrand, ki csak bankokat alapított egymás tetejébe reális üzleti alap nélkül, — s ugyanazt láttuk a bécsi krachnál — Bontoux valóságos és közhasznú vállalatokat igyekezett létesíteni. S ez nagy különbség. A szerb vasutak, a zimonyi vasút, a gallicziai új vasút építése, a szíriai vashámorok és a salgótarjáni kőszénbányák egyesítése, a szerb nemzeti jegybank alapítása, a kormánynyal