Pesti Napló esti kiadás, 1889. február (40. évfolyam, 32-59. szám)

1889-02-04 / 35. szám

Budapest, 1889. : A PEST! NAPLÓ ESTI LAPJA. 35. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr. ■ Rudolf trónörökös a ravatalon. Az udvari plébánia kápolnában fekszik kiterítve, koszorúk özöne közt. Rudolf trón­örökös, kinek ravatalához őszinte gyász ve­zérli a résztvevők ezreit. Egymást éri a sok küldöttség a császári városban, mely holnap fejedelmi temetésnek lesz szinhelye. A száz­tizennegyedik Habsburgot temetik a kapuczinusok sírboltjába . . . Itt adjuk legújabb táviratainkat. BéCS, febr. 4. (Bud. Korr.) Valósággal megragadók a lakosság részvétnyilatkozatai, a városnak majdnem minden épületéről gyász­lobogók lengenek és sok ház fekete díszt hord. A tolongás a boldogult trónörökös ravatalához óriási. Látszik, hogy nem puszta kíváncsiság, hanem őszinte gyász és részvét vezeti a ravatalhoz a zarándoklókat. A holttest, mint tegnap és tegnapelőtt, nyílt koporsóban fekszik és minden ol­dalról szabadon látható; az arcz válto­zat­­­a a nyugodt, a sebhely tisz­tán kivehető. Kötelék vagy lepel nem borítják a fejet. Már öt órakor reg­gel sűrű csoportokban állt a tömeg a József­­téren, várva a bebocsátást. Midőn 8 órakor a svájczi udvar kapuját kinyitották, rendőrö­ket kellett alkalmazni, hogy baleseteknek eleje vézessék. A tolongás oly nagymérvű volt, hogy az Augustiner utczán kívül, az ösz­­szes, a József-térre vezető utczákat el kellett zárni és a József-téren katonai sorfalat kellett vonni, hogy a közönségnek csoportonként való felvonulását lehetővé tegyék. A Külföldi la­pok a legellentmondóbb híreket közlik külön­böző, a katasztrófával állítólag összefüggés­ben levő öngyilkosságokról, melyek mind alaptalanok. Sem a komornyik, sem pedig a vadász vagy más személy, akit a trónörökös ismert, életét nem oltotta ki. — József fő­he­r­c­z­e­g, kinek hosszabb idő óta a szobát kell őrizni, kifejezte fájdalmát a fölött, hogy a temetésen meg nem jelenhet. BéCS, febr. 4. Az udvari kápolná­ba, hol a trónörökös tetemét ravatalra he­lyezték, nyolcz órakor bocsátották be a kö­zönséget. Végtelen, folyton megújuló emberár hullámzik a kápolnához vezető utakon. Az udvari kápolna belseje gyászlepellel van be­vonva. A lakosság magatartása példás. BéCS, febr. 4. Koszorút küldtek még a ravatalra: Viktória császárné, a walesi herczeg és neje és Beatrice herczegnő. BéCS, febr. 4. Fejérváry báró honvé­delmi miniszter ma délelőtt tíz órakor, a hon­védség nevében pompás koszorút he­lyezett a trónörökös ravatalára. A koszorú a 204-ik volt, melyet Kirschner kormánytaná­csos és palotafőnök a jegyzőkönyvbe iktatott. Fejérváry honvédelmi miniszter, segédje Al­­g­y­a Sándor kíséretében az udvari kápolnába ment, hol Hunyady Kálmán gróf szertartás­mester kiséretében a koszorút a ravatalra, a halott fejétől balra letette. A koszorú babér és pálma ágakból van kötve; közepén vörös, fehér kaméliából és babérból kötött bokréták a nemzeti szint ábrázolják. Széles, hosszú arany rojtos nemzeti szinti szalagján, mely középen csokorra van kötve, a következő fel­írás van:»A gyászoló magyar királyi honvédség.« Bécs, febr. 4. A »Montagsrevue«, a »Sonn-und Montags Zeitung«, az »Extrapost«, a »Wiener Presse« és a többi hetilapok meleg hangon tartott czikkekben csatlakoznak az általános gyászhoz. Prága, febr. 4. Auersperg Károly herczeg, Waldstein Ernő, Thun Gruide és C­z­e­r­n i­n Lipót grófok, Rohan Alain herczeg és az aristokráczia több más tagja tegnap Bécsbe utazott Rudolf trónörökös temetésére. Kraus báró helytartó és Lob­­k­o­v­i­t­z herczeg szintén oda utaznak. Kül­döttségeket a helyszűke miatt nem menesz­­tenek. Prága, febr. 4. A helytartósághoz tegnap is érkeztek részvétnyilatkozatok az ország minden ré­széből s a lakosság minden rét­egéből. A bőriparosok gyülekezetén D­u­b elnök meghatós gyászbeszédet mon­dott. Valamennyi zsinagógában gyász­ünnepségek és gyászimák tartatnak. Philippovich báró had­testparancsnok Bécsbe utazott. A lakosság közül igen sokan utaztak különvonatokon Bécsbe, hogy a temetésen jelen legyenek. — Prága város koszorúja, a prágai kertészet valóságos remeke s egész Csehország arisztokrácziájának és nagybirto­­kosainak virágházaiból és diszkerteiből vett 18 leg­ritkább fajú orchideából és egyéb disznövényekből áll. A Schlick-palota körül, hol­­a koszorút kiállítot­ták, oly tolongás volt, hogy a kocsiközlekedést be kellett szüntetni. Zágráb, febr. 4. A horvát tartomány­­gyűlést, a trónörökös temetése alkalmával, a tarto­­mánygyűlés elnöke és alelnöke fogják képviselni- Mihajlovics bibornok és a zágrábi egyházkerület pap­sága Khuen-Héderváry gróf bánt kérték föl, hogy részvétük kifejezését juttassa a trón zsámolyához. A megyék és a városok szakadatlanul küldik a bánhoz részvétirataikat. A színház e hó 6-ig zár­va lesz. Pozsony, febr. 4. (A Pesti Napló tudósí­tójának távirata.) F­r­i­g­y­e­s, K­á­r­o­l­y, I­s­t­v­á­n, Jenő főherczegek és Izabella főherczegnő, kik itt egybegyűltek, innen Bécsbe a temetésre utaztak. A főispán vezetése alatt álló küldöttség is ma uta­zott Bécsbe, hogy ott pompás koszorút helyezzen a ravatalra. Szófia, febr. 4. Klementina herczeg­­asszony kíséretével Bécsbe utazott Rudolf trónörökös temetésére. Ferdinánd fejede­lem a határig kísérte anyját és este ismét visszatér Szófiába. A herczegnő elutazása al­kalmával valamennyi miniszter jelen volt a pályaudvarban. A herczegasszonyt elutazása előtt az osztrák-magyar diplomácziai ügyvivő is üdvözölte. A fejedelmi udvar Rudolf trónörökös elhunyta alkalmából négyheti gyászt visel. Athén, febr. 4. Ferencz Józ­sef őfel­sége megbízta Kossek báró osztrák-magyar követet, fejezze ki köszönetét a királyi család részvétéért, melylyel ő Felsége gyá­szában osztozik. — Szerdán a katholikus tem­plomban gyászisteni tiszteletet tarta­nak, melyen jelen lesz a királyi család is. Páris, febr. 4. A St. Pierre de Chaillot temp­lomban holnap délelőtt 10 órakor gyászisteni tiszteletet tartanak Rudolf trónörökös em­lékére. A »Times« a trónörökös haláláról. A »Times« ma­­érkezett száma távirati rovatá­nak élén közli bécsi levelezőjének sürgönyét, mely határozottan azt állítja, hogy a bécsi udvar hivatalos közegei, kik egész az utolsó pillanatig ő­felsége előtt is eltitkolták a trónörökös halálának igazi okát, a bonczolásra meghívott orvosi tekintélyeket is arra akarták bírni, hogy valótlan és a tényállással meg nem egyező orvosi jelentést írjanak alá. Azt mondták nekik, hogy a halál szívhüdés folytán állt be és hogy ennélfogva nem fognak valótlan dolgot mondani, ha egy határozatlanul szövegezett nyilatkozatot írnak alá. Az orvosok azonban — így szól a »Times« sür­gönye — kijelentették, hogy ők vagy egyáltalá­ban nem adnak ki nyilatkozatot, vagy ha igen, akkor csak az igazat mondják meg. Erre Tisza Kál­mán kijelentette, hogy ő felelős a magyar parlament és nemzet előtt és hogy kénytelen ragaszkodni ahhoz hogy a tények nyilvánosságra hozassanak. Kálnoky gr. támogatta őt. Úgy látszik, hogy küzdelem fejlő­dött ki azon udvari hivatalnokokkal, a­kik még min­dig azzal a régi oktalan osztrák rendszerrel tartanak, hogy csak titkolózással lehet kormányozni. Egy óra­kor azonban ő­felsége elrendelte, hogy az orvosok jelentése nyilvánosságra hozassák.« A »Times« sür­gönye azzal vádolja Hoyos grófot, hogy nem őrködött jobban a trónörökös fölött, midőn láthatta, hogy az rendkívül izgatott hangulatban van. A City-lap legelső vezérczikke szintén Rudolf trónörökössel foglalkozik s ebben egyebek közt a kö­vetkezőket mondja: »Midőn megtudták az udvarnál a való tényállást, nemcsak a trónörökös környezete, hanem a császári udvar hivatalnokai is, úgy látszik, teljesen elvesztették fejüket. Az uralkodó maga a szerencsétlenség valódi okáról csak szerdán késő este értesíttetett. De midőn már az igazat az uralkodó is tudta, az udvari hiva­talnokok ennek daczára megengedték, hogy ismétel­tessenek ama biztosítások, hogy a trónörökös halálát szívszélhüdés okozta, még a magyar országgyűlésen is, és pedig a holttest-szemlére meghívott orvosok tekintélye alapján. E hely­színéről és az udvar köré­ből azonban kiszivárogtak egyes ellenkező adatok s ennek következtében a legkülönfélébb hírek terjedtek szét a közönségben. Ezek természetesen a lapokban is megjelentek és a hivatalos klikk, mely szükségesnek tartotta a kegyetlen és szomorú valóságot eltitkolni, arra volt kénytelen, hogy saját eljárásának kö­vetkezményeit, a­mennyire lehet, enyhítse s el­fogta a táviratokat és konfiskálta a lapokat. Ez az eljárás, mely a Metternich-korszak hátulsó­­lépcső tradíczióira emlékeztet, idővel kétségtele­nül lelepleztetett volna ; de így még pillanatnyi sike­re sem volt, mert az udvarhoz meghívott orvosok vo­nakodtak a közönséget félrevezető jelentést aláírni.. Csakhogy nagyon későn volt már ezen téves eltitko­lásnak következményeit eltüntetni, mert a követett eljárás nem hogy enyhítette volna, hanem súlyosította a helyzetet s előmozdította egyéb hirek elterjedését.« Marcellus emléke. — Ó­kori hang uj gyászról. — Csiky Kálmán tanártól kapjuk az alábbi czikket, melynek közlését az országos gyász alkalmá­ból érdekesnek tartjuk. Augusztus császár békét szerzett óriási biro­dalma népeinek. Hatalom, jólét, tisztelet környezte mindenfelé. Dicsőségét költők zengették, történetírók megörökítették. De mindez nem óvta meg őt a sú­lyos megpróbáltatásoktól és szívét a keserű gyötrel­mektől. A­mily nagyok voltak politikai és hadi sike­rei , épp oly súlyosak és érzékenyek valának a csa­ládi életében egymásután bekövetkezett sorscsapások. A világ ura, a hízelgőitől istenek közé emelt fejede­lem, e ponton érezte a maga embervoltát. Első s talán legnagyobb, legnehezebben hegedő sebet ütött szívén Marcellus halála. Augustusnak ugyanis három házassá­gából nem származott fiúgyermeke, csak egy leánya Julia. Nővérének, a nemes Octaviának azonban egy ősrómai család sarjával, Caius Marcellussal kötött házasságából volt egy fia: Marcus Marcellus. E tehetséges, sokat ígérő ifjúban összpontosult a csá­szárnak minden szeretete és reménye ; fiává fogadta, őt szemelte ki trónjának örököséül s egyszersmind hozzá adta leányát Júliát is feleségül. Az ifjú Mar­cellus azonban, a császár unokaöcscse, veje és örö­köse, kora halállal és utód nélkül hunyt el, pótolhat­­lan és fájdalmas fiát hagyván maga után az uralkodó szivében. E Marcellus emlékét örökítette meg Virgi­­lius az »Aeneis« VI. énekében. A nagy költő itt Aeneással, a rómaiak regés ősével, az alvilágot já­­ ratja be, hol Aeneást atyja, a már előbb elhunyt és az alvilágra leszállott Anchises, kalauzolja, bemutat­ván neki sorban azokat a szellemárnyakat, melyek most még az elysiumi mezők fölött suhannak el, de egykor majd testet öltve, Róma híres államférfiaivá és hadvezéreivé lesznek. Utoljára találkoznak Marcel­lus szellemével is, s annak majd egykor a félvilágban leendő rövid szereplését és bús végzetét festi a költő oly szavakkal, melyek a mi gyászunknak is szép kifejezői. Midőn Virgilius költeményének e részét Augustus és udvara előtt fölolvasta, a császár a je­lenlevőkkel együtt keserves sírásra fakadt; de egyút­tal vigaszt is talált feledhetlen fiának költői meg­­dicsőittetésében. A következő prózai fordításban ad­juk az Aeneisnek Marcellusra vonatkozó gyönyörű sorait, melyekben a római költő a mi mostani nem­zeti gyászunk rokon­ érzelmeinek is oly hű kifeje­zést ad. »Az alvilág szellemárnyai közt most egy szép ifjat pillantott meg Aeneas. Fegyverzete ragyogó , de homlokán bora ül és szemeit lesütve tartja. Ki az az ifjú, atyám, ki körül amott az ár­nyak tolonganak ? Egyike talán a mi családunk jövendő sarjainak ? Mily fönség ömlik el alakján, bár fejét sötét és röpkedi körül szomorú fellegével! Anchises atyja szemei megtelnek könnyekkel. Oh fiam, ne kutasd a te nemzetségednek e roppant gyászát! Csak megmutatja őt a végzet, de nem engedi tovább élni. Talán Róma nemzeté­nek túl nagy hatalmától féltetek, ti égi istenek, ha ez az ajándékotok a mienk maradt volna! Férfiak zokogásától visszhangzik a Mars­­mező a nagy városban, és mily siralom gyanúja vagy te, Tiberis, midőn az ő utonhantolt sírja mel­lett hullámaidat elhömpölygeted! Nem született még az iliumi nemzetségből fiú, ki annyi reménynyel biztatta volna atyáit, és római anya soha nem dicsekedhetett dicsőbb ivadékkal. Hajh nemes szív, hajh ősi hűség és harczban A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 4. — Az elitélt leánya. 14 — Regény. — Irta: DAUDET ERNŐ. IX. Erre szinte remegve emelt fel egy nehéz füg­gönyt, s a mögötte levő ajtót kinyitva, megpillantotta a szalon közepén, a reá állva várakozó Eduárdot. — Jöjjön, — suttogá inkább, mint mondá, leg­­lágyabb hangján Olympia. Eduárd engedett a hívásnak és ajkán mo­­solylyal közeledett. Belépvén a bondok­ba, Olympia bezárta az ajtót s diadalmaskodó tekintetével azt lát­­szék mondani: — Végre az enyém ! — félek, hogy alkalmatlan vagyok és zavarom önt, — szólt Eduárd az oda nyújtott két kezet meg­csókolva. — Ellenkezőleg, boldoggá tesz engem, mert nem vártam önt. Nem mertem reméllem­, hogy meg­látogasson. Ajtóm zárva lett volna mindenki előtt, de ön előtt megnyílt és meg is fog az nyílni mind­annyiszor, a­hányszor csak kedve lesz azt megko­pogtatni. Olympia egész testében remegett. A felindulás tekintetében s szépségében egyaránt nyilvánult. Még csak az imént is a pihenésnek engedte át magát s unatkozott, de most Eduárd jelenléte annyira felvil­lanyozta, hogy diadalmaskodva ragyogott. H­a­jlékony, arányos idomait kiemelő pongyolájába burkolódzva, felült a kerevetre, míg Válton Eduárd elfoglalta a Montes Péter által elhagyott helyet. — Eljöttem — kezdé Eduárd — hogy a múlt estén a Gymnaseban oly hirtelen félbeszakított pár­beszédünket folytathassuk. — Ama párbeszédet, melynek végét bevallom, én nem értettem egészen. Ön kapac­itálni akart, hogy ne hagyjam el Guérand Jameset és hogy ha már megtűrtem körömben, midőn tetszésemet kiví­vandó elpazarolta vagyonát, most már nem szabad őt eltaszítanom, még akkor sem, ha többé nem lenne is képes igényeimet vagyonilag kielégíteni. — Valóban, az az én véleményem. — Talán ő kérte fel, hogy előttem ügyét védel­mezze ? — kérdezé gúnyosan Olympia. — Én soha se beszéltem vele, s nem is ismerem. — Világosítson fel tehát akkor e czélról, mely önt vezérli, mert mielőtt valamely tanácsot elfogadok, szeretem azt egész valóságában megérteni. Csupán azért keresne fel engemet, daczára hogy ismeri ön iránti érzelmeimet, hogy azt a lánczot, mely már terhemre vált, tovább viseljem, ez annyit jelentene, mint félremagyarázhatlanul bizonyítani azt, hogy nem akar bírni. Nos, ez az ön czélja ? — Ha úgy lenne, a mint ön feltételezi, nem jöttem volna el. — De hát akkor magyarázza ki magát. — Szívesen, — mondá Eduárd, — már beval­lott­am önnek édes gyermekem, hogy én nem vagyok szabad többé, és hogy nem lehetnék az öné, a nélkül hogy egy őszinte s viszonzott tiszta érzelmet meg­sértsek, melyet a házasság fog szentesíteni. Egy szó­val nem szerethetném önt úgy, a mint ön szerettetni kíván. Olympia lecsüggesztett fejjel mormola: — Sejtettem, hiába­ nekem soha se volt sze­rencsém az életben. — De ha tiltva van is, hogy szerelemről beszél­jek önnek, — folytató Eduárd rá se figyelve, — leg­alább egy kis barátságot tanúsíthatok. Ennek a szép érzésnek is megvan a maga varázsa. Sőt tartósabb lévén a másiknál, édesebb , gyöngédebb is annál. Nem szerzi ugyan meg a folytonos veszélytől fenyegetet szen­vedély viharos, lázas gyönyöreit, de tartós, változatlan vonzalmat ébreszt, sőt sokkal magasztosabb fogalmat is fog önnek nyújtani a szeretetről, mint a minővel eddig bírt. Ritkaság, hogy az önhöz hasonló nőknek sikerüljön jó barátra szert tenni, a­ki igazán vonzód­nék hozzájuk, a­kit megtarthatnak, magukhoz fűz­hetnek , s ezáltal meg vannak fosztva a legtisztább, a legigazabb örömöktől. Nos tehát­ én ilyen igaz ba­rátságot ajánlok fel ezennel önnek... . — Minő hasznot remélhet ön abból ? Azt ér­tem, ha egy férfi kedvesévé tenni akar... szép va­gyok,­­ valódi kincset nyujthatok szerelemmel annak, kihez vonzódom ... de hogy barátnője legyek! . . Szellemes nem vagyok, s a mellett nagyravágyó . . . ugyan mi vonzhatja önt hát én hozzám ? — Az, hogy önhöz fűzzem magamat, anélkül, hogy lealacsonyítani akarnám, és hogy megismertes­sem Önnel egy önzetlen szép érzés varázsát. Várjon szerették-e önt azok férfiak, a­kik lábainál hevertek s kik előtt ön karjait kitárta? Ha szerették volna, még most is itt lennének. Nem, miután már bírták és meg­fizették, most kerülik, ez által bizonyítva be, hogy soha sem becsülték. Én pedig az ellenkezőnek bizo­nyítékát adom önnek. — Soha senki sem beszélt még velem ilyen hangon, — szólt Olympia. — Mert még senki sem gondolt arra, hogy önt a saját szemében felemelje. — Utoljára is megtérítésem végett jött ide ta­lán, tisztelt térítő úr ? — kérdezé nevetve a fél vi­lági nő. — Miért ne ? — E szerint ön igazán barátom akar lenni ? Nos mit kíván hát azért cserébe ? — Hogy egy nemes feladatban, melyre vállal­koztam segítségemre legyen . . . — És mi az a nemes feladat ? — Majd megtudja később. Kezdetnek elég, ha bizalmát mutatja az által, hogy vakon alkalmazkodik utasításomhoz, s azokat anélkül, hogy értené, vagy czéljuk felől kérdezősködnék, keresztülviszi. — De hiszen az ön titokzatossága kezd engem érdekelni. Ha megígéri, hogy egy napon leleplezi a titkot, akkor engedelmes és néma eszközévé leszek. — Ígérem, hogy le fogom leplezni. — Így hát parancsoljon, kész vagyok engedel­meskedni. Hol kezdjem ? — Azzal, hogy ismertessen meg G­uérand Ja­mes úrral, hanem olyan alkalommal és helyzetben, hogy a bizalom hamar beálljon közöttünk. Hívjon meg engemet például ebédre ide, vele együtt vala­mely ügyes ürügy alatt. — Mi sem könnyebb annál. Határozza meg ön­maga a napot. — Holnap, ha úgy akarja. — Holnap, megegyeztünk. Ez minden ? — E pillanatban igen. Később majd meg­látjuk. Olympia hallgatott. Az olyan nő odaadásá­val nézte Eduárdot, a­ki kész minden áldozatra, mit tőle kívánnak, és kizárólag a férfi kényére bízza magát. — Mindegy, — mondá egyszerre, — bármit mondjon is ön, s bármily szépen ecsetelé is azt a nagyszerű barátságot, még­is ragaszkodom ahoz a gondolathoz, hogy egykor szerencsésebb leszek, akkor majd itt látom lábaim előtt, és jogomban lesz nyaka körül fonni karjaimat, s ajkamat ajkához forrasztani. Eduárd felállott, mintha Olimpiához akarna rohanni, de aztán hirtelen megállva így szólt: — Kérem kedves kis barátnőm, ne kényszerít­­sen engemet József szerepére. Jól tudja, hogy nem tudnám azt végig játszani. Szép dolog is lenne, a gyengeség épp akkor, midőn én azt akarom bebizo­nyítani, hogy ember vagyok, ön pedig meggyőzhet arról, hogy éppen olyan helyes érzékkel s nemes hév­vel bír, mint a­milyen szenvedély lakozik szivében! Várjon örülhetne-e ön egy napi győzelmének s képes volna-e azért a múlékony babérért tiszta barátságun­kat örökre koczkáztatni ? — Ha ön szeretne, szavakban kevésbbé lenne ékesen szóló és kevésbbé erényes — felesé Olympia szintén felállva helyéből. De ön nem szeret engem és jelenléte itt csupán egy dologról tanúskodik, arról, hogy szüksége van reám. Jól van, nem bánom! szol­gálni akarok terveinek a nélkül, hogy ismerni kíván­nám azokat. De nem titkolom, hogy viszonzásul szol­gálatomért szintén jutalmat kívánok öntől. Vigyáz­zon s jól felfegyverkezzék, mert mindent el fogok kö­vetni elcsábí­tására, hogy végre meghódoljam. íme, én figyelmeztettem, nem vádolhat legalább azzal, hogy alattomos árulóként járok el. Olympia szemei lángoltak, és ragyogtak az őszinte érzelem varázsától, míg mosolya közben, va­kító fehérségű fogait mutatá. Válton Eduárd egészen megzavarodva fogta meg egyik kezét, megcsókolta azt és csupán a követ­kező szavakat hebegé: — Bármi történjék is, tudja meg, hogy ön akarta igy, és hogy azon napon, melyen kerülni fogom, hogy szépségének varázsa elől menekül­jek, önnek nem leend joga, engem szemrehányással illetni. — Felesleges előre mentséget keresni lelki­ismeretének megnyugtatására, — felelé Olympia hir­telen elkomolyodva, — önnek nincs mitől tartania. Én eléggé szeretem arra, hogy a múlékony pillanat­nyi szerelemért, melyet nekem talán szánalomba juttatna, feláldozni akarnám a hosszú gyöngéd baráti­ságot, melyet felajánlott. Válton Eduárd másnap nyilvánított kívánsága szerint Clécy Olympiánál ebédelt Guérand James tár­saságában. Olympia egyik régi barátjaként mutatta be, ki valamely üzleti ügyet kívánt ajánlani a ban­kárnak. Az utóbbi ismert már Válton Eduárd tár­sadalmi állását, és csakhamar meggyőződést szerez­vén a felől, hogy az nem azzal a szándékkal jött a házba, hogy mint az ő utódja szerepeljen, a leghízel­­gőbb modorban fogadta ismeretségét. Az ebéd ideje alatt a szolgák jelenléte miatt csupán jelentéktelen köznapi tárgyakra szorítkozott a társalgás. Olympia két vendége között ült, de midőn az asztaltól felkelve átmentek a salonba, hol már várta őket a gőzölgő, törökösen felszolgált pompás fekete kávé s a kitűnő finom szivarok, Guérand James a bortól neki hevült jó kedvvel mondá Eduárdnak: — Bár első ízben van jelenleg szerencsém ön­nel cseveghetni, Válton úr, azért ön még­sem isme­retlen előttem. Már említették önt nekem. — Minő alkalommal, uram ? — kérdezé Eduárd. — Szerencsétlen pénztárnokom, Helfy János elitéltetése folytán. Habár az a szerencsétlen ember hálátlansággal viszonza az én jótéteményeimet, melyekkel elhalmoztam, nem feledhetem el soha, hogy egykor barátom volt, s hogy nejét is ismertem. El­itéltetése után eszembe jutott árván maradt szegény ártatlan leánya és óhajtottam volna némi kis segélyt hozzá eljuttatni. De mire foganatosíthattam volna ebbeli szándékomat, a leány eltűnt, sőt átalános volt a hit, hogy öngyilkossá lett. Ekkor emlegették előt­tem az ön nevét. — Ugyan ki ? — A rendőrfőnök, ki arról értesített, miszerint Helly kisasszony az ön házában talált menhelyet. Egyszersmind azt is közölte velem, hogy ön titokban akarja tartani jó cselekedetét s hogy ön magára vál­lalta a gondoskodást a fiatal leány sorsát illetőleg, én tehát alkalmazva az ön óhajához, szerényen le­mondtam arról, hogy a kisasszonynak segítségemet s szolgálatomat felajánljam. De ma, miután találkoz­tam önnel, nagyon örülnék, ha beszélne nekem felőle és értesítene hogyléte felől. — Helly kisasszony, — felesé Eduárd, — ve­szélyes beteg volt ama szomorú történet után, melyre ön az imént vonatkozást tett, uram. De hála a jó, gondos ápolásnak, és a fiatal életerőnek, meg lehetett őt menteni. — És most hálából jóltevője iránt kétségtele­nül önnél lakik? — kérdező Guérand James gúnyos, kihívó hangsúlyozással. — Én becsületes ember vagyok, uram, — kiál­tott fel Válton Eduárd, — már pedig megszűntem volna az lenni, ha visszaélve Helly kisasszony szeren­csétlenségével, kedvesemmé akartam volna lealázni. — Nem ezt akartam én mondani, s ön félre­értette szavaimat, — felelé zavarodottan mentege­­tődzve Guérand James. — Minő czimen laknék tehát az én házamban ? Nem testvérem, s eddig még nem is a hitvesem. — Még? Ön tehát nőül akarja venni? — Valóban ezt szándékozom tenni. — Önnek van bátorsága. — Ugyan miért? Helly kisasszony tizenkilencz éves, szép, s bir mindazon erényekkel, melyek boldog­ságot nyújthatnak annak, ki azokat méltányolni képes. — Kétségtelenül; olyan nevet visel azonban, mely megbélyegeztetett. — Egy ártatlannak a nevét, a ki áldozata egy nyomorult gazembernek, ki gonoszul tőrt vetett eléje; valamint áldozata a bírói tévedésnek, mely azonban hála istennek nem helyrehozhatlan! Ez az élénk, meggyőződéssel adott felelet kissé kihozta sodrából Guérand Jamest. Mintha elpalás­tolni akarná a felindulásnak külső nyilvánulását, pa­naszkodni kezdett az állványon világitó két lámpa szemsértő fénye ellen, felállott helyéről s a szalon belsejében lévő, félhomályba burkolt karosszékbe ve­tette magát. Olympia éles figyelemmel szemlélte Guérand Jamest, kitalálni iparkodva azt a gondolatát, melyet az nem akart elárulni. (Folyt, köv.) győzhetetlen kar! Nem szállt volna vele szeml senki büntetlenül, akár gyalog indul az ellenfí elé, akár habzó lovának szügyébe vágja sarkantyúi Oh szánalomra méltó ifjú, ha meg tudná törni a zord végzet akaratát: te Marcellus leszel Adjatok liliomot tele marokkal ; hintsün bíbor virágokat tetemére; tiszteljük meg emlók a kegyelet adományaival, és rendezzünk számár — habár mind hiába, — fényes halotti pompát! Országos gyász. A belügyminiszter Rudolf trónöröke holnap végbemenendő temetése alklmából elrendelt hogy a nemzeti gyász e szomorú napján, a hivatali szolgálat ezen minisztériumban, az elnökséget kivév minden osztályban szüneteljen. * Rudolf trónörökös elhunyta alkalmából a mi­niszterelnökségnél még a következők fejezték ki rész­vétüket: Haris Pál görög, A­s­s­i­m béy török fő­konzulok, Altschul norvég és Schossberge Henrik perzsa konzulok. * Pest megye főispánja bizalmasan felhívta megye területén levő színtársulatokat, hogy e­l 5-én ne tartsanak előadásokat. * Hogy mily óriási az érdeklődés vidéken meyerlingi tragédia minden részlete iránt, az minden képzelmet felülmúl. Békés­ Csabáról írják, hogy­­ Budapest felől érkező vonatok elé csütörtök óta min­dig valóságos népjárás van s a hírlapokat már a vas­úti portástól mind elkapkodják. Egy-egy lapo forintjával is fizettek. Veszprémből is ha­sonló jelentések érkeznek, nemkülönben az ország számos más városából. * A posta- és táví­ró segédtisztek ál­tal február 6-ára kitűzött zártkörű tánczeszélyt az országos gyász miatt bizonytalan időre e­l­h­a l­a­s­z t­o­tt­á­k.* Rudolf trónörökös temetése alkalmából kedden délután a budapesti angol egyházközség a Hungá­ria-szálloda 265. sz. szobájában imát (Prayers for the Burial of the Dead) tart. Úgyszintén a budapest aut. orth. zsidó hitközség az Orczy-féle ház­ban levő imádkozóban, a budapesti unitárius egyházközség pedig a deák téri ev. ágost. főta­noda imatermében kedden délután 4 órakor ünnepé­lyes gyászistentiszteletet fog tartani. Budapest, február 4. Változások a Floquet-kormányban. Teljes lehe­tetlen volt elképzelni, hogy Boulanger párisi győzel­me, miután a franczia politikai világ azt főfontosságú eseménynek deklarálta, visszahatás nélkül maradjon a Floquet-kormány mostani összeállítására. Maguk a miniszterek nyilvánították már január 27-iki értekezletükön múlhatatlanul szükségesnek a kabinet lényeges átalakítását. Csakugyan nyomban föl is merült a hír, hogy egyes minisz­terek vissza fognak lépni. A csütörtöki bi­zalmi nyilatkozat után, melyben a ház nagy többsége részesítette, Floquet hivatalban maradása kétségtelen volt ugyan,de annál bizonyosabbnak látszott, hogy egyes tárcsák megváltoztatják birtokosaikat. Első­sorban bi­zonyosnak mondották Ferouillat igazságügy­miniszter visszalépését, sőt már tudni akarták, hogy Lacroix Zsigmond, egy szélső radikális képviselő, ki­nek tegnapelőtt párbaja volt, lesz utóda. Beszéltek továbbá P­e­y­t­r­a­t pénzügyminiszter s Freycinet

Next