Pesti Napló, 1894. október (45. évfolyam, 271-301. szám)

1894-10-13 / 283. szám

283. szám. Bu­dapest, szombat PE­STI NAPLÓ. Ilii NI'HI II . ________________ __ 1894. október 13. 5 hét előtt egy úriember állított be hozzá, aki Stoics Tozó ügynöknek mutatta be magát s egy, a főváros közelébe eső földbirtokot kínált neki megvételre. Rusznak semmi kedve nem volt birtokot vásárolni s azért az ügynök ered­ménytelenül távozott. Egy héttel később az ügynök újra beállított a földbirtokoshoz s olyan kedvező ajánlatot tett, hogy Rusz Lázár mégis meggondolta a dolgot, s elhatá­rozta, hogy a kínált birtokot megveszi. Pár nap előtt egy elegáns hölgy állított be Rusz Lázár házába s mint Stoics Tozó rokona mutatta be ma­­gát. Arra kérte a földbirtokost, jöjjön vele azonnal a deszki állomásra. Ott várja Stoics,Tozó, akivel együtt lemennek Szegedre, ott előbb értekeznek az eladandó birtok tulajdo­nosával s azután visszautaznak a fővárosba, hogy az el­adandó birtokot megnézzék. Rusz Lázár rögtön csomagolt, azután kiment a vo­nathoz, ahol tényleg várt reá Stoics Toto, aki először kínálta a birtokot eladásra. A legközelebbi vonattal Sze­gedre utaztak s elmentek a Széchenyi-sétatérre, ahol az eladandó birtok tulajdonosával találkozniok kellett. Körül­belül félóráig sétáltak, amikor egy elegánsan öltözött úriember közeledett feléjük. Hosszú angol szakálla volt s árása olyan volt, mint egy invalidusé. Az ügynök ezekkel a szavakkal mutatta be Rusznak: — Van szerencsém bemutatni Stojkovics András földbirtokost, az eladandó birtok tulajdonosát. A kölcsönös üdvözlések után az eladandó birtok ára került szóba s az ár fölött hamarosan meg is egyeztek-18.000 forintban állapodtak meg s ezt az összeget két részletben kellett volna kifizetni, ha a földbirtok meg­tetszik. Az előnyös vásárra gazdag áldomást ittak egy na­gyobb vendéglőben, azután mind a négyen felutaztak a fő­városba. Itt megérkezve, este elmentek Kovács Ferencnek Soroksári­ utca 50. szám alatt lévő kávéházába. Stojkovics András egymásután rendelte a pezsgőket, később asztaluk­hoz ült a kávés is, a fizető­pincér Cserba Ábrahám pedig odaültette Barabás Anna kasszírnőt is hogy hangulatot csináljon; később cigány is került­ elő, akinek Rusz Lázár egymásután nyomta markába a bankókat s a mulatság a legjobb hangulatban folyt éjfélig. Ekkor felállott Stojkovics, az eladandó földbirtok tulajdonosa s igy szólt Rusz Lázárhoz: — Látom, önnél sok pénz van, itt pedig sok a zseb­tolvaj, könnyen meglophatják. Rusz Lázár már nagyon mámoros volt, a kasszírnő is biztatta, csak adja át Stojkovicsnak a pénzt, mert kü­lönben meglophatják, úgy hogy Rusz Lázár elővette pénz­tárcáját, amelyben 900 forint volt s átadta Sztojkovics Andrásnak, hogy megőrizze. A cigány tovább húzta, a kasszírnő szerelmesen mo­solygott, s igy Rusz Lázár észre sem vette, hogy Stojko­vics András elment a társaságból, a gondjaira bízott pénz­zel együtt. Nem is tért vissza. Rusz Lázár csak akkor ocsúdott föl, amikor a kávés Vállára tette a kezét, s figyelmeztette, hogy itt a záróra, s jó lesz a számlát is kiegyenlíteni. Rusz Lázár zsebéhez községet, amelyeknek kertjeiből virágzó gyümölcsfák ágai hajlottak ki az utcára. Tavasz van ismét! A kocsiban ülő fiatalember hol álmos arccal be-behunyta szemeit, hol felriadva, összehúzta szem­pilláit és szúró tekintettel vizsgálgatta a jól ismert tájat. A nagykorú Márfay Gábor volt. Hegyes va­dászkalap volt a fején, amely éles idomaival össz­hangban állott. Minden izma, vonása éles volt. Már a genfi intézetben mindig azzal csúfolták a gyermek­­társai, hogy góthikus stílben van tartva. És volt is ebben valami. Aszketikus volt a teste, ki volt fejezve rajta a régi, talán túl sokat és gyorsan élt faj fino­­multsága, betegsége, sőt tán fáradtsága is. Öcscse, Nistor Lőrinc, ki legjobban ismerte és szerette az emberek között, s kit ő is legjobban sze­retett, koronkint „szellemi emberinek nevezte. A „szellemi ember“ most is öcscsére gondolt- Milyen lehet? Hisz már innen-onnan két éve, hogy nem látta. Tavaly nyáron nem jöhetett haza. A nya­rat édesatyja végrendelete szerint az oxfordi egye­temen kellett töltenie. Hogy fogja fogadni? Nem változott-e irányá­ban? Hiszen befolyásolható nagyon, Lőrinc környe­zetében pedig nincs annyi jó embere, mint kellene lenni. Fogadja bárhogy, egyszer csak szeretettel kell hogy hozzá forduljon. Szeretni fogja, ha majd tudja, mennyi szeretetet érez iránta, mennyi gondoskodás­sal van jövője iránt. A kocsi most a Dánia előtti utolsó falun robo­gott keresztül; az a kis erdő ott, a mezők felett, már a Lőrincé. A hajnali köd elmosta a színeket, párák lebegtek a mezőn, a felkelő nap sugarai meg­­megcsillámlottak a lecsapódott harmaton. Pacsirta énekelt a jégben. Gábor egyet gondolt, megállította a kocsit. — Innen majd gyalog megyek fel a kastélyba, te pedig a málháimat a tiszttartó úrhoz viszed s nem szólsz arról, hogy megérkeztem, érted? A hold egy méternyiről. — Az 1900-iki párisi világkiállítás csodája. — Páris, október 10.­­ Évek óta beszélnek már Delencléenek arról a híressé vált tervéről, hogy a holdat egy még eddigelé páratlan nagyító üveggel a földhöz egy méternyire hozzuk — persze csak optikailag, vagyis képzeletben, de mégis csak úgy, mintha egy méternyi távolságból látnók. Ki ne hallotta volna egy-egy nagyobb két-három emelet magasságú épü­letről azt a panaszt, hogy nem lehet jól látni, mert szűk utcában vagy kicsiny téren áll ? Hátha még egy jó magas és széles homlokzatú épülethez egy méternyire állítanák az embert és azt mondanák neki, hogy legeltesse a szemét a monumentális épület szépségein! Azt felelné rá, hogy ilyen közelről fogalmat sem alkothat magának róla. Ebből következtetve, azt kell hinnünk, hogy ha a hold roppant gömbjét, amelynek átmérője 3480 kilométer, egy méternyi távolságból látnók, akkor mindent láthatnánk ugyan, csak a holdat nem és a színén és anyagán kívül semmi egyéb fogalmat nem alkothatnánk magunknak róla. A Delonclée-féle terv tehát minden egyébtől elte­kintve, már csak ezért is — halva született. De vannak más okok is, mint e cikk során ki fog világlani, amelyek nemcsak célszerűtlennek, hanem lehetetlennek is bizonyít­ják a holdnak egy méternyiről való szemléltetését. A Pa­nama-botrányok idejében Párisban feledésbe is ment az egész terv s csak újabban merült fel ismét, de csak úgyszólván jelszó képében s egészen más, szerényebb célzattal. Picard M., a jövendő párisi világtárlat vezérmeghatalmazottja, különösen érdeklődni látszik az új terv iránt és érintkezésbe is lépett több kristályüveg-gyárnak az igazgatójával, oly óriás na­gyító üveg készíttetése végett, amely a holdat minden ed­digi telszkópnál közelebb hozná a mi földi szemeinkhez, habár nem egy méternyire is. Valóban nem is lenne kö­zönséges élvezet, ha az 1900-iki világtárlat látogatói, hold­tájképek illúziójában gyönyörködhetnének. Kétségtelen dolog, hogy a holdat akár egy, akár tíz, akár száz vagy ezer méternyire csalni a földhöz, ha­tározottan lehetetlen. Az összes csillagászok és az optika­­tudósok egyhangúlag jelentik ezt ki, és azok, akik most az újabb tervvel foglalkoznak, ilyesmire nem is gondolnak. Mindaz, amit tenni lehet, és jelentékeny haladás lenne már ez is, abban állna, hogy a mostaniaknál sokkal na­gyobb teleszkópot készíttetnének, amelytől aztán csodálatos csillagászati felfedezéseket lehet várni. Ismételjük, az az eszme, hogy mellékbolygónkat egy méternyire hozzuk le, komolyan nem veendő. Ennek megértésére nem is kell na­gyobb magyarázat. Képzeljük el világosan, hogy valamely tárgyat megnagyítani vagy a szemhez közelebb hozni ugyanegy dolog. Egy tízszeresen nagyított pohár ezer még A kocsis komoly méltósággal némán bólintott fejével. Megértette, amit Gábor mondott, de felelni nem tudott volna rá. Tót volt, mint itt mindenki, de értett magyarul. A kocsi lassan elkanyarodott Dánia felé, Gábor meg ott maradt állva, a rétek közepén, úgy érezte, e percben született. Mily üres volt eddigi élete, nem volt hová hajtsa fejét, éhezett a családra, amelyet oly rég, oly rég nélkülözött. A pacsirta csak dalolt, úgy érezte, tele a da­lával a lelke. Ébred minden, ébred a lelke is, úgy, úgy, fogadják be mindazzal, amit magával hozott; bocsássák meg neki mindazt, amit elvesztett. Hisz a lényeges az, ami mindent bearanyoz, az, ami mele­gebb a nap sugarainál, mélyebb a természet ze­néjénél, az örök szeretet, az ott van a lelke mélyén, mindent ígérve s amellett alamizsnáért könyörögve. Tizennégy év oly hosszan telt idegenek között, a vándorélet kisodorta , a szegény szárnyas néhány tollát, most már pihenni akar, lábat vetni, hogy megismerje azt a helyet, ahol tán még egyszer fész­ket is rakhat e­zernyiről úgy tűnik fel, mintha csupán száz méternyire lenne tőlünk, százszoros nagyítással már csak tíz méternyire és ezerszeres nagyítással egy méternyire fog látszani. De a leghatalmasabb optikai eszközök, amelyek mind a mai napig csillagászainknak rendelkezésére állanak, csupán kétezersze­resen nagyítanak. Rendkívül kedvező időben, ha a levegő tel­jesen nyugodt és a légkör sem hideg, sem meleg vízpárákkal nincs telítve, tehát­ néha reggel napkeletkor, vagy este napnyu­gatkor — és ha a csillagvizsgáló-torony nem a nagyváros mélyebb helyein, egy kimagasló ponton áll­ — a nagyítás háromezeresre emelkedhetik. Ennél többet eddig nem lehe­tett elérni. Tudvalevőleg a hold 384.000 kilométernyi távolban kerüli meg földünket. Ha ezt a számot 3000-rel osztjuk, az eredmény 128 lesz, vagyis, ha a legkedvezőbb nagyí­tást veszszük, és ha az a közelhúzás valóban tény, akkor a holdhoz 128 kilométernyire hatoltunk előre, és ez a szám a legcsekélyebb távolságot fejezi ki, amelyre a hol­dat ezideig valamely földi halandó látszólag közel hozhatja. A világ leghatalmasabb messzelátója a „Grand Equa­torial“, a mount-hamiltoni csillagvizsgáló-toronyban van. E teleszkóp lencséje 97 centiméter átmérőjű és az az óriás készülék, mely a chicagói obszervatóriumnak van szánva és amelyen jelenleg a befejező munkát végzik, 108 centi­méter átmérőjű lesz, 20 méter hosszúságú csővel. A párisi kiállítás rendezői most azon törik a fejeket, hogy ennek a bámulatos mű­szerkezetnek a terjedelmét még igen jelentékenyen felülmúlják. Három méter átmérőjű teleszkópot szándékoznak konstruálni, vagyis körülbelül három akkorát, mint a mostani legnagyobb készülék, 25—30 méter hosszúságú csővel. Az ü­vegszakgyártás mesterei, kiket e tárgyban ta­nácskozásra hívtak meg, úgy nyilatkoztak, hogy ily remek pagyitóüveg gyártása csakugyan lehetséges és a megren­delés elvállalására is készeknek nyilatkoztak, de azzal a megjegyzéssel, hogy ez a nagyság már a legszélső határ, amelyre korunk ipara merészkedhetik. Csak gondoljuk meg jól, hogy egy három akkora lencse készítése nem három­szor, sem kilencszer, hanem huszonhétszerte nehezebb, azaz hogy a gyártási akadályok növekednek, valamint a cső hossza és az ára is szintoly arányban fokozódik. Ha azután csakugyan sikerült egy ilyen kifogásta­lanul tiszta és tökéletesen átlátszó üvegkorongot megön­­teni, akkor kezdődik meg csak az optika művészének a munkája. A korongot lencse­ alakúvá kell formálni, vagyis a felületének szabályos geometriai ivalakot adni. A dur­vább munkák elvégzése után csakis művészi kéz képes ezt a kényes és hosszadalmas műveletet végbevinni. És most az a kérdés, mekkora nagyítás érhető el ezzel a három méternyi átmérőjű óriás messzelátóval ? Ha azt veszszük — és a tapasztalat eléggé igazolja azt a hipotézist, hogy a csillagászati üvegek középleges nagyítása a lencsetükör átmérőjének kétszeresét teszi ki milliméterenként,­­ akkor egy 80 centiméteres lencse 1600-szorosan, egy 1 méteres 2000-szeresen és így egy 3 méteres 6000-szeresen nagyítana; mondjuk, felette ked­vező időben és egyéb előnyös körülmények mellett 8000-szeresen. Ezzel a legnagyobb készülékkel, melyet a zászlókkal feldíszítve, amelynek ablakain végig lát­ni a Vág felé húzódó halmokat, a síkságot, a sok kis falu tornyain megcsillámló nap sugarait . . . Aztán a szoba közepén a terített asztal­ látja önma­gát oda könyökölve búsulni ; öcscse — a cigányok grófja — a végtelen zenetehetséggel megáldott Lő­rinc, meg primázik. A lassú, bánatos nóták, utána a friss, felhangzó pattogó cárdás .... majd a szüreti napok elteltével, a hideg őszi éjszakán neki az isme­retlen nagy világnak, neki az űrnek! Innét ki kül­földre, idegenbe . . . idegenül! Istenem, milyen emlékek! De — hisz előtte a ma. Miért gondolna a múltra. Napsugárban fürdik minden, pacsirta szeli a léget. Dala felébresztette merengéséből. Mosolygott önma­gán. Hiszen fényben a világ, vége a dalnak! Csak ment tovább. Egy gyalogúton leért a dombról, ott az a ház . . . az, az . . . Itt lakott a Lőrinc vigasztalója. Mert már vigasztalóra szorult. Öreg faj érzi a pusztulást, korhadt tölgy ágába üt legelébb a villám. Hogy lehet ma a vele? Vonzza-e még az „ismeretlen“ egyszerűsége ? Tart-e még a befelejtés ? Eh! meglátjuk. Egy kanyarulat é­s ott a kastély. Az oszlopos épület magasan kiemelkedik a park vén fái közül s az egész völgyet uralja. Érezte, mi vár reá. Látta maga előtt szeretett édes­anyját, amint esténkint a dohányzó nagy spanyolfala mögött cigarettázik s patienceokat csinál. Látta túl rajta, ott a sarokban, a nagy márványkandalló öblét, amely tele virággal. Nyugalmat lehel itt minden. Megállt. Távol mögötte az ismert ismeretlen élet küzdelmi zaja .... itt csendes minden, idáig nem jut a szenvedés jaja, a boszu kiáltása, itt csen­desen nyílnak a virágok, halkan dalol a pacsirta. De jó is lesz itthon. Most egyszerre a hajnali harangszó hallik, rég ismert harang hangja ... az első hang hazulról. (Folytatása következik.) nyúlt, de akkor jutott eszébe, hogy a tárcát átadta Stoj­kovicsnak, akinek azonban akkor már nyoma veszett. Ilyen módon csaltak ki Rusz Lázártól kilencszáz forintot. A rászedett ember nemcsak Stojkovics, hanem társai, a kávés és alkalmazottjai ellen is megtette a rend­őrségnél a feljelentést. Stojkovicsot a rendőrség máig sem tudta megtalálni, a többiek ellen pedig folytatja a vizsgálatot. G. Gábor csak ballagott lassan, nála szokatlanul lassú léptekkel. Az erdőnél balra kanyarodott s vagy tiz percnyi gyalogolás után a présház elé ért, amely a kastélynak erről az oldalról mintegy őrszeme volt. A szőllő kis dombon feküdt, honnan a megye jórészét látni lehetett. Felment a fehérre meszelt hosszú házig . . . . Megállt előtte. Ott áll a kis ház, mint azelőtt, het! hány emléke van hozzá kötve. Eszébe jutottak azok a régi őszi hangulatok (néha szüretre haza jött, — lopva — egy-két napra gyámja tudta nél­kül), a szüretelő Holbein Madonna-arcú tót leányok, aranygyöngyös pruszlikaikkal, aztán a most zárt, nagy fehérre meszelt terem zöld fenyőgalyákkal.

Next