Pesti Napló, 1889. május (40. évfolyam, 119-149. szám)
1889-05-01 / 119. szám
119. szám. 40. évi folyam *%jgg*ggggggg^^ OiffllJLJL »1 .JjgHBHgff»—im,! ,■■■ ■JgaWWBg Bz«rk«uMsl Írod»: Ferenczfek-tere, Athenasn m-é p fl 1 • t. A lap eretemi részét öleti minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak aL Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó hivatal Ferencziek tere, Athenben még Stat. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Budapest, 1889. Szerda, májusul. Előfizetési feltételek A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — S hónapra é frt 50 kr. — I hónapra • Ari. H» u -ml Uadis postal kaiOsklHése Uviatatlk, postabtiysf» kavaakéaS M hs> évaagyedoUéU 1 Mat fcHM.ataadlL Hirdetésiek mintegy mint sárlyasééedt a »Pesti Napló« kiadó-hivatalába ■ Budapest, Ferencziek tere, Athenaem-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. Helyreigazítások. Hogy mily olvasó közönségre számit a kormánypárti »Nemzet«, midőn mindenki által tudott tényeknek ellenkezőjét vitatja, és az ellenzéki sajtóra rá fog oly állításokat, melyeket az sohasem tett? — képzelni sem tudjuk. Mert azt az esetet mégsem akarjuk föltenni, hogy a kormánypárti »Nemzet«, midőn ily csínyekre szánja magát, abból indul ki, hogy bátran írhat akármit, mert a » Nemzet «-nek csak előfizetői vannak, de olvasói nincsenek. S miután ez utóbbit föltenni nem akarjuk, tehát úgy veszszük, mintha a »Nemzetinek nemcsak előfizetői,hanem olvasói is lennének, és komolyan foglalkozunk vele. Legelőször is konstatálni kívánjuk, hogy gróf Andrássy Gyulával szemben főrendiházi beszédekor az ellenzéki sajtó a legnagyobb tisztelettel és objektivitással járt el. Kiemelte, hogy gróf Andrássy Gyula beszéde sújtó volt Tiszára, mert Andrássy egy részről pozitive konstatálta a 14. §-nál az alkotmányos aggályokat, továbbá a 25. § nál követett eljárást gyöngéden elítélte. Ami pedig az ellenzék akczióját illeti, melyről a kormánypárti sajtó váltig azt hirdette, hogy az nemcsak a parlamentarizmust bontja fel, hanem a monarchiát is, — azt gróf Andrássy egy szóval sem kritizálta. Hanem e helyett fejtegetéseivel főként a függetlenségi párt programmja ellen fordult. Mi természetesebb tehát, mint az, hogy a függetlenségi párt ezek után az első alkalmat megragadta arra, hogy Andrássynak megadja a választ? És íme, ezt a »Nemzet« Irányinak tegnapi beszéde alkalmából úgy említi föl, mint egy oly tényt, mely az »ellenzéki véd- és dac-szövetség jelen arany korában« azt jelenti, hogy »a szélsőbal neki ront a mérsékelt ellenzéknek s bebizonyítja róla, hogy rosszabb a kormánypártnál! « Oh! hogy szeretné a »Nemzet« és hogy szeretné az egész klikk, ha ez csakugyan így lenne! — Ha bekövetkeznének ismét azok a fényes idők, mikor a kormánypárti agent provokatőrök a két ellenzéket egymásra uszították, és az alatt a kormány markába nevetett, és még jobban leigázta saját pártjában a szabad szellemet és a jobb elemeket! De hát ezek immár hiú ábrándok! — Mert ami elmúlt, vissza nem jő! — A mérsékelt ellenzék és a függetlenségi párt ugyanis sem nem párt-, sem nem klikkérdek miatt nem szövetkezett és egyáltalán nem is »szövetkezett« , hanem, mindenik a maga elvi álláspontján állva, együtt védelmezte a nemzet alkotmányát és jogait a kormány ellenében és ugyanily indokból továbbra is együtt fogja ostromolni azon miniszterelnököt, aki a véderőjavaslatnak sok helyes és szükséges intézkedéseit, (melyeket az ellenzék mindenkor elismert, a 14. és 25. §-ban elrejtett merénylettel kompromittálta. És tehát ennek következtében, midőn Irányi Dániel megfelelt a függetlenségi párt álláspontjából Andrássynak, ezt a mérsékelt ellenzék nemcsak támadásnak nem vehette, hanem a legnagyobb tisztelettel hallgatta végig. Mert az elvek mindig tiszteletet ébresztenek, — még ha ellenkezők is. Csak az elvtelenség, a mindenre kész opportunizmus az, mely tiszteletet nem érdemel soha. De sőt mi, akik Deák politikájának alapjain állunk, még továbbmentünk Irányival szemben, és daczára a svéd-és dac-szövetség aranykorának, őszintén kifejeztük abbeli sajnálkozásunkat is, hogy Irányi a maga rettegéseibe a dinasztiát is belekeverte. Meglehet, hogy a »Nemzet« holnap erre azt fogja mondani: »Íme! a mérsékelt ellenzék ily kíméletlenül támadta meg a függetlenségi pártot!« De hát hadd mondja! Az is nagyon komikus, mikor a »Nemzet« azon mulat, hogy a »mérsékelt ellenzék nem tud hova lenni örömében, hogy a szélsőbalnak sikerült elfoglalnia a szilágysomlyói kerületet, mely eddig mérsékelt ellenzéki volt«. Hát ebben a »Nemzet«-nek körülbelül igaza van. Mert a szilágysomlyói kerület a mérsékelt ellenzék hozzájárulásával jutott a függetlenségi pártnak. Éppen úgy, mint ahogyan a belváros a függetlenségi párt hozzájárulásával jutott a mérsékelt ellenzéknek. Ami pedig azt illeti, hogy az ellenzék diadalmaskodik ,mert Szilágyi belép a kabinetbe, mert Wekerle rendezi a pénzügyeket, mert Szapáry megalkotja a külön földművelési minisztériumot, mert Baross kinevez egy új főispánt.« — mindez, egy kevés módosítással úgy is van, mint a »Nemzet« mondja. Szilágyi programmja mindenben az ellenzék programmjával egyez; Wekerle a fődolgokban hozzájárult Szilágyi programmjához; Baross pedig nem azzal szerzett elégtételt az ellenzéknek, hogy »kinevezett egy új főispánt,« hanem azáltal, hogy szimpliczitel elbocsátott néhány régit. És ha a »Nemzet« azt jósolja, hogy az ellenzék ezt a »jóhiszemű taktikát« fogja követni a jövőben is, tehát ez a jóslat valószínűleg teljesedni is fog. Az ellenzék igenis »hirdetni fogja, hogy a kormány (egyes tagjainak) iránya helyes, eszméi czélszerűek, törekvései üdvösek«, — é s emellett harczolni fognak e kormány ellen a végletekig.« — Harczolni fognak mindaddig, mig abból a régi rendszer szelleme teljesen ki nem költözik. Hogy aztán mindezt »kik hiszik el, kik nem?« — ezen ne törje fejét a »Nemzet.« — Hanem ha igaz az, hogy a szabadelvű párt zászlajára ez van írva: »reformmunka az államélet minden ágában, az államélet minden szükségletének kielégítése, a társadalom minden tényezőjének tiszteletes szabadelvű fejlesztése, a közjogi alap megvédése, pénzügyeink rendje, forgal A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Április 30. — A VADONBAN. — Regény négy részben. — Irta: CSENGEY GUSZTÁV. I. RÉSZ. A Tatárverők. Azok a Tatárverők valaha csakugyan verték a tatárokat, hanem az régen volt, ha igaz is. Én csak az utódokról mesélek. Tudnivaló hát, hogy a Tatárverők alatt egy derék régi magyar nemzetség tagjait értem. Túl az Óperenczián Bergengócziában, a hol a madár sem jár, a hol magyar szó már olyan ritka mint a fehér holló, a Kárpátok alatt élt Tekintetes Zarándi Tatárverő Áron úr a maga rezidencziájában. A rezidencziája kőből épült, de a faluja fából, laktak pedig abban jámbor kanálforgató, teknővájó tótok, a kiknek Áron úr kis királyuk volt, ámbár magának sem volt több egy pár száz hold földjénél, de erdeje, nem az volt annyi, hogy most jó volna, ha volna. A roppant kősziklák közt, a rengeteg erdőségben, úgy el volt dugva a kis tótfalu, hogy ezt még odafönn Felső-Magyarországon is csak nagyon kevesen ismerték ; annál kevésbbé hiszem, hogy Fényes Elek statisztikája tudomást szerzett volna róla. Pedig ugyancsak büszke neve volt , hogy nem hisz a földesuraság nevét viselte. Tatárverőnek hívták, így hát Áron úr elmondhatta, hogy olyan ősi domíniumban lakik, amelynek még a neve is az övé. IV. Béla király óta bírják már a Tatárverők ezt a kis völgyet. A család őse volt alkalmasint a helység alapítója s hitelt adhatunk Áron úr nagy pecsétes okleveleinek, a melyek azt bizonyították, hogy az alapító vitéz ember volt, azért nevezték el Tatárverőnek. Irigy szomszédai ugyan azt fogták rá, hogy nemességét a futó királytól egy árpa kenyérért kapta, hanem ez nem igaz. Zarándi Tatárverő Áron úr nem is hederített erre a psúfolódásra, nem is igen merték azt előtte emlegetni. Mert nagyon csalódnál kedves olvasóm, ha Áron urat valami Tallérosy Zebulon féle tótos kiejtésű jámbor kétszilvafás armalistának képzelnéd. Kemény kurucz ember volt ő, igazi tősgyökeres büszke magyar nemes. Gyermekkorától fogva egész szakállserkedző koráig magyar iskolákban járt s a felesége is igazi dunántúli magyar asszony volt. Hogy milyen büszke magyar volt, az is bizonyítja, hogy mikor megházasodott, felesége édes bátyjával nem akart semmi összeköttetésben lenni, pedig azelőtt jó barátok voltak, együtt jártak iskolába s nagyon szerették egymást. Áron úr házassága azonban egyszerre végét szakította a régi barátságnak, csupán csak azért, mert Kadarcsy Bertalan úr olyan gazdag ember volt, hogy a birtokából kitelt volna egy kis vármegye. — Ne mondja senki — szokta mondani Áron úr, hogy a sógorom vagyonára nézek. Arra azonban különben sem nézhettt volna, mert az majorátus volt, de a világ rossz nyelve Áron úr büszkeségére még egyebet is mondott, hogy tudniillik a Kadarcsy leány szülei ellenezték ezt a házasságot és a leányt sonka kitagadták. Lett légyen azonban bármiként a dolog, Áron úr hallani sem akart gazdag sógoráról, aki különben nevetett a dolgon s húgával levelezni is szokott. Volt Áron úrnak egy másik oka is, a miért a Kadarcsy kúriát kerülte. Bertalan úr, mikor már tekintélyes ember s megyéjének alispánja volt, elvett feleségül egy Dormay grófleányt. Nem volt ugyan a leánynak semmije, mert a nagyhírű családnak egy szegény ágából származott, de a grófi korona mégis ragyogott nagyon s Áron úr ezt nem szerette. Különben is a Tatárverőknek volt egy kis pörpatvaruk a Dormayakkal valamikor úgy Nagy Lajos korában, a miből később tán megtudunk valamit. Azelőtt sem nagyon szívelhették egymást; az utolsó Árpádházi király alatt pedig még hadakoztak is egymás ellen, mert a Tatárverők velenczei Endre hívei voltak, a Dormayak pedig Róbert Károlyt pártolták. Innen datálódik Áron úr családi neheztelése. Hogy is kívánhatná tehát tőle valaki mindezek után, hogy egy Dormay grófleánynak ő a Tatárverő, kezet csókoljon ?! De Áron úr azért minden nyakasságas büszkesége mellett mégis okos ember volt; azt, a mit ő meg nem tett volna az egész Kadarcsy uradalomért, bölcsen fiára bízta, hogy vegye hasznát a gazdag előkelő atyafiságnak. — Majd ha én meghalok, — szokta mondani — látogasd meg Bertalan bátyádat; de előbb nem, mig iskoláidat el nem végezted. Kadarcsy Bertalan bátyád gazdag nagyhatású ember és nincs se fia, se lánya. Légy okosabb apádnál. Fiatalmbernek nem árt a protekczió. Hanem ezek már későbbi dolgok. Áron úr fia nem volt mindjárt olyan nagy, hogy ilyen dolgokat lehetett volna neki mondani. És itt szépen át is térhetünk Áron úr családjára. Volt tehát neki egy fia s egy leánya. Gyönyörű két gyermek volt. A fiút Szabolcsnak hívták. Villogó fekete szeme, sötét göndör haja a legszebb összhangban volt hosszúkás finom vonású arczának barnás árnyalatával , s ez az arcz ismét méltó tükre volt annak a büszke léleknek, mely már nagyon korán árulta el rendkívüli tehetségeit. A leány, Julia, külsőleg valóságos ellentéte volt bátyjának, mindamellett, hogy nagyon hasonlított hozzá. Julia szőke volt, szőke kékszemű angyal, de szelíd jóságos lelkében volt valami, bátyjával rokonvonás, az emelkedettség, a magasratörekvés szelleme. E rokonvonások azonban csak később nyertek határozott kifejezést. Ilyen két szép tehetséges gyermekre nem hiába volt büszke Áron úr, rajta is volt, hogy a gyermekek a leggondosabb nevelésben részesüljenek. Minden megtörtént, ami e tekintetben csak kívánni való volt, pedig nevelőt sem tartott. Minek is lett volna az ? Maga Áron úr igen képzett ember volt, felesége pedig igazi előkelő nevelésben részesült egykor. A szülők nem rösteltek gyermekeikkel bajlódni. Az alapot megadta a helybeli jóravaló öreg tanító, ezen az alapon aztán a gondos szülők fáradhatatlan buzgalommal építettek tovább. Ez magyarázza meg a testvérek szellemének s egész lelkületűnek rokonvonásait, ámbár Julia később került nevelés alá, mert négy-öt évvel fiatalabb volt. Az anya különösen a zenében volt mesterük, úgy hogy Szabolcs később egész művész lett a zongorában. Egyébként egészen a vadon gyermekei voltak. A falubeliekkel nem volt szabad érintkezniük; a büszke Tatárverő semmire sem volt annyira féltékeny mint családja magyarságára. Hogy tehát gyermekeire az a sajátságos felvidéki tótos accentus rá ne ragadjon, elzárta őket bermetbe minden más gyerek pajtástól. Nem is volt nehéz; kivüle ott más úri család nem lakott, a paraszt gyerekek pedig mint más világi tüneményekre, félő tisztelettel tekintettek föl a néha megpillantott urfira és kisasszonyra. A gyermekek játszótársa maga a csodabájó zordonszép természet volt. Szabolcs előbb csak maga futkározott a szép természetben, később mikor már Julia is tudott szaladgálni, kivitte magával kis bugát is. A rengeteg vad pompája vette körül őket s ők ismerték annak minden sajátságát; az őserdő ezerféle virága nekik virult, nekik zengett a sárga rigó, a kakuk és a csalogány, nekik zümmögött a millió bogár és a sötétzöld lombok titokzatos suttogása bűvös tündérekkel népesítette be ragyogó képzeletük szép gyermekvilágát, így érte el Szabolcs tizenkettedik évét. Erős, izmos fiú volt, mégis karcsú, könnyű, fürge, mint az evet. Valóságos kis Nimród, úgy lőtt kis puskájával, sőt még nyíllal is, mint egy Tell Vilmos. Tizenkét éves korában azonban a vadon fia egyszerre elvesztette sűrű erdejét, mohos kőszikláit. Az 1832-ik évben, egy szép őszi napon Áronyr egyszer csak kijelenti, hogy elviszi Szabolcsot diák iskolába, a berédi lyceumba s onnan évenként csak egyszer jön haza két hónapra. Beszéltek már erről többször is a családban, de sehogy se tudták megszokni a gondolatot, hogy így elváljanak, gyermek a szülőtől, testvér a testvértől. Biz az pedig bekövetkezett. Előszedték a fiú ruháit, be is rakták a pántos, lakatos kisebb ládába s a kocsi előállt. Volt sírás! az anya könnyezett, a kit Julia hangosan zokogott, de a fiú összeszorítá fogait, szeme égett, de nem sirt; az apa komoly intő tekintete függött rajta. Spártai módon edzették kisgyermek kora óta ; tudott uralkodni magán. Fölugrott a kocsiba apja mellé s a kocsi kirobogott az udvarból, így jutott be Szabolcs a berédi lyceumba első éves donatistának. A múmiák világa. Nem kell megijedni, nem megyünk Egyptomba, Magyarországon vagyunk, abban a régi jó világban, mikor az ősi jelszó még nagyban járta; extra Hungáriam non est vita. Mindazáltal nem a hazáról akarok szólani, melyen ugyan még mindig meg volt a mumiaszerü ódonság, de már valami friss szellő kezdte átlengeni. Az 1825-iki országgyűlés felébresztette a a haladás szellemét s kezdték érezni mindenfelé, hogy nem minden jól van úgy, a mint van. Megmozdult a világ kereke mi nálunk is s föl-fölemlegették itt is, ott is azt a sok jót, a mi nincs. Valami szabadabb békétlen szellem járta be az országot s ahova beszállt, ott vége lett a régi megfeneklettség boldog nyugalmának. Voltak azonban édes hazánknak egyes jól ápolt, féltékenyen őrzött pantheonjai, igazi múmiafészkek, ahova be nem hatott a szabadabb szellem tavaszi levegője, ahol a régi mozdulatlanság bebalzsamozott ódonságai dohosodtak. Ha egy-egy ily csarnok felé közeledtél, már messziről megérezted a penészszagot. Ezek a múmiafészkek voltak a mi iskoláink, a diák iskolák s kisebb úgynevezett akadémiák. A bécsi kormány gondoskodott róla, hogy a magyar ember ne lásson tovább az orránál: minek is volna széles határa a szemnek ? ha kenyér kell, ott az eke szarva, a földed elég zsíros; ha tudomány kell, ott a Corpus juris, olyan az, mint a török alkorán, minden bölcsesség benne van abban, ahhoz csak diákul kell tudni, azt pedig megtanítják az iskolák keményen. Más országban már régóta magyarázták az ifjúságnak, hogy a klasszikus Athént a szabad verseny és polgári egyenlőség tette nagggyá, minálunk e boldog múmiafészkekben az ifjú csak annyit hallott Athénról, hogy volt annak egy bölcse, aki hordóban lakott, mégis boldogul élt. Nekünk a hordóban jó borunk van, magunk szép erős házakban lakunk, van jó búzánk, jó dohányunk — hát mi kell egyéb ? Extra Hungáriam non est vita! De hisz így akarták ezt Bécsben. Egy ilyen múmia-csarnok volt a Dunántúl a berédi lyceum. Aki ide bekerült, az úgy be volt balzsamozva a régi slendrián tanítás kenetével, hogy a haladás és felvilágosodás sehol sem fért hozzá. Ide került Szabolcs, a vadonból a múmiák közé, Áron úr azonban mégis bölcsen cselekedett, hogy fiát idehozta. Volt a berédi lyceumnak egy jó oldala, a mivel ritka iskola dicsekedhetett akkor. Szelíd erkölcsű tanulói voltak. Nyoma sem volt itt annak a tivornyakereső, tanárok elől bujkáló vad hajlamnak, annak a mesterlegényekkel verekedő rakonczátlanságnak, ami a 30-as és 40-es években iskoláinkat oly hírhedtté tette. Az ifjúság inkább ártatlan passziókban lelte föl örömét, mulatságait. Volt zenekaruk is, az úgynevezett diákbanda, mely a professzoroknak és más notabilitásoknak neve napján pótolta a hiányzó czigánybandát. A németajkú városban csak trombitás zenekar volt; a magyar úri családok tehát szívesebben látták mulatságaikban a diákbandát s bevonták az ifjúság jelesebbjeit családi köreikbe, így mulatott a berédi ifjúság. Czopf, vaskalap és jámbor erkölcsök: ezzel jellemezhetjük a berédi iskolát. Azért bölcsen tette Áron úr, hogy fiát ide hozta. Maga is itt járt, ismerte. Szegény jó öreg! Nem érhette meg fia diákéveinek befejezését; öt év múlva, hogy Szabolcsot a múmiák közt elhelyezte, maga is csendes múmia lett; letették a tatárverői kis templom kriptájába, habár nem bebalzsamozva. Vitéz ősei közt nem foglalt el méltatlanul helyet. Már most az egész gazdaság vezetése a szegény magára hagyott asszony gondja lett. És különös, mintha a derék Tatárverő úr büszke szelleme szállta volna meg, már most ő sem akart tudni előkelő gazdag bátyjáról. Megszakított vele minden levelezést. Annyira félt attól a gondolattól, hogy talán közeledését koldulásnak, számító önzésnek vehetnék, hogy még fiának is megtiltott minden közeledést, míg nem végzett. (Folyt. köv.) munk függetlensége, közigazgatásunk javítása, kultúránk emelése, földművelésünk, iparunk, kereskedelmünk öntudatos ápolása, a nemzetközi helyzetben a béke fentartása, a monarchia s abban Magyarország minden érdekének megvédelmezése« — és ha mindez nemcsak felírva van, hanem életbe is lép és meg is valósíttatik: — akkor ne féljen a »Nemzet« az ellenzék »szenvedélyeskedése és gyűlölködésétől!« — mert ezek ugyan nem fognak szerepelni! — Hanem másrészről, akármiként is igyekszik a »Nemzet« már előre is » szenvedélyeskedésnek és gyűlölködésnek « denuncziálni az ellenzék akczióját: ez az akczió azért mégis a legnagyobb erélylyel fog tovább folyni mindaddig, míg ezek a szép szavak csak írott vagy mondott ígéretek lesznek, de ugyanakkor oly czikkekből is, mint a »Nemzeté«, az fog kiviláglani, hogy a kormányon és a kormánypártban még mindig léteznek és dolgoznak azok az irányzatok, melyeknek czélja csak az eddigi párt-abszolutizmus és személyes uralom s melyeknek ajkán a reformeszmék csak szemfényvesztő játékok, a régi rendszer állandósítására. S ezen irányzattal szemben mind a két ellenzéknek álláspontja ugyanaz : — lehetetlenné tenni azt az ország érdekében. Budapest, április 30. Közös minisztertanácskozások Bécsben. A félhivatalos »Bud. Korr.« egy bécsi távirata jelenti: Tisza miniszterelnök ma délelőtt hosszabb ideig Szögyény osztályfőnökkel, később Moser osztrák-magyar bankkormányzóval értekezett. Wekerle pénzügyminiszter hosszabb ideig Moser bankkormányzóval és később Dunajewski pénzügyminiszterrel tanácskozott. Fél egytől fél három óráig a külügyminisztériumban Kálnoky gróf külügyminiszter elnöklete alatt közös miniszteri értekezlet volt, melyen Bauer báró, Kállay, Taaffe gróf, Dunajewszki, Tisza és Wekerle, továbbá Steineck b. tengernagy, Szögyény osztályfőnök és Lambert osztályfőnök vettek részt. Három órától ötig a király ő Felsége elnöklete alatt a Burgban közös miniszteri tanácskozás volt, melyben a három közös miniszter, két miniszterelnök és a két pénzügyminiszter vettek részt. A jövő évi közös előirányzat legfontosabb számaira nézve végleges megállapodások történtek, de néhány részlet függőben maradt, mely részletekre vonatkozólag előbb írásbeli tárgyalások lesznek, mire a delegácziók elé terjesztendő összes kormányjavaslatok meghatározására néhány nap múlva újból miniszteri értekezletek fognak tartatni, melyekre a magyar miniszterek ismét Bécsbe jönnek. A delegácziók egybehivásának határideje még biztosan nincs megállapítva, de a delegácziók alig fognak a pünkösdi ünnepek előtt összeülni és megnyitási napul junius 12-ikét tervezik. Tisza és Wekerle miniszterek, kik ma Kálnoky grófnál ebédeltek, este Budapestre visszautaztak. (L. táviratainkat.) Az országgyűlési szabadelvű párt holnap, május hó 1-én este 6 óa órakor értekezletet tart. A főrendiház bizottságaiból. A főrendiház közjogi és törvénykezésügyi bizottsága holnap május 1 -én déli tizenkét órakor ülést tart, melynek napirendjére »az 1889. évben kiállítandó ujonczokról« szóló törvényjavaslat tárgyalását tűzték ki. A közgazdasági és közlekedési és pénzügyi bizottság szintén holnap déli fél egy órakor tartandó ülésén tárgyalni fogják az 1847/48-ik évi Hj t.-cz. 14. §-ának módosításáról szóló törvényjavaslatot. A naplóhitelesítő bizottság pedig május 4-én a nyilvános ülés előtt tart ülést május hóra két naplóbírálónak kijelölése ügyében. A berlini értekezlet, mint jelentettük, tegnap tartotta első ülését. Azok a javaslatok, melyek a tanácskozások alapjául szolgálnak, még tegnap előterjesztettek Németország részéről. Minthogy azonban az értekezlet tagjai a legszorosabb titoktartásra kötelezték magukat, a javaslatok részleteiről semmi sem került nyilvánosságra. Félhivatalosan ma azt jelentik, hogy Bismarck Herbert gróf az amerikai képviselők indítványára választatott az értekezlet elnökévé. Az értekezlet jegyzői Arendt német főkonzul és Beauclerc angol nagykövetségi tanácsos. Bates ismeretes nyilatkozatai, melyekben igen legálisan nyilatkozik jövendőbeli magatartásáról, Németországban a legjobb benyomást keltik s lényegesen fokozzák az értekezlet sikerének kilátásait. Maga Bismarck gróf is, mikor az amerikaiak nála tisztelegtek, rendkívül előzékenyen viselte magát. »S z a m o a miatt — mondá — Németország és Amerika nem fognak összekapni.« Tandijemelés a fővárosban. A fővárosi tanács általunk is közölt előterjesztése a közoktatási bizottság által proponált tandíjemelésre vonatkozólag a legközelebbi városi közgyűlés elé fog kerülni. A fővárosi tanács álláspontja általán egyezik azon állásponttal, amelyből mi tavaly a kérdést itten bővebben felfejtettük. A fővárosi tanács perborreszkálja az elemi tandíj-felemelést s a tekintetben különösen arra támaszkodik, hogy az elemi oktatásnak kötelező voltánál fogva voltakép ingyenesnek kellene lennie, ha egyelőre az elemi oktatás ingyenességét nem is lehet czélba venni, mindenesetre tartózkodnunk kell a tandíj felemelésétől, mely a fővárosi lakosság jó részét váratlanul sújtaná. Más azonban a tanács álláspontja a fővárosi középiskolákkal szemben. A tanács t. i. a fővárosi reáliskolák tandíjának emelését proponálja, hogy tanügyi budgetjén legalább némikép könnyítsen. Úgy hiszszük, hogy a fővárosi tanács e véleménye nem eléggé indokolt és éppenséggel nem fog ahhoz az eredményhez vezetni, melyet el akarnak érni. A fővárosban két rendbeli reáliskolák vannak: államiak és fővárosiak. Az államiak elvből nem emelik a tandíjt, mivel a kormány — mint ezt a boldogult Trefort miniszter nála megszokott idegességgel és szokatlan konzekvencziával gyakran ismételten kijelentette — a gimnáziumi pályák túltömöttségével szemben a reáliskolát pártfogolni akarja. Ha már most a főváros emeli a reáliskolák tandíját (míg az állami a régi marad), előreláthatólag az lesz a következmény, hogy a szegényebb tanulók azon része, kik most a városi reáliskolát látogatják, az állami reáliskolákba fog beiratkozni. Ily módon a fővárosi reáliskolák tanulóinak száma egyre csökkenni fog és a tandíj fejében lefizetett összeg egészben véve még sem lesz nagyobb a mainál, mivel többet fognak ugyan fizetni a tanulók, de kevesebben lesznek. Amit a főváros ekképp a vámon nyer, azt csakhamar elveszíti a réven. Különben is még nyomósabb érvet lehet a középiskolák tervezett tandijfelemelése ellen felhozni ; érvet, melyet tán még a mai napokban, még a mi jogi viszonyaink közt sem lehet becsmérelni a törvényt. A középiskolai törvény (XXX . 1883.) ugyanis határozottan kimondja, hogy az állami középiskolák tandíja maximum gyanánt tekintendő a községek által fentartott középiskolákra nézve. (19. §.) Minthogy a fővárosi tanács részéről kontemplált reáliskolai tandíj jóval felülmúlja azt a tandíjt, melyet a budapesti állami reáliskolákban szednek, e tandíj-felemelés tagadhatatlanul országos törvénybe ütközik. A főváros e szerint ezzel az eszközzel tanügyi bevételeinek fokozására nem élhet, mert ez az eszköz (még ha különben czélszerű volna, amint hogy nem czélszerű), egyszerűen lehetetlen. Az akadémia nagyhete. — Saját tudósítónktól. A magyar tudományos akadémia idei nagygyűlése a mai nappal kezdődött. Ma délután öt órakor mindhárom osztály a saját elnöke alatt ülést tartott, melyek először is kihirdették a lejárt pályázatok eredményét. Ezek az idén is meglehetősen meddők maradtak. Azután bejelentették az uj pályázatokat, melyek közt egy pár igen érdekes van. Az első osztály például Zrínyi a költő-hadvezér élete és művei méltatására irt ki ezer forintos pályázatot s ezzel egy kegyeletes kötelességet teljesített a régi Magyarország egyik legnagyobb alakja irányában. Mint rendesen, az idén is a legnagyobb érdeklődést keltették a választások és pedig ezúttal annál inkább, mert most lépett először életbe a levelező tagokra a numerus clausus, mely a tiszteleti és rendes tagokra nézve már az akadémia alapítása óta fennállott. Elmondhatni, hogy az idén az akadémia mindhárom osztálya igen jó kedvében volt s az ajánlottak közül csak igen kevesen nem kapták meg a kétharmad többséget, úgy hogy minden osztály meglehetős számú jelölttel lép a plénum elé, mely pénteken fog felettök végleg dönteni. A tagajánlások elintézése után az egyes osztályok állandó bizottságai újittattak meg. A második osztályban némi érdeklődést keltett a nemzetgazdasági bizottság megújítása, melynek eddigi előadója Körösi József csak egy szótöbbséggel 19 szóval 18 ellen választatott meg újra. Utoljára azután az osztály-