Pesti Napló, 1894. június (45. évfolyam, 150-179. szám)
1894-06-01 / 150. szám
Azután.... Budapest, május 31. Ha bukik a Wekerle-kabinet, pedig úgy látszik, hogy bukik furcsa látványnak lesz tanúja a világ. Látni fog egy bukott pártot, amely mint többség bukik és mely e váratlan bukást nem csüggedéssel, de lelkesedéssel üdvözli. És látni fog egy kisebbséget, amelynek kilátása nyílik arra, hogy mint kisebbség kerüljön a kormányra és amely ezt a váratlan szerencsét csüggetegen fogadja. Az ilyen jelenségek kóros állapotnak a tünetei a népek életében. Ahol a logika törvénye a feje tetejére van állítva, a hol a közerkölcs parancsait kihívó inzultus érheti, ahol még maga a politikai célszerűség, a silány elvtelenségnek ez a silány elve, sem tudja a magaérvényét kiküzdeni, ott beteg a nemzettest, súlyosan beteg. Hát minálunk, ha jól magyarázzuk a jeleket, bizony így esett. A logika azt követelte volna, hogy a liberális hagyományt a magyar állam el ne rúgja magától és hogy a demokratikus eszme hatalmával ez az ország, amely éppen csak ennek az eszmének köszönheti föllendültét, szükség és ok nélkül magát ellentétbe ne helyezze. A közerkölcs pedig megkövetelte volna, hogy az a korona, melynek legfőbb kötelessége az alkotmány megóvása, az alkotmány szellemét tartsa szem előtt, amely szellemmel világosan ellenkezik az, hogy a népképviselet többségének akaratát, amely egyúttal szabályozója a korona cselekedeteinek is, az oligarcikai uralom vaszélyát magában rejtő főrendiházi vétó meghiúsíthassa. És a célszerűség, kell-e még arról szólnunk, hogy a célszerűség ez esetben mit követel? Hát opportunus dolog-e, szertezúzni akarni azt a pártot, amely minden hibái mellett is elvégre 27 esztendő óta letéteményese, megvédője és zászlóvivője a kiegyezési politikának és amelynek elpusztítása, avagy csak atomizálása is föltétlenül a közjogi ellenzék malmára hajtaná a vizet és a magyar népnek nemzeti érzületét és liberális ösztönét egyenesen a dualizmus ellen harcolók táborába szoríthatná? Opportunus dolog volna-e most, midőn odaát a Lajtán túl csak ostromállapottal tudják Csehországban az 1867-iki szervezet ellen irányuló mozgalmat megfékezni, éppen most neki uszítani Magyarországon az állameszmének és a magyarságnak, a dualizmus e két oszlopának, a nemzetiségi ellenszenv féktelen szilajságait ? Ha Bécsben úgy végezték, hogy a logikának, a nyilvános morálnak és a célszerűségnek törvényei Magyarországon ez idő szerint hatályon kívül helyeztessenek; ha úgy végezték, hogy a király nem a nemzet királya, hanem a főrendeké, vagy nem is ezeké, hanem a főrendeknek csak egy elenyésző minoritásáé, s hogy a magyar állami fejlődés, amelynek erőt, rugalmasságot és szívósságot eddig a liberális hagyomány adott, ezentúl előre ne haladhasson; ha úgy végezték, hogy időszerű az adott viszonyok közt megtenni azt a kísérletet, vájjon megbírja-e a 67-iki közjogi alkotás a Lajtán innen is, túl is a centrifugális törekvéseknek együttes föllépését, akkor mi a magyar nemzet, a magyar demokrácia, az önálló és missziójának tudatában élő magyar állam. Tudomásul veszszük ezt a doktrínát, de előtte meg nem hajlunk, belé nem nyugszunk, hanem tartozó kötelességünknek fogjuk ismerni, hogy a legnagyobb kitartással és a legerőteljesebb elszántsággal síkra szálljun ellene. A korona iránt való hűség, a király iránt tartozó lojalitás nem csappanna meg bennünk e döntés után sem. Mert e döntés nem lehet a magyar király döntése, hanem csak ama mellékáramlatoké, amelyeknek képviselői a maguk szándékos tévedéseivel, a maguk alattomos besúgásaival körülhálózták a fejedelem személyét és hamis irányba akarják terelni ítéletét. Kétféle koronája ennek az országnak nem lehet, pedig itt kétféle koronát látunk szerepelni. Az egyik megbízta Wekerle Sándort a kötelező polgári házasság alapján a kabinetalakítással és jóváhagyta hosszú habozás, alapos megfontolás és magának a főpapságnak meghallgatása után a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot, mielőtt a kormány azt a parlament elé terjesztette volna. A másik korona, az, amelylyel aggódásaink rémlátása riaszt, dezavuálja az előbbit; úgy dönt, hogy bukjék a Wekerle-kormány, habár, avagy inkább mert nem mozdult el az elvi alapról, amelyen létrejött; úgy dönt, hogy törvénynyé ne váljék az a házassági javaslat, amelynek a beterjesztését a király jóváhagyta és melyet a népképviselet óriás többsége kétszer is elfogadott. Az egyik korona, az az elsőbbik, lehet csak az igazi korona, a magyar nemzet koronája. Az a másik pedig a reakció bűvészeinek merész ügyessége által a nemzet elé varázsolt látomány lehet csupán. De van nekünk még egy másik próbánk is arra, hogy a lojalitás parancsolja bele nem törődnünk abba az új helyzetbe, amely úgy látszik beköszönteni készül. Íme a próba. A magyar király alkotmányos fejedelem, az alkotmány pedig azt rendeli, hogy a korona a parlamenti többség bizalmát bíró tanácsosainak javaslatai szerint éljen fejedelmi jogaival és végezze fejedelmi kötelességeit. A magyar király ezt megtette, mikor a Wekerle-kabinet alakulásánál beleegyezett a kötelező polgári házasság elvébe és mikor jóváhagyta az elvnek konkrét kifejtését, a házassági javaslatot. De most, ha a kormány lemondani kényszerül, mert a házassági javaslat elvének integritását fenn akarja tartani és mert azt egy erős alsóházi többséggel szemben akadékoskodó gyönge főrendiházi többség ellen törvényerőre akarja emelni, most az ilyen döntés ellentétben volna az alkotmányos TÁRCA. A despota. A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Munkácsy Kálmán. I. A boríték gyűrött volt s nagy, piros ostyával leragasztva; a címezés kusza, zavaros. Az őrnagy boszosan tépte fel. Egyszer sem akarta elolvasni, hanem azután háromszor is elolvasta. Amit az tartalmazott, két esztendő óta a második hír volt ücsésének leánya felől. Az elsőben a férj tudatta, hogy leánya született és a felesége meghalt, most a budai házmester írja, hogy a férj is követte a feleségét, mit csináljon az egy esztendős babával? Mogorván dobta az asztalra a levelet s félhangosan fakadt ki: — Ostoba kérdés! Mire való az árvaház? Én nem dajkálhatom. Azután lerohant a lépcsőkön s kiment a sétatérre. A hadnagyocskák ijedten tértek ki utjából s még akkor is súgva jegyezték meg, amikor hatalmas termete eltűnt a fasor kanyarulásánál: — A vén emberevő megint éhezik! És sietve menekültek be egymásután a kis kioszk legsötétebb fülkéjébe, bár felesleges volt ijedt visszavonulásuk. A haragos őrnagy ma nem tette meg a rendes tízezer lépést. Hazasietett, egy ideig kerülgette íróasztalát, azután szinte lopva felkapta arról a boszantó levelet. Csöngetésére betipegett vén gazdasszonya. Az ablakhoz fordulva feléje dobta a rongyos szélű papirost és türelmetlenül dobolt az üvegtáblákon, amig a ráncosképü nénike kihalászta zsebéből rengeteg pápaszemét, megtörülgette az üveglapokat rajta s az egymás fölé ágaskodó görbe sorokat kibetűzte. — Hazahozzuk ?— kérdezte az asszony halkan. Az őrnagy szeme szikrázott s elfúlt a hangja. — Maga is megbolondult, Rézi ? Ha ide hozzák hozzám, az ablakon dobom ki a porontyot. A gazdasszony nagyon jól ismerte a Dienstreglementet, nem felelt semmit. Az őrnagy szólott hozzá újra, amikor a vacsoráját eléje tette. Dühösen kaszabolta a puha fülét s kéjes gyönyörűséggel szúrta villájára a burgonyadarabokat, de nem nézett fel a tányérjáról. — Hát menjen el holnap érte! Úgyis szívtelennek mondanak az emberek, nem akarom, hogy a csőcselék újra piszkolódjék. A gőgicsélő kis Létai Margit így hát bekerült a Rohrbach házba, ahonnan anyját egy szál ruhában lökték ki két évvel ezelőtt. Azt beszélték a Rohrbachokról, hogy amikor kezük először kikerül a pólyából, az apjuknak szalutálnak vele. Minden Rohrbach-gyerek legendás félelemmel tisztelte a katonás engedelmességet. Csak Margit anyja mert fellázadni, amikor kijelentette apjának, hogy egy szürke, névtelen professzorhoz, egy hentes fiához megy feleségül. A család nyomban összehívta a haditanácsot és egy óra múlva szótalanul nyújtottak át a lázadó leánynak egy harmadosztályú vasúti jegyet Budapestre. A kitaszított Dumbar Fanny két évig paradicsomi boldogságban élt egy budai, zöld zsalus házikóban a plebejus professzorral, a patrícius apát pedig az első félesztendőben megölte a szégyen, amely a Rohrback-ok háromszázados címerén a szárnyas, fehér angyalt bepiszkolta . . . Már a harmadik napon hallatszottak be a konyhából idegen, éles hangok, amikor végre az őrnagy rámordult a szobában szorgoskodó gazdasszonyra: — Persze, vöröskaja, csúf, vézna, mint az anyja ?.. A vénségére dajkává vált anyóka félénk dicsekvéssel felelte: — Barna, piros, erős, mint a bácsikája, és az ajtókilincset fogva, hozzátette: — Hasonlít is hozzá! A mogorva katona nyomban elrágta Virginiája szalmáját: — Persze, hogy ezzel is boszantson. Tegyen vele, amit akar, nekem ne beszéljen róla . . . De még az este megkérdezte: — Hogyan hívják? — Margitnak . . . Morogva sodorgatta őszülő bajuszát: — Parasztnév, megilleti! Egy hét múlva mégis bekukkant a konyha ajtaján s onnan kiabálta be: — Nos, hát eszik az a kölyök? A második hét végén pedig kipárnázott külön kisszobában rózsaszín selyemernyős bölcsőben sikoltozott a kis jövevényen. Az őrnagy ezredessé lett. Rézi asszony arcán hihetetlenül megszaporodtak a ráncok, amikor egy reggel mosolyogva jelentette urának: — Ma tizenhat esztendős a kisasszonyunk. Rohrbach majdnem hanyatt esett ijedtségében és együgyü hazugságnak kvalifikálta gazdasszonya bejelentését. Hiszen nem adott annak a gyermeknek engedelmet, hogy igy fölcseperedjen. A vén gazdaszszony azonban, aki az idők folyamán nagyobb szabadságot vívott ki magának, önérzetesen vágott vissza : — Bizony nagy leány már Margitka. Ma a miedert is ráadom . . . — Igaza volt, Margitka csakugyan fölcseperedett minden Urlaub nélkül. Egyszer csak kinőtt a bölcsőből, majd a párnás szoba is kicsivé vált s olykor, ha a nagybácsi nem volt otthon, átszökött a szomszédos szobába és tágra nyilt szemmel bámulta a sok piros-kék kabátos katonabácsi fakuló képét a falakon. De ijedten visszahúzódott, mihelyt kardcsörgést hallott az előszobából. Nagyon félt a bácsikájától. Bámulatosan nesztelen lépésekkel járt, ha az itthon volt s szinte csak átrepült a szobáján. Hihetetlen kicsire tudott összezsugorodni előtte s ha kérdezett tőle valamit, öt szónál hosszabb mondatban sohasem mert felelni. Rohrbach a családi tradíciókat nagyon kegyetlenül alkalmazta nevelésében. Alig volt még néhány foga a babának, hússal tömte s belé erőszakolta a savanyu bort. Egyszer egy primitiv, vászonfejes babaembriót (Rézi munkáját) fedezett fel a szobájában. IVegyvenöttödik évfolyam KMBsettel Ink Berepest#1: Egész évre— 14 frt — k» Félévre —-------- 7 — » Negyedévre........ 3 „ 50 „ Egy hónapra ... 1 20 ,, Laposkiat kétszer hithoz küldve. Egész évre- 18 frt — kr. Félévre--.. .— 9 „ — „ Negyedévre - 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 60 négyes szim óra: Reggeli kiadá.3 ... 4 kr* Esti kiadó? ................. 3 .f Kiadóhivatal: H, fíiintiik-tiií, Fmirák-kunPESTI NAPLÓ KUfltrtMink vutkm cut reggeli kiadásért: Sfiei írre. — Hírt — kft Negyedévre— 3 „ 50 „ Sísrril fii Mil lep tffiU Ulítei Egész évre... — 'ISfrt — kr. Negyedévre . — 4 ,, 50 ti Xgrárdal krUMt m»úi kUn; Egész évre— ... 30frt — lob Negyedévre, 5 „ — „ Hittm okaire; Kergeti kiadás 5 far. Esti kinéss ..............( „ Szerkesztoeég: a, fM^iklwEteUniwina 150. sz. Budapest, péntek, június 1. 1894. Mai számunk tizenhat oldal